Mr. & Mrs.

A sötét színű dísztalár már igazán kényelmetlennek bizonyult számomra. Hosszú ez a nap, viszont annál inkább boldogabb mindannyiunk számára. Sokan előnyként tekintenek erre a házasságra, én viszont lehetőségeket látok benne és erőt, ami biztosítja a családunk, a nevünk jövőjét a következő generációknak is. Viszont manapság, azt hiszem felelőtlenség ezt nyilvánosan kijelenteni.
Minden olyan tökéletesen haladt, az elképzelések alapján. Egy pohárka itallal a kezemben néztem végig a falon lévő festményeket, mely családunk több generációján végignyúlik. Néhányan büszkén mosolyognak rám, nagyapám poharat tart a kezében, velem iszik egyet. Megnevettetnek, mindig. A közelgő léptek zaja viszont kizökkent a nosztalgiámból, tekintetem arra vetem.
- Nem volt még alkalmam elmondani, milyen csodásan festesz ma. - Tekintek ismét végig a hozzám csatlakozó, immáron feleségemen. Vajon boldogok leszünk majd? Így együtt, négyesben? - Remélem minden a tervek és az elképzeléseid szerint alakul. Szeretném, ha ezt nem teherként élnéd meg. - Ugyan beszélgettünk már ezekről a dolgokról, de nem mondhatnám, hogy az utóbbi időben túl sok energiát fektettem bele a kapcsolatunk építésébe. A munka őrülten lefoglalt és a hangulatom sem mindig volt olyan idilli, mint azt szeretném, hogy mindig legyen. Érthető, azt hiszem.
- Hogy érzed magad, Mrs. Minchum?

Anyám arcán ott az a félreérthetetlen, elégedett mosoly, miközben pezsgőspoharat nyom a kezembe, átölel, a hajamba suttog, olyan büszke vagyok rád, kislányom, és minden szavát elhiszem, mert most először hallom őket. Hála neked, a húgod és az öcséd előtt új ajtók nyílnak majd meg, nem is beszélve az, itt kuncog egy óvatosat, az előnyös választásokról, ha érted. Igen, mama, értelek. Minden porcikám ért téged, miközben egy húzásra kiiszom a poharam egész tartalmát, majd udvariasan kimentem magam, és elindulok megkeresni a férjemet, akiről még azt sem tudom, hogyan issza a kávéját, vagy milyen szósszal fogyasztja a sülteket. Férjem, az enigma.
Bárcsak többet beszélgettünk volna, őszintén, mielőtt elérkeztünk közös életünk első fejezetéhez, mert most egészen a nyakamig elvörösödöm, ha arra gondolok, mit várhat ő tőlem ezek után, milyen kötelességeket vehetnek lajstromba. Levegőt, csendet keresve hagyom magam mögött a lakodalomra feldíszített, zsúfolt termet, ahol tisztviselők csókolnak nekem kezet, és bájosnak titulálnak, a mosolyuk pedig megrándul, mert bájos és zavarba ejtően fiatal a miniszter úr felesége.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor az egyik folyosón bolyongva éppen Haroldba botlok. Úgy fest, egyedül van. Szégyenlősen lesütöm a szemem, mikor mellé érve meghallom kedves, dicsérő szavait.
- Minden tökéletesen kielégítő - felelem, anyám elégedett arcára gondolok, és örömmel nyugtázom, igen, végre boldoggá tettem őt is, szinte mindenkit magam körül.
- Kitűnően érzem magam, Mr Minchum - felelem, tekintetem a falon függő festményekre vándorol. - Be sem mutatsz az úrnak? - biccentek a portréalak felé, akivel szemben állunk.

Ez az esemény egyáltalán nem teher számomra, de mégis úgy éreztem, a nagy buli előtt még szükségem van egy kis nyugira. Hisz tudom jól, a bent lévő emberek közül 90%-ban levegőt sem fognak majd hagyni nekem, és úgy felük a munkáról akar társalogni. Én pedig nem. Őszintén, ma nem. Talán ez lehet az egyetlen olyan nap, amikor kicsit elengedhetem magam és a családommal lehetek gondtalanul. Igen, erre van szükségem!
Halovány mosoly keveredik ajkam sarkára, amikor meglátom Alba arcát. Kedvelem ezt a visszahúzódottságot, az igazi nőiességet amit ő megtestesít. Rövid ideig nézem csak, nem akarom még jobban zavarba hozni, visszapillantok a festményekre.
- Örülök, hogy jól érzed magad. Remélem, ez mindig így lesz majd ezek után. - Egy biztos, nem lesz könny dolgunk az ikrekkel és a munkámból adódóan, talán lesznek alkalmak amikor túl keveset foguk majd találkozni. Ezt pedig én előre sajnálom, hisz meg akarom őt ismerni, ha már a hátralévő életem együtt kell vele leélnem.
- Á, elnézést! Ő itt a nagyapám, Albert Minchum. Igazán kiemelkedő varázsló volt, ő mutatott nekem mindig példát fiatalkoromban. Évtizedekig aurorparancsnok volt, majd államtitkár. - A festményen lévő kedves arcú, bajuszos úr poharát Alba felé emeli. Le sem tagadhatna, arcvonásaink sokban hasonlítanak. - A körülöttünk lévő képeken családunk nemzedékei mosolyognak vissza ránk. Remélem, hogy még sokáig tudjuk majd gyarapítani a portfóliót. - Belenézek a poharam mélyébe, majd leöntöm a maradék italomat. - Te milyen jövőt képzelsz el?

Albert Minchum arcára nézek, és némán elcsodálkozom azon, miként képes az ecsetvonás ennyi ismerős részletet megörökíteni - Harold feltűnően hasonlít rá, legalábbis ezen az ábrázoláson. Biccentek a férfi felé, tiszteletem jeléül is, hiszen kiváló munkát végzett, ha hinni lehet az unokája szavainak.
- Örvendek. Gratulálok, uram, elsőrangú munkát végzett az unokáján - mosolygok, már szinte fesztelennek érze magam egy pillanatra, mikor a férjem olyan irányba tereli a szót, amire őszintén szólva egyáltalán nem vágytam, mikor kiléptem ide. Odabent mindenki a jövőről faggat, pedig tudom, számomra csak egyetlen jövő létezik: fiút szülök a mágiaügyi miniszternek, felnevelem azt a fiút, hogy a család büszkeségére váljon, jó feleségként, erős hátországként támogatom az apját, és addig gyógyszerezem magam, míg a látomások szépen, lassan megfakulnak, kikopnak, vagy belerágják magukat a lelkembe, és immunis leszek rájuk. Megrázkódok, tekintetem egy pillanatra Harold arcára villan, borzongás fut végig rajtam, és mélázó, néma kétségbeesés. Ez az életem. Mától ez az életem.
Ám végül csak annyit felelek a kérdésére, halvány mosollyal. - Szeretném megadni neked azt, amire vágysz. - Az örököst, a fiút, akire vágysz. Nincs más feladat előttem, csak ez.

Halk kuncogás tör elő belőlem, amikor a bók eljut a fülemig. Jól esik ezt hallani őszintén. Csak azt nem tudom még eldönteni, hogy vajon Alba tényleg komolyan gondolja, vagy csak azért mondja, mert ezt kell neki mondani... remélem egyszer majd megtudom erre a választ.
Teljesen tisztába vagyok vele, hogy odakint is hasonló dolgokkal zargatják őt, és fogják is, de hát nekem sem volt több alkalmam megkérdezni ezekről a dolgokról, aztán úgy gondoltam, csak illene valamit tudnom róla. Ismét rátekintek, nem tudom leolvasni sajnos arcáról, hogy mit gondolhat. Hogyan is tudnám?
- Remélem azt tudod, hogy már nem kell azt mondanod, amit a szüleid akarnak, hogy mondj nekem. Már nem hozzájuk tartozol. - Őszinte szavaim igazán komolyan hatnak, szeretem megadni a módját annak, amit tényleg komolyan gondolok. - Nem csak azt akarom, hogy nekem legyen jó, hanem hogy neked is. Elvégre, nem kis időről beszélünk, kellemessé tehetjük. - Tudok én is felszabadulni, tudok én is romantikus lenni. Ha kell. Ha megéri. - Azt pedig legkevésbé szeretném ha félnél tőlem, vagy nem mernél nyitni, mert bármit megbeszélhetünk, nem zárkózom el semmitől sem. - Az üvegszekrényhez lépek, előveszek még egy poharat és felé nyújtom. A bent lévő poros üveg borból egyszerűen egy suhintással távolítom el a dugót, majd töltök mindkettőnknek. Koccintásra nyújtom a poharam felé. - A közös jövőre.

Nem tudom, mennyire mutathatom ki a belül kavargó érzelmeket, igazán még nevükön se tudom nevezni őket, döbbenet, hála, izgalom, félelem - félelem attól, hogy csalódást okozok neki, csalódást okozok a családomnak, akik annyira számítanak rám, akiknek annyira szükségük van Alba Minchumra, miután Alba Greengrasson ilyen könnyűszerrel túladtak. Kellemessé tehetjük, hát igen. Temérdek idő áll a rendelkezésünkre, hogy megismerjük egymást, és megszeressük, ha úgy adódik.
Elveszem a felém nyújtott poharat, és koccintok vele, miközben a fejem megtelik a közös jövő elképzelt képeivel, vagy talán mások jövőjének elképzelt képei ezek, fogalmam sincs, egy férfi cellában ül, Harold arca bontakozik ki a néma vasrács túlsó oldalán, mi a fene lehet ez, talán a jövőnk? Remegő ajkakkal húzom le a poharamba töltött ital felét, nem számítva arra, mennyire éget, mennyire mar, csak a képet szeretném feledni, a férfi ádáz tekintetét, fölényes vicsorát, mi a fene ez? A falnak dőlve veszek egy mély levegőt, majd mintha mi sem történt volna, mosolygok fel a férjemre. Nem tudom, meddig bírom még ezt, úgy tenni előtte, mintha nem látnék semmit, mintha a jövője nem ordítana az arcomba - füstfüggöny takarja ugyan, de ordít, túlharsogva a lakodalomra rendelt vonósnégyest.
- Jobb vagy hozzám, mint bárki, akit előtted ismertem.

- Ennek felettébb örülök. Akkor ezek szerint jó irányba haladok. - Biztató mosolyt küldök a lány - a feleségem felé, miközben megigazítom nyakkendőmet és hasonlóan, kiiszom a poharam tartalmát. Az édeskés vörös nedű, olyan kellemesen hat rám, oly jól esik most, hogy kénytelen vagyok újra tölteni, de nem lehetek mohó, Albát is megkínálom, és ha kér, biza töltök. El kell lazulnunk, fel kell engednünk kicsit, mielőtt visszamegyünk a lakodalomra. A beszűrődő dallamok átjárják a szoba minden zugát, rég volt már itt ennyi ember, rég volt már itt ennyi vidámság. Sőt, a mai világban, szerintem mind örülünk egy-egy ilyen eseménynek. Emlékszem még a volt nejemre, kivel csodás lakodalmunk volt. Ugyan ez nem olyan jó mint az volt, szerelemből, de azért egészen közel áll hozzá. Csak pár másodperc erejéig szállok magamba és futtatok át néhány emléket a gondolataimon, majd leteszem poharamat és kezemet feleségem felé nyújtom.
- Szabad, egy táncra? Elég két ballábas vagyok, és nem szeretek tömeg előtt táncolni, de nem szeretném kihagyni. - A zene is épp ideális, kellemesen lassú és elronthatatlan, remélem elfogadja, és hamar vezetni is kezdem, miközben tovább próbálom szóval tartani. - Kíváncsi vagyok, az ikrekkel hogyan fogsz majd kijönni. Tudtál már velük beszélni?

Óvatosan megrázom a fejem, nem tudnék többet inni, bár Harold kedvesen kínál. Már az eddigiek is a fejembe szállhatnak, és nekem ma este különösen józannak kell maradnom - különösen, mivel sosem voltam még spicces sem eddigi életem során. Az egyik gyógyító, akit anyáék megbíztak a kezelésemmel, azt állította, az alkohol is kiválthatja a látomásokat, nem érdemes vele kísérletezni. Én pedig konzekvensen, engedelmes gyerekként betartottam minden szabályt, minden előírást, beszedtem minden gyógyszert, eredménytelenül.
- Öhm, persze - felelem felocsúdva a gondolataimból, és hagyom, hogy Harold, a férjem, vezessen a zene ütemére. Meglehetősen esetlennek érzem magunkat, de legalább egymás lábára nem léptünk eddig, ami figyelemreméltó. Engem a legjobb mesterek tanítottak táncolni, de természetesen nem én határozom meg a tempót, a lépéseket. Ez innentől a férfi feladata, nekem pedig nincs egyéb dolgom, mint mosolyogva követni őt. Az ikrek említésére egy pillanatra elfelhősödik az arcom. Mindig elfelejtkezem arról, hogy mostanra nem csupán feleség, de második feleség és anya is vagyok. Nevelőanya, rendben. De akkor is anya.
- Váltottam velük pár szót készülődés közben. Nagyon kedvesen viselkednek velem. - Kis szörnyetegek, akik anya nélkül és apa folytonos távollétében úgy tekintenek rám, mint holmi ideszerződött dadusra, akinek kötelessége a kezükre játszani.

Biztos léptekkel vezetem körbe az újdonsült feleségemet a szoba közepén lévő tökéletesen nagy téren. Szeretem ezt a házat, mert van benne hely és minden dolgunk elfér, nem kell a következő sarkon egy asztalba rúgjak. Itt megvan a nyugalmam. Ugyan az utóbbi időben nagyon keveset jártam itthon - na meg ha a lányok nincsenek itt, hanem a Roxfortban, akkor ugyan minek magányosodjak ? -, de szerintem ez innentől másként lesz, hiszen most már nem egyedül leszek ebben a óriási kúriában.
Kicsit felkuncogok Alba kijelentésére.
- Hát akkor igazán örülök! Már azt hittem, elijesztettek. Kaderie biztosan kinyilvánítja a véleményét, de Kyra biztosan hamar közeledni fog feléd. - Nem könnyű velük, ez tény és való, de egy női kéz, majd biztosan jobb lesz nekik, és remélhetőleg kicsit megkomolyodnak. Szeretném, ha elfogadnák őt.
Kellemesen érzem magam, a mosoly szinte már nem is tűnik el az arcomról. - Szeretném, ha te választanád ki, hová menjünk el nászútra. Kaptam pár nap szabadságot, minél hamarabb el szeretnék tűnni innen, hogy még véletlenül se fogjanak vissza. - Vallom be őszintén. A kötelesség kötelesség, de szerintem ez a pár nap kijár. Addig csak nem dől romba a világ!

Talán ez az egyetlen pont, amit nem érthetek, amire egyetlen hozzáértő, anyai tanács sem tudott felkészíteni. Az egyetlen, amit nem vertek belém, míg egyenes háttal ülve, ezüstvillával a kezemben megtanították, miként legyek engedelmes gyermek, feleség és gondoskodó, önmagát feláldozó anya. Egy fiú anyja, igen. Egy fiúé, aki igazából az apja keze alá fog tartozni, akinek kötelességei lesznek, előbbre valóak, mint a parkban lovacskázás, vagy az, hogy fagyit nyaljon vacsora helyett. Egy fiú, akit nem kényeztethetek majd el, mert nem én leszek érte a felelős.
De Haroldnak lányai vannak, két lánya, két elhanyagolt, csalódott, dühödt gyerek, akik más-más módon gyászolják az anyjukat, a végeredmény viszont ugyanaz. Mit tehetnék velük? Mit tehetnék, hogy elfogadjanak? Nincs a kezemben semmi.
A nászúttal kapcsolatos megjegyzésére összerezzenek, bármilyen hízelgő is. Arcomat felé fordítom, keresem a szavakat, de pár perc múlva a tapétára vándorol a tekintetem, az kevésbé kínos. - Talán nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy elutazz. Hiszen annyian számítanak rád, a reményt jelented azoknak, akik nehéz helyzetben vannak. Én türelmes vagyok. - És ami azt illeti, összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy kettesben legyek vele.

Tekintetem kérdő, arcomon szerintem látszik, hogy mennyire komolyan gondoltam amit mondtam. Szerintem kijár nekünk ez a nászút, még ha tudom is, hogy mi ketten, hogy Ő egy kicsit még távolságtartó velem szemben. Elmosolyodom a gondolatra. Szavai pedig jólesően hatnak rám.
- Igen, ebben teljesen igazad van. Viszont... - Kicsit elhallgatok és elmerengve tekintel el a válla felett. A képeket nézem, de csak rövid ideig, majd vissza rá.
- Ezt a lehetőséget most nem szeretném kihagyni. Csak egy-két nap. Utána ki tudja mi vár ránk. - Nem vagyok vészmadár, de tudom, nem állnak jól a dolgok odakinn. A sötétség hamarosan bevonz mindenkit és mi már vajmi kevesen vagyunk ahhoz, hogy ellenálljunk. Kell nekem az a pár nap, hogy feltöltődjek és újra teljes erőbedobással tudjak nekivágni a dolgoknak. - Remélem megérted. - Tekintetem most már csak az övébe vésem és kívácsian várom mit fog mondani. Bár tudom, nem ellenkezik. Sosem teszi. Csak kóstolgat, de én szeretném már látni az igazi Alba-t.

Remélem, megérted, mondja ő, én pedig mosolyogva bólintok, hogyne érteném, csak lenne bátorságom nem érteni, csak lenne bátorságom hátraarcot csinálni, máris szembe találnám magam a szüleim haragjával, vagy legalábbis helytelenítésével. Nem bírnám elviselni, ha ismét csalódást okoznék nekik, így szótlan mosollyal keringek tovább a lassan elhaló zene ütemére, egy férfi karjaiban, akit még nem is ismerek igazán, és mégis, hamarosan pontot kell tennünk az ügy végére. Száraznak érzem a számat, de hogy zavaromat leplezzem, szólásra kényszerítem magam.
- Úgy legyen, ahogy szeretnéd. - Egyezek bele, a hangom csupa együttérzés és csupa rettegés, bár remélem, az utóbbi kevésbé nyilvánvaló. - Nincs, aki nálad jobban megérdemelné a pihenést, hiszen nagyon keményen dolgozol.
Van ebben valami eltiport próbálkozás, valami ügyeskedés, én legalábbis így érzem. Mintha Harold próbálna közeledni, mintha nem érné be azzal, amink van, hidegen kiszámított tánclépések sorozata, vagy a csapda, amibe a szüleim berántották. Gombócot érzek a torkomban, felé hajolok, hogy csókot leheljek a szájára, addig sem kell beszélnem, vagy bizonygatnom, mennyire nyugodt és boldog vagyok.

Kiállásom mindig is erős volt és egyedi, talán túl diplomatikus a nőkkel szemben is. A volt feleségem ezt sokszor felemlegette nekem, de persze, vele mégis más volt a kapcsolatom, őt másként ismertem, és másként is bánt velem. Alba fiatal még, és úgy érzem, azon szavak hatására, amiket mondtam már neki többször, sem képes elhagyni azt a szigort, amit a szülei beleneveltek, amire talán megkérték, hogy pontosan így viselkedjen velem. Nem tudom, de azt igen, hogy újra és újra meg fogom próbálni lerántani a leplet és betölteni a kettőnk közötti űrt, lehetőleg mihamarabb.
- Köszönöm. Jól esik a támogatásod. - Annak ellenére, hogy nem támogatott és nem így történt az imént, és szinte beleraktam a szavakat a szájába, mégis próbálok kedvesen élni a lehetőséggel. Még egy gyengéd mosolyt is elejtek. Tetszik nekem ez a helyzet, és reménykedem, hogy nem kell majd őt a kettőnk életében irányítanom mint itt a táncparketten, hanem felenged és megpróbál ő is rálépni erre az útra, nem kell rávezetnek. A csók meglep, de mégis jól esik, örömmel viszonozom, ez talán valaminek a kezdete, valami olyasminek, amivel könnyebb lesz az élet később. Mikor az egyébként is halk zene végetér, akkor sem engedem el, ugyanúgy vezetem tovább, mintha meg is feletkeznék már arról, hogy itt vendégek vannak, hogy kötelességünk oda visszamenni és kielégíteni őket a válaszainkkal...
- Szeretném, ha este összepakolnál mindent, amire szükséged lehet az úton. - Nem habozok, mennünk kell és kész, az esküvőt is ott könnyebb lesz kipihennünk majd.