Szerkesztőségi látásra rajongás

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Így bepalizni valakit! Megáll az eszem. Az ember csak szeretne lezuhanyozni, ismét illatozni, hát így, izzadságtól nedvesen nem mutatkozhat mások előtt, senki sem gerjed a ragacsos-büdös testre, és különben is, MINDENKI elmegy zuhanyozni edzés után, erre ezek a mocskok fogják, és amíg én folyatom magamra a meleg vizet, hogy véletlenül se halljak egy szót se, nem ááám, hogy egy kicsit is fair legyen, ugyan már, elvégre egy PROFI CSAPAT TAGJAIRÓL van szó. Sunyi dögök.
Avagy hátrányai egy csupa női csapatnak.
Szóval én mit sem sejtve, ártatlan bárányként növeltem a csapat vízszámláját, majd mikor egy szál törölközőbe csavarva, felkontyolt hajjal, legvédtelenebb állapotomban kiléptem a kis helyiségből, persze mindenki szívélyes mosollyal fogadott. Álszent népség. Mint kiderült, míg én az edzést próbáltam lemosni magamról, az egész csapat (mínusz én) megszavazta, hogy én képviseljem a Holyheadi Hárpiákat a legközelebbi promóciós szarságon. Ami alapból tök jó, építeni kell a karrieremet, időbe telik, míg az emberek megjegyzik a legújabb tag arcát, a csapatnak is jót tesznek az újak által bevonzott, friss rajongók, de neeem, mert amire ki kellett választaniuk, természetesen a senki háta közepére nem kívánt interjú volt a Szombati Boszorkánynak, amit egy "nyárias" fotózás előz meg, aztán valaki mással, akiről fogalmam sem volt, ki, még soha életemben nem láttam valószínűleg, és nem is közölték a nevét, de ami a hab a tortán, nem is, a hab ez volt, hanem a rohadt cseresznye, az az, hogy a helyes életmódról. És amúgy ezt sem közölte a Szombati Banyák szerkesztősége, csak egyik bennfentesünktől tudtuk, és ezért is kellett ilyen piszkos eszközökhöz folyamodni az áldozati bárány kiválasztásakor.
Egészséges életmód? Hát nekem ahhoz mégis mi a Merlin nyila közöm van?!
Semmi. Bűnös vagyok, és ezt a csapat is tudja. Persze, a szerződésemben a helyes táplálkozás is benne volt, de adtak időt, hogy átszokjak, ami, csak úgy megjegyzem, magamhoz képest igenis nagyon jól ment, a gyümölcssalátákat amúgy is nagyon szerettem, csak gyakrabbá kellett őket tennem, mint kéthavonta, már csak gyorskaja gondjaim vannak, de már csak az is heti egyszer. De szóval na, az elmúlt években sosem az egészséges kajának köszönhettem, amim volt, az edzéseknek és a kemény munkának köszönhetően volt olyan alakom, ami, nem azért, mert rá sem néztem a chipsre vagy az alkoholra. Hé, erről jut eszembe, rég nem ültem be egy kocsmába sem. Lehet, ez után az interjú után szükségem lesz rá...
Ősz lévén fekete farmerban és egy bőrdzsekiben indultam útnak, de tudtam, hogy felesleges lenne túl nagy figyelmet fordítanom az öltözetemre, lévén úgyis átöltöztetnek majd "valami nyáriasba". Persze, ha férfi lenne a másik ma, őt tuti hosszúban hagyták, de neem, engem mutogatni kell, nesztek, nézzétek az alakom, véletlenül sem hat év folyamatos sportolásának köszönhető, persze, majd nagyon bólogatok, hogy egyetek sok salátát, aztán sírjatok a sarokban, mert a Szombati Boszorkány ezt akarta leközölni. Aha.
Mivel jelenleg Liverpoolban béreltem egy kis lakást, így már a Londonba való felhoppanálás is fárasztónak bizonyult. Az egyik kis szerkesztőségi helyiségük az Abszol úton volt, így arrafelé vettem az irányt. Persze, amint beléptem az ajtón, szinte máris belöktek egy kisebb szobába, ahol annyira ruha volt, de még csak a számat sem volt időm eltátani, ugyanis máris fotózásra kész lettem, az outfitem passzos volt, és löktek is ki egy másik folyosóra, hogy ott várakozzak.
Körül sem néztem, gondoltam leülök, és ahogy tettem is volna le a fenekemet, fel is kellett ugranom.
- Merlin tangájára! - kiáltottam fel.
Megrökönyödve megfordultam, és igen, a kinézett helyen már tényleg valaki más foglalt helyet. - Bocsánatért esedezem, nem tűnt fel, hogy itt ülsz - húztam el a számat.
Önkéntelenül is elvigyorodtam, mikor eszembe jutott, Rob mégis mit szólna, ha ő is itt lett volna. Hogy eme eltakarjam meglehetősen különös gesztust, inkább egy hellyel odébb ültem le. A beálló kínos csöndben dudorásztam egy pár sort az éppen beugró Weird Sisters számból, és közben hintáztam egy sort a székkel. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy magabiztos vigyorral a számon a mellettem ülőhöz fordultam.
- Lilou vagyok. Lilou Byrd - nyújtottam felé a kezemet. - Amúgy eskü nem vagyok őrült, nem tudom, mi jött le az előbbi incidenssorozatból - bólogattam bizonygatásképp.
- Csak nem te leszel a duálinterjú másik alanya?

678 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

Yoyo, az a világ szerencsétlenje a Mungóban feküdt valami néhány napon belül gyógyuló mérgezéssel. Valami kétes hírű boltban a Zsebpiszok közben találtam neki egy új háziállatot és betépve nagyon jó ötletnek tűnt megvenni a patkányméretű, hüllőszerű lényt, ami jámboran kérődzött a terráriumában egy nagy adag gyümölcsön. Olyan kedvesnek tűnt a nagy szemeivel, a színváltós pikkelyeivel és az orrára kenődött kiwivel, hogy muszáj volt elhoznom. Azt még ebben az állapotban is beláttam, hogy én alkalmatlan vagyok az állatka felnevelésére, ezért inkább nagylelkűen Joey-nak ajándékoztam. Ő meg persze nagyon örült, halálra ölelgette azt a valamit, néhány óra múlva viszont kiderült, hogy mérgező az állat teste és pár nap alatt egy jól megtermett férfit is el lehet tenni vele láb alól. Hatalmas bűntudatom volt a legjobb barátom miatt egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy így egyedül kell végigszenvednem azt a szart a Szombati Boszorkány szerkesztőségében. Sosem tudtam interjút adni, nem voltam fotogén és még kevésbé élveztem a rivaldafényt. Amikor kitaláltuk a srácokkal, hogy márpedig mi befutott banda leszünk, ezt egyikünk sem kombinálta bele - én biztosan nem, mert akkor lehet inkább elmentem volna dolgozni a McDonald's-ba vagy máshova, ahova felvesznek.
Yoyóval sem lett volna egy álom átesni ezen a tortúrán, de egyedül tűrni, hogy negyvenes nők taperoljanak ruhaigazítás címszóval az már mindennek az alja volt. Ők meg elég magányosak és elkeseredettek lehettek, ha már engem szerettek volna tapizni, mert hogy nem voltam egy jóképű, kigyúrt kviddicssztár, az egészen biztos. De azért valahogy túléltem, amíg rám adtak valami nevetséges szerelést, amit ők bizonyára egymás között lázadónak és punknak tituláltak, aztán kitereltek egy folyosóra várakozni. És két cigiszünet után még mindig nem hívtak be sehova, kezdtem halálra unni magamat, olyannyira, hogy nekiálltam a kirakott régi Szombati Boszorkány lapokat olvasgatni. Fél óra alatt mondhatni a sminkelés mesterévé váltam és azt is megtudtam, hogyan csábíthatom el álmaim férfiját. Kár, hogy egyikben sem voltam túl érintett. Igazán írhattak volna inkább arról, mit tegyen az ember másnaposság ellen és hogyan kerítsek magamnak egy barátnőt, aki nem kap tőlem agyérgörcsöt két hét után.
Utólag jöttem rá, hogy nem volt valami okos ötlet éppen a hatalmas, cserepes műnövény mögé beülni, ami eltakart. Mármint más helyzetben biztosan örültem volna, ha csak úgy beül egy csinos lány az ölembe, de így inkább rémisztő volt az élmény, mint kellemes. Igazából kár hazudni... máskor is épp így zavarba ejtett volna a szituáció.
- Amíg nem azok a ruhatáras nők próbálnak erőszakot tenni rajtam, addig nincs baj - válaszoltam nyugtatásképpen egy zavart vigyorral a képemen. Vagyis nyugtatásnak szántam, valószínűleg nem sok sikerrel, mert a viccemet még én magam sem találtam igazán humorosnak. Mentségemre szóljon, tényleg kissé tartottam azoktól a nőktől.
Az ismerős dallamra oldalra sandítottam, de nem tettem semmiféle megjegyzést. Még akkor sem, ha a béka segge alatti egómat határozottan simogatta a dolog.
- Myron Wagtail - ráztam vele kezet, miután megpróbáltam diszkréten eltüntetni a kezemből a Szombati Boszorkányt. Nehéz lett volna kimagyarázni, miért nézegetem azt a szennylapot, ezt még az unalom sem indokolta igazán. - Én leszek, ha minden igaz. De töredelmesen bevallom, hogy el sem olvastam a levelet, amit kiküldtek, szóval fogalmam sincs mit akarnak. Mikor legutóbb itt voltam, az életem legkínosabbb másfél órája volt. Te kviddicsezel, ugye? Nem vagyok nagyon képben, annyi közöm van nagyjából a sporthoz, mint a kvantumfizikához, de óhatatlanul belefut az ember a sporthírekbe, szóval...
Ez a szépített verzió volt, mert amennyiben tényleg kviddicsezett, nem akartam közölni vele, hogy rühellem az egész játékot, a seprűkkel, a labdákkal és mindennel együtt. De utálhattam akárhogy a játékot, attól még láttam a Próféta cikkeit és a mozgó posztereket a barátaim falán - és ők nyilván nem a bolgár csapat szakállas terelőjét ragasztották ki maguknak.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

A nevének hallatán egy pillanatra megcsendült a csengő a fejemben, jelezve, hogy valami van, de persze a kis nyavalyást azonnal el is hallgattatta nagy harang megkondulása, amit a kérdésével sikerült elérnie. A fejemben az összes elképzelt angyal, ördög és megannyi lény egyszerre kapott a szája elé, aztán felcsendült az isteni óda.
Nem, még nem szoktam meg, hogy a Roxforton kívül felismerjenek az emberek.
Igyekeztem nem örökmozgó gumilabdává változni, és örülten pattogni kezdeni faltól falig, egy valami biztos, nagyon nehezemre esett magamban tartani örömömet. Ráadásul nem is szereti a kviddicset! Valószínűleg ismerőse lehet, aki... eléggé szereti ahhoz, hogy felismerjen engem...!
Pislogtam párat, hogy magamhoz térjek.
- Igen, bár még csak pár hónapja hivatásosan - bólogattam, talán kicsit túl hevesen is.
Inkább rendesen elhelyezkedtem a széken, és nem hintáztam tovább, nehogy felborítsam magam nagy lelkesedésemben. Az milyen bombahír lenne már a szennylapnak! "A feltörekvő kviddicssztár lehet bármilyen kemény is a pályán, mégis betörte fejét szerkesztőségünk folyosóján."
- A Holyheadi Hárpiák játékosa vagyok - tettem hozzá még, mihelyst eszembe jutottak menedzserünk szavai. "Amikor csak tudjátok, hirdessétek a csapatot. Az ingyen promó mindig jól jön."
Eszembe jutott, mikor ezt megemlítettem Robnak, összeakadt a nyelvem, és "ingyenpornót" sikerült mondanom. Azóta sem mostam le teljesen magamról a tévedésemet.
- Na és, hogy megy pornósztári karriered? - kérdezte a minap fülig érő vigyorral, mikor épp hazalátogattam, és ő is nálunk vendégeskedett, figyelembe sem véve elég erőteljesen kifejezett nemtetszésemet mondata iránt, ami egy hatalmas rúgásban a sípcsontjába összpontosult.
- LILOU BYRD! - hallatszott máris anya bődülése a konyhából.
- Ó, húgi, látom, pont olyan jól sikerültek a RAVASZaid, mint ahogy szeretted volna, ha már ilyenekhez kell fanyalodnod - vigyorgott rántottája mögül legidősebb bátyám, George.
- Hát igen - jeleztem meg nagy színpadiasan, majd belemenve a játékba Rob ölébe helyezkedtem, és átkarolva a nyakát megszólaltam. - Tudod, épp különféle seprűlovaglási módokat tanulunk... - A végét már szinte leheltem a fülébe, mikor is anya berobbant az ebédlőbe.
- KIFELÉ INNEN, SZÉGYENTELEN BANDA!
Mondata egy seprű, egy lapát és egy felmosó rontott be a helyiségbe, és addig ütöttek minket, míg Robbal el nem hagytuk a házat. Csak a ház előtt megállva fújhattuk ki magunkat, és szinte hajszálpontosan egyszerre kezdtünk el fulladozni a nevetéstől.
- Csak a reggelit sajnálom - biggyesztettem le az ajkamat.
- Brr, eskü, azért öltöztettek ilyen ruhába, mert féltékenyek, és szerették volna, hogy halálra fagyjak a folyosón - céloztam vissza a korábbi megjegyzésére, és átkaroltam magam a karjaimmal. - Megkérdezném, te is fázol-e, de rád meg vagy hat réteg évekkel ezelőtti jelmezt aggattak, ha jól látom - nevettem el magam.
Ki akartam mondani a nevét, de rájöttem, hogy agyam a pillanatnyilag épp kihagyott, és nem ugrott be, mit mondott egy pár perce. Ezzel egyetemben ismét megszólalt a halk csengettyű a fejemben, jelezni próbálva valamit, ám fogalmam sem volt, mit akarhatott.

462 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

A csapata említésére némi elégedettség töltött el, mert a Hárpiákat még én is ismertem. Nem név szerint, ha az utcán szembe jöttek volna, valószínűleg akkor sem ismertem volna fel őket, de tudtam miről híres a csapat. Különben nagyon menőnek találtam ezt a csupa lány felállást, apámmal állandóan összevesztünk rajta, hogy van-e keresnivalója a nőknek a sportpályán. Nem nehéz kitalálni, hogy melyikünk milyen álláspontot képviselt a kérdésben. Ő valahol megrekedt a sötét középkorban és szentül meg volt róla győződve, hogy a lányoknak "lányosan" kell viselkedniük. A fiúknak meg fiúsan, és én nyilván nem feleltem meg az ő elcseszett kritériumainak, de ez már egy teljesen más történet.
- A Holyheadi Hárpiákat még én is ismerem. És az tényleg nagy szám, tök hülye vagyok a kviddicshez, még a Roxfortban sem jártam ki a meccsekre. Nem mintha a Hugrabug csapata miatt érdemes lett volna... - A hugrások valahogy mindenben alulmaradtak. Nem nyertünk a kviddicsben, a házak közötti versenyben mindig leghátul kullogtunk és valahogy az egész Hugrabugot úgy kezelték, mint valami gyűjtőt, ahova a maradék kerül. Azért én büszke voltam a házamra, sosem akartam bátor meg ravasz lenni, az meg hogy fejtörők árán jussak be a klubhelyiségbe... köszi, inkább felkötném magam. Tehát tökéletesen megfelelt nekem a Hugrabug, éppen odaillettünk Yoyóval. Egyszer még a hajunkat is citromsárgára festettük, bár az egy rossz ötletnek bizonyult, szörnyen néztünk ki vele.
- Biztos a konkurenciát látják benned és csak maguknak akarnak egy olyan daliás lovagot, mint én. - Sem daliás, sem pedig lovag nem voltam. A nyeszlett, másnapos nyomorult talán helytállóbb lett volna. - Mondtam nekik, hogy a testhez simuló tigrisjelmez jobban bejön, de nem hallgattak rám. Meg találtam egy katicajelmezt is, csak az sem tetszett nekik. Úgyhogy maradt ez a - nem is tudom - bohócruha?
Fintorogva mértem végig, amit rám erőszakoltak. Talán mégiscsak hasznos lett volna, ha a hugrabugos szerénységen és békés természetesen kívül szorul belém valami mardekáros erőszakosság is, mert akkor megmondhattam volna, hogy kibaszott ocsmány ez a gönc. Ha a nővérem itt lett volna, biztosan a szemét forgatta volna, amiért ismételten nem álltam ki magamért.
- Amúgy eredetileg hárman lettünk volna, de történt egy kis... öhm... incidens. Szóval a bandánk gitárosa most a Mungóban fekszik ne is akard tudni milyen állapotban és muszáj lesz beérned velem. Meg az újságíróknak is, de őket kevésbé sajnálom.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

A hugrabugos megjegyzésére kinyitottam a számat, hogy megcáfoljam, de be is csuktam. Mi tagadás, tényleg, akárhányszor a korábbi Hugrabug-felhozatal ellen játszottunk, esélyük sem volt. Igaz, ami igaz...
- Mire én végeztem, az utolsó évekre már összeszedték magukat, sokkal jobb lett a csapat - Ismét hintázni kezdtem, és a plafonra nézve mondtam ki a szavakat.
Eszembe jutottak a meccsek, amit a többiekkel álltunk ki, vállt vállnak vetve harcoltunk, de azt is éreztem mindig, hogy kicsit kívülálló voltam. Ők játszottak, mert szerettek, és jót akartak a házuknak, én viszont profi mezőnyre készültem, már egészen kis korom óta. Mindig meglátszott a szintkülönbség, és sokszor, mikor valami stratégiait akartam mondani, hogy amikor a taktikát beszéltük, megkaptam, hogy "Jaj, Lilou, te meg se szólalj, tudjuk, hogy neked megy." Persze, nem éreztem jól magam ettől, de a karrieremet sem kockáztattam, így nem fogtam vissza magam. Meg is lett az eredménye, a levél, ami a kezembe került, sokkal szebb volt, mint amit elképzeltem, a gyöngybetűk alakjai, és sokkal valóságosabb is volt, a papír reszelése az ujjaim alatt. A fiókomban őrzöm, biztos helyen, és ha egyszer lesz majd egy saját lakásom, ki fogom ragasztani a falamra. Gyerekkori álmom teljesült azzal, olyan, amire mindenki azt mondta, ne hülyéskedjek már. De én csak nevettem, és visszamentem gyakorolni, kicseleztem Curtöt, gólt dobtam, és közöltem velük, hogy egy nap sikerülni fog.
Rég nem találkoztam Curttel.
- Ó, pedig igazán megnéztelek volna a tigrisjelmezben - vigyorogtam rá. - Főleg a... - Már készültem a kacsintásra, aztán a nyelvemre haraptam. Lilou, ne legyél idióta, nem így ismerkedünk az emberekkel! Nem közölheted velük, hogy a csíkos farkukra lennél kíváncsi, még akkor sem, ha egy jelmezről van szó!
Elfordítottam a fejem, és elképzeltem Rob nevetését, és replikáját, amit a megjegyzésemért kaptam volna.
A fejemben továbbra is ott szólt a kis csengő, egyre hangosabban, pedig legszívesebben leütöttem volna. Tudtam, hogy tudnom kéne, mit jelez, de a világért se akart eszembe jutni. Az a skizofrénia melyik szintje, ha az agyam tudja, de én nem...?
- Vicces, mert én eredetileg is úgy tudtam, hogy ketten le... - jegyeztem meg, de aztán a torkomra forrott a szó.
- ...a bandánk gitárosa most...
Banda. Gitáros. Kézfogás. Myron Wagtail.
Nagyjából ötödikes lehettem, mikor egyszer, elkeveredve Roxmorts faluban, egy eldugott boltba léptem be. Tele volt lemezekkel az egész, újságokkal, poszterekkel híresebbnél híres énekesekről, zenekarokról. Egyik sem érdekelt, de valamiért megigézett a hely. A bolt leghátsó, eldugottabb sarkában találtam is valamit, ami felkeltette a figyelmemet - egy félig elrejtett CD borítójáról egy holdborjú nézett vissza rám. Felemeltem, megforgattam, alig pár darab volt csak belőle. A rányomtatott dátum szerint alig néhány napja került forgalomba. Weird Sisters, állt a borítón.
- Lil, tedd már le azt a szart - vette ki a kezemből Rob, de utána ugrottam, és hiába tartotta magasra, itt még egy centivel magasabb voltam nála, csak egy év múlva nőtt túl engem. Felugrottam érte, végigkarmoltam a kézfejét, és már vissza is került hozzám a lemez.
- Megveszem - jelentettem ki egy önelégült mosollyal a számon, miközben ő még mindig a kézfejét nyalogatta.
Megjegyzésemmel egy fejcsóválást csaltam ki belőle.
- Szeretne még mást? - kérdezte a pénztáros, enyhén felhúzott szemöldökkel. Tekintete azt sugározta, hogy "te vagy az első, aki ezt a szart megveszi."
Ezután szerettem bele a mára már kedvenc zenekaromba.
A szám elé kaptam a kezemet, ahogy tudatosult bennem az egész, majd halkan csak ennyit leheltem, "Te AZ a Myron Wagtail vagy."
A kezembe temettem az arcomat, éreztem, ahogy az összes létező vér odaáramlik, és a bőröm szinte parázslott. Hogy lehettem ekkora balf...

580 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

- Ez annyira nem meglepő, mivel rosszabbak nem lehetnének, legfeljebb ha engem is bevettek volna a csapatba... - Miután az első repüléstan órámon sikerült agyrázkódást kapnom, valószínűleg keresztbe is tört a kviddicskarrierem. Igaz, előtte a sport létezéséről sem tudtam, szóval nem egy régi álmom hullott a porba. Az év első meccséig azt sem igazán tudtam, hogy mi az a kviddics, elvégre muglik között nőttem fel, ahol egyedül a focinak volt létjogosultsága. Én mondjuk azt is utáltam.
Néha még mindig váratlanul ért, ha egy lány ilyet mondott nekem. A Roxfortban egyikük sem állt szóba velem, Hagridra hamarabb felfigyeltek volna, mint rám. Pontosabban rám is felfigyeltek: egyszer például összebeszélt az összes lány az évfolyamunkon, hogy nézzenek engem levegőnek. Egy hét után már kezdett nagyon zavaró lenni, aztán ráuntak és találtak mást, amivel megkeseríthették a napjaimat. Egyszóval az iskolai éveim alatt nem volt túl nagy sikerem a csajozásban, azóta pedig még nem sikerült megszoknom, hogy valakit érdekelhetek is. Pedig azt kell mondanom, hogy egy zenekarban játszani határozottan megnövelte a siker esélyét, szinte teljesen ellensúlyozta a szociális készségeim defektjeit.
- A kis tigrisfüleimre gondoltál, ugye? - pislogtam rá megjátszott ártatlansággal. - Szerintem elég vadítóak voltak.
Igazából úgy néztem ki abban a tigrisruhában, mint amikor halloweenkor egy kisgyerek felveszi az előző évi jelmezét, ami már kicsit kinőtt. A különbség egyedül annyi volt, hogy nekem nem cukorkát adtak volna, ha végigvonulok benne az utcán, hanem bevittek volna az aurorparancsnokságra mondjuk közszeméremsértés vádjával. Nem egyszer cibáltak már be éjszaka, de mentségemre szóljon, egyszer sem emiatt. Túl gátlásos voltam az ilyesmihez - a részeg randalírozáshoz sajnos már nem.
Mikor kiskoromban megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, mindig rávágtam, hogy Pókember. Emiatt annyiszor kinevettek, hogy egy idő után letettem róla és a "mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre csak a vállamat vonogattam. Aztán a nővérem istennői útmutatásának hála elég korán beleszerettem a zenébe és elhatároztam, én is ezzel akarok foglalkozni. Ha figyelembe veszünk minden hátráltató tényezőt, összességében egész jól hangzott, hogy sikerült életem második nagy tervét megvalósítani. Amikor valaki megjegyezte, hogy szereti a zenénket vagy hogy "hú, Myron, annyira jó vagy", olyankor kivételesen tényleg büszkeséget éreztem. Ez pedig egy olyan érzés volt, ami engem elég ritkán kapott el.
- Miért, van másik is? - vigyorodtam el. - Mert akkor sürgősen mutass be neki, hogy megvitathassuk, ki hogyan boldogul ezzel a ritka gyökér névvel az életben.
Biztosan nem létezett egyetlen másik Myron Wagtail sem a világon. A Wagtail önmagában is elfoglalhatott volna egy dobogós helyet a legszarabb vezetéknevek listáján, de nyilván anyámnak még hozzá kellett toldania, hogy Myron, a kurva szappanoperái miatt. Lehettem volna akár John vagy Adam is, mint minden rendes kisvárosi fiú. De nem, én Myron Wagtail lettem és biztosan senki sem hitte el nekem, hogy ez nem valami gyenge pillanatban választott művésznév volt.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

- Miért, van másik is?
Tenyeremen éreztem, ahogy perzselt az arcom, a helyzet pillanatról pillanatra rosszabb lett. Fogalmam sem volt, miért nem ismertem fel már az első pillanattól kezdve, az meg megmagyarázhatatlan, a nevére miért nem kattant. Máskor az utca másik végéből meghallom, ahogy felém fújja a szél, és már rohanok is oda, hogy lássam, ki beszél Weird Sistersről.
- Így még gázabb, hogy rád ültem - mormogtam a fejemet rázva, aztán felnéztem, és nyújtózkodtam egyet. - Ezután már nem jöhet rosszabb - nevettem el magam.
Sosem voltam egy kifejezetten szorongó, béna gyerek. Mindig hangos voltam, parancsolgató, cinikus és imádtam a figyelem középpontjában lenni. A kviddics volt a szenvedélyem, és mindig élveztem, amikor a róla szóló pletykák visszajutottak hozzám - erre néha rá is játszottam, de egy cselekedetemet sem bántam meg. Hatalmas, szégyentelem szám volt, amivel nem csak néhai tanáraim fenntartásait, de évfolyamtársaim ellenszenvét is sikerült kivívnom, de valahogy nem tudott érdekelni. Sosem szenvedtem önbizalomban hiányt, így magabiztosan ki tudtam vágni magam a legneccesebb helyzetekből. De ez nem ilyen volt.
Most úgy éreztem magam, mint egy dadogó tizenkét éves, aki gyerekkora hősével találkozik - azzal a kivétellel, hogy nem a hősöm, gyerekkoromban még a Roxfortba járt, ja és amúgy ROHADTUL NEM ISMERTEM FEL.
Lilou, hogy tehetted ezt?
- Merlinre, ezt Rob sosem tudhatja meg. A síromra is ezt írná - fújtam ki a levegőt. - Na jó, kezdjük újra - fordultam felé, próbálva visszanyerni a magabiztosságomat. - Lilou Byrd vagyok, és amióta kijött az első lemezetek a kedvenc zenekarom vagytok - nyújtottam felé a kezemet, még egyszer, egy széles mosoly kíséretében. - Kviddicsjátékos vagyok, nem kérek autogramot, mert sosem értettem, mi értelme van, és eskü, nem úgy ismerkedek idegenekkel, hogy vadító tigrisfülekről beszélek, de szerintem az feltűnt, hogy általában gondolkodás nélkül kimondom, ami eszembe jut, és ezzel tökre nem kéne volt hollóhátasként dicsekednem - húztam el a számat.
Így.
Valamiért a fejemben most már sokkal letisztázottabbnak tűnt. Így már tudtam normális beszélgetést folytatni.
- Merlinre, szólhatnának már, hogy mehessünk fotózkodni, vissza akarom kapni a saját ruháimat. Már elgémberedtek a végtagjaim a hidegtől - szólaltam meg, és fel is álltam, hogy nyújtsak egy kicsit.
Egyik láb, másik láb, nem néztem rá, miközben hajolgattam. A keringésem lassan helyreállt, a pulzusommal egyetemben. Éreztem, ahogy arcom ismét kihűl, és felvette a hétköznapi, fehér, de pirospozsgás színét. Vicces volt, gyakran, ha eléggé elvörösödtem, már alig lehetett látni a szeplőimet, pedig alapból elég sötétek voltak.
Felegyenesedtem, vettem egy mély levegőt, aztán visszaültem.
- Na és, téged hogy választottak ki eme nemes pozícióra?
Tudtommal vagytok még kettőtökön kívül a bandában. Vagy direkt titeket kértek? - mosolyogtam rá.
Igen. Az ideiglenes, liverpooli szállásom falán is ott lógott a poszter, és mindenki nevét tudtam.

445 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

- Mindig jöhet rosszabb, hidd el nekem - közöltem vele a cseppet sem vidám, de annál igazabb tényt. Legalábbis az én életem így működött, mikor azt hittem, hogy már semmi sem lehet rosszabb, akkor mindig jött valami, ami felülmúlta az előző szart. Bár ehhez hozzátartozik, hogy az én pechszériám nagyjából születésem óta tartott, nálam biztosan szerencsésebb volt az emberek többsége. Vagy legalábbis jobban kezelték az eléjük gördülő problémákat.
A "kedvenc zenekarom mondat" határozottan simogatta a fülemet, mint eddig mindig. Nem sok dologhoz értettem a zenélésen és a szövegíráson kívül, jól esett, ha elismerték, amit csinálok. Mielőtt megalapítottuk ezt a zenekart, valahogy úgy éreztem, én mindenhez hülye vagyok. Nem igazán voltak barátaim, az órákon minden létező varázslatot elrontottam és tanulni sem tudtam rendesen, mikor a drága diáktársaim miatt gyomorgörccsel ébredtem minden reggel. A szüleim leszarták mi van velem, egyedül a nővéremtől kaptam némi biztatást. Néha ő is leordította a fejemet, hogy feldugja a seggembe a gitáromat, ha még egyszer gyakorolni kezdek hajnalban és nem tud tőlem aludni, de ez elnézhető neki. Egyszóval mindig belebizseregtem, ha valaki ilyen szépeket mondott nekem, mostanság már kezelni is tudtam a helyzet, vagyis nagyon igyekeztem normálisan lereagálni a szokatlan dicséretet.
- Pedig szívesen adok autogramot, tök ügyesen le tudom írni a nevem. Sokat gyakoroltam otthon. - Újból kezet fogtam vele, az újrakezdés jelképeként. Pedig nekem nem volt problémám az első bemutatkozásával sem. - Szerintem elég jó mód az ismerkedésre. Lehet mostantól mindig így csinálom majd, talán akkor több barátom lesz.
Ebben azért kételkedtem, a barátkozás sosem tartozott az erősségeim közé. Kezdeményezni sosem tudtam és az az igazság, hogy gyakran fenntartani sem sikerült mások érdeklődését. Persze ott volt kivételnek Yoyo, de tizenegy éves fejjel megosztani valakivel a dinnyés rágódat olyan, mint felajánlani neki a fél lelkedet. Meg tegyük hozzá, hogy Yoyo is elég fura arc volt, nem bővelkedett a barátokban, az iskolában csak egymásra számíthattunk. Nem értem miért, ő tényleg rendes srác volt. Kicsit szerencsétlen és állandóan összehordott mindenféle baromságot, de nagyobb volt a szíve, mint az összes többi gyereknek együttvéve.
- Ha gondolod, megkaphatod ezt a csodaszép kabátot - mutattam az élénkpiros bőrdzsekire, amit azok a nők rám erőszakoltak. Úgy néztem ki benne, mint egy elbaszott paradicsom. Utólag nagyon örültem neki, hogy még múlthéten ránk tört a fiúkkal a hajfestési láz és visszaváltottam a rikító pirosról a feketére, mert ezzel a gönccel hihetetlenül undorítóan nézett volna ki. Mellesleg ilyenkor mindig eltűnődtem rajta, hogy a hajam mikor pompázott utoljára a természetes szőke árnyalatában - ötödikes koromban? Talán.
- Vagyunk még elég sokan, de állítólag Yoyo a legviccesebb, nekem meg sajnos muszáj mindenhol ott lennem frontemberként. Úgyhogy általában nekünk kell a legtöbbet szerepelni, pedig a vak is látja, hogy erre bárki alkalmasabb lenne a bandából. Arról nem is beszélve, hogy bárki fotogénebb nálunk. Yoyo úgy néz ki, mint egy betépett mosómedve, rólam nem is beszélve... Úgy őszintén, ki akarja ezt bámulni? - Én biztosan megijedtem volna mások helyében, ha a falra kiragasztott poszterről a mi hülye fejünk vigyorog le rájuk. Nem mintha nekem vállalhatóbb dekoráció virított volna a szobámban, mert hát bárhonnan is nézzük, a Sex Pistols sem jól fésült fiatalemberekből állt. - Nem megyünk ki levegőzni egy kicsit? Gondolom, te nem gyújthatsz rá, ami amúgy elég szívás, de nekem muszáj lesz, mert máskülönben idegroncs leszek mire itt végzünk.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Akaratlanul is elröhögtem magam.
- Hidd el, ha annyi barátom lenne, mint ahány ember ölébe eddig beültem... - ráztam meg fejem vigyorogva, és megtöröltem a szememet.
Na igen, a felhang itt is megvolt. Persze, nem tudhatta pontosan, mire célzok, hál' Merlinnek, mondjuk én sem, hogy mennyire is igaz, mit mondok. Több volt benne a poén, mint a valóság. És azért profi mezőnyre lépni nem egyszerű, sok mindenben korlátoznak miatta. Nem szerepelhettem hetente más újság címlapján, mert ez meg az kiteregette a szennyesemet... Persze, nem a publikációval lett volna gond, hanem a negatív felhanggal.
Azt sem tettem hozzá, hogy a sokból mennyinél voltam józan, és mennyinél nem.
Tarka múltat tudhattam mögött, de nem bántam. Tudtam, hogy ideje kinőnöm belőle, és nem is sajnáltam, tudtam azt is, hogy idekint már más, mint ott bent, itt már nem rohangálnak éretlen srácok minden sarkon, akik bármit megtennének érted.
Ha semmi mást nem is veszünk figyelembe, csak egyvalamit, akkor arra a Hárpiák nagyon is jó volt - megtanulni gátakat szabni magamnak, ezzel is elősegítve a fejlődésemet. Nem mellesleg meg rohadt szerencsésnek mondhattam magam amúgy is, amiért frissen a Roxfortból, pályakezdőként felvettek. Fogalmam sincs, mit kezdtem volna magammal, ha nem pottyan a lehetőség az ölembe.
Na nem mintha nem ezért dolgoztam volna úgy kilenc éves korom óta.
Vigyorogva néztem a kabátra. Bűnronda volt, meg kell hagyni.
- Nem tudom eldönteni, hogy direkt csinálják, vagy csak ennyire szar ízlésük van - csóváltam a fejem. -
Persze, ezt úgy mondom, mintha nem az előbb beszéltünk volna arról, hogy tigrisjelmez is volt... Mire kell az nekik?!
Kicsit megrémültem, mikor belegondoltam, mit kezdhetnek vele borgőzös éjszakákon.
- Egyelőre tiéd maradhat a megtiszteltetés, hogy hordd - kacsintottam.
Most mondanám, hogy imponált, hogy felajánlotta a kabátot, de tisztában voltam vele, hogy semmi köze nem volt bármi asszociációhoz.
Hiába mondhattam magam elég kelendőnek, de romantikához nem sok közöm volt az évek során. Mentségemre legyen mondva, én megpróbáltam - de valahogy mindig az lett a vége, hogy inkább bezárkóztam, elütöttem egy-két poénnal, és valahogy mindig hidegnek éreztem magam. Ezek után fordultam inkább a futó kalandokhoz.
Ha őszinte akartam lenni, akkor féltem is. Féltem, hogy nem tudnék érezni, hogy velem van valami baj, amiért nem megy. Én meg akartam próbálni, találni valakit, aki mégiscsak tud valamit éreztetni velem, de most, a kviddics mellett féltem, hogy nem fogok senkit sem találni - mindenki a poszterek alanyának, a kíméletlenül pontos hajtónak, az elérhetetlen példaképnek fog tekinteni, és mindenki azt hiszi, már mindent tud rólam, és meg sem próbálnak igazán megismerni.
- Persze, menjünk ki - mosolyogtam, és felálltam.
Szökkentem kettőt, és előrelépdeltem, majd egy mosollyal hátrafordultam. A mozdulattól persze egy kiló haj került a számba.
- Most képzeld el, két perc múlva már küldik is utánunk az aurorokat - nevettem. - És ha odakint nem fázol, akkor ott talán már elkérem a csini kabátodat - fordultam vissza előre.

471 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

- Talán mind olyan hülye volt, mint én és elbújt egy szobanövény mögé... - Értettem a felhangot, azt hiszem. Legalábbis sejtettem, mi állhatott a szavai mögött és az az igazság, hogy nem érdekelt. Ha egy lány nem játszotta a szende szüzet, biztos lehetett benne, hogy elég gyorsan ribancnak bélyegzik, de néha még ennyi sem kellett hozzá. Elég a rossz pasival szóba állni és máris arról csámcsog a fél iskola, hogy az illető akár a sarokra is kiállhatna. Egy részeg csókról vagy többről nem is beszélve. Mintha más nem is vétene hibákat... Na, persze egy fiútól ez nem hiba, sőt, határozottan elvárt, hogy dugjon meg mindent ami él és mozog húszéves kora előtt, de akár utána is. Engem folyton csesztettek, amiért nem tudtam senkit összeszedni, néhány lányt meg az ilyen pletykákkal készítettek ki az évfolyamunkon. Megtanultam ignorálni ezeket. Mindenki követ el hibákat, mindenki beleszeret olyanba, akibe nem kéne és nem mellesleg egy lánynak is épp annyi joga van tapasztalatot gyűjteni, mint akármelyik kanegérnek. Ezt a nővéremtől tanultam, ahogy nagyjából mindent. Szerintem tizenkettő sem voltam még, mikor egyszer mélyen a szemembe nézett és közölte velem, hogy kitekeri a nyakam, ha én is egy olyan balfasz leszek, mint a körülötte élő pasik háromnegyede. És nekem mindenki elhiheti, hogy a nővéremre jobb hallgatni...
- Nem tudom, talán néha tartanak állatos tematikájú fotózást is. Velünk is megejthetnének egyet, téged beöltöztethetnének mondjuk pingvinnek. Mert az nem tud repülni, érted... - Életem legszarabb kviddicses poénja volt, pedig eddig is akadt belőlük pár. - Jó, ez ritka szar volt, vedd úgy, hogy meg sem szólaltam.
Felpattantam a székről és megindultam az egyik itt dolgozók számára fenntartott kijárat felé. Lusta voltam keresni egy másikat és ez amúgy is egy olyan hátsó ajtó volt, amely az utca nyugisabb oldalára vezetett. Nem volt kint más, csak néhány kuka meg a szemét között válogató galambok, esetleg kóbormacskák. Vagy legalábbis mikor az előbb kijöttem cigizni, embernek színét sem láttam.
Ahogy kiértünk, oda is adtam a piros dzsekit Lilounak, viselje csak egészséggel. Hozzá jobban illett a szín és így elnézve felmerült bennem a gondolat, hogy talán nem is férfi ruhadarabbal volt dolgunk.
- Küldjék csak az aurorokat, eddig mindig megúsztam - nevettem fel. - Egyszer bevittek minket a srácokkal, mert vízipisztollyal totál eláztattunk valami aranyvérű tahót egy bárban, hihetetlenül bunkó volt. Ott ültünk a parancsnokságon, igazából ők sem tudták mit kezdjenek velünk, erre meg egyszer csak bejött egy auror, hogy írjunk már alá valamit a pasijának. Mindannyian adtunk autogramot és utána a hapsi elintézte, hogy hamarabb elengedjenek minket, elég vicces este volt.
Nekidőltem az épület falának és előkotortam a zsebemből egy doboz cigarettát meg a pálcámat, hogy legyen mivel meggyújtani. A mugli öngyújtót preferáltam általában, de az most nem volt kéznél, maradt ez a megoldás.
- Talán az lenne a legjobb, ha gyorsan meglógnánk. Elmennénk kocsmázni vagy valami - néztem vágyakozva az utca irányába.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Elnevettem magam, mégpedig azért, mert tényleg ritkaszar egy poén volt.
- Mondjuk akkor már inkább egy kiwimadár lennék, imádom őket - jegyeztem meg, és karjaimat behajtva, apró szárnyakat tettetve csapkodtam velük párat. - Amilyen esetlenek, olyan kis aranyosak. Bár a pingvinek sem semmik. Melyik másik állat lenne olyan hülye, hogy azt mondja, jaj ne, két centire elgurult a tojásom, ő már halott, viszlát, gyermekem - gondolkodtam el.
Odakint magamra kaptam a dzsekit, kicsit feltűrtem az ujjait, aztán zsebre vágtam a kezem. Némán végighallgattam a történetet. Akármennyire is volt nagy szám, tudtam azért, hogy az ilyesmi távol tőlem állt. Biztos voltam benne, legyek józan vagy részeg, hogy nem hívattam volna ki magamra az aurorokat. Persze, ismertem jó pár embert, most már egyel többet is, akit már nem egyszer bevittek, és rengetegszer tényleg normálisak, nincs is bajom velük, csupán tőlem állt távol ez a viselkedési forma. Ütközött az elveimmel és a céljaimmal is.
Csendben, a hátamat a falnak támasztva néztem a kihalt utcarészt, aztán a szétterjedő cigarettafüstöt a levegőben. Sosem fordult meg a fejemben a cigarettázás ténye. Egy időben Rob elég erősen rászokott, de eszembe sem jutott, hogy akár egyet is elszívjak, lehettem akármilyen társaságban is. Kitartottam magam mellett, és a tudatom erős maradt - többiek állítása szerint még legrészegebb pillanataimban is elutasítottam a cigit, és ezt pusztán egyvalaminek volt köszönhető. Mindig is tudtam, hogy nekem a kviddicsben van a jövőm. A sportban, amiben a határainkon táncolva, a levegőben repkedve órákig, extrémebb esetben napokig küzdünk a győzelemért megállás nélkül, ez pedig nem kis erőfeszítésbe kerül. Tudtam, vmár a kezdetektől fogva, hogyha azt szeretném, hogy esélyem legyen, ahhoz erős, makulátlan állapotban lévő tüdő kellett.
- Talán az lenne a legjobb, ha gyorsan meglógnánk. Elmennénk kocsmázni vagy valami.
Ellöktem magam a faltól, és szembefordultam vele. Félrebiccentettem a fejem, és a szemébe néztem - egyetlen pillanat elhatározása volt csak.
- Morgan meg fog ölni - ráztam meg a fejem. - De akkor futás van! - vigyorodtam el.
Szorosan megragadtam a csuklóját, és futásnak eredtem. Persze, nem teljes erőből, edzések elején elég volt azt, de sietni kellett, már kihallatszódtak odabentről a lépések, a tanácstalan hangok egyre közeledtek az ajtóhoz. Nem akartam visszakanyarodni a főutcára, de muszáj volt, ha el akartunk tűnni. A keskeny utcán visszhangoztak lépéseink hangjai.
Egy átkötő utcán megálltam, elengedtem szerencsétlent, és körülnéztem.
- Oké, fújd ki magad, túl feltűnő lenne, ha így kanyarodnánk vissza az emberek közé - jegyeztem meg, az utcát kémlelve.
Felültem egy láda tetejére, és nyújtózkodtam egyet.
- Ez jól esett - motyogtam magamnak, és kifújtam az arcomból a belehulló tincseket. - Szerinted mennyire fognak kiakadni? Vagy mi leszünk a címlapsztori! - nevettem fel, és ránéztem.

436 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

Nem lepett meg az előzmények után, hogy ő is osztotta a pingvinek iránti lelkesedésemet. Mindig is az ilyen szerencsétlenek voltak a kedvenc állataim, Yoyóval már azt is elhatároztuk, hogy lesz egy állatos tetoválásunk a többi mellett. Nem farkas, ló vagy valami hasonlóan menő, amiket az emberek magukra varrattak, nem, mi törpepapagájt, zsiráfot vagy mondjuk egy alpakát akartunk. Értelme nem sok volt, de a cselekedeteink többségét nem a logika vezérelte.
- Mégis mit vársz egy állattól, ami úgy totyog? Nem az eszükért kell szeretni őket. - Annyira nem értettem az állatokhoz, inkább messziről szerettem őket. A levélváltás miatt tartottam otthon egy baglyot, de az tudott magának vadászni és nem kellett napi szinten elvinni sétálni, arra alkalmatlan lettem volna. Még a Roxfortban jártam LLG órákra, élveztem is őket, de nem a gondozás részét, hanem amikor mondjuk unikornisokat simogathattam. Ki ne akarna unikornist simogatni?
Azt hiszem, amikor kimondtam, még nem gondoltam komolyan a szökést. Csak kibukott belőlem, inkább viccnek és önsajnálatnak szántam, nem pedig valódi tervnek. Mármint nagyon menekülni akartam innen, minél messzebbre, távol a Szombati Boszorkány elmebeteg alkalmazottaitól és minden velük járó kényelmetlenségtől. Aztán mire észbe kaptam, Lilou keze már a csuklómra is kulcsolódott, én meg jóformán lebegtem utána, amikor futásnak eredt. Vele ellentétben nem voltam fitt és a tüdőm maximum kapacitása odáig terjedt, hogy fulladás nélkül kibírtam egy koncertet - azt sem józanon, tegyük hozzá. Úgyhogy a futás mint tevékenység a lehető legtávolabb állt tőlem, mire megálltunk, azt hittem meg fogok halni. Lihegtem és ziháltam, nagyjából olyan hangokat adtam ki, mint egy öregedő mopsz vagy bulldog. A térdemre kellett támaszkodnom legalább egy percig, mire végre kezdett visszatérni belém az élet. Azt sem bántam, hogy menet közben elhagytam a cigimet, úgysem bírtam volna már elszívni ezek után.
- Ilyet többet ne... - nyöszörögtem levegőért kapkodva. - Ennél még a fotózás is jobb lett volna...
Lassan kiegyenesedtem, kezdett rendeződni a légzésem is. Most, hogy már nem szúrt elviselhetetlenül az oldalam, én is egyre viccesebbnek találtam a szituációt. Olyan érzés volt, mint takarodó után a Roxfort folyosóit róni és elbújni a közeledő prefektusok és tanárok elől.
- Figyeld meg, holnap reggelre címlapon fogják lehozni, hogy összeházasodtunk vagy valami hasonló. Vagy hogy elraboltalak. Remélem, azért az Azkabanba nem akarnak majd bezárni, nem akarok lepacsizni a dementorokkal - fintorogtam.
Körbenéztem, hogy merre is járunk pontosan. A kirakatokat megpillantva hamar felderült az arcom, ezt a környéket jól ismertem. Csukott szemmel is eltaláltam volna a kedvenc kocsmáimba és éttermeimbe.
- Tudok egy nagyon jó helyet, csak néhány percre van innen. A környéken ott csapolják a legjobb sört és van egy házimanójuk, aki a világ legfinomabb hamburgerét süti. Az előző albumunkról a dalszövegek felét szerintem ott írtam meg szalvétákra - nevettem.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Mikor kicsi voltam, a szomszéd srác volt a legjobb barátom. Folyton vele játszottam, gyakran fogócskáztunk, vagy futottunk együtt a közeli dombon, néha megragadta a csuklómat, és azt mondta, most megmutat egy olyan titkot, amit senkinek sem árulhatok el, aztán egész délután a közeli erdőben játszottunk. Mikor elég nagy lettem ahhoz, hogy rendes seprűre üljek, ő tanította meg a szabályokat, és a fogócskából először seprűn való kergetőzés, majd kviddicsviszály lett. Ő jóval nagyobb volt nálam, erősebb, gyakorlottabb, így ahogy nőttem, mindig ott volt előttem az újabb és újabb kihívás, kicselezni, gólt lőni neki, majd végül legyőzni őt. Ő volt az első, akinek kisgyerekként kijelentettem, hogy ha felnövök, kviddicsjátékos leszek, majd durcásan elfordultam, mikor kinevetett. Ahogy teltek az évek, egyre jobbá, erősebbé, fürgébbé váltam, már a meccsek felét megnyertem, és ahogy egyre több cselt, taktikát, elterelést tanultam, bár sosem ismerte be, de mindketten tudtuk, hogy a tanítvány túlszárnyalta a mesterét. De ő sosem adta fel, mindig küzdött, akadály állított elém, és bár régebben gyakran kifogásoltam, hogy sosem volt elégedett velem, érettebb fejjel már sikerült belátnom, hogy csak a javamat szolgálta. Tőle tanultam a kitartásomat, és azt, hogy nem szabad megelégedettnek lenni, mert mindig lesz hová fejlődni.
Curt, te barom...!
Miért én voltam az egyedüli kettőnk közül, akinek kiugrott a mellkasából a szíve, mikor rám estél? Hogy tudtál semleges arccal felállni, leporolni magad, és mikor kértem, hogy húzz már fel engem is, csak nevettél, intettél egyet, és otthagytál?
Te vagy az oka mindennek. Miattad nem tudok tovább lépni, a te személyed tette tönkre eddigi összes kapcsolatomat.
Én szeretni akartam. Bárkit. Valakit, aki ott lenne nekem. De te nem engeded. Úgy feldugnám neked a seprűmet, de tényleg.
Sóhajtottam egyet, és felálltam.
- Bocsi - húztam el a számat. - Többet nem fordul elő.
Kinéztem az utcára, a forgatagra, és miközben Myron már majdnem teljesen kifújta magát, lehúztam a hajgumit a csuklómról, és hajamat a fejem tetején egy kontyba fogtam. Kósza tincsek azonban így is kiszöktek, így bosszankodva fújtam ki őket az arcomból.
- Jó hangzik - fordultam vissza felé, és az utca felé biccentettem. - Akkor mutasd az utat - kacsintottam rá vigyorogva, és kiléptem a főútra.

333 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

Úgy vigyorogtam Lilou-ra, mint a tejbetök, amikor elindultam a macskaköves utcán a kiszemelt bár irányába. Mintha szórakoztató meg vidám meg tudom is én még mi lettem volna. Szerettem volna Myron lenni, a vicces srác, aki meg tud nevettetni egy csinos lányt, akire ezelőtt a fél Roxfort csorgathatta a nyálát, most meg minden második kviddicsrajongó pasi. Igazából nem voltam szórakoztató, sem vidám, de még csak igazán jó társaság sem, amíg meg nem ittam és el vagy fel nem szívtam a napi adagomat. De most nagyon olyannak akartam tűnni, amilyen nem voltam. Itt volt ez a lány, aki rajongott a zenémért és közben mégsem visongott úgy, mint azok a kibaszott idegesítő tinilányok egy-egy koncert után, belőlem meg előtört a szokásos kényszer, hogy imponáljak valakinek, akivel nyilván nem estem egy súlycsoportba. Mindig ezt csináltam és mindig csúnyán pofára estem, eddig viszont egyszer sem tanultam belőle.
Nem voltak komoly szándékaim, igazából abban sem voltam biztos, hogy kedvelnénk-e egymást, ha el kellene töltenünk együtt mondjuk egy egész napot. Csak pillanatnyilag jó ötletnek tűnt elhívni meginni valamit és hamburgert enni, mert már megint előbújt belőlem a naiv nyomorult, aki két kedves szóért a lelkét is eladná bárkinek.
A bárt alig lehetett észrevenni, csak egy keskeny ajtó és egy alig észrevehető cégér jelezte, hogy ott van. Pedig komolyan nagyon klassz hely volt, csupán kerülték a parasztvakítást. Adtak jó sört és a világ legjobb hamburgerét, a helyiség meg nem úszott a koszban, mint a Szárnyas Vadkan - ezzel már önmagában lepipálta a konkurencia egy részét.
- Ugye a csapatod nem fog nagyon kiakadni, amiért elmenekültél? - Ebbe eddig bele sem gondoltam. Tudtam, hogy Yoyóék egyszerűen röhögni fognak a történteken, de ezt egy válogatott kviddicscsapatról már kevésbé feltételeztem. - Nem akarlak bajba keverni vagy valami hasonló... Elég jó vagyok benne, de most tényleg nem ez volt a tervem.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Ahogy zsebre rakott kézzel lépdeltem a főutcán, ezernyi emlék fogott el. Mint amikor két karomat kitárva, a padkaköveken egyensúlyozva lépdeltem végig, és George inkább áthúzódott az utca másik végébe, arra az esetre, hogyha véletlenül összefutna egyik haverjával, le tudjon tagadni engem, és mondhass, hogy á, ne törődjetek vele, úgyis hugrás lesz... HAH, screw you, George, én is szeretett házadba kerültem!
Mikor először tapasztottam orromat a kviddics szaküzlet elvarázsoló kirakatára, mikor egy egész kehelynyi Florean Fortescue fagylaltot magamra borítottam. Emlékszem, mikor tizenegy éves voltam, és már megkaptam a levelet, Curt is velünk tartott, elkísért engem a nagy napon. A csodálat, ahogy átjárta a testemet az újonnan engem választott pattogós, 12 hüvelykes, főnixtollmagú bodzapálcám. Az egész Czikornyai és Patzát fel akartam vásárolni, csak azzal tudtak kirángatni onnan, hogy megkaphatom a hőn áhított baglyomat.
- Ugyan - legyintettem. - Ha annyira komoly lenne, nem így választották volna ki, hogy én képviseljem magunkat. Mindenki a háta közepére kívánta csak. Biztos vagyok benne, hogy meg fognak szakadni a röhögéstől, pláne, ha tényleg lehoznak utána egy cikket - kuncogtam. - És ne feledd, hogy végül én rángattalak el téged is, nem fordítva - kacsintottam. - Max a menedzserünk lesz kiakadva, de... tudod, rengeteg minden számít, mikor felvesznek egy kviddicscsapathoz. Nem véletlenül választottak engem, és azért bőven össze lehet szokni ennyi idő alatt. Majd megesküszöm neki legszentebb szavammal, hogy legközelebb jókislány leszek.
Egy pillanatra elhallgattam. A kis ajtó tényleg elkerülte volna a figyelmemet, pedig azért gyakorlott voltam ilyen téren. Robbal hobbit űztünk abból, hogy kis helyeket találjunk, aztán vagy ketten nyugodtan, vagy csapatostól ellepve a helyet beüljünk. Végignézve az épület külsején megállapítottam, hogy azért a cégérre ráférne egy felújítás.
- Meg talán Morgan, a jelenlegi csapatkapitány. De őt meg majd a többiek megpuhítják. Rendben leszek - mosolyogtam. -- Meg amúgy is, bizonyítottam már egyszer-kétszer, hogy tudok normálisan interjút adni. Bocs, sokat beszélek... - húztam el a számat.

310 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

A legtöbb ember, aki folyton csak beszélt és beszélt, általában rohadt idegesítő volt. Mindig járt a szájuk, zúdították másokra a gyökérségeiket és cseppet sem érdekelte őket, hogy a másiknak már zsong a feje a rengeteg lényegtelen információtól. De Lilou nem ilyen volt, tetszett, hogy beszélt helyettem is, hogy folyton kitöltötte a csendet, ami akár lehetett volna kínos is. Gyűlöltem az érzést, amikor nem bírtam mást tenni, csak kínosan mosolyogni és az istenért sem akart eszembe jutni semmi, amivel feldobhattam volna a társalgást. Mellette erre nem volt szükség, mintha képzeletben lökdösött volna maga előtt, nem hagyta, hogy rám telepedjen valami frusztráló érzés. Szerettem az ilyen emberek társaságát.
- Általában én vagyok az, aki belerángat másokat valami őrültségbe. Nem is tudom mikor történt meg utoljára ennek az ellentéte... Rossz hatással vagy rám, anyukám nem fog örülni, hogy egy ilyen veszélyes lánnyal barátkozom - biggyesztettem le az ajkam. Anyukámat valószínűleg az sem érdekelte volna különösebben, ha a börtönbe vagy az idegosztályra kell küldenie a szülinapi üdvözlőlapomat, amellyel évente egyszer megajándékozott. A belenyomtatott szövegen kívül legtöbbször egyetlen sort sem írt hozzá, tavaly meg sikerült egy "Boldog születésnapot ~~John~~ Myron!"-osat vennie. Legalább arra vette a fáradságot, hogy a Johnt átfirkantsa Myronra. Igazából nem is számított, úgysem jártam haza, csak amikor a nővérem kierőszakolta.
- Inkább te beszélj, mint én. Általában olyankor szoktam teljesen beégetni magamat. Abban elég jó vagyok. - A pultra támaszkodtam, amely mögött egy ráncos képű, a szokásosnál is nagyobb fülű házimanó állt egy bárszéken, hogy ne csak a feje búbja látszódjon ki. Rendeltem tőle két sört és két hamburgert, mielőtt a kedvenc asztalomhoz vezettem volna Lilout. A helyiség legmesszebbre eső sarkában lévő kétszemélyes kis asztal volt, kellően elszeparálva a többitől. - Én amúgy sosem tudtam interjút adni, egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni azokat az idióta kérdéseket. Ritka, hogy csak normálisat tesznek fel. Mármint annyi értelmes dolgot ki lehetne nyomtatni ahelyett, hogy mi a kedvenc színem. Egyáltalán kit érdekel? Nincs is kedvenc színem, nem vagyok óvodás.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Jó. Talán egy kicsit túloztam, bevallom. Igen, nem fogok bajba kerülni, és igen, nevetni fognk a többiek. De azért hátulütői is vannak. Például, hogy többé semmi ilyet nem tehetek, így, hogy most már kijátszottam ezt a kártyát. Tuti, hogy büntetőkört kapok a pályán, és szegény menedzserünk meg halálra fog átkozni, főhet is majd a feje miattam...
- Ó, pláne, ha látna a pályán! - húztam széles vigyorra a szám. - Ha magamat látnám, tuti félteném tőlem a saját gyerekemet.
Amíg rendelt, én kissé a háttérbe húzódva néztem körül. Kedves kis helyiségnek tűnt, hangulatos volt, és egyben meglepő is, nem gondoltam volna, hogy az Abszol út közepén mugli gyorskaját fognak árulni, pláne egy ennyire kicsinek tűnő helyen. Ahogy Myron hátára néztem, egy lépést hátrább kellett lépnem meghökkenésemben.
Itt álltam egy apró vendéglőben, miután gyerekes elrohantam egy interjúról, ki tudja, mit hozva a csapatom és a saját fejemre, mindezt Myron Wagtaillel, aki évek óta kedvenc zenekarom énekese volt, akinek a hangjától nap mint nap zúg az egész ház, és kopognak a falakon, hogy halkítsam le, és épp sört é hamburgert rendelt nekem, miközben olyan dolgokról beszéltünk, mint a pingvinek bénasága, és a féltékeny boszorkák agendája.
Mégis mi a jó Merlin szagos zoknija?
Rob azt fogja hinni, hogy elveim ellenére befüveztem, mikor elmesélem neki.
Tényleg, mikor is lettem ennyire közömbös? Sosem hittem volna, hogy valaha találkozom akár az egyikükkel is, erre itt állt előttem a frontember. Akinek a hangjára keltem minden reggel, és akinek a koncertjén ugráltam jó pár pohár lehajtása után. Egy fogalom volt csupán, egy álomkép, amit imádtam, de sosem tartottam megfoghatónak, erre itt állt előttem, teljes életvalóságban, és... igen, megfogható, az előbb a karját megragadva futottam, előtte meg az ölébe ültem.
Sosem hittem volna, hogy ilyen megtörténhet. Hiába szerettem volna kviddicsjátékos lenni, az összes csapat, a posztereim a falamon mind megfoghatatlan, körülírhatatlan alakokat ábrázoltak, akikről fejből regényt tudnék diktálni - és mégis, mintha nem is léteznének. Erre ma nap mint nap a bálványaim izzadságától bűzlő helyiségben öltözök, és együtt fetrengünk a sárban Morgan hülye ötletei miatt.
Mégsem ájulok el a gyönyörtől minden nap.
Mintha azzal, hogy megtörténtek, hirtelen hétköznapivá is váltak volna. Elérhetetlenből a mindennapjaim részévé. Fogalomból megszokottá.
Ahogy leültem az asztalhoz, először nem tudtam mit mondani. Az előttem ülő arcát tanulmányoztam, a kezét, a vicces hacukákat, amit ráaggattak. Olyan szürreálisan igazi volt.
Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a gondolataimmal. Éreztem, hogy kicsit elpirulok, de magam sem értettem, miért, de magát a viselkedésemet sem. Hisz ujjonganom kéne, hüledezni, hogy ilyen nincs, és sikoltozni, mint mindenki más! Mégis miért nem teszem ezt?
Mióta lett ez ilyen természetes?
- Az én kedvenc színem a kék összes árnyalata - szólaltam meg, visszafordítva a tekintetemet az ablakról. - Hogy mennyire vagyok óvódás, arról pedig vitatkozhatnánk - kacsintottam.

453 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

Könnyedén el tudtam képzelni, ahogy lerúg valakit a seprűjéről vagy egy számomra érthetetlen csellel összezavarja az ellenfelét a pályán. Ránézésre nem tűnt különösebben erősnek, de valahogy éreztem, hogy nem okozna gondot neki. Biztosan nem véletlenül került be egy ilyen jó csapatba, a kviddics pedig sosem tartozott a veszélytelen és erőszakmentes sportok közé. Nyilván, a gurkókkal a levegőben elég nehéz is lett volna barátságosnak nevezni a játékot. Nem a hozzám hasonlóknak találták ki.
- Majd megkérdezem tőle, hogy találkozhatunk-e még. Tudod, ő nagyon szigorú és mindentől félt engem, még kólát sem ihatok, mert az szörnyen egészségtelen. - Az sem érdekelte különösebben, amikor régen részegen tántorogtam haza vagy a zoknis fiókomban talált egy adag füvet. Leszidott, elhordott mindenféle idiótának, de tudtam, hogy igazából egyáltalán nem érdekli. Ordítani és fejmosást tartani azt nagyon tudtak apámmal együtt, de gyereket nevelni már kevésbé.
A válaszára újabb mosoly kúszott az arcomra. Véletlenül sem akartam megbántani, de valószínűleg ez benne is tudatosult. A szavaim éle egyedül a Szombati Boszorkány firkászainak szólt, neki semmiképpen sem. Igaz, majdnem sikerült megölnie azzal a maratoni futással, de erre az apró kellemetlenségre jobb fátylat borítani. Bizonyára bele sem gondolt, hogy a többség nem tudja tartani az iramot egy hivatásos sportolóval.
- A kéket én is szeretem. Egy ideig olyan volt a hajam is, aztán meguntam. Ha jól emlékszem, utána valami borzasztó pirosra váltottam, úgy néztem ki, mint egy paradicsom. Irigylem a metamorfmágusokat, ha az lennék, biztosan állandóan szivárványszínűen rikítana a hajam - fogtam meg egy fekete tincset a fejemen. Most, hogy jobban belegondoltam, talán újból ideje lett volna egy kis színt vinni az életembe, ha már a mugli hajfestéken kívül más úgysem ragyogta be a mindennapjaimat. - És néha jó óvodásnak lenni. Szeretném még mindig őszintén hinni, hogy lehet belőlem Pókember, ha nagy leszek. Bár a nyakamat tenném rá, hogy te már akkor is híres kviddicsjátékos akartál lenni. Eltaláltam?
Néhány pillanattal később felbukkant a pultnál is látott házimanó, a fején egyensúlyozva egy tálcát, rajta a két pohár sörrel. Lerakott mindkettőnk elé egyet-egyet, majd mielőtt még távozott, biztosított minket róla, hogy siet a hamburgerrel is.
- Na, ezért tényleg megérte megszökni - nyújtottam felé a poharat, hogy koccintsunk. - Még mindig elég másnapos vagyok a tegnap este miatt, de hát kutyaharapást szőrével, nem? Egészségünkre!

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Figyelmesen hallgattam, egy mosollyal a szám szélén, mikor a hajáról beszélt, de újdonságot nem igazán mondott.
- Szerintem én nem festeném be a hajam, nem tudnám elképzelni másmilyennek, mint ami - fogtam egy kilógó tincset két ujjam közé. - Még ez a szín áll a legjobban, minden mással furán festenék.
Igen, ilyen szempontból én hátrányban voltam vele szemben. Nehéz úgy ismerkedni valakivel, hogy előtte újságcikkeket gyűjtöttél róla, és címlapképek rejtőztek a fiókodban. Ma már nem csinálom ezt, egy ideje abbahagytam, de ettől függetlenül én már hallottam róla - nehéz úgy ismerkedni valakivel, hogy már "ismered", mégha nem is. Én tiszta lappal indulhattam nála, már az is meglepett, hogy tudta, kviddicsezem, hisz nem vagyok annyi ideje a pályán. Számára én egy átlagos lány vagyok, és bár én is átlagosként nézek rá, nem tudtam kizárni azt, amit már tudtam.
Éreztem, ahogy a fejmbe száll a vér, és arcbőröm égetni kezd.
- Iiigen - nyögtem ki, és közben az ujjaimmal malmoztam. - Talán... hét éves korom óta? - vakartam meg a tarkómat.
Korábban egyszerű volt ezt kimondani, büszkén húztam ki magam, aztán a kételkedők arcába vághattam, hogy márpedig én csakazértis kviddicsjátékos leszek. És az is lettem. Viszont azóta néha elfogott ez a furcsa érzés, miközben beszéltem, mikor ismeretleneknek elmondtam egy randin, hogy kiskorom óta ez volt a célom, jutalmul pedig lenéző vagy vádló pillantásokat kaptam. Arra jöttem rá, hogy az emberek nem szerették, ha valakinek teljesült az álma, sőt, arra, hogy néhányan kicsinyesnek tartják, hogy ennyi ideig kergettem, és számukra ezt igazolja az is, hogy beteljesedett - annyira az álmom megszállotjává váltam, hogy minden mást szem elől tévesztettem, így semmi esélyem sem lehet náluk, a viszontlátásra, ja, és úgyis híres vagy, fizesd már a számlát, na puszipá.
Meg arra is rájöttem, hogy rohadt nehéz híres csapatban játszva randizni.
Pedig én csak szerettem volna valakit, aki mellett adhatom magamat, és aki elfeledteti velem őt.
Azért reméltem, hogy a gondolatmenetem nem ült ki túlságosan az arcomra. Nem akartam, hogy véletlenül is kellemetlenül érezze magát, vagy azt higgye, hogy miattad van.
- Pókembernek akarni lenni pont csak annyira elvetemült, mint hogy 19 éves korodra a Holyheadi Hárpiáknak fogsz játszani, és még csak nem is csereként - mosolyogtam. - Még tökre van időd megcsípetni magad, az a hír járja, hogy lakik néhány akromantula a Tiltott Rengetegben, oda benézhetsz. Meg, ha kék lenne a hajad, és visszavennéd a csodaszép piros kabátot, már egész közel járnál - nevettem el magam.
Megjött a manó, megkaptuk az italt, és koccintásra emeltem a poharamat. Myron Wagtail által rendelt sört fogok inni, gondoltam magamban, aki igazából teljesen más, mint amilyennek az ember képzeli, teljesen normális, és ezt teljesen jó értelemben értve.

438 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

- Szerintem is nagyon jól áll ez a szín - bukott ki belőlem ösztönösen, idióta módjára bólogatva hozzá. Újból szólásra akartam nyitni a szám, szabadkozni gyorsan, de végül inkább becsuktam és kitartóan tanulmányozni kezdtem az asztal közepére állított szalvétatartót. Nem akartam célozgatni, igazán nem, csak előtörtek belőlem az amúgy teljesen őszinte szavak. Mert tényleg szép haja volt, a vak is láthatta.
Nem értettem a zavarát. Én mindig nagyra tartottam azokat az embereket, akik szilárdan tudták, mit akarnak az élettől és konkrét célokat tűztek ki maguk elé. Persze, én is mindig zenész szerettem volna lenni, de valószínűleg a tizenéves srácok fele rocksztárrá akar válni, úgyhogy az nem számított. Nem küzdöttem érte, egyszerűen csak megtörtént. Az egész egy hobbi volt számomra, nem valami hosszú, tanulással töltött út, amelynek a végén learattam a babérokat. Gitároztam és dalszövegeket írtam, mert ez segített átvészelni a hétköznapokat a Roxfortban, de semmi tudatosság nem volt benne. A nyakamat tettem volna rá, hogy Lilou nem ilyen volt.
- Hét? - pislogtam hitetlenkedve. - Hétévesen én még azt sem tudtam, hogy léteznek varázslók. Jó érzés lehet, ha teljesül egy ilyen régi álmod.
Őszinte elismeréssel mosolyogtam rá. Számtalan rossz tulajdonságom közé az irigység pont nem tartozott. Különös, mert néha próbáltam utálni azokat, akiknek jobb volt nálam - nem nehéz ilyet találni -, de valahogy sosem sikerült. Nagyon tudtam sajnálni magam, azonban másra haragudni és irigykedni nem.
- Csupán annyi a különbség, hogy te biztosan nagyon jól kviddicsezel, én viszont csapnivaló Pókember lennék. Sosem verekedtem valami jól meg bűntudatom is lenne tőle, szóval... - vontam meg a vállam. - Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy egy akromantula megállna a puszta megcsípésemnél és nem akarna mondjuk egyben megenni... Nem vagyok szakértő, de az LLG könyvben sosem tűntek valami barátságos jószágoknak.
Koccintottam Lilouval, majd nagyot kortyoltam a sörömből. A tetejéről a hab az orromra kenődött, amit aztán az ocsmány piros ing ujjába töröltem - nyilván ezt is a szerkesztőségben adták rám. Szívesen visszaadtam volna nekik, tolvaj mégsem voltam, de ezek után nem mertem a Szombati Boszorkány munkatársainak a szeme elé kerülni.

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

Egy utolsó apró sóhajjal elengedtem a képet, elengedtem a gondolataimat, elvonatkoztattam, lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, és ismét ránéztem. Elengedtem Myron Wagtailt, mint bálványt, és minden igyekezetemet beleadva csak Myront akartam látni, a srácot, akivel egy furcsa véletlen folytán épp enni készültem, és akinek valami varázslatos véletlen folytán volt csak ugyanaz a neve, mint a másiknak.
Szinte adta magát az udvariasságból jövő válasz, ezért nem is lepődtem meg, inkább csak gondolatban szidtam le magam. Lilou, hogy mondhatsz ilyet, evidens volt, hogy ez a válasz fog jönni rá! Már nem a Roxfortban vagy, kisanyám! Azért mégis, hirtelen fontosnak tartottam az ujjaim között lévő tincs tanulmányozását, mert mégiscsak váratlanul ért. Most nem olyan tudatosan mondtam dolgokat, mint régen, vagy mint ahogy egy másik vhelyzetben tettem volna. Nem akartam rávenni, hogy kimondjon valami ilyesmit, és mégis ez lett belőle. Hülyén éreztem magam, és csak reménykedni tudtam, hogy nem szűrt le semmi rosszat ebből.
- Hát, akkortájt ülhettem fel igazi seprűre először, és bár előtte is imádtam a sportot, voltam meccseken apával, kártyákat gyűjtöttem, és szurkoltam a kedvenceimnek, csak miután először ültem fel én magam is, akkor jött ez az álom. Olyan érzés volt, mintha megtalálnék valamit, amit rég kerestem. - Egy pillanat szünetet tartottam, aztán hozzátettem. - De lehet, nem így volt- vakartam meg zavaromban a tarkóm. - Hétéves voltam, sőt, valószínűleg ezt már csak utólag képzelem bele. - Apró, kínos nevetés.
Megráztam a fejem. Lilou, össze kell szedned magad! Hol a magabiztosságod?
Mosolyogtam, aztán ismét megszólaltam.
- Mi körülbelül pálcával a kezünkben jöttünk ki az anyaméhből - forgattam meg a szemem vigyorogva. - Mennyire gáz lett volna, ha ötünk közül valamelyikünk kvibli lesz... De szerencsére nem így lett - mosolyogtam.
Aprót nevettem, mikor Pókemberről beszélt. Nem, tényleg nem tudtam volna elképzelni, ahogy úgy verekszik, mint a srác a filmekben, vagyis el tudtam volna, és vicces kép is kúszott a szemem elé, és akaratlanul is elkuncogtam magam. Aztán, mikor észrevettem, mit csinálok, gyorsan megköszörültem a torkomat.
- Hát, tényleg nem - tört ki belőlem hollóhátas énem. - A méreg hamarabb ölne meg, minthogy képességeket adjon... Persze, kábé már abba belehalnál képzettség nélkül, hacsak a fészke közelébe mennél.
A koccintás után belekortyoltam az italba, majd jól félrenyeltem, mikor a velem szemben ülő orrára kerül hab miatt elnevettem magam - a fuldoklásom közben persze én is hasonlóan jártam. A bőrkabátba nem tudtam beletörölni magam, így a pólómat húztam kicsit fel, és azzal töröltem le magamról.
- Azon gondolkodom - szólaltam meg hirtelen. - Hogy hogyan tudnánk visszacserélni a ruhákat. Az egyik kedvenc farmerom volt, biztos nem mondok le róla.

424 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS

Lilou & Myron

Nem válaszolt semmit - ennek egyrészt örültem, mert nem akartam tovább húzni a kínos beszélgetést, másrészt viszont lázasan kattogott az agyam, amiért biztosan már megint elcsesztem valamit. Csak egy teljesen gyökér nyögi be néhány órányi ismerettség után, hogy tetszik neki a másik haja, ez legfeljebb elsősként számít nyerő bóknak. De lehet még akkor sem, ezt mindig nehezen tudtam eldönteni.
- Tudom milyen érzés - terült el egy nosztalgikus mosoly az arcomon. - Amikor megkaptam az első gitárom, ugyanezt éreztem. A nővérem előtte is rongyosra hallgattatta velem a kedvenc albumait, otthon állandóan üvöltöttek velünk, hogy halkítsuk már le azt a "szemetet". Aztán ott tartottam a kezemben azt a gitárt és végre én is eljátszhattam azokat az akkordokat. Mármint az elején hihetetlenül béna voltam, szinte azt sem tudtam, hogyan kell nekikezdeni. De azért csináltam, mert valamiért fontosnak tűnt. Bár a zenekar Yoyo ötlete volt, neki jutnak eszébe ilyen lehetetlen hülyeségek.
Majdnem hozzátettem, hogy kivéve, amikor nekem valami még nagyobb ökörség körvonalazódik a gondolataim között, de inkább nem avattam be Yoyo kis incidensébe azzal a bizonyos háziállattal. Ezt kivételesen még én is nagyon kínosnak éreztem, mert ugyan ki mérgezi meg rajtam kívül teljesen véletlenül a legjobb barátját?
- Igen, elég rossz lehet a kvibliknek. Gondolj bele, tudod, hogy létezik a varázsvilág, körülötted mindenki megold mindent egy pálcaintéssel, te pedig képtelen vagy rá... - ingattam a fejem. - Nálunk elég fura a felállás, hárman vagyunk testvérek, a húgom is a Roxfortba jár, viszont a nővérem mugli. Őt mondjuk pont nem zavarja, pláne, amióta meséltem neki erről az egész halálfaló-őrületről...
Nem akartam ilyen lehangoló témát ráerőszakolni, de sajnos többet járt az eszemben merrefelé tart a világ, mint kellett volna. Tudtam, hogy van félnivalóm és hogy rajtam kívül rengeteg varázslónak, boszorkánynak és még inkább muglinak veszélyben forog az élete. Nem értettem, mások agya hogyan nem kattogott ezen minden áldott nap, amikor aggasztó híreken kívül legfeljebb bulvárt lehetett olvasni az újságokban.
- Biztosan élve megennének. Mindig is béna voltam LLG-ből, csak azért vettem fel, hogy unikornisokat simogathassak. Egyáltalán van, akinél nem ez az elsődleges szempont?
A kérdésére homlokráncolva forgattam a kezemben a poharat, ugyanis elképzelésem sem volt róla hogyan fogjuk visszaszerezni a holmijainkat. Én biztosan nem akartam visszamenni oda, valószínűleg ő sem és egy harmadik embert beküldeni, hogy kiállja helyettünk a szerkesztőségben dolgozó félőrült szipirtyók tombolását nem lett volna korrekt.
- Én tuti nem megyek vissza és neked sem kéne, mert kettétépnek. Valaki mást megkérni meg kicseszett nagy parasztság lenne...

Myron & Lilou

szerkesztőségi látásra rajongás

- De te nem hét éves voltál, igaz? - néztem fel rá, még mindig kényelmetlenül, de már egy fokkal jobban érezve magam. - Egy hétévesnek nem ilyeneken kéne gondolkodnia, hanem játszania, élveznie, hogy még kicsi.
De azért elmosolyodtam. Elképzeltem egy jóval fiatalabb Myront, aki még nem másoknak zenélt, hanem magának, és amint először megpengeti a gitár húrjait, és a mosolyom csak még szélesebb lett. A szemem előtt megjelenő kép annyira ártatlan és szívmelengető volt, hogy nem bírtam volna komoly arccal.
Talán... négy évvel járhatott felettem? Egyszer-kétszer hallottam a nevét a folyosókon, a többiektől, esetleg elcsíptem egy-egy beszélgetést a tanárok között. De sose, semmi jelentőset, mindig csak a nevét hallottam, így sosem csapott meg az igazából, hogy vele együtt jártam volna a Roxfortba, hisz kicsit olyan volt, mint egy szellem, talán látni sosem láttam. És nem hinném, hogy ő tudott volna a létezésemről, bár már első 3-4 évemben sem csendes, seggen ülő gyerek voltam, de egy hetedéveshez nem fognak eljutni egy alsóbbévesről szóló pletykák, pláne, ha még külön háznak is voltunk a tagjai. Mert azt tudtam, hogy ő a Hugrabugot gyarapította.
- Ó, nálunk anya teljesen félvér, nagyi mugli, míg nagyapa varázsló, és ezért anya nővére még mugli, de anyában már benne volt ez. - Elhallgattam.
Ez nem olyas valami, amiről sokat beszéltünk. Én nem éltem meg, rám nem hatott, sosem ismertem anya nővérét. Rosszkor volt rossz helyen, ahogy anya mondta egyszer, még Grindelwald eszméinek lett az áldozata, fiatalkorában, több, mint tíz évvel a születésem előtt.
A halálfalók említésére az ajkamba haraptam. Ebben bűnösnek éreztem magam, a nagy szavaimból semmi nem lett - kicsit olyan volt, hogy a kviddiccsel ezt kizártam az életemből, mintha már nem is lenne valóságos. Pedig tisztában voltam vele, hogy az volt - ó, hogy akartam menni harcolni...! Erre most egy pályán repkedem halálra magam.
Senki sem hibáztat ezért, csakis én magamat - anyáék például minden este imádkoznak Merlinhez, ahogy elképzelem, hogy maradjak a seprűnél, és ne keveredjek bele másba. De jelen pillanatban tehetetlen voltam, és valamiért jobban esett elfeledkezni róla, mint magamat vádolni.
Elröhögtem magam.
- Nálam - nyögtem ki nevetve, kezemmel eltakarva a számat. - Engem sosem érdekeltek különösebben, számomra unalmasak voltak, mást sem csinálnak, csak szépek és legelnek. Kikérem magamnak a narválok nevében, nekik sokkal jobb szarvuk van.
Ééés, hölgyeim és uraim, újabb epizód a LILOU KIHANEMÉN BYRD teljesen egyéni, és utánozhatatlan műsorán!
Néha magamat is idegesítettem.
George most büszke lenne rám.
Dehát olyan alul értékeltek szegény narválok!
Ahogy belekortyoltam a sörbe, elgondolkodtam a ruháinkon.
- Hát, lehet, hogy ideinvitózzuk őket, mert ugye tudjuk, hova rakták, és aztán átöltözünk, becsomagoljuk a jelmezeket, masnit kötünk rá, és egy ajándékutalvánnyal együtt lerakjuk a küszöbükre.
Egy pillanatra teljesen komolyan elgondolkoztam, a lehetőségeket mérlegeltem a fejemben, és a lebukás százalékán gondolkodtam, aztán meghallottam, mégis miket mondok, rájöttem, min gondolkodom, és kitört belőlem a nevetés. Hogy mi van, Lilou?!
Ebben a fenséges pillanatban, mikor épp saját élhetetlenségemen kínosan röhögtem, jelent meg a manó, a hamburgerekkel az asztalunk mellett.

489 szó ☾ outfit

AVENGEDINCHAINS