Igor & Lena

élet s halál játéka

Nem emlékeztem, éppen merre járok. A Rend miatt voltam itt, felderíteni egy helyet a közelben, de nem találtam semmit. Emlékeznem kellett volna a hely nevére, mégsem tettem, valahogy kiment a fejemből. Zsupszkulccsal jöttem, a többiek is azzal utaztak, mind más és más helyekre. Öt helységet kellett ma megnéznünk, ahol aktivitást észleltek.
Egyedül voltam, egyedül vállalkoztam a feladatra. A legkisebb veszélyességű hely lett nekem osztva, így nem kaptam párt. A többiek is csak a biztonság kedvéért voltak ketten, amint bármi gyanúsat találtak, vissza kellett menniük a találkozópontra. Most nem vállalhattuk magunkra a harcot, túl veszélyes lett volna.
A hely, ahova érkeztem, egy mező volt, nagyjából egy kilométerre a célponttól, onnan sétálnom kellett. Fekete kabátomat összehúztam magamon, bár meglehetősen enyhe volt az idő, mégis hűvös volt. A séta közben rágyújtottam, de aztán hamarosan el is nyomtam egy fatönkön. Köd gyülekezett, és nem nehezíthettem meg magamnak még jobban a látási viszonyokat. Egyetlen hiba rengetegbe kerülhetett a Rendnek.
Meg sem próbáltam álcázni az arcom, olyan helyre jöttem, ahol életemben nem jártam még - senki nem ismerhetett fel. A városka utcái üresek voltak, és bosszankodva állapítottam meg, hogy az egészet belepte a köd, és a felhők is gyülekeztek - sietnem kellett, nem akartam, hogy elkapjon az eső. Utána túl feltűnő lenne a sétálgatásom.
Akármerre mentem, nem érzékeltem mágia jelenlétét. Mugli házakat találtam mugli családokkal, sehol egy gyanús szó, jel. Kicsit csalódottan biggyesztettem le az ajkamat. Akartam valamit találni, azért, hogy hasznos legyek, hogy tudjunk tenni valamit. Ha egy kis varázslat volt is, amit nem érzékeltem, nem számított - valami nagyobbat kerestünk, egy találkozóhelyet, vagy hasonlót. Tudtunk róla, hogy egy-két varázslócsalád élt itt, de az ő álláspontjukat kideríteni nem az én dolgom volt.
Addigra sem oszlott fel a köd, mire körbejártam a területet. Még összébb húztam magamon a kabátot, és lehajtott fejjel siettem végig a kacskaringós utcákon. Egy fogadó volt megadva végpontnak, annak az egyik helyisége rá volt kötve a hop-hálózatra, onnan kellett eljutnom a Foltozott Üstbe, a megbeszélés szerint. Tudtam, merre kellett mennem, de sajnos azt is, hogy a város ellentétes oldalán voltam éppen. A lépteim hangja visszacsapódott a falakról, ahogy végigsiettem az utcákon.
Mire egy kisebb térre értem, már az orromig sem láttam, akkora lett a köd. Összecsattantak a fogaim a vacogástól. Furcsa érzésem lett, felállt a szőr a hátamon. A lélegzetem nehezebbé, hidegebbé vált, és mintha... szilárdabbnak tűnt volna a köd. Hirtelen valami messzebbről jövő hangot hallottam. Elakadt a lélegzetem.
- A rohadt életbe...
Eddig pálcámra szorult kezem most kikerült a zsebemből, és vakon a ködbe tartottam. Elszorult a torkom.
Emlékszem, mennyire boldog voltam, mikor először sikerült inkarnálódott patrónust megidéznem. Megigézve bámultam a helyiségben fenségesen körülléptető állatot, a szibériai tigrist, és majd megpukkadtam a büszkeségtől. Onnantól kezdve természetesnek tűnt, hogy tudok patrónust megidézni.
Egészen pár hónappal ezelőttig. Egyszer üzenetet kellett küldenem egy Rendtagnak a csoportunk helyzetéről, de nem sikerült. Megpróbáltam újra, és újra, de semmi. Kétségbeestem. Előtte sosem merült fel bennem, hogy egyszer megszűnök képesnek lenni rá, de mégis ott álltam, tehetetlenül, és nem tudtam mit csinálni. Nem jutott eszembe olyan emlék, ami előcsalogatta volna. Kis felhők megjelentek, néha nagyobbak is, de a tigrisem nem jött vissza.
Újabb artikulátlan hangot hallottam, de nem tudtam megmondani, merről. Talán az összes irányból egyszerre.
A pálcámat magam elém tartva akaratlanul is hátrafelé kezdtem el lépdelni. Halkan próbáltam, bár mit sem számított, tudtam, hogy nem a hangok csalogatnák ide őket, hanem a puszta jelenlétem. Még egy lépés, és még egy lépés, mikor...
Ugrottam egyet, ahogy nekiütköztem valakinek. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy megfordultam a tengelyem körül, miközben pálcámat visszacsúsztattam a kabátujjamba, hogy az esetleges mugliszem nehogy meglássa, mégis készenlétben legyen, a legrosszabbra számítva.
Egy férfi állt ott.

602 szó ☾ outfit

Igor & Lena

élet s halál játéka

Az előttem álló férfi magas volt, termetre is nagyobb nálam. Ilyen közelről a köd ellenére is ki tudtam venni az arcát, de ismeretlen vonásokat láttam csak. Egy mugli volt, gondoltam egy pillanatra, aki éppen hazafelé sietett, és én csak feltartottam, bajt hozva a fejére, de aztán pillantásom a nagyjából 13 hüvelykes pálcára esett. Az ajkamba haraptam, de csak a pillanat egy törtrészéig gondolkodtam. Tudtam, ha valamink nincs, időnk, és egyikünk sem járna jól, ha a másikra fogná a pálcát.
Figyelmeztetését tudomásul vettem, és tudtam, hogy igaza volt. Talán tudja, hogy varázsló áll előtte?
- Ugyanezt mondhatnám én is - szűrtem a fogaim között, és idegesen ugrált a tekintetem.
Pálcám ismét a tenyerembe került, magam elé tartottam, de nem fogtam a férfira - ellazítottam a kezem, és minden egyes apró neszre figyeltem, hogy azonnal tudjak reagálni az esetleged támadásra. A férfin nem látszott ártó szándék jele, ha akarta volna, már rám támadhatott volna. Sokkal inkább úgy festett, mint akinek szintén a dementorok miatt került pálca a kezébe.
Vajon miattam kerültek ide? Tudták, hogy itt leszel ma? Ha igen, talán az egész akció veszélyben lehet? Nem, Lena, nem, nincs időd gondolkozni, bármelyik pillanatban támadhatnak.
- Nem tudunk dehoppanálni, le van védve a hely - hangom nyugodt volt, de kicsit talán sürgető, az idegeim pattanásig feszültek.
A ködben teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Nem tudtam, merről jöttem, és azt se, merre kellene mennem, pedig jelen pillanatban úgy tűnt, az lenne az egyetlen kiút. Nem volt időm habozni, nem tudtam, jó ötlet-e, vagy veszélybe sodrom magam, csak azt, hogy ő talán segíthet, merre van, és azt is, hogy lehet, ő is tanácstalan volt, mint én, és nem tudta, mihez kezdhetne. Vakon kémleltem a ködöt, pálcámat a semmire fogtam, bár azt sem tudtam, mennyi ideig tudnám megvédeni magamat a kis felhőmmel, ha megtámadnának.
- Pár utcára kell lennie innen egy fogadónak, ott ki tudunk jutni. Nem tudod, merre lehet?
Éreztem, hatott a dementorok jelenléte. Mozdulataim lomhábbnak tűntek, hirtelen már állni sem volt kedvem. Lassan már nem tudtam másra gondolni, csak anyára, mikor elrabolták a húgomat, majd apára, mikor anys követte őt. Dumbledore arca is örökre a fejembe égett, mikor kimondta az utolsó szót.
Hevesen megráztam a fejem. Kedvem lett volna ott maradni, leülni, és megvárni, míg mindennek vége lesz. De nem tehettem. A Rend számított rám.

380 szó ☾ outfit

Igor & Lena

élet s halál játéka

Bólintottam, és pálcámmal folyamatosan a szürkeséget pásztázva indultam el arra, amerre mondta. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ezek kitört dementorok, senki szolgálatában sem állva, de nem lehettem benne biztos. Nem tudhattam, hogy nem álltak-e Voldemort szolgálatába páran, a Rend tagjait lenyomozva.
De az, hogy szabadon kószáló dementorok voltak, csak még jobban megijesztett. Tudtam, hogy őket most nem kötik szabályok. Azt teszik, amit szeretnének, és úgy, ahogy. Ők már nem csak a vidámságot akarták elszívni. Vérszomjasak lettek, és gátlástalanok. Nem sokkal régebben már meggyűlt a Rendnek a baja egy csapattal, és a visszajutó jelentések vérfagyasztóak voltak.
Láttam, hogy nem messze előttünk elsuhant egy. Reflexből hátraléptem egyet, de ahogy megfordultam, egy másikat is észrevettem. Vagy ugyanaz volt? Nem lehetett tudni.
Védekezés. Mégis hogyan? Mit kéne tennem? A párbajozásom a büszkeségem, a bevetések az otthonom, erre nem tudok patrónust megidézni? Most, hogy ilyen veszélyes időket éltünk, azoktól, akiket terepre küldtek, ez lett volna a minimum, az evidens, ami elvárható. Mit tehettem volna?
A Rend ínséges időket élt. A halálfalók kezdték felfedni magukat, az eltűnésekkel nőtt az emberekben a kétely. Már nem szimpla pletyka volt csupán, egyre többen hittek abban, hogy baj volt, mi viszont még mindig kevesen voltunk. Nem vehettünk be akárkit, nem veszélyeztethettük hosszú évek kemény munkáját. Az esélyeink drasztikusan csökkentek.
Boldog emlékek. Azok kellenének, mi? Már egyre kevésbé emlékszem rájuk. Az idővel megfakultak, elhalványultak, megszűntek. Keserűen néztem vissza rájuk. Hogy kéne ismét megidéznelek, én tigrisem?
Nem volt okom köntörfalazni, veszélyben voltunk.
- Tudo-... tudtam - mondtam halkan.
Csak reménykedni tudtam, semmi más, hogy ő tud.
Hangsúlyából az jött le, hogy igen, én maximum a felhőmmel tudok segíteni, ami épp, hogy egyet távol tartana, azt is csak rövid időre, és negyedannyira sem erős, mint az inkarnálódott patrónusom.
Csak reménykedni tudtam, hogy el tudunk jutni a fogadóig, mielőtt történik valami. Hogy nem én leszek az, akin áll vagy bukik minden.
A patrónusom nélkül jelenleg erősítést sem tudtam kérni.

316 szó ☾ outfit