Feledhetetlen, csodás este. Elmúlt, s meg nem ismétlődhet, hisz nincs még egy olyan nő, ki elviseli kellemetlen személyemet. Nincs is értelme tovább keresni. A varázstalanok közt nem leltem társra. Talán ott kellene tovább kutatnom, hogy állítólag a velem egyenrangúak vannak jelen, de ki hisz még ebben? Hol van a világban bárhol is egyenlőség? Csak körül kell nézni. Kinek ereiben aranyvér csörgedezik, panaszuk nem lehet. Ám ez sem igaz. Az összes ehhez hasonló elmélet megbukott. A kivételek erősítik a szabályt, de ezt csak úgy mondják. Nincsenek kivételek, csak kitagadottak. Mint a Weasley-k, vagy az a két férfi, kik egymásba szerettek. De igazából önmagammal is példálózhatnék, hisz én is hasonló sorsra jutottam. Miért? Mert nincs gyomrom ahhoz, amit a családom művel. Nem vallom, hogy a tiszta mágusvért beszennyezték, sőt, még ezek ellen az elméletek ellen küzdök is. Védem a mugliszületésűeket, a muglikat támogató fél- és aranyvérűeket. Mert nem bírom nézni, ahogy lemészárolják az embertársaimat… Ezért vagyok most is a Főnix Rendjének főhadiszállásán. Miután kellőképpen sikerül megszégyenítenem magam a randevún, egyből ide jöttem. Haza nem akartam menni, mert ki tudja, mit csinálnak Philipék, nem akarom megzavarni őket semmiben. Pláne, ha jól érzik magukat. Az én savanyú, reményvesztett arcom nem hiányzik oda. Jobb, hogy itt vagyok. Legalább tudok dolgozni a legfrissebb problémán. Minél több varázslénnyel fel kell ugyanis venni a kapcsolatot, hogyha… nem, nem fog semmiféle háború sem kitörni, de jobb az elővigyázatosság. Az akromantulákra már nem számíthatunk, ahogy az óriások sem felénk kacsintgatnak. Vannak még esetleg házimanók, kákalagok, szellemek, meg baziliszkuszok. Igazán fényes egy felhozatal. Ih, majd elfelejtettem a vérfarkasokat. Rájuk még talán számíthatunk. Bár tudna valaki egy használható ötletet a becserkészésükhöz! S gondolatban megfogalmazott vágyamat mintha hangosan is kimondtam volna. Nyílik a tárgyalónak rendezett szoba ajtaja, és egyik társam lép be rajta. Talán neki van valamiféle épkézláb ötlete.
I solemnly swear
I am up to no good
Lena Mclain
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nadia Esra
»
»Kedd 2 Jan. - 21:57
Owen & Lena
order is the way
A húgom halála óta nem tudtam rendesen aludni, ennek évek óta már. Bár előtte ágyúval sem lehetett felébreszteni, éberen alvóvá váltam. A legkisebb zajra is képes voltam felébredni. Ez a Griffendél toronyban töltött évek alatt átokká vált - néha az éjszaka közepén, tettrekészen kiugrottam az ágyból, azért, hogy észrevegyem, csak egy bagoly kopogtat az ablakon, vagy egy macska kaparja gazdájának az ágykeretét. Mióta ő meghalt, tudtam, nem engedhetem le a védelmemet. Az ajándékévemet kijárva a Roxfortban a semmi kellős közepén találtam magam. Tudtam, hogy most nem keresetek magamnak új munkát, hogy közel a háború, most nem ülhetek be egy egyetem padjába tanulni. Rendtagként azonban pénzt nem kereshettem, így az örökségemből éltem, amit nem fecsérelhettem arra, hogy albérletet keressek. Régi házunkat megannyiszor próbáltam már eladni, az utolsó pillanatban mindig azon kaptam magam, hogy a potenciális vevőket inkább elijesztem, mintsem ténylegesen eladnám nekik a házat. Élni viszont kínszenvedés volt benne - lépten-nyomon a családomra emlékeztetett, akármit csináltam, nem tudtam az emlékeket kiverni a fejemből, így pedig védtelen voltam, meztelennek éreztem magam, olyasvalakinek, aki csak ártana a Rendnek. Ezért szabadidőm nagyrészét a főhadiszállás egyes szobáiban töltöttem. A mai nap sem volt kivétel, a nappali kanapéjára leheveredve aludtam, egészen addig, míg ki nem dobott az ágy. Tudtam, hogy a varázslat miatt védve voltunk idebent, így már rég megszoktam a folyamatos hangokat, de azért, ha valaki mozgott, akivel aznap még nem találkoztam, szerettem meggyőződni róla, hogy nem idegenről volt-e szó. Egy darabig a hátamon feküdve bámultam a plafont, aztán egy mozdulattal felrúgtam magan, és elindultam arra, ahonnan a lépéseket sejteni véltem. A tárgyaló ajtaja mögül hallatszódtak ki, meg-megálltak, majd újrakezdődtek, mintha csak valaki a gondolataiba merülve rótta volna a köröket. Aztán a hang elhallgatott, és nem folytatódott tovább - egy pillanatig elgondolkodtam, és visszafordultam, de aztán mégis lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón. Odabent egyik nálam talán pár évvel idősebb társamat pillantottam meg. - Owen - biccentettem neki köszönésképpen, ahogy bezártam magam mögött az ajtót.
AVENGEDINCHAINS
I solemnly swear
I am up to no good
Owen Rookwood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
jesse lee soffer
»
»Csüt. 1 Feb. - 21:56
„Az éjben rém-holdak sora”
Magány. Sokáig nem szerettem, mégis mindig ebben éltem. Megszoktam, megtapasztaltam az előnyeit, s máris jobban értékeltem. Minden nap töltök egy kevéske időt egyedül, csak magammal törődve. Ez nem ilyen pillanat, hisz leginkább a rendbéli problémákkal foglalkozok, mégis egyedül vagyok. Mondjuk, nem ez volt eredetileg a tervem, de mint eddig, most is sikeresen elüldöztem a lányt, akivel egyébként egészen jól alakult a kapcsolatunk... eddig... Talán meg kellene tanulnom rendesen csajozni. Bár, ahogy önmagamat ismerem, ez biztosan nem fog sikerülni. Csak a történelemhez értek, meg e különféle stratégiák kidolgozásához, de néha még ezeket is elrontom, szóval talán nem is vagyok jó semmire, csak Dumbledore van olyan jószívű, hogy nem hagy elkallódni engem. Vagy csak nem akarja, hogy meghaljak - bár nem tudom, hogy ez neki mért is lenne előnyös. Felemelek az asztalról egy pergamentekercset, és szétgörgetem. Túl sok van még ott, ahonnan ez jött, szóval jó is, hogy tudok vele haladni egy kicsit. Mostanában nagyobb az elmaradás. Egyre több az új kidolgozni való, és ezzel együtt egyre kevesebb időm van ezzel foglalkozni. Bár nyilván bennem van csak a hiba, hogy nem tudom rendesen beosztani az időmet. Már sokszor gondolkodtam el ezen, de igazából minduntalan arra jövök rá, hogy abszolút nem érdekel. Ami fontos számomra, arra pont annyi időt szánok, amennyit kell. A feladataimat szerintem egész jól elvégzem, de nem vagyunk sokan, és annál több embert kellene úgymond megmentenünk. Nyílik az ajtó, mire odakapom a fejemet. Mikor megbizonyosodom arról, hogy rendtag az illető, merev testtartásomhoz képest ellazulok, és amennyire tőlem telik, elmosolyodok. Kicsit le vagyok lombozódva, mégis sikerül valamelyest. - Lena. - leteszem a kezemben tartott tekercset miután összetekertem. Nem vagyok olyan ember, aki mások társaságában - főleg, ha barát az illető - dolgozik vagy olvas. Tipikusan az az ember vagyok, aki megmondja a véleményét, de csak akkor, ha a másikat végighallgatta. Mert nekem számít mások szava, hisz azzal is épülhetek. - Melyik szél fújt erre? - felállok a székről, és lassan elindulok felé. Nagy a szoba, szóval ha csak egymás mellett el-elvándorlunk, az is belefér. Legalább van mozgásterünk, ami általában előnyös. De igazándiból azt is el tudom képzelni, hogy egymás segítségére lehetünk. Én például szívesen megpróbálok bármit, ha abból a másik jól jöhet ki. Nem véletlenül lettem tanár. Szeretem átadni a tudásomat, de csak akkor, ha abban a másik is kedvét leli.
I solemnly swear
I am up to no good
Lena Mclain
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nadia Esra
»
»Szomb. 3 Feb. - 13:03
Owen & Lena
árnyéknak árnyéka
Az asztalhoz sétáltam, és néhány tekercset arrébb rakva az üres felére telepedtem fel, törökülésben. Tudtam, hogy visszamenni aludni már úgysem tudnék, és most legalább nem úgy éreztem, hogy egyedül vagyok ebben a házban. A tekercsekre néztem, és sóhajtottam egyet. A papírmunkáért nem én voltam a felelős, de tudtam, hogy rengeteg minden gyűlik, amiről egyre nehezebb gondoskodni. Féltervek, ötletek, szemtanúk vallomásai, feltehetőleges térképek, amiknek csak részleteit tudjuk... Itt voltak azok a dolgok, amik talán hasznosak, talán nem. Nem tudtunk teljesen bízni bennük, de nem is dobhattuk ki őket - egyszer még hasznunkra válhattak. - Félig-meddig itt lakok - vontam meg a vállam, szétnyitva az egyik tekercset. - A nappaliban aludtam, aztán meghallottam, hogy valaki járkál, szóval jöttem megnézni, ki az. Lena név állt rajta, tudtam, hogy az enyém, nekem szólt, gyakran jött fel ötleteléskor. Talán hasznos lehet, talán nem. Egy terv, valami, ahova el kellett volna mennem, beolvadni, információt gyűjteni. De végül információhiányra vonatkozva nem engedélyezték, azóta csak egyik fiókból a másikba került. Gyors szemügyre vétel után elhúztam a számat - azóta sem került rá semmi új, semmi, ami hasznos lehetett volna. - Ezzel az üggyel kapcsolatban semmi új nincs, igaz? - szólaltam meg, és csak reménykedni tudtam, hátha történt azóta valami, amiről lemaradtam. Ez volt az én nagy bajom. Forrt a vérem, nem tudtam egy helyben ülni. Menni akartam, menni és csinálni, tenni valamit, harcolni, kutakodni. De nem tudtam, zátonyra futottunk, talán a dementorok, talán más, de épp semmit nem tudtunk csinálni. Néhányan mentek, aztán üres kézzel visszajöttek. Menni akartam, segíteni, de nem dobhattam el a belém vetett bizalmukat. Az évek alatt megtanultam, mikor mit lehet, és mit nem. Ez számomra a nemek ideje volt. Egy-egy apró feltérképezésen vettem csak részt. De mindig éber volt, elérhető, az, aki riasztható volt, ha baj van, és rohantam erősítésnek. - És te? Veled mi a helyzet, hogyhogy itt vagy?