Ritka alkalmak egyike, hogy Hóborc leadta a drótot valamelyik semmirekellő kis bugris hollétéről, de valamiért ilyenkor sem tudok hálásan gondolni a szellemre. Túl sok borsot tört már az orrom alá ahhoz, hogy bármikor is megkedveljem. Egyébként sem kedvelem a szellemeket. Olyan… átlátszóak mindannyian. Nem bízom bennük. Arra járnak, amerre akarnak, azt néznek meg, amit csak akarnak, és azon az emberi testen haladnak át, amelyiken csak akarnak. Mert megtehetik, csupán azért! Felháborító, Hóborc pedig különösképpen kedveli ezt a fajta tréfálkozást, holott cseppet sem vicces, mikor három órán át majd megfagyok, mert árnyékként követ, és olyasmiket kiabál, hogy „lefagyott az orrod, Fricsúr”. Most azonban hálásnak kellene lennem, mert bizony beárult egy kölyköt, aki állítólag trágyagránátokkal tömte ki a bájitalszertárat. Én azonban nem engedem, hogy az ott robbanjon. Teljesen rendben van, ha az ember fia-lánya nem kedvel egy tantárgyat, de erre ez a megoldás? Szerintem inkább gyakoroljanak, minthogy elmélettel tömjék csak a fejüket ezeknek a kis mihasznáknak. Én is lehettem volna ilyen… Én jártam a legjobban a családban, hogy kviblinek születtem. Elvégre, csak ezért hagytak életben. Csak ezért vagyok most itt, de azért mégiscsak szerettem volna idejárni. A maga módján varázslatos hely.
Idő közben leérek az alagsorba, és lámpával a kezemben csörtetek a szertár felé. Hamar szembe jön velem egy fiatal, alacsony kölyök, akit természetesen nyakon is csípek.
- Ahha! Megvagy, te kis mihaszna! - ha azt hitte, megmenekülhet, súlyos tévedésben élte eddigi pár percét, mert most megjárja. - Most szépen eltakarítod az összes gránátot, aztán indulhatsz is büntetőmunkára… - a szertár ajtajához érve jobban is meg szándékozom ismerni a kis vakarcsot, akit elkaptam, ezért feljebb emelem a lámpást az arca felé. Mikor azonban a fény megvilágítja vonásait, majdnem kiejtem kezemből az egyetlen fényforrásunkat.
- Elnézést, pro-professzor úr, én… én azt hittem, hogy… - dadogok ijedten, hisz szerencsétlen mágiatörténettanárt sikerült elrángatnom idáig tudja a fene, hogy honnan. El is engedem, mintha égetne a ruhája, és egy lépést hátrébb is lépek kínomban.

Legkisebbként sosem mondhattam, hogy nem szeretnek eléggé a szüleim. Mi is tipikusan az a család voltunk, ahol a legfiatalabbat érte a legtöbb törődés, és ehhez a testvérem is hozzájárult, ám amikor az unokatestvéreink is hozzánk kerültek, némiképpen megváltozott a helyzet. Persze, a neveletlen kisebbekkel törődni kellett, én viszont nem éreztem fairnek, hogy nagyobb törődés övezi őket, mint engem, elvégre... én mégiscsak vérszerinti rokon voltam a háznál, míg ők... is... De akkor sem ott születtek. Ők csak pimasz bevándorlók voltak mindig is a szemembe. De nem ez fájt leginkább, hanem hogy bennük is mágusvér csörgedezett. Csak én jártam varázstalan iskolába tizenegy éves korom után, csak én takarítottam rendesen felmosóval, csak én írtam golyóstollal házit, és csak én nem játszhattam kvidicset a többiekkel.
Mindig is én voltam a kirekesztett, míg az unokatestvéreink otthon tudták érezni magukat. Ők is meghaltak... Ezt persze nem bánom, akármennyire is aljas gondolat ez, akkor sem. Megérdemlik azután, hogy annyit kínoztak gyerekkoromban, sőt még azután is. Így érzek haláluk óta. Nem sajnálom őket. Azt sajnálom csak, hogy nem láthatnak most, itt a Roxfortban. Tény, hogy csak egy gondnok vagyok, de akkor is mágusok közt.
Mindig az orrom alá dörgölték, hogy én sosem jöhetek ide, mindig én voltam a viccek és szívatások tárgya, de itt vagyok, és igenis mindent megteszek, hogy előpréseljek magamból egy kicsinyke mágiát. Pálcám már van, meg néhány tankönyvet is beszereztem a könyvtárból. Madame Cvikker, úgy érzem, kifejezetten kedvel engem, és ez kölcsönös is. Ő is varázstalan, ahogyan én, és ezzel együtt van benne valami, ami miatt szeretek a társaságában lenni. Talán a takaros kontya, vagy a szigorú hangja. Nem tudom, de sokban hasonlítunk egymásra, így legalább néhanapján van valaki, akivel nyugodt szívvel beszélgethetek, míg a többi ittlévő csak keresztülnéz rajtam, mint egy szellemen... Illetve, néhány szellem talán sokkal feltűnőbb, mint én... Már beletörődtem.
- Hóborc mondott valamit egy diákról, dehát nem lehet abban a szellemben sem bízni! - morgok az orrom alatt, hisz mást nem igazán tudok tenni jelen pillanatban. - Először utána akarok járni, hogy igazat mondott-e az a világ szégyene. - eddig nem értem el sok sikert, de úgyis én fogok nyerni. Az alagsorból nincs sok kijárat, biztosra veszem, hogy enyém lesz a győzelem! Fellógatom azt a mihasznát!
- Esetleg segít? - vagy csak áll ott tétlenül? Esetleg még hátráltat is? Hangom nem túl kedves, de azért remélem igenlő választ kapok, mert ha nem, egy életre elásta magát a szememben. Talán nem nagy dolog ez neki, én viszont tökéletesen meg tudok barátkozni még egy ellenség gondolatával.