Még mindig szét vagyok esve, még mindig nem értem magamat utol a munkában, pedig Elise már vagy másfél éve itt hagyott miket, letelt a hivatalos gyászidőszak, én mégis még a gyásztalárban járok, a karikagyűrű még mindig ott pihen az ujjamon, az övé pedig az ingem alatt, láncra fűzve, a mellkasomon pihen. Néha olyan mintha még mindig itt lenne, néha elfelejtkezem róla, hogy ő már csupán egy szép emlék, s ha hazamegyek nem fog otthon várni, nem fog eszeveszett ötletekkel bombázni, nem fog izgatottan figyelni amíg az újonnan kipróbált receptjét kóstolom, nem fog az ágyba invitálni, nem fog velem együtt utazni, nem fog semmit sem csinálni. Mert Elise már nincsen. Egyedül maradtam, egyedül mindennel amit rám hagyott. Többnyire ingóságok vannak a házban, még mindig nem sikerült kiürítenem, kitörölnöm onnan, pedig ideje lenne, most, hogy újra nősülnöm kell, hogy ezekben a vészjósló időkben mikor ember ember ellen fordul a gyanút levegyem a szüleim válláról. Elise hagyott itt még nekem valamit, gondolatokat, súlyos gondolatokat amikről nem mesélhetek. Bogarat ültetett a fejembe, megszállottja lett egy jobb életnek, társaságokról beszélt akik mugliszületésüeket segítenek, s olyanokkal harcolnak amilyenekké válnunk kellett volna. Egyre többet gondolok ezekre, a parázs beszélgetésekre, hogy mennyire nem a jelenben élt. Vágyakat hajszolt én pedig a lovat adtam alá.
Papírokat rendezgetek, többször ugyanazt a stócot, céltalanul matatok, próbálok nem elveszni Elise nélkül, de ez olyan borzalmasan nehéz. Nekem ő nem csak egy valaki volt, egy megrendezett házasság, nem egymás mellett élő idegenek voltunk. Eliset szerettem, jobban mint azt kellett volna, Eliseben hittem, jobban, mint megérdemelte volna. Néha ugyan meguntam, de ki nem unja meg a másikat? Utána mindig mutatott, mondott vagy csinált valamit ami miatt újra érdekes lett számomra.
Alig alszom mostanában. Fáradt vagyok és szétszórt.
Felnézek ahogyan kinyílik az irodám ajtaja.
Elfelejtettem, mint ahogy szinte mindent mostanában.
- Merlinre! El is felejtettem, hogy ma.. sajnálom, hogy nem mentem. Kicsit sok dolgom volt. -
Pattanok föl, közelebb lépek hozzád, keserűen rámosolygom. Rá emlékeztetsz.
- Kérsz egy teát, kávét, leülsz?-

A minisztérium egyik irodájában ücsörgő személy felkeresésére akkor is időt szakítottam volna, ha Voldemort karjai közül kellene kikászálódnom és elnézést kérnem, amiért más dolgom van és nem érek rá meghalni. Jelenleg tényleg úgy éreztem, hogy meghalni sem lenne időm, de egyetlen szavam sem lehetett: imádtam a pörgést, amit a Reggeli Prófétának köszönhettem és mazochista másodperceim többségében az is adrenalinnal töltött fel, hogy az orosz politikussal elkezdődött kapcsolatom miatt elkezdhettem a hátam mögé figyelni. Újságíróként egyébként is vigyáznom kellett magamra, legalábbis ezt a tanácsot kaptam nemrégiben, de szerencsére még nem jutottam el odáig, hogy halálfélelemben tengessen a mindennapjaimat és reménykedtem benne, hogy van annyi eszem, hogy nem mostanában fog eljönni ez az időszak. Ostoba lennék, ha letagadnám, milyen veszélyeket rejteget magában a játszmám, amit nemrégiben elkezdtem, éppen ezért volt most az eddiginél is fontosabb, hogy komolyan vegyem a munkán kívüli elfoglaltságomat és kiemelt figyelemmel forduljak a legilimecia és okklumencia tanulása felé. Utóbbira most talán az eddigieknél is nagyobb szükségem lehet, elvégre sosem lehet tudni, mikor kerülök olyan helyzetbe, amikor az életben maradásom egyetlen kulcsa az elmém bezárása lesz. Paranoiás lettem? Ez is meglehet... jobb félni, mint megijedni, ugye? És mivel segítségem is akadt, gyorsan lépdeltem a minisztérium folyosóján, hogy odaérjek a megbeszélt időpontra. Benyitva az iroda ajtaján elém tárult néhai, szeretett unokatestvérem férjének sziluettje, aki szokásához híven őszen járatta a szemét és a kezeit a papírok között és úgy nézett ki, mint aki nagyon keres valamit, de fogalma sincs arról, micsodát.
- Ahogy múlt héten. És előtte is. - Hangomban nem volt rosszallás, csupán némi lemondás és csalódottság. Nem ez volt az első alkalom, hogy nem emlékezett arra, amit megbeszéltünk, de mióta Elise távozott az élők sorából, Boyd képtelen volt utolérni és összeszedni magát. Nem hibáztattam... Elise halálával mindenki szegényebb lett, kevés hozzá hasonló személyt ismertem. Mindig a jókkal történik a rossz. - Be kellene szerezned egy nefeledd gömböt. Vagy ami még jobb, egy egyszerű naptárat. - Mosoly húzódott az arcomra és a fotel felé lépdeltem. Szinte otthonosan éreztem magam a kis karosszékben, mostanság eleget ücsörögtem benne.
- Kávét. Egy vödörrel, légyszíves. - Leültem és a táskámat lelökve a vállamról a férfira pillantottam. - Megviseltnek tűnsz. Sok a munka? - Tudtam, hogy nem ez a baja, viszont muszáj volt megjegyeznem és az illem azt kívánta, hogy hozzá is fűzzek valamit.