Knights Of

- Psszt, figyelj csak Nagini.. hamarosan megérkeznek majd, hallod már, ahogy összerezzenek a hívásra, ahogy azt fontolgatják családfájuk kárpitja előtt, mit veszítenek, ha nem jelennek meg - ők az én híveim, a hűséges tanítványaim, akik épp úgy látnak, ahogy tanáraikat szokták a gyermekek, mert a katedrán álló nem veszi észre, ahogy csalnak, ahogy puskáznak - osztozni kívánnak a hatalomban, élvezik, hogy a nevem rámarkol azokra a torkokra, amelyeket évek óta szeretnének szorongatni, azokra az erekre nyomja az ujját, ahová nélküle nem folyhatnának be - de én nem vagyok oly vak, Nagini, hogy azt higgyem, értem teszik, vagy a világért, amelyet elképzeltem, ők rettegnek tőlem, Nagini, ez tartja őket mellettem, mert zsarnoknak látnak, és meg vannak győződve róla, hogy a legjobb, ha nem távolodnak el az árnyékomból - ostobának neveznek, időnként nevetnek a hangomon, a terveimen, és mint a csecsemő az anyja mellén, elpihennek abban a tudatban, hogy őket nem érhetem el, őket megvédi az ősi aranyvérűek önhittsége, meg az a csodálatos ambrózia, amit az anyjuktól és apjuktól örököltek...

- Ismerem őket, Nagini, mert nem közülük jöttem, mert nem bánt az emberség kicsinyes árnya: nem tartozom hűséggel egy poros, olcsó vérvonalnak, nem tartozom elszámolni, nem tartozom hát magyarázattal sem - és nem sietek sehová. Hamarosan megérkeznek majd, közöttük azok, akik már Dumbledore ölébe fektették a fejüket, akik abban bíznak, hogy a hűségük béklyó lesz, és megfojtanak vele - de mit gondolsz, Dumbledore nem küldi őket maga helyett a halálba, nem áldozza azokat a gyermekeket, ha úgy hiszi, hogy célt érhet vele? Vajon miért nem jön el értem személyesen, nem értem.. korunk legnagyobb varázslója, gyermekek mészárosa - engem szörnyetegnek neveznek, mert nem akarok többé a muglik mocskában hemperegni egy kihalt sikátorban, miközben a háború rég tovaszaladt, a történelem lassan megfeledkezik rólunk, akik uralkodhatnánk, akik olyan képességekkel születtek, amelyek nem szolgálni születtek.. én hittem neki, Nagini, mikor eljött értem abba a koszlott árvaházba, elhittem, hogy lehetek valaki az ő világában, mert varázsló vagyok, mert nekem ez JÁR, járnia kell, hogyne járna, nézz csak rám, olyan dolgokat tehetek, amelyek megváltoztatnak mindent, életeket.. és ő süket volt, elítélt azonnal, és nem kért belőlem. Az anyám sem kért belőlem: és most azt várják, majd belenyugszom, hogy mások öngyilkossági szándéka előbb bírája, aztán hóhérja legyen az utánuk jövőknek...?

- Nem, Nagini, én nem születtem némának, sem süketnek - látom őket, látom a hatalomvágyukat, és tudom, hogy fegyver lehet belőle, a rettegésükből, a szenvedélyükből, még abból a csaholásból is, amit a vér láttán rendeznek - üdvözöllek hát benneteket, híveim, hát csatlakoztatok hozzám ezen a páratlan éjszakán, amikor eldöntjük, mikor emeljük fel a fejünket, és mikor ismeri meg a világ a nevünket: mindünkét, mert erre esküdtetek, ezért viselitek a jelemet - áldozatot fogtok hozni, áldozatot a világotokért, mert nem akartok többé láncok között koldulni valami alázatot a varázstalan csőcseléktől, ami évszázadok óta üldöz, meg nem ért, de amely kikaparja a csecsemőt a bölcsőjéből, a tudatlanság elől, az emberi ostobaság elől csak mi rejthetjük el.. de nem az arcunkat. Nem, híveim, eljött az idő, hogy lángoló üvöltés legyünk, együtt - a megaláztatás korának vége, azért vagytok itt mind, hogy esküt tegyünk a célunk mellett.

- Ismeritek a mondást...? Élhetnek a világomban, vagy meghalhatnak a sajátjukban: én nem válogatok. Mind meghalnak, ha az utunkba állnak: üss, ha ütöttek, harapj, ha üldöztek - azt hiszitek talán, a béke alvás közben ér, beszéd útján? Ölni fogunk, híveim, ki így, ki úgy - mert a szabadság nem jog, hanem ajándék.
- Psszt.. Nagini, nézd csak. Nekem ezekre a hívekre van szükségem: akik hisznek benne, mikor pálca kerül a kezükbe. Azokra van szükségem, akik élni akarnak.. és akik őszinték önmagukhoz.
Rátok van szükségem.
RÁD van szükségem.

Lily Evans-on gondolkozom, a szörnyön, a vadállaton, a sárvérű lányon aki a pincémbe ragadt, s csodává változott a kezeim alatt, egy igazi csodává, egy megmásíthatatlan ösztönlénnyé, s most büszkeség tölt el, ahogy a kandalló tüze pattog, s minden pattanására pislogok, elveszve a múltban, a jelenben, a tűz fényében, a pince sötétjében.
Úgy hasít az alkaromba fájdalom, mint éles balta a száraz fatörzsbe, recsegve, ropogva, erőnek-erejével, s fel is szisszenek, mert éget mar, ki akar csalni belőlem egy darabot, s von, cselekvésre ösztönöz, hívogat, édesgetne, ha ezt lehetne édesgetésnek becézni, a halk, mindent félelemmel megtöltő neszezés valahol a szívem és a torkom között, s ránt, hívogat, kecsegtet valamivel, valami sötéttel, valami esztelennel, valami ösztönössel, állatival, s én képtelen vagyok nemet mondani. Hiába odalent Lily Evans, hiába a tűz pattogása, hiába Elise emléke, már ránt is, s már ott vagyok, a köldökömnél ragad meg, s magától vezet, végighúz légüres téren, minden apró négyzetcentiméteremből kiszorítja az életet, hogy aztán elengedjen, s inogó lábbal hagyjon magamra.
Leszegem a fejemet valahol Amycus és egy másik tag között, akinek a válla megrogy, s leszegi fejét, olyan mélyre, hogy az álla a saját mellkasát verdesi minden sóhajnál, s nekem is így kellene tennem, ilyen alázattal hajtanom fejemet, de az enyém nem hajlik ennyire meg, megakad a földnél, a cipőm véres orránál, amin Lily Evans vére ékeskedik, s amit most el akarok rejteni, le akarok törölni, de túl feltűnő lenne, túl sok szem tapadna rám ahogy a sorokat megbontva tisztelet nélkül törölném le minden munkám jutalmát a lakkcipő orráról.
A sziszegés úgy kúszik belém, mintha a szám, a fülem s mindenem egy kapu lenne, kígyók fészke, s a gyomromba telepszik meg, a szívembe, minden sejtembe, s már hajt a vágy, már felpezsdülök, már belé remeg a kezem.
Ölni akarok, érezni a kínt, érezni az állati ösztönt, hogy végre én irányítok, hogy én vagyok a félelem, a nagyobbik, én vagyok az úr, akinek a pálca nem törik meg a kezében, akinek a hangja nem remeg, s akinek a halál pillanat nem félelmeként jelenik meg, hanem akaratos gyermekként, ki követelőzve les újabb és újabb áldozatok után.

A Karkarov kúria megfelelő otthont ad családunknak. Nem gondoltam, hogy egyszer majd valamit ennyire értékleni fogok, mint egy olyan otthont, ahol békében élhetük egymás mellett, ahol mindig számíthatunk egymásra. A kandalló előtt üldögélve, egy pohár lángnyelv whiskyvel a kezemben, és Dimitrij társaságát élvezve pihentem ezen a napon. Nemrég érkeztem vissza Oroszországból.
- Úgyhogy nagyívben elkerültem a szülőfalunkat, de az orosz Minisztériumot még mindig nehéz győzködni bizonyos dolgok fontosságáról. De azt hiszem, valami hatást sikerült elérnem. Hamarosan ismét visszatérek. - Apró mosoly ül ki az arcomra. Jó érzés, hogy valamit el tudtam érni, jó érzés, hogy ezzel is elő tudom segíteni a Nagyúr munkáját. - Remélem Irina is értékelni fogja a meglepetést, amint hazaér. Minden rendben volt, ameddig nem voltam itthon, Dimirtij? - Természetesen aggódtam, mindig aggódom a lány miatt amióta eljöttünk otthonról. De persze ennek már jó ideje, és felépülni látszik, legalábbis kívülről.
Pillanatok alatt váratlanul érkezik a hívás a Nagyúrtól. Kezembe oly égető érzés keletkezik, azonnal felhúzom a pulcsim ujját. A jel tökéletes vonalai kirajzolódnak és megtelnek élettel, halovány mosoly kerül arcomra. Éget, de ez az égetés annyira jól esik, de kicsit mégis megijedek.
- Mennünk kell. - Tekintek Dimitrij arcára, érzései hasonlók lehetnek mint az enyémek. Kíváncsi lennék rá, hogy ő mit gondol ilyenkor. Nem habozok, nem szabad megváratni a Nagyurat, egyszerűen hopponálok, majd hamar megérkezünk a helyre, ahol már többen is gyűlnek. Kifújom a fáradt gőzt, Dimitrij mellett állok meg, és csupán csak gyorsan pillantok körül a jelenlévők között. Hallgatunk, mint a sír; fejünket lehajtva üdvözöljük őt, ki naggyá tesz majd minket.

Talán kissé túlságosan és elmélyültem a saját gondjaimban, amik kezdenek betemetni és már majdnem felemészteni, mert míg Igor helyzete jó irányba változott, addig az enyém koránt sem. Tudom a kötelességem, tudom hogy kit kell elvennem, hogy kinek kell a feleségemnek lennie, de mégsem őt akarom. A fiatalabb rabul ejtette a szívem és minden egyes porcikám őt kívánta, azt ordibálta, hogy szerezzem vissza. Tudom, hogy az idősebb húgom szeretőket tart, hogy engem próbál eltaszítani magától és ha még ez a helyzet nem lenne elég, még a minisztériumi ügyekkel is foglalkoznom kell. Igor elutazott egy időre, hogy ügyeket intézzen, nélküle kissé egyedül éreztem magam ebben a nagy házban, hiába voltak itt a rokonaink, ketten iskolában volta, míg a menyasszonyom hol itthon, hol pedig a szeretőivel szórakozott. Elcseszett egy helyzet, de majd lesz valami, mindig volt valami és mindig is lesz. Az egyik kanapén ülve a tüzet nézem, miközben egy pohár lángnyelv whisky pihent a kezemben.
- Ezt örömmel hallom Igor, örülök, hogy némi sikered lett és nem feleslegesen voltál távol. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon. Bíztam benne, tudom, hogy mennyire meggyőző tud lenni és azt is tudom, hogy sikerrel fog járni, ő mindig is sikerrel járt. Következő kérdése pedig meglep, aggodalmat félek felfedezni a szemében, így szemébe néztem mélyen és most már a halvány mosoly helyét egy igazi mosoly váltotta. - Kissé üres volt a ház nélküled, de minden rendben volt. - mondom neki, bár nem éppen szeretném traktálni a borzalmasan rossz szerelmi életemmel, de meg kell beszélnem majd valakivel, azonban nem most.
Érzem, ahogyan a Nagyúr hív minket, érzem ahogyan a jel szinte életre kell és ezzel egyidejűleg mosoly jelenik meg az arcomon. Kibújtatom zakómból a karomat, melyen a jel van és nézem, látom, hogy a vonalak mennyire tökéletesen kirajzolódtak, hogy az Urunk hív minket. Talán nem is kéne rám néznie, magam is tudom, hogy mennünk kell, támogatnunk kell Voldemortot. - Ahogyan mondod. - és azonnal hopponálok. Érzékelem, ahogyan Igor mellém lép és körbehordozom tekintetemet a jelenlévők között, szinte már mindenki ismerős számomra, majd Igorhoz hasonlóképpen én is lehajtom a fejemet, hogy méltóképp kimutassam a tiszteletem és a hűségem a Nagyúr felé.

Régóta számított valami ilyesmire - a halálfalók türelmetlenek voltak, országszerte elkövetett túlkapásaikat könnyű volt egyetlen térképre felvésve utolérni a nyomot. Nem tartották számon kollégái, mint különösebben beszédes embert, de ha még ő is elkaphatott foszlányokat arról, hogy ez a mostanában gyakori pokoljárás egyetlen szervezethez köthető: akkor egyértelmű, hogy az angol varázsvilág ha későn is, de ráeszmélt a létükre.
Az asztaltól felállva karját nyújtja a menyasszonyának - itt az ideje, hogy bevezesse abba a körbe, amelybe fia, lánya és minden rokona tartozik. Nem értheti őt sem meglepetésként, hiába állnak az ellenkező politikai oldalon a Koldovstoretzek - házasságuk nem csak az ágyban került megpecsételésre, hanem elvi síkon is. Többek között ez is szerepet játszott a kiválasztásában, majd abban, hogy végül elfogadta az ajánlatukat: a fejét vele együtt meghajtó lány családja vagy enged liberális eszméiből, és letérdel, vagy eltűnik a történelem sodrában nyomtalanul, ahogy más nagy, nemes, de ostoba orosz családok.
Legyen ez intő jel Dimitrij számára is - a sorsát nem alakítja szabadon, a döntés lehetősége csupán minimális és látszólagos, jól teszi hát, ha ettől kezdve megfelel mindannak, amire szánták. Az édesanyja is kiváló vérvonal tagja volt, most pedig a föld alatt gondolkodhat arról, vajon milyen hibát vétett - és ahogy ő ad, úgy el is vehet. Most például a fiatal Koldovstoretzet, amely persze leginkább példátlan családjuk történetében, de amely döntés szükséges, amellyel kapcsolatban egyébként sem érdekli senki véleménye.

Nincs min meglepődni: mi más is lehetne a Nagy Ember, ha nem hűséges pártkatona a párton kívül?
A Szovjetunióhoz megyek feleségül, de abba is születtem bele - ha valaki jól ismeri a vörös zászlóba burkolt önös érdekeket, az én vagyok. Jobb párt nem is választhatott magának, mert engem ugyan nem érdekel, hogy mi oka vagy joga van arra, amit tesz.. nem kell megtanítania letérdelni vagy hallgatni.
Láthatatlan akarok lenni, és személyemben tulajdonképpen vagyok is: arcomat eltakarja a kámzsa, kócos hajszálaim nem lógnak ki alóla, és aki rám néz, egyébként sem én érdeklem, csak az, amit képviselek, ezért nem lehetek átlátszó, ezért nem tűnhetek el csak úgy. Tudják, hogy ki vagyok, ki volt az apám és ki lesz a férjem - letérdelek szó nélkül, és azért imádkozom, hogy mindez így is maradjon, rám ne legyen szűkség a hűségemen kívül. Van bennük valami elborzasztó, mert nagy volumenű férfiakat és talán nőket otthon is látni meghajtott fejjel, de a nagyuruk nem a büszkeségüket szólította meg.
De nekem nem az a feladatom, hogy gondolkozzam - lassan kisétálok az arcom mögül, ahogy majd az esküvő után teszem.

bite your tongue

Mintha az egész önmaga paródiájába fordult volna.
Dolohov. Crouch. Carrow.
Úgy cseng, mintha valami vándorszíntársulat vagy akrobatikus cirkusz világszámai lennénk. Az egyszeri és utánozhatatlan Dolohov ráfeszülős tornadresszben egyensúlyozik a kifeszített kötélen az éhes krokodilok fölött, Crouch nyeli a…khm.. kardokat, én meg a betanított selyemmajom, aki a jutalom reményében elbűvölő, de olcsó trükköket produkál, aztán végül mindig hoppon marad.
Az egész olyan kibaszottul fennkölt, ünnepélyes, nem csoda, ha kicsordul egy könnycsepp a szememből, ahogy próbálok a Nagyúr fele pillantani. Vagy csak az az átkozott Crouch nem kellett volna a lábamra hopponáljon.
Már fel sem teszem a kérdést, hogy miért lóg folyton a nyakunkon, mintha csak természetessé vált volna, hogy bárhova megyünk, Crouch szálegyenes, karótnyelt alakja követ minket, belegyalogolva az intim szféránkba. Nekem ugyebár egy rossz szavaim sem lehet. Mégis tartottam attól, hogy majd Antonin ki fog akadni, de talán mintha még szüksége is lenne Crouch jelenlétére. Mint egy csepp levegő a fuldoklónak, mint ez az átkozott halálfaló gyűlés nekem. Mert, ha fáj is elismerni, mindinkább telik az idő, én annál jobban szomjazok rá, hogy történjen valami, hogy kirángasson ebből az agonizáló csuklónyiszálós állapotból.
Csak a talár alatt belekönyöklök Crouch oldalába, hogy figyelmeztessem, az ott mellettem még mindig Antonin helye, és nem kell vigyáznia, nem fogok nyilvános vérfürdőt rendezni, pedig Merlinre, kedvem lenne hozzá.
Ahelyett, hogy lehajtanám a fejem, szánalmasan nyújtóztatni kezdem a nyakamat, még mindig várom Alectot felbukkani az első sorban. De sem ő, sem Archibald nincsenek itt. Belerángattak, aztán itthagytak a szarban. Ahogy Traverset is otthagytuk a szarban. De nyilván ő már nem fog panaszkodni.
Mikor legutóbb itt voltam, mélységesen megvetettem itt mindenkit. Mindenkinél többre tartottam magam. Most már csak egy vagyok közülük. Egy piti kis gyilkos, semmi több. És ez a felismerés hirtelen arra késztet, hogy az addig magasra szegett orromat a földhöz közelítsem.
- Koszos a cipőd, Lucius - szisszen ki belőlem alig hallhatóan a levegő. Aztán már emelem is a fejem újra szemmagasságba, mikor egy pillanatra talán rosszul érzem magam amiatt, hogy tökéletesen megfeledkeztem Malfoy létezéséről.

And choke yourself to sleep

Valami annyira bensőséges érzés kezd hatalmába keríteni Crouchcsal kapcsolatban, Amycusra kell bámulnom, és egy olyan gyilkos pillantást küldök felé amiből talán képes lesz leszűrni a dolgot. Állhattam volna én Lucius mellé, vagy állhatott volna ide Amycus. Az utóbbi időben azt hiszem túl sok időt töltöttem Crouchcsal, s a magasztos szarok a világra érzése kezdett már rám is átragadni, az illata meg, az a fennkölten tiszta pőre illat, pedig már a mindennapjaim részévé vált, s sokszor még akkor is éreztem, mikor már nem volt velem, olyankor hosszan feküdtem a kádban és sikáltam a bőrömet, hátha eltűnik rólam a szag, de az folyton ott maradt, mint egy rossz ómen, a fejem felett lebegett, ágyba feküdt velem, hozzám ragadt.
Valamiért rámtör a vágy, hogy Crouch hideg keze után nyúljak és megszorítsam, jelezve neki, hogy itt vagyok mellette, és itt is maradok, de ez az érzés annyira megrémiszt, hogy inkább arrébb lépek, nekimenve a mellettem álló Amycusnak.
- Bazdmeg.... -
Némán tátogok,mintha az ő hibája lenne, s nem az enyém. Inkább leszegem a fejemet, egészen a földet bámulom, nekiszegeződik a mellkasomnak az állam és nyomja, olyan nagyon nyomja, hogy feljebb akarom emelni, de nem merem, mert idegesít Crouch, meg idegesít mindenki más is itt. Idegesít, hogy itt vagyok, hogy ilyen szarba kevertem magamat, hogy Crouch úgy bámulja a Nagyurat, mintha egy csont lenne ő meg egy éhes kutya, idegesít a sziszegő hang ami visszaverődik a falakról és bekúszik a fülemen keresztül, hogy a szívemet szorongassa.
Ugyan akkor képtelen lennék nem itt lenni, képtelen lennék nem mindenemet odaadni a Nagyúrnak, azok után ami történt tényleg ne lennék képes otthon ülni a babérjaimon. Túl sok mindenen változtatott a jegy a karomon, túlságosan kemény póráznak minősült ahhoz, hogy bármikor is lemoshassam magamról a bélyegét. Már döntöttem, és már tudom, hogy a döntéseimnek komoly következményei vannak. Többé nem az a suhanc kölyök vagyok aki a Roxforti hálóteremben kúr más lányokat, többé már nem vagyok olyan kellemesen előnyös helyzetben. Már nincsen apa megold mindent, mert én vagyok az apa, és nekem kell megoldanom mindent. És ha nem lenne itt ez, nem lenne itt Crouch az idegesítően fa pofájával amit vág, ha nem lenne itt Amycus a nyakát nyújtogatva még mindig Alectot keresve, akkor nem menne. Akkor nem lennék képes apa lenni, nem lennék képes Panda védelmére kelni. Akkor még mindig csak az a köcsög lennék aki a roxforti hálószobában készült szifiliszt kapni, csak Merlin túl kegyes volt hozzá.

- Szép jó estét.. szép jó estét mindannyiótoknak. Eljöttetek, hogy együtt szemléljük egy új világ kibontakozását a liberális mocsokból...?
Dumbledore újabb kölyköket küld ellenünk a csatába - nézzétek csak, milyen ékesen szól a jó oldal, a világos oldal: szabadságról, amelyet majd együtt elérnek, elszámoltatásról, amelyet természetesen rajtunk hajtanak majd végre a nagyszerű jogrendszerüket pallosként lengetve, és hogy új kor jő el, amikor egyenlőek lehetünk mind.. De hát hogyan is lehetne egyenlő két ember? Talán egyenlő tulajdonságokkal születünk, egyenlő lehetőségekkel, egyenlő esélyekkel? Ezek a szellemi magasságban járó liberálfasiszták talán nem fogadják egyik kezükkel magukhoz a sárvérűeket, miközben a másikkal eltaszítják a muglikat? Ha mindenki épp egyforma, épp ugyanolyan jogokkal érkezik erre a világra, ők maguk miért rejtőzködnek azok elől...?
Ti egyenlőek akartok lenni azokkal, akiknek alanyi jogon jár az empátia, akiket mindig kivételként kell kezelni, akiknek remek kifogásuk van arra, miért nem állnak soha azon a szinten, mint mi? Akiket pozitív megkülönböztetésük mindig elénk emeli majd, akik nem tűrik majd el, hogy valódi értékük szerint ítéltessenek a MI világunkban, amelyet MI építettünk fel, és amelyben ők vendégek?! Azt mondják, fogadd el, toleráld, sőt, engedd be a házadba, engedd magad elé, sőt, ismerd meg kultúráját, értsd egyet vele, légy egy vele.. Légy liberális, nyújtsd ki kezed, fogadj be mindent és mindenkit, és hagyd, hogy leomoljanak a falak.

- Ez egy hazugság. Semmi több, mint egy hazugság.
TI nem vagytok egyelőek, MI nem vagyunk egyenlőek, és ők sem azok: mivel jobb Dumbledore, aki a humanizmusnak csúfolt mocsok mentén ragad fegyvert ellenünk, mivel jobb Crouch, aki a legkisebb gyanúra is az Azkabanba zárat.. vagy Moody, aki többet ölt meg, mint mi közülük? EZ a jó, a szép, az igazságos, ami magának megengedi, hogy egy állat képében kapjon oda és szaggasson - hamarosan a családjaitokat, és a józan eszeteket rója majd fel, hogy nem akartok bevándorlók árnyékai lenni, azt fogja mondani: te nem vagy elég empatikus, te nem vagy közülünk való, és ellopja majd az emberségetek, gyilkosságra kényszerít, meghemperget a kétségbeesésben, aztán eltöröl a föld színéről mindennel együtt, ami valaha kedves volt. A gyermekeitek, a hagyományaitok, minden ÉS MINDENKI elpusztul majd, semmi nem lesz kevés a csodálatos, a gyönyörű, a győzedelmes egyenlőség oltárán. Én nem akarok egyenlő lenni.
Ők sem akarnak egyelőek lenni.
Ők egyszerűen jobbak akarnak lenni.

- A türelem ideje lejárt, híveim. Elmúlt az óra, amikor csatlakozhattak, amikor még civilizáltnak tettethették magukat és úgy mondhattak ítéletet, hogy ott sem voltunk: most ott leszünk, mind ott leszünk. És ők nem lesznek többé.
Meg fogjuk támadni a Mungót - a földig fogjuk rombolni, és együtt tesszük majd. Ők, akik a mi halálunk árán akartak egy csodálatos új, liberálfasiszta világot kinevelni, ők lesznek az alapköve mindennek, amiben hiszünk. Felgyújtjuk, felégetjük, és nem kegyelmezünk egyiknek sem - egy hét múlva. Egy hét múlva szabadok leszünk: egy hét múlva az egyenlőség meghal, és nem támad fel többé.
És most halljam a hangotok: velem tartotok?

Amikor a hűségemről kérdeztek sosem volt kérdéses, hogy melyik oldalon állok. A kezdetek óta tudom, hogy kit támogatok teljes lényemmel. Tudom, hogy mire vágyik a testem és a lelkem: adrenalinra, harcra és győzelemre. Ezek megszerzéséhez pedig a sötét oldalra, a Nagyúrra és a többi halálfalóra van szükségem. Sosem voltam úgy nevelve, hogy meghátráljak egy kemény feladattól. Így, amikor egy ködös reggeli napon megkapom a Nagyúr hívását, kétség sem merül fel bennem afelől, hogy csatlakozzak-e küldetéséhez vagy sem. Az ő jövőképe az én álmom és célom. Ha csak belegondolok, hogy minden, amit tervez most végre valósággá válhat, felpezsdül a szívem és táncot jár a lelkem! A véremben fel-alá száguldozik az adrenalin az izgalomtól, és izmaiban dagadni kezd az erő. Ez az én életem! Ez vagyok én! A hívás után szinte közvetlen toppanok be a helységbe, ahol már sokan gyülekeznek. Ha csak szétnézek az ittlévő arcokon tudom, hogy hazaérkeztem. A családommal együtt fogjuk elpusztítani ezt a beteg világot és felépíteni a sajátunkat. Mindig is erre vágytam, úgyhogy induljon a játszma!

Nem volt érdekes, hogy épp bájitalt főztem, ahogy éreztem a Nagyúr hívását, gondolkodás nélkül oda hoppanáltam. Talán Tanizawa egy kicsit mérges lesz, ha kifolyik a félig kész Felix Felicis és beleég a padlóba, de erre két mentségem is van. Először is, nem ma kezdtem különösebben foglalkozni a bájitalokkal, már többször is belefutottam ilyen jellegű problémába, szakszerűen tudom kezelni a hibákat. Másodszor pedig mégiscsak a Nagyúr hívott.
Habár még nem kaptam meg a sötét jegyet, nem is találkoztam a vezetőnkkel, egyértelmű volt, melyik oldalon állok. Igazából a Felix Felicist neki akartam felajánlani, hogy lássa, jól fog jönni egy Maeda a halálfalók között.
A szavait hallva ismét rájöttem, milyen helyesen döntöttem én, illetve apám is. A tenni akarás azonnal ott volt az ereimben, még az ujjaim is bizseregtek, hogy részt vehessek a Szent Mungo lerombolásában.
Vigyázban álltam, bal kezemet a szívem felé tettem. Nálunk így volt szokás kimutatni a feltétlen tiszteletet és lojalitást, de a többieket hallva rájöttem, hogy itt kicsit másképp mennek a dolgok. Nem bántam, még én is bólogatva igennel feleltem. Nem az én hangom volt a leghangosabb, de nem is ezen múlik a hűségem.
Az üdvrivalgást követően végignéztem a legjobb varázslókon és boszorkányokon, közben Tanizawat kerestem a tekintetemmel. Neki is biztosan itt kell lennie, hiszen ez fontos pillanat mindannyiunknak.

Bár saját feladatot kaptam, mely talán öncélúnak is mondható, mégis Voldemort hívására úgy gondolom nekem is jelen kell lenni a gyűlésen. Ha már egyike vagyok azoknak, kik páratlan képességüket tökéletesre kifejlesztve gyorsan feltornázták magukat a legjobbak közé, akkor most sem kereshetek kibúvót és megkell mutatnom magam. Mindenki tudja, hogy ki is vagyok és a Man család legerősebbjeként kötelességem képviselni a nevet, valamint mivel fontos szerepet játszok az információk feldolgozásokban más megbeszéléseken is, így feltételezem, hogy most is szükség lesz nagyszabású tudásomra és erőmre.
Dowoo-val az oldalamon érkezek meg és a már megszokott oldalra és székre ülve várom kissé unottan a történéseket. Bár halálfaló vagyok és az ő pártjukon állok, főleg a magam javát igyekszem felfedezni mindenhol és most is azt fogom figyelembe venni, hogy nekem miért is éri meg most itt lennem, miközben a kölyökkel kéne foglalkoznom.
Államat támasztva hallgatom a nagyratörő szavakat és igen hangzatosak, de engem nem az ilyesféle vérszomj mozgat, jobb szeretem az elmét támadni és belülről szétmarcangolni a másikat. Gondosan megalkotott szöveg, a fanatikus hívőkre biztos buzdító hatást gyakorol. Én nem azért vagyok halálfaló, hogy őt szolgáljam, Voldemort csak valaki, aki felettem áll és aki miatt megkellett tanulnom, hogy mikor érdemes szóra nyitni számat. Szerencsére ezzel nincs is gondom és hamar megkedveltettem magam. Én a családomért vagyok itt és hogy a nevükben képviseljem őket. Ha valami az elképzeléseimmel elleneset kell tennem, akkor kivonom magam a képből, más dolgom is akad. Természetesen nagy esélyt látok arra, hogy én is elnézzek erre a bizonyos eseményre, de nem érte teszem, nem is értünk, hanem magamért, meg lehet a kölyöknek is jó alkalom lesz, hogy megmutassam milyenek is az igazi halálfalók. Célom most is, mint mindig, hogy a lehető legnagyobb szabadkezet kapjam a saját ügyim intézésében és végre nyíltan kedvemre cselekedhetek, nem pedig mindenféle cselszövések alkalmazásával és feljebbvaló engedélye nélkül. Nem mintha már most sem a magam ura lennék, mások szövegelése számomra nem parancs, csak meghallgatni való jó tanács, amit kedvemre eldöntök, hogy kívánok-e betartani.

Gun

Apám mindig rám szólt gyerekkoromban, ha a cipőm orrát bámultam. Biztosan most is megtette volna, talán örültem is volna neki. De ő nem volt itt, mert ezt az áldozatot már igazán nem várhatta el tőle senki a családunk érdekében. Ezt egyedül tőlem várták el és én készségesen megtettem mindent. Meggyőződés, élvezet és büszkeség nélkül, de itt voltam és birka módjára bólogattam, mintha a Nagyúr minden szava a világot jelentette volna számomra.
Szent Mungó... A hely említésére mintha gombóc kúszott volna a torkomba és az istenért sem tudtam megszabadulni ettől a kellemetlen érzéstől. A feleségem alig néhány napja hagyta el az intézményt, minden szombaton ott ültem a külön kórtermében, a gyerekeim betéve ismerték a folyosókat... Mi lett volna, ha ezt hamarabb jelenti be a Nagyúr? Mégis mivel indokoltam volna az orvosoknak, hogy márpedig Élodie-nak haza kell jönnie? Egyáltalán hazahoztam volna vagy a sorsra bíztam volna, mi lesz vele, mosva kezeimet, hogy ezt senki sem láthatta előre? Nem tudom, de megrémítettek ezek a morális kérdések, amelyek másodpercről másodpercre gyűltek a fejemben.
Amióta Coleman - aki most teljes lélekjelenléttel, látszólag mérhetetlen lelkesedéssel állt mellettem - kikényszerítette, hogy megöljem azt a muglit, végérvényesen rájöttem, hogy én nem tudok hinni az ügyünkben. Nem lettem lelkes muglibarát, aki teaparti közben befonja Dumbledore szakállát, mert akkora puszipajtások, de egyszerűen nem tudtam többé átverni magamat. Én nem illettem ide, ugyanolyan selejt voltam, mint a bátyám vagy még nála is rosszabb. Ő legalább oldalt választott, én meg csak tettem amit mondtak nekem. Igen, még most is. Számított valaha is, hogy miben hiszek? Biztosan nem, tehát ezután sem fog. Nem mintha most másban kezdtem volna hinni, lassan már agyvérzést kaptam az ideológiáktól meg eszméktől. Csak venni kell egy mély levegőt és némán túlesni a dolgokon - ebből állt az egész életem, nem lesz olyan nehéz.
Csak remélni mertem, hogy a teremben senki sem akart legilimenciával a fejembe mászni. Bár valami azt súgta, nem én voltam az egyetlen, aki kényszerből és még inkább gyávaságból állt itt.

Dimitrij válaszai megnyutatnak. Az utóbbi időben igen keveset tudok itt lenni Angliában és biztosan megérezzük ezt mindannyian. A féltékenység pedig igazán nagyúr, én ugyan tudok írni a drága testvéremnek, de ő hiába is írna, mindig más helyen vagyok, mire a bagoly az egyikre ér, addig már rég máshová igyekszem. Így kicsit félek. Félek, hogy nem leszek majd elég jó és hogy közben mást választ. De nem teheti. Nem engedném, és bíznom kell mert szeret, tudom, hogy viszont szeret.
Ahogyan ott állunk a halálfalók tömegében, teljesen kiürítem elmémet. Egyrészt biztonsági okokból, másrészt pedig most csakis arra kell koncentrálnom, amit a Nagyúr mondani vél. Egy pillanatra tekintek csak Dolohov felé, róluk sem hallottam többet az utóbbi időben mint bárki másról. Talán nem ártana kicsit félretennem a munkát és végigjárni az ismerősöket, kicsit a barátokkal és családdal lenni. Van itt még sok ismeretlen arc számomra is. Fejem immáron a Nagyúr felé emelem, ahogyan a terveiről kezd el beszélni. Gondolhattam volna, hogy már kész haditerve van, hiszen mindig oly előrelátó, oly gondosan kitalálja a dolgokat. Bólintok egy-egy szava után. Tudom volt olyan időszak, amikor féltem és cserben hagytam társaimat. De ez az időszak már elmúlt. Azóta bizonyítottam, sok emberünk bekerült a Minisztériumba, ám még gyengítenünk kell azt is, nehéz megdönteni. A Mungó... a Mungó viszont biztosan könnyű préda lenne. De vajon miért csináljuk ezt?
A többiekkel együtt kiálltok fel, igen, természetesen részt veszek ebben is, mint mindenben eddig a Nagyúr mellett. Talán kihozhatunk majd néhány őrült varázslót a zárt osztályról, izgalmasabbá téve ezzel a mindennapjainkat. De egy biztos, a jó időzítés és a váratlan fordulat megteszi majd a maga hatását.

Apám büszke lenne rám, büszke onnan a háttérből ahol általában áll, mert tenni nem merne, de engem büszkén küld a harcba, büszkén nyom bele mindenbe, hiszen gyalog vagyok én az ő sakktábláján, s ez számára puszta öröm, hogy láthatja a fiát tenni valamiért, amit ő is ugyan úgy akar.
Némán hallgatom a Nagyúr mondandóját, félig leszegett fejjel, s cak biccentek egyet. Vele lenni vagy ellene, bolond mindaz ki ellene mer tenni, ki nem képes magát férfinak nevezni, s ideállni, hogy a jobb életért tegyen valamit, hogy megtegyen mindent azért, hogy a söpredék ne lehessen egyenlő, hogy ne nyomjon el minket,de közben Lily Evansra gondolok, aki a pincémben kuporog, s elképzelem nélküle a világot: hasonlatosan sivár hely lenne, mint ez itt, hasonlatosan leszegett fejű katonákkal, s az élet mint olyan, csak gyengén létezne, nem úgy, mint most, nem úgy ahogy léteznie kellene, mert megszűnne minden ami elég erőt pumpál ahhoz, hogy reggel felkeljek, s elúszna minden ami elég lenne ahhoz, hogy valamit érezzek, mert erre jó csak ez az egész színdarab: érezni az életet, ami ott lüktet benne. s engem is életben tart.
- Törődj a magad dolgával Amycus. -
Sziszegem vissza, s a lábamat beljebb húzom, beljebb a talárom rejtekébe, s rettegés fog el rettegés, hogy Amycus megneszel valamit, hogy rá jön Lily Evansra,

bite your tongue

Azt hiszem, nem túloztam, amikor egy vándor színtársulathoz hasonlítottam magunkat. Olyan szerencsétlenül toporgunk egymás mellett a hopponálás utáni percekben, mint a kutyák, akik éppen azt keresik nagy izgatottan, hogy hova szarjanak. Aztán Antonin még nekem is jön, én meg finoman taszítok egyet rajta, és azért nem erősebben, ahogy elsőre terveztem, mert olyan szánalmas elveszettnek tűnik, hogy félek, ha keményebben bánnék vele, összetörne.
- Szedd már össze magad, irtó szarul festesz – megindul a kezem felé, hogy letöröljem a koszt az arcáról, ami gyanúsan babahányásnak fest, de a hideg, érzelemmentes, sípoló hang, amit ezer közül is megismernék, félbeszakítja a mozdulatot. Kihúzom magam, hátrateszem a kezem és úgy állok, mint egy jó katona, illedelmesen és hallgatom a sok politikai maszlagot, ami tulajdonképpen sohasem érdekelt, és most még is azon kapom magam, hogy habár a fejem nem is mozdul, de magamban bólogatok. Sok mindent lehet írni a Nagyúr és a mi számlánkra, de a másik oldal képmutatása valahogy sokkal inkább elkeserítőbb. Eszembe juttatja, hogy nincs jó választás, bárhova is állsz be, a mocsok a végén lehúz és te nem tudsz menekülni. Akkor legalább már itt van nekem Anti. És erre a gondolatra végül mégis megmozdulok és levakarom az arcára ragadt babahányást.
Szóval megtámadjuk a Mungót, milyen pompás ötlet! Tehát egy hetem van, hogy kitaláljak valami kifogást, hogy elmenjek nagyon-nagyon messzire. Vagy maradhatok itt is. Hiszen már semmi sem ugyanolyan. Már öltem. Biztos belejönnék. Na de a Mungó? Most komolyan? Nem ez az első eset, hogy egy amúgy is halálraítéltet likvidálnom kell. Akkor csak szolidan elájultam a munkamenet közben. Lopva nézek Crouch felé, vajon, hogy érinti a dolog, de hiába keresem a tekintetét, nem találom, pedig itt volt végig mellettem. Mégis hova tűnhetett a nyavalyás? Mintha bármi közöm lenne hozzá, legfeljebb csak annyi, mint Luciushoz, mégis felé fordítom a fejem.
- Próbálok, de elég nehéz, amikor folyton eltereled a figyelmemet. Mi történt, kirúgtak az első sorból? – próbálok olyan halkan beszélni, hogy ne keltsek feltűnést, mert ez az egyetlen, amit el akarok kerülni minden közös szeánsz alkalmával. Meghúzódni a sarokban, ha lehet láthatatlanná válni. De most nem megy. Csak nézem, ahogy mindenki bambán bólogat és ahogy az egyenletes moraj végigkúszik a termen és hozzánk is elér, de senkinek nem jut eszébe megkérdezni, hogy mégis mi a fenéért csináljuk mindezt.
- Bocsáss meg Nagyúr – azon kapom magam, hogy egy lépést előre lépek ,és próbálom túlharsogni a morajlást, és mint aki már semmit nem veszíthet, elkövetem a végzetes hibát.- Lerombolni a Mungót, ahol az ország szinte összes szakképzett gyógyítója van? Egyenlővé tenni a földdel egy olyan intézményt, ami nyilvánvalóan nem tudja megvédeni magát? Miért tennénk ilyet? Miért nem látom az óhajtott egyenlőség megteremtésének lehetőségét a Szent Mungó leégetésében? - a torkom kapar, a nyelvem mintha vattává változott volna a számban, több tekintet is felém fordul, és mégsem bánom meg az idióta kérdést, de a kiselőadást a hadviselés etikájáról most legalább kihagyom. Úgyis esélyes, hogy az összegyűltek fele sem értené.

And choke yourself to sleep

Csendben figyeltem a körülöttem lévő eseményeket, embereket, ahogy egymáshoz szólnak, hallgatják a Nagyúr szavait. Mindig a csendes megfigyelő voltam, ez most sincs másképp, jelen pillanatban apám kérésére vagyok itt, bár magamtól is eljöttem volna a gyűlésre. Nem hagyhatom ki, ahogy a Nami sem tette, már egy ideje figyelem sötét pillantásokkal. Az üdvrivalgásban nem ő a leghangosabb, sőt mintha némán éjenezné az egész haditervet, mint ahogy én is teszem. A tettekben mutatkozik meg a hűség, a szavak egyszerűen elszállnak, míg az eredmény örökké látható lesz. Én az utóbbit képviselem, valamint normális, hétköznapi helyzetben sem nagy a pofám, akkor jártatom, ha szükségét érzem. Ez nem az az idő.
Megint végignézek a társaságon. Elgondolkozom ki, mennyire lehet hűséges, viszont következtetést nem vonok le külső alapján, hátha tévedek. Meglátom a koreai srácot, aki apámnak dolgozik. Hallottam róla, de nem mesélt annyit róla az öreg, hogy messzemenő dolgokat vonjak le személyéből. Rajta és a szövetségesemen tartom továbbiakban a pillantásomat. Ha leül a hangzavar, ismét afelé a személy fordulok, aki beszélni kezd.

Egy dolgot jegyezzünk meg: akkor már három napja folyamatosan részeg voltam, éppen ezért, bármit is csináltam, mondtam vagy gondoltam, az egyáltalán nem az én hibám.

Idegesen doboltam a kormányon.
Igen, egy autó kormányán.
Egy mugli autó kormányán.
Történetesen egy mugli forgalmidugóban.
Gondolom, ez a jelenet némi magyarázatra szorul - mármint mondjuk, hogy izzik a karodon a Jegy, te pedig ősi kötelességedhez híven, készakarva, őszinte szívvel és buzgó bizalommal, önszántadból követnéd annak hívását. Hogy kerülsz akkor mégis London külvárosába, egy kibaszott dugóba?
Nos, a helyzet egyszerűbb, mint hinnéd: ELŐBB kerültem dugóba, aztán kezdett izzani a Jegy.
Kínos, nem?

És a lámpa piros, piros, piros, piros.
És a tetoválás kígyóalakja csak fáj, fáj, fáj, fáj.
Nem is igazán a fájdalom a jó szó amúgy. Sokkal inkább hasonlít ahhoz a furcsa érzéshez, ami akkor jön, mikor egy gyertya lángjába dugod az ujjadat és egyetlen, röpke ezredmásodpercig biztos vagy abban, hogy tűzálló vagy, aztán az egyetlen röpke ezredmásodperc után van még egy tízezredmásodperc, mielőtt kiderül, hogy nem, nem vagy tűzálló - ez az érzés a karomon pedig pontosan olyan, mint az az egy tízezredmásodperc. Na jó, bogaram, figyelj, inkább fogj egy gyertyát, gyújtsd meg, fogj egy stoppert és dugd bele az ujjad a lángba, egyből érteni fogod, miről beszélek.

Kicsit feljebb tekertem a rádión a hangerőt (elmondanám, hogy mi szólt a rádióban, de gondolom, ez most annyira nem lényeges), és vagy a masinával együtt énekeltem, vagy magamban baszdmegoltam.
Mármint, ne értsd félre, Voldemort hívása az, amit a szótárakban a dicsőség szónál hoznak fel definícióként, véletlenül sem az ok, amiért bárki baszdmegolna. Sőt, Voldemort hívásának hála ez a mostani egyenes ÉLETEM LEGJOBB NAPJA! Háromszor láttam eddig az öreget (szóval, érted, hív, készakaró, őszinte és buzgó szívem bizalommal mondhatja, hogy volt életének eddig LEGALÁBB HÁROM JÓ NAPJA), elragadó figura, és---
Na jó, jó, jó, hagyjuk ezt. Gondolom, tiszta, hogy a dugó miatt szitkozódtam.
London forgalmidugói nem ismernek semmilyen felsőbb hatalmat, ha beállnak, hát beállnak, te pedig hiába szeretnéd otthagyni a szervezetben betöltött TÖKÉLETES POZÍCIÓD -------- ami tulajdonképpen elsősorban és legfőképpen az, hogy ne legyek láb alatt, másodsorban és HANGSÚLYOZANDÓAN - mert azt hiszem, ezzel még azok sincsenek egészen tisztában, akik egyébként rám osztották a tökéletes pozíciót, szóval most HANGSÚLYOZZUK - amolyan kémféleségnek nevezném magam, aki beépül a muglik, boszorkányok és a varázslók közösen alkotta társadalomba, vagy hát lényegében ingázik a két világ között, mondhatni a saját terepén térképezi fel az ellenséget, aztán levonja a szükséges következtetéseket, amolyan STRATÉGISTA, ami amennyire megfoghatatlan így első hallásra, pontosan annyira teheti meg az ember, hogy részeg legyen aközben, ahogy ezt a tevékenységet műveli, szóval, azt hiszem, én csak jól jártam ezzel -------- hogy mielőbb csatlakozhass társaidhoz, egy forgalmidugóból nem tudsz csak úgy kihoppanálni. Illetve megtehetnéd. Párszáz szemtanúval és egy üresen hagyott autóval. Gondolom, nem kell elmesélnem, hogy ez miért rossz ötlet.
És a lámpa piros, piros, piro--- ZÖLD!

A következő legfeljebb fél órában igazából nem történt túl sok érdekes dolog.
1) Biztonságba helyeztem az autót (főleg azért, mert loptam - de ha azzal jövök, hogy hogyan győztem meg a Halálfalók közösségét arról, hogy egyrészt a csapatban betöltött pozíciómnak igenis VAN ÉRTELME, sőt olyannyira van érteme, hogy akár vehetnének is nekem egy mugli autót - na ez sokkal elítélendőbb lenne, nem?);
2) Elmentem a kölyökért (pedig szívem szerint ellennék Proinsias Mulciber szerfelett figyelemre méltó társasága nélkül is, de hát nem pusztán STRATÉGISTA vagyok, úgy tűnik, azoknak az istápolására is tökéletes szerénységem, akik egyébként még nem kapták meg a Jegyet);
3) Elviseltem, ahogy a kölyök pofákat vág (pocsék táraság és nem csoda, hogy nincsenek barátai, és remélem, hogy egyedül fog meghalni egy nap);
4) Egy ponton túl aztán már nem viseltem el, ahogy a kölyök pofákat vág (akkor a fentebbi zárójeles részt neki is elmondtam);
5) Hoppanálás, megérkezés, szertartásos rendben való meghajlás satöbbi, satöbbi (satöbbi, satöbbi, satöbbi);
6) Végül valahol hátul meghúzódtam (Mulciber meg, gondolom, elegyedett a nemlétező barátaival), pontosan azon a ponton, ahol biztonságosan takarásban voltam, ahogy a laposüvegemért nyúlok. (Valaki megütközve nézett rám, mosolyogtam, aszondtam, a reumámra kell, aztán ittam még egy kortyot és ezzel a dolog el is volt rendezve - részemről.)

A következő két másodpercben túl sok dolog történt egyszerre.
1) Voldemort bejelentette a Mungó elpusztítását.
2) A terem üdvrivallgásban tört ki.
3) Félrenyeltem.
4) Köhögtem.

Jó, hát nem igazán értek a politikához, kezdjük ott, hogy azt sem igazán értem, hogy Voldemort mit ért az alatt, hogy itt bárki is liberális fasiszta lenne (de a nyakamat tettem volna rá, hogy a teremben nem vagyok egyedül így), de tudja a fene, talán ha eldobnám az ivást, összeállnának az összefüggések, de egyelőre még csak rengeteg bizonytalanság gyötör. És ha az embert ennyi bizonytalanság gyötri, hát akkor felszólal, kérdez, érdeklődik --- pontosan azután, hogy ezt más is megtette előle, mert úgy ugye... nem olyan kínos?
- IGAZA VAN! - talán ordíthattam volna halkabban is. Rám néznek? Most mindenki rám néz? Észrevettek egyáltalán? - Mármint... ha háborút akarunk vívni, talán nem a legokosabb dolog a kórházat elpusztítani először. Mármint... ki ellen akar--- khm, akarunk csatába menni? Már lerohantunk egy iskolát, - Oké, én mondjuk nem voltam ott. - mi lesz a következő? Egy nyugdíjas ház?

Mint mondtam, három napja folyamatosan részeg voltam (igen, VEZETÉS KÖZBEN IS!), szóval ez... ez amit csináltam, vagy mondtam vagy gondoltam... tényeg nem az én hibám.

Éget, másra nem képes. Érzem, hogy jelen van, érzem, hogy ural, holott nem vagyok még teljesen az övé. Az éj leple alatt is az én Nagyuram, az Ő szavára még most is köteles vagyok ugrani. Nem habozok, meg is teszem. Pár napja már nem alszok éjszakánként, túlzottan el vagyok foglalva a McKinnon-tervvel, de most meghunytam, s csak az egyre fokozódó fájdalom riasztott fel.
Mennem kell, ez nem kérdés, bár nem akarok. Nem vagyok a szolgája, nem vagyok hű Hozzá. Nem Ő irányít, hanem az apám, ki rettegésben tart egyetlen, halk sóhajával. Gyáva lennék? Bizonyára, de nem érdekel. Nem érdekel, mert élni akarok! Élni akarok ebben a világban, legyen az bárkié. Tőlem akár a Halálé is lehet, bár… sokban talán a Nagyúr sem különbözik.
Fekete ingem izzadt, néhol sötétvörös folt tarkítja. Egy intés lett volna a pálcámmal, és már nyoma sem lenne a vérnek, de nem érdekel már. Inkább emlékeztessen arra, hogy mit tettem, minthogy elfeledhessem szörnyű tetteimet. Megannyi kín és halál, de miért? Egy szebb világért? Hogy lesz ebből szebb világ? Hogyan lehet egy világ az agressziótól szép?
A szobámban pukkanás.
A többiek közt pukkanás.
Megérkeztem, majdnem mindenki itt van. Megannyi gyilkos és agresszív, lélektelen szörnyeteg. Talán nem mind az, lehetnek kivételek, nem érdekel. Csak most senki ne szóljon hozzám. Megteszem, amit kell, hazamegyek, és úszok a mocsokban, amit magam körül alkottam, s most egyre csak nőni fog. Mert nem ok nélkül vagyunk itt…
Meg fogjuk támadni a Mungót - a földig fogjuk rombolni, és együtt tesszük majd. Hallom a szavakat, de fel nem akarok fogni. Nem akarom, mégis eljut elmém azon pontjára, ahol az értelem uralkodik. Nem is tudtam, hogy van ilyen, nem tudtam, hogy az apám ésszel is megáldott, nem csak ezzel a hálátlan feladattal. Hány ártatlan fog meghalni? Hány ártatlan ember, aki beteg, vagy aki segít másokon? Nem lenne elég elfoglalni? Aki ellenszegül, azt sem kellene megölni, de… tudom, hogy a Nagyúrnak nem ez a stílusa.
Erősen szorítom az álarcomat, mint az utolsó kapaszkodó, olyan ez. Csak essünk túl rajta, aztán majd emésztem magam, de ez már mellékes. Induljunk, haladjunk, győzzünk és oszoljunk!

Őszintén? Kezdem unni. Tudom, hogy erre okklumencia nélkül még csak gondolnom sem szabadna, de nem valószínű, hogy a tömegből pont az én fejembe szeretne belelátni. Esélytelennek tartom konkrétan. Egyébként meg, tényleg felesleges ez a sok beszéd. Értem én, hogy lelkesíteni kell a népet, meg valahol ki kell élnie a prédikátor hajlamait Neki is, de ez most lényegében csak időhúzás. Bár, lehet, hogy pont azért csinálja. Mindegy, inkább nem szólok, meg nem gondolok ilyesmire. Arra viszont annál inkább, hogy Nadia nehogy itt legyen. Nem akarom, hogy itt lásson, és nem akarom, hogy belekeveredjen bármibe is.
Unottan állok a falnak dőlve, bár az unalom csak látszat. Igazából ég bennem a tűz, és hamarosan elszabadul, indulhatnánk végre. Mármint a tűz nem igazából, ez csak afféle metafora. (Igen, ismerek ilyen műveltségről árulkodó szavakat!)
És ismét belekezd. Eszem megáll, hova beszél ennyit? Induljunk, kezdjük, vérszemet kaptam! Tenyerem már izzad, ahogy pálcámat szorítom. Kénytelen leszek felvenni a kesztyűmet - ez bal kezem miatt egyébként is indokolt, nem kellene tovább fokozni a bajt. Pont elég egy ropogósra sült kéz, nem akarom, hogy letörjön valamelyik ujjam, vagy hasonló.

Én ismerem őket, Nagini - tudom, hogy oly kevés köztük az ügyünk iránt elhivatott, mint a bátorság a többiben arra, hogy egyedül lépjen, és elvegye azt, amire egész életében vágyott. Mit gondolsz, a nagy eszmék leghűségesebb gyermekei mindig azt gondolják, érzik, amit mondanak? Ezek itt megátalkodott csecsemők, akik azonnal kényszerre hivatkoznának a bíráik előtt térdelve, nem én voltam, nem akartam, muszáj volt, kérem.. egy részük vak mindennemű következetességre, csak enged, mert ősei is így tették - az aranyvérűeknél nincs szolgalelkűbb népség, az önrendelkezés és különlegesség oltárán képesek feláldozni mindent.. Nagini, talán te vagy az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy az én drága híveim szívében mi lakik, és mennyire megvetem azt. Ugyanakkor ki állítaná, hogy nem szórakoztat a vérszomjuk, hogy nem szeretném látni, miként válnak az illem és hagyományok védőiből állatok? Most kételkednek, néhányuk arcán rémület ül, mert eljött a perc, hogy cselekedniük kell - de a gyilkos akkor is gyilkos, ha félelemből vagy kényszerből cselekszik.
- Arra célzol, Carrow, hogy te jobban átgondoltad terveinket, mint maga Voldemort? - lelépek közéjük, te pedig most is hűséggel követsz, Nagini, tested ösvényt tisztít a hátam mögött, ahogy megközelítem a fiút, mert fiú ez még, nem férfi, embernek pedig különösen hitvány - Jól értem, arra utalsz, hogy a te éleslátásod makulátlansága mellett elhalványul a terv, amelynek részteleit nem ismered, és amelyet most hallottál először?

A kezemben nyugvó pálca hegye az arcára mutat - de a szavaim a többinek szólnak. Talán túl engedékeny voltam velük, hagytam, hogy a maguk dolgával törődjenek, családot alapítsanak, egymás torkán próbálgassák a hatalmukat, és mint rossz szülő, rossz mentor, elengedtem a kezüket, amíg nem vétettek nagy hibákat.. Vajon mennyinek jár még ugyanez a fejében? Mindig az erősebbet követik: ha Crouch vagy Minchum játszóteret biztosított volna számukra, az ösztöneik számára, itt sem lennének. Egyszerűen erről szól a játék: néhányan jók akarnak lenni, néhányan pedig szabadok. A gonosz és a jó nem halt meg - sosem léteztek bennünk.
- Ki gondolja még azt, hogy Carrow páratlan géniusza jobb vezető, mint én? Nem szeretném, ha valakiben benne maradna a kétség, hogy esetleg rossz vezért követ.. - nem több, egy egyszerű Imperius, kétlem, hogy ellenállni merne akár fizikailag, akár az elméje. Ülj hát a földre, Carrow, te, aki leghangosabbnak bizonyultál, aki épp rosszkor akartál okos lenni megannyi ösztönlény között. - Ismételd szépen: nem kérdezek, amíg nem mondtak el mindent, nem ellenkezem, amíg nem tudom, mi ellen ágálok, nem háborgok, amíg nem bántottak.. és most vágd le szépen a kézfejed. Ha jól viselkedsz, szerzünk neked egy gyógyítót a Mungóbol - gondolj rá úgy, hogy a felvetésed meghallgatásra talált. Kezdheted.
Kezdhetjük?

(Köszönöm az egybegyűlteknek - a játékot a Mungóval folytatjuk, a topikot nem zárom le még az esetleges reakciók miatt. Minden egyéb információ hamarosan várható mindenféle formában. Aki időközben fellázadt, írja meg privátban, megbeszéljük a részleteket.
Lord Voldemort

bite your tongue

Egyszerre átkozom és áldom a látszólag satu részeg Fletchert a hatalmas pofájáért, és egy pillanatig tényleg azt hiszem, hogy képes elterelni rólam a figyelmet, amit ostobán és meggondolatlanul magamra vontam. De túl kevés, túl későn. Ahogy mondani szokták, és a Nagyúrnak nyilván van annyi sütnivalója, hogy ne foglalkozzon a részeg bolodnokkal. Mert sokkal jobban megéri lepcses szájú, nagyra nőtt kamaszokkal foglalkozni.
Jól hallom, hogy hozzám szól, mégis okosabbnak látom most, ha hallgatásba burkolózom. S ha ezt belátom pár perccel korábban, most minden egészen más lenne.
Mintha csak megnyílt volna előttem a Vörös-tenger, úgy tekerednek a nyakak hátra, néznek felém, akik egyáltalán tudják, ki vagyok, mások csak tátják a szájukat és a Nagyurat figyelik feszülten, van, aki bólogat, de hagyják, hogy a Nagyúr elém lépjen. Úgy suhan, mintha nem is lennének lábai, elképzelem, mintha egy apró rolleren közeledne, amit nem látunk a hosszú köpeny alatt. De a grimasz az arcomra fagy, mielőtt életem utolsó poénját kellőképpen kiélvezhetném. Csak úgy magamban. A pálca vészjóslóan közeledik az arcomhoz.
Mert nem akarja a Nagyúr, hogy egyedül érezzem magam. Beleférkőzik a fejembe, fekete kávéval és étcsokis croissont-al kínálja magát, hangtalanul suttog az elmémbe, a zsigereim megdermednek, mintha jeges csókot lehelne rám.
És most vágd le szépen a kézfejed.
Habár ajkai folyamatosan mozognak, csak ennyi jut el az elmémbe, a többi valószínűleg nem is igazán nekem szól, hanem a többieknek.
Szinte hallani vélem Anti hangját a távolból. Csak ne azt a kezdet, amivel maszturbálni szoktál. Ne azt, a másikat.
De egész biztos vagyok, hogy ez csak a fejemben létezik, mert biztos, hogy nem mert volna megszólalni. Senki sem mer. Mintha egyszerre varrtak volna zipzárt minden szájra, még a morajlást sem lehet hallani.
A pálcámat felemelem engedelmesen. Mert ugyan, ki tudna ellen mondani az Imperiusnak? Sosem próbáltam. Sosem hittem, hogy szükségem lesz rá. A derekam mintha láthatatlan kéz hajlítaná ketté. Hiába gondolom tökéletesen az ellenkezőjét, a szavak megállás nélkül ömlenek a számból.
- Nem kérdezek, amíg nem mondtak el mindent, nem ellenkezem, amíg nem tudom, mi ellen ágálok, nem háborgok, amíg nem bántottak.
Nem kérdezek, amíg nem mondtak el mindent, nem ellenkezem, amíg nem tudom, mi ellen ágálok, nem háborgok, amíg nem bántottak.
Mintha egy kibaszott reflektor fénye vetülne rám, minden olyan világos, nem látom magam körül az arcokat, a homályba és névtelenségbe vesznek, de az én retinámat égeti a fényesség, az izzadság patakokban csorog le az arcomról, a homlokamról, a hajam végéből, a nem maszturbáló kézfejemre, amitől most egy nyisszantással megszabadulok. Egy egyszerű szabóbűbűj, ami eszembe jut, anyám műhelyében talán ez volt az első varázslat, amit megtanultam. Ezzel vágtam le Alecto hajvégeit is, mielőtt bekenegettem volna ricinusolajjal.
Vajon az én kézcsonkomat ki fogja kenegetni? Vajon kibírom anélkül, hogy megint elájulnék, mint az első küldetésemen a Crickerley elleni merénylet kellős közepén?
Összeszorítom a fogamat. Éles fájdalom hasít a csuklómba, az agyam eltmpul, de semmi a fájdalom ahhoz a megalázottsághoz képest, s ha nem bugyogna a kezemből a feltűnően nagy mennyiségű vér, biztos, hogy az arcomba tódulna mind. Így viszont csak a lábam között egyre nagyobbra növekvő tócsát figyelem.
- Nem kérdezek, amíg nem mondtak el mindent, nem ellenkezem, amíg nem tudom, mi ellen ágálok, nem háborgok, amíg nem bántottak.
Aztán a tócsába egyenesen belepottyan egy levágott kézfej., Az én levágott kézfejem. Csak akkor sötétül el végleg minden.
Az előadásnak vége.
Amycus balra el.
Függöny.

And choke yourself to sleep