Kellemes kis, semmitmondó nap. Kineveztem jónak, pihenőnek, ejtőztettem arcom az előkandikáló nap sugaraiban és nagyokat sóhajtva vettem friss, használatlan  levegőt, végre se sárkányok, se tanítás. Illetve ez utóbbi majd lesz, estefelé, de csak unikornisok témakörben, ami viszonylag laza, főleg hogy a fiúknak olyankor szabad foglalkozás van. Habár, habár ez is nézőpont kérdése, mit művel a harmadéves ifjúság, ha póráza szabadabbra köttetik, főleg a srácok, nem mindegyiket sikerült megnyernem. Hallomásból visszajutott az a kicsinyes és igaztalan csúfnév: bájgúnár bár sokan felnéznek rám sárkánykutató mivoltom miatt,az óráim pedig előbb-utóbb megszeretik, még a nehezen kezelhető Mardekárosok is. Náluk ugyan elgondolkodom nem-e kellene átváltoznom feketévé.
Lyukas perceimnél nem is találhatnék megfelelőbbet féreg váladék fejéshez!  Kérték már tőlem többen, gyógynövény, bájital szakosak, tovább nem halasztgathattam. Ruha tekintetében ezúttal csak a visszafogott tökéletességre törekedtem, ujjatlan, fehér póló és mugli szabású nadrág, azt hiszem farmernek hívják – virít rajtam. Kissé ugyan szűk, de inkább használom gennyfejésnél, ha már kötelező volt beszereznem ugye, nem hordom túl gyakran. Halkan dudorászok, az egyik Roxforti indulót, amit a kórus olyan bájosan előadott múltkor, nem veszem észre, hogy fenekem ritmusra riszálom, gennyfejésnél az ilyesmi nem tudatosodik.  
Megragadok egy kövér példányt, szépen lecsapolom egy fiolába, hasánál alaposan meglapogatva, amikor valaki hozzám szól, hirtelen, mert nem figyeltem semerre másra, az üveget is majdnem elejtem ettől a férfitól? Némi manőverezés után sikerül megtartanom és nagy, kérdő szemeket meresztenem rá.
- Nem értem az neked miért jó. Az épp elfogyott, tudod a bájitalkészítők felhasználják általában és Slughorn professzor úr panaszkodott a minap, valaki dézsmálja a készleteit. Mindazonáltal örülök, hogy figyelsz az órákon.
Ajándékozom meg egy vidám mosollyal, a nyilvánvalóan diákot, bár különös, hogy arcra nem ismerem fel. Aztán elkezdem gyanítani, hogy mégsem, idősebb és egész jó…öhm, pislantok, ez nyilvánvalóan nem fordult meg a fejemben, csak egy fura deficit volt. Felegyenesedem, vagy azt már csináltam? Egyre furcsábban nézek rá.
- Mármint…egy ellenőrző bizottságtól jött? Elnézést, hirtelen azt hittem tanuló
Nyújtok felé kezet kapkodva, aztán veszem észre, hogy felé nyújtott jobbom úszik a nyálkában. Zavartan hehegni kezdek.

Ha a gondolatok túlzsúfolódtak, füleden folynak ki már, tökéletes tevékenység a gennyfejés. Kedélyes, szinte kikapcsoló és most frissít a madármuzsika, a természet óvatos zörejei. Kedves, békés, messze minden háború, az összes gond egy távoli, nem létező, kinyithatatlan fiók mélyén hever. Nem kell foglalkoznom vele, nem adtak hozzá kulcsot. Lehetek kicsi, kedvenc és törékeny, mert csak akkor kell valamivel törődnöm, ha megmutatják hogy kell. Mintha önálló döntésekre még képtelen lennék. Buta képzetek és tudom, hogy helytelen irányba sodornak, olyan gondolatok, amiket nagyon szégyellek, biztos vagyok benne, hogy jelentésük valami olyasmi, nem akarok, bírok már több felelősséget vállalni. De most, beleringok a természet csendjébe, egy alantas, de nyugtató munkába, rutinmozdulatokkal.
Azt hiszem egy diák ugraszt ki csendemből, egy szemtelenebb idősebb Mardekáros. Összevonom szemöldököm, ahogy vizslatom, idősebb már.
- Ha arra célzol, amire gondolok furcsa idegen, nem használ ki, ezt teljesen önszántamból csinálom. Azért jöttél, hogy segíts?
Zavarodom össze, fel kell vennem a szigorú arcot, kihúzni magam rendesen, kár hogy nyállal fedve nem igazán érzem magam méltóságteljesnek. Kínomban kezet nyújtanék neki, rémülten kapom vissza, ahogy ráeszmélek, elborítja az undorító genny és érkezik egy megjegyzés, amitől megtántorodom. Érzem, hogy arcom kigyullad, próbálok nem pofára esni a takonyban, de a furcsa, csúszkálós vergődés erősen befigyel.
- Hogy…mimicsoda? Celine Dion?
Köhintek, biztos bedugult a fülem, vagy furcsa allergiám van a levegőre. Hányadika van? Merlint szent szerelmére remélem nem péntek 13!
Nyálkátlanít, egész hatékony, de én még nem tértem magamhoz. Talán napszúrás? A sok munka ára. Kicsit erősebben szorítom meg a férfi kezét, mert kapaszkodom is, de gyorsan elengedem, amikor valamennyire felfogom ezt.
- Az új segéd? Nagyszerű, valóban igényeltem. Örvendek, én…ismerjük egymást? Ugyan, semmi sem kellemetlen, bár tudod én sárkánykutató is vagyok, ezért nem tudok minden órát megtartani. Eddig én is segéd voltam, de közeledik a harminc és
Idiótán hehegek, ezt miért csinálom? Megint nyújtanám a kezem, zavartan leeresztem. Utoljára Draven társaságában voltam ennyire dekoncentrált. Miközben ő azt méri milyen magasak vagyunk, ádáz küzdelmet vívok saját zavarommal. Nem lenne szabad megint elvörösödni!
- Nem, de mivel nagyon érdeklődsz a nyálkák iránt gyanítom te ezzel ápolod a bőröd, azért nézel ki tizenhétnek.
Próbálok visszavágni, ahogy némileg összeszedem magam, bár gyanúsan sok levegővételre van hozzá szükségem. Hogy ne álljak úgy, mint a faszent, kényszeresen pakolni kezdem a dolgaim, a gondosan összekészített eszközöket, sorrendben, precízen visszapakolgatni, a maradék férget elkülöníteni, elvégre legfontosabb kötelességem jelenleg éppen az új tanársegéd! Míg foglalatoskodom, igyekszem nem izgulni, hogy megint egy paraszttal kell szócsatákat vívnom.
- Akkor miután összepakoltam, körbevezetlek és részletesen ismertetem mi lesz a feladatod. Kaptál már lakosztályt? Mire lenne most a leginkább szükséged?
Próbálok profinak látszani és először is felmérni az igényeit. Mindezt nyugodt, precíz álcával, elvégre egy McGonagallt nem zökkenthet ki nagyjából semmi.

Nem hinném, hogy a fiúnak szimpatikus lennék, vagy a nyálka miatt fintorog rám?. Ez előbbi feltételezést választom, ahogy hülyének gondol, vagy ostoba mód jó fejnek. Megmosolygom a dolgot, bár diáknak nem hagynám, hogy így szemtelenkedjen, akkor sem, ha végzős.
- Gusztustalan, de kikapcsolódás
Nehéz visszatérni a zavar ingó talajáról, szinte egyensúlyozom lélekben és szó szerint. Kirántja alólam a biztosat és megint elvesztem az irányítást. Máris lángoló képpel libegek előtte, ahhoz hasonló felkavaró érzés, mint Draven esetében. A jól ismert aggodalmat, meghökkentő félelmet szinte barátként üdvözlöm gyomromban. Ő is férfi és normális esetben semmi zavarba ejtőt nem kellene éreznem. Kezdem azt hinni… A gondolattól is irtózom, mégis egyre többször merül fel. Richardra fogom robbantani az irodát! Szaporább lesz légzésem, kényszeredetten nyelek néhányat és halálos komolysággal meredek rá. Csak addig a pillanatig, amíg mindez átmossa agyam reszkető felszínét. Főleg, hogy érintkezünk, egy kézfogás valami férfival most olyan ijesztő, akárha a legdermesztőbb démonnal néznék szembe.
Kell néhány másodperc, amit én hosszú, kínlódva vonagló perceknek érzek, mire valahogy hátra tudom söpörni aggodalmaim és az új meglepődésre koncentrálni. Nem diák, ismeretlen, de a tanársegédem lesz.
Mennyire teszek rá jó benyomást, ha rögtön a hülyeségeimmel sokkolom? Tulajdonképpen a mentora leszek, egyfajta felettes, útmutató-féle, ő pedig kedélyesen viccelődni akart, amit én szinte ízetlen térfának fogtam fel. Hová lett a humorérzékem? Miért fagyok le a férfiaktól?
Mosolygom, bizonyára utána nézett, hogy is mondta? Alec…hisz mégiscsak mellém osztották. Semmi meglepő ebben, kedélyesen bólogatok, a felszínen legalábbis, alant még mindig félelemgörcsök kínoznak. Belefájdul a gyomrom. Will miatt is sokat fáj mostanában, kérnem kell rá főzetet.
Amikor már helyre jönnék, ismét érintéssel bombáz, aztán a megjegyzéssel, amitől újfent zavarba jövök. Nagyon. Szörnyen. Nem lehet fokozni. Az arcom fáj, annyira ég, ajkam szerintem nyitva, bár nem tudom, pislogok és minden erőmmel próbálom nem azonosítani ezt a pillantást.
- Aha
Ennyi elkínzott nyögést sikerül hallatnom. Azt hiszem teljesen leszerepeltem, hogy szinte sokkban botladozom előtte. Clive! A leendő tanársegéded! Sok levegőt szívok be, remeg a gyomrom. Legalább eszembe jut pár rutin mondat, nem hiszem kompetensnek tartana. Gyorsan kihúzom magam, ellépek előle, bólogatok, miközben próbálom összeszedni hibernált gondolataim. Ahogy szedegetem cókmókjaim, megrezzenek, nevetés harsan. Ostoba kérdés volt? Valami nem túl professzoniális? Inna, ha már valami kezdő kis bizonytalan mellé tették… Lehet nem ártana, valahogy helyre kell hoznom.
- A gyerekek néha ijesztőbbek, mint a sárkányok. A változatosság miatt és mert fontos az egyensúly. Elvégre nem kalandozhatok állandóan, folyton küldetéseken, veszélyben. Ráadásul a testvéreim is itt tanulnak, a legkisebb most kezdte az első évfolyamot. Evidens volt, hogy jövök, vigyázok rá és eléggé…problémás eset.
Komorodom el egy pillanatra, aztán gyorsan visszatérek a szerephez és megnyerő mosollyal bombázom. Valamiért a Szombati Boszorkány folyton nekem ítéli, lehet benne valami.
- Ezértis van nagy szükségem rád. Igazán örülök neked Alec! Ha körbevezettelek a feles is megoldható, leugorhatnánk Roxmortsba. A tanárit láttad már? Te is kapsz saját íróasztalt. Miért szeretnél tanítani?
Dobom neki vissza a kérdést, amíg összeszedem magam annyira, hogy értelmes információkat osszak meg vele. A dolgokat elbírom, egyelőre eszembe sem jut segítséget kérni. Lassan elindulunk visszafelé, azt hiszem könyvekkel fogom telepakolni.

Hehegek, kinek a genny, kinek az ürülék. Próbálom visszakaparni veszett méltóságom, de mint homokszem kipereg ujjam között. Éppen egy lelki válság közepén ront rám, mint jövőbeli segéd és hogyne kapcsolódna ehhez a probléma-féléhez. Meg kell néznem mikorra esik péntek 13. talán már az előszele karcol, rossz a holdállás, nem vettem észre egy fekete macskát, rosszul hintettem magam mögé a sót.
Az ingást nem tudom majd kimagyarázni, de igyekszem kihúzni magam, visszatérni rejtett tartalékaimhoz, hogy mint a teve tartást húzzak elő titkos púpomból. Mosolygok és csak szélesebben, amikor humorral magyarázza, próbálok nem érezni semmit kézfogásnál, gyorsan visszarántani, csodákra képes egy visszafogott, de fogvillantós vigyor, látja milyen jól szórakozom a viccein.
- Dehogy, nagyon jó volt a maga nemében, azt hiszem csak, biztosan, elfáradtam. Elnézésedet kérem, általában nagyon is értékelem az ilyesmit.
Bólogatok, igyekezve, nem ijeszthetem el. Öröm az ürömben, hogy itt van, bizonyára csak ilyen egyedi nyelvezettel bír és igazán nem tehet arról az arénában felvillanó, összezavaró mélykék tekintettől, ezekről a mostanában rettenetes sejtésekről.
Jól esne most egy pohár víz, könnyebben nyelnék, otthefeljteném az émelygést valahol. Újabb fiók kell, amibe megint beletuszkolom csak mert kényelmetlen? Ha kibontom ezt és rájövök igaz, komoly válságba kerülök és sok furcsa kérdésre kapok logikus magyarázatot.
Tanársegédem becsületére legyen mondva, próbálja elterelni figyelmem, Will egy másik komoly probléma, erősebb, mint a gondolat, hogy én…
- Will beteg. Én vagyok a bátyja, ő a legkisebb és meg sem kellett kérniük, evidens. Viszont ez hosszú és nyomasztó történet. Igazad van a békés küldetések sokkal lazítóbbak, mint a féreg fejés és hiányoznak. Valami lajtos foglalatosság egy kezelhető sárkánnyal.
Sóhajtok, mennyire leszerepeltem legutóbb is, egyre inkább érzem kell már a bizonyítás, valami veszélyes, ahol nem mindennapit csinálok. Lám, egy jó segéd mindig emlékeztet mi mindent mulasztottam el az utóbbi időben. Még 13.-a előtt egy önfeledt kirándulás, esetleg elkísérhetne, lenne oka felnézni rám. Mert helyre kell ezt tennem, gyorsan, hatékonyan, elnyerni feltétlen bizalmát, hogy egy kicsit mégis mesterként tekintsen rám.
- Elkísérnél? Roxmorts előbbre való persze, de például hétvégén?
Mosolygom rá, kis nosztalgia. Azt hiszem én sosem szakadtam el Roxmortstól, valamiért mindig visszahoppanáltam, hogysem csupán szép emlék maradjon. Talán egy kellemes élménnyel halványíthatom emlékeit bénázásomról. Felnevetek ódzkodásán a tanárit illetően, édesen fiatalos. Merlin szakálla micsoda szó! Normális ember biztos nem használ ilyen jelzőt egy emberre, férfira. Mondtam már macskákra, sárkányra, totyogó Willre, gondoltam rá gyerekgesztus kapcsán, de ő egy férfi Clive! Büdös, kakil, szellent, böfög, szőrös a lába! Mi édes lenne benne?
- Rossz gyerek voltál?
Kérdezem leplezve a hirtelen újra előtörő zavartságot, egészen kedélyes a hangom, jó lesz így. Lassan megnyugszom, hogy a beszélgetés egészen Alec központú, kellemes társalgásba torkollik, kivesézzük Roxforti éveit és majd nagy, bölcs tanácsokat adok.
- Lehet a Roxfortot utálni? Mesélj, melyik tanár bántott? Egyébként hidd el, egészen másképp néznek majd most rád, hogy felnőttként, oktatóként térsz vissza. Először furcsa lesz, de meglehetősen kellemes, ahogy közvetlenek, egyenlő félként kezelnek.
Haladunk az épület felé, gondolatban kezdem összeszedni milyen műveket ajánljak, a teendőket, amik közös munkák kapcsán várnak, lépnék könnyeden, mégis szilárd férfiasan, amikor előző feltett kérdésemre máris választ ad.
Bűn rossz kölyök lehetett, ja és tényleg pocsék a humorérzéke.
Kezdjük ott, hogy közel jön, már ettől megbotlom, ahogy ledermedek, tiltakoznék, visítok belül, de szívem zakatol, mintha elütne a gyors gőzös, de most nincs ott, hogy ráessem, hacsak nincs tényleg ott, hogy rá-es-sem, nem tudok jól kimászni belőle, csak a hasalást van szerencsém megakadályozni, térdtől lejjebb nem zuhanok. Az arcom hagyjuk, nagy paradicsom és mindent szétszórtam, ami a kezemben volt, a gennyes fiolákat beleszámítva, lehet hogy pár összetörött. Kényszeresen, kapkodva botorkálok értük, le kellene reagálnom, de remeg a kezem és hangom, amikor megszólalok.
- Azt hiszem…azt hiszem nincs rendben velem valami.
Bukik ki belőlem meggondolatlanul és hirtelen a szöveg, amivel Richardra akartam rontani. Talán már ma este, minél előbb. Erint is fel kellene keresnem egy jó bájitalért és nem ártana beugranom a Mungoba…nem oda nem! A gyengélkedőre, hátha csak múló rosszullét, felírnának valamit a stresszre. Lehet, hogy ez neki vicces lesz, ugratás csupán, egyesek kedvelik az efféle beszólásokat, de ha komolyan benne van valaki, azt hiszem tényleg borzasztó kiborító.

Mély levegővétellel próbálok túllendülni saját, bizarr gondolataimon. Valami hibádzik a fejemben, de ezt a segédem nyilván nem láthatja. Könnyednek, elbűvölőnek kell lennem, megvennem kilóra.
Sorozatos kudarcot vallok és kezdem azt hinni, szőkeségem okozza, önbizalmat keresek az örökös álmosolyban, miközben minden hiúságom ő hordozza, az a másik, széles vállú, lobogó fekete hajú, sárkányok haragja.
Szörnyűek a viccei, de csak legyintek mennyire meg sem kottyannak, miközben folyamatosan bolondot csinálok magamból. Szóba hozom az öcsém, rögtön első találkozáskor és gyomrom kavarog mitől fordult így fel a világom?
Valahol meglepő, hogy számon tartja, sok testvérem van, de azzal nyugtatom magam Dumbledore küldött leírást, végtére is ismernie kell az embert, akinek segítségéül szegődik.
Felöltöm legelbűvölőbb álmosolymat és sűrű bólogatások közepette adok hálát neki.
- Igazán úgy beszélsz, mint egy tökéletes tanársegéd. Nagyon szépen köszönöm. Én pedig mindent elkövetek, hogy jól érezed magad nálunk.
Kedélyes sétánkat még tovább gondolom és majd egyre villogtatom jófejségem, megmutatom mit jelent a humor.
- Mire gondolsz? A vadabb dolgokat én is jobban, de az ember elfárad a túlzott koncentrálásban, ami nem árt, ha túl akarja élni. Mr Silverlake, ezt tessék visszaszívni!
Torpanok meg és nézek rá erélyesen. Szemöldököm ejnyeráncba ugrik, akárha kiskorú volna, ez legalább olyan gyerekes kijelentés. Egyáltalán mi vette rá ilyen gondolatra? Az értetlenkedés éppúgy megállít, mint a bosszankodás. Elképzelésem sincs honnan ugrik be valakinek egy ilyen gondolat, ami ráadásul, valahol vele hasonlít össze, még ha nem is szándékos. Nevetéséből arra lehet következtetni, szegénynek tényleg ennyire nincs humorérzéke…
- Remek, akkor ezt megbeszéltük
Nyugtázom derűsen. Hogy másképp bizonyíthatnék, mint rettenthetetlen, harcos valómmal? Ráadásul valóban hiányzik valaki, aki partner őrültségeimben.
Felnevetek ezen, noha meglep, hogy egy Mardekáros térjen vissza tanítani, nem éppen türelmükről voltak híresek. Igyekszem nem ítélkezni, de megfordul a fejemben milyen édes és ifjú még. Az édes jelzőt mellesleg próbálom nem figyelembe venni.
Elgondolkodva vizslatom hogy lehet a Roxfort, a majdnem teljes szabadság színtere börtön? Talán rossz házba osztották, bántották a többiek?
- Nem tudod miért érezted így régen, de minden elismerésem, ha ennek ellenére visszajöttél. Ez nagyszerű alkalom, hogy feldolgozd a régi sérelmeket. Ha van bármi, amiben segíthetek, kérlek szólj és ne aggódj Alec, sok a fiatal kolléga, nem fogsz annyira kilógni, mint hiszed. Mennyi idős is vagy?
Atyáskodhatnékom támad, mintha az öcsém lenne és van felnőtt öcsém is, bizonyára azért érzem, reflexszerűen irányába, hogy meg akarom védeni. Már Yves sosem hagyta magát…
Szörnyű gondolat okoz heves hányingert, leküzdhetetlen szédülést. Homlokom gyöngyözik, el akarok tűnni és mennyiszer botlottam már az átkozott ténybe, a Rofortban nem lehet hoppanálni se dehoppanálni. Égő mennyire kikészít és tudom, meg se kottyanna, ha nem lenne igaz, de egyre bizonyosabb, üllőként nehezedik minden tagomra, az vagyok.
- Igen, biztosan…
Zihálom nyeldekelve, hogy leküzdjem a kínzó hányingert. Kapóra jön, eszembe se jutott volna, teljesen leblokkoltam.
Mennyit segít, hogy beszél, csak bólogatnom kell, kimerültem, túlhajszolt vagyok, nem is ettem, á dehogy. Kapva kapok minden kifogáson, de olyan sápadt, verejtékező vagyok, hogy tagadnom sem lehet. Belekapaszkodom, engedem, hogy felsegítsen, sürgősen keresnem kell egy mosdót.
- Azt hiszem igazad van, gyengélkedő…Megoldom és köszönöm szépen, hálás lennék, ha ezeket elvinnéd
Nyögöm zihálva, mély sóhajtásokkal, hogy leküzdjem a hányingert. Merlin szerelmére az vagyok – hunyom be égő szemeim egy pillanatra. Én Clive Staples McGonagall, akinek képét csokibéka kártyára rakják, a Szombati boszorkány legbűbájosabb mosolyának nyertese…. Ha hagyja – és remélem kiszabadulok támogatásából, persze eszemben sincs gyengélkedőre vonulni, egyenesen szobámba rohanok, hogy fejem csap alá dugjam. A hideg víz segítsen leküzdeni a szédülést, elmosni az igazat. Addig tartom ott, amíg meg nem hűlök kicsit, de ez már jelentéktelen és egész más történet kerekedik majd belőle.