Úgy vagyok ebben a nehéz magányosságban, mintha már nem is lennék igazán. Hűvösebbek lettek a napok. Odakint talán november lehet, naptárat készítek fejben, mintha számítana, mintha mehetnék bárhová. Már teli torokból ordítok néha, már szétfeszíti az állkapcsom, az arcom ez a sehovátartozás, ez a mocsár. Manó jön, manó megy. Ételt hoz, és már azzal se fáradok, hogy játsszak, már nem tettetem, hogy nem vagyok éhes, és zabálok, a gyomrom is remeg az örömtől. Miután majdnem kikapartam a szemét, napokig nem küldött semmit. Ezt még megkeserülöd, a falak is őt visszhangozzák. De ezúttal egyedül vagyok. Egyedül. Akkor is, amikor a manó visszajön, a sötétbe húzódva várok, míg elviszi a tálcát. Az agyam szinte kínoz mama almatortájának emlékével, már csak kép, már íze sincs, de mielőtt észbe kaphatnék, bömbölök, önmagamtól is undorodva, mert gyenge vagyok, mert néhány hétnyi egyedüllét kettétört, és tudom, hogy igazából nem az almatorta gondolata kísért.

- Kiskutyám, gyere ide kiskutyám! -
A némaságot ami rád telepedett a napok alatt,  magányt amit rád telepítettem a napok alatt most a hangom töri meg. Mintha kard lenne hasít bele a néma csendbe, s fülsiketítőnek, oda nem illőnek hat a mélysége, a rezgései s a kegyetlen, hívogató éle.
Napokig hagytalak a magányodban évődni, büntettetek a tetted miatt, éheztettelek, nem látogattalak meg. De a dögszagot ami alulról áradna be a lakásba hamarabb megéreznék, mint hogy meghallanának, meglátnának téged. Hiszen senki nem tudja, hogy ide lent vagy, elrejtettelek, gondosan megterveztem mindent, habár elrablásod hirtelen ötlet volt. Lenémítottam a helyet, s a mugliriasztó varázslatot módosítottam - már
amennyire ez lehetséges volt -, hogyha odafönt bárkinek kedve lenne a pincébe loholni, az ajtót látva eltűnjék minden. Csak én merek idejönni, csak én fogok idejönni, csak én, csak én, csak én.
De én is csak az ajtóban állok meg, a hátamat a csukott szerkezetnek döntöm, s várlak, tulajdonképpen életjelet várok, nem feltétlen választ, csak egy szusszanást, egy rohadj meget, egy üvöltést, egy nekem rontást.
Egy vödör víz van mellettem, hideg, kegyetlenül hideg. Nyakon foglak önteni vele, meg foglak tisztítani s közben azt akarom, hogy üvölts, hogy ellenkezz, hogy rúgj és harapj, küzdj ellenem, s a végén tudatosuljon benned? csak én vagyok neked.

Kiskutyám, hallom a hangod, hallom benne a gazda örömét, nekünk is volt kutyánk, nekem is volt kutyám, még régen, egy korábbi életben, és a kutyánk farkát csóválva rohant elém, valahányszor hazajöttem az elemiből. Hozzám simult, csupa szőr lett a ruhám, és anya húzta a száját, mert egy idő után a mosógépből frissen kivett pólókat, nadrágokat is belepte a kutyaszőr.
De most csak te vagy itt, te, és szinte hallom, ahogyan a nyelved a fogaidhoz ér a hangokon átgurulva, kiskutyám, én nem dörgölődzök a lábadhoz! Mit mondjak? Várakozóan felállok a földről, várok, hogy beljebb lépj, hogy feltárulj, egy kósza gondolat, talán fel tudnálak lökni, talán ki tudnék rohanni melletted, enyém a meglepetés ereje, egy pillanatra erősnek érzem magam az ételtől, amit a manó hozott.
De nem.
- TAKARODJ! - nem én kiáltok, a föld dübörög, a dobhártyám, a testem, rád ordítok, mert jobb volt elveszni az őrületben, belezuhanni a nemlétbe, mint a kutyádnak lenni, mint pitizni az akaratodért.

Megrezdülsz, s abban a pillanatban én is rezdülök, veled, ellened, teljesen szinkronban. Úgy érzem magamat, mintha levetkőztem volna mindent, s most bekötött szemmel állnék a támadók előtt, holott te vagy az akit egyedül támadnak. Én a gazda vagyok, az uralkodó aki kénye-kedve szerint rángat téged, akár a bábot.
A hangod belehasít a levegőbe, megsérti a csendet és olyan kegyetlenül támad engem, hogy a pulzusom egy egészen gyors tempóra vált, de csak egy pár pillanatig, csak egy gondolatfoszlánnyi időre, aztán visszanyugszik, visszanyugtatom.
Aztán felkuncogok.
- Ha halkan beszélsz akkor is megértem, nem vagyok süket.. -
Úgy dorgállak, mintha jogom lenne ahhoz, hogy megfeddjelek, mintha nevelődajka lennék aki ha az édesanya nem látja még arcon is csap, s mikor majd árulkodni indulsz cukorkával, törökmézzel, csokibékával kecsegtet.

Talán nem vagy süket, te féreg, de ha még egy lépést teszel felém... - Ha csak egy lépést is közelebb jössz, nem csak süket leszel, de néma és vak is! Komolyan mondom! - ordítok feléd, rád, ki tudja, szinte érzem a torkomat kiszakadni, szinte érzem, ahogy a szemeim kimerednek, a sötétben téged kereslek, hogy elugorhassak az utadból. Vér dobol a fülemben, miközben ellépek a faltól, ami eddig az egyetlen biztos pontnak tűnt. De jól tudom, tőled nem véd meg a mozdulatlanság.
- Kikaparom, kikaparom a szemed, a nyelvedet meg kirágom, kitépem, kiszakítom, és elvérzel majd a lábamnál, elvérzel majd itt, a mocsokban, ahová való vagy, a seggedbe dugott aranykanállal együtt - suttogom fenyegetően a sötétségbe. Ez ígéret. És rád vár.

Talán meg kellene rémülnöm attól a vadtól akivé a kezeim alatt váltál. Hátrálnom kellene, s hagynom, hogy a férgek rágják itt szét a tested, s ne maradj más csak egy elfeledett emlék, egy rossz döntés, egy álomtalan éjszaka parányi másodperce. De az igazság az, hogy csodálattal tölt el az ami belőled vált, a nyers, faragatlan erő.
- Miért akkor jössz és kitéped a nyelvemet? Kivakarod a szememet? -
Undorodnom kellene ettől a faragatlan, középkor béli mozzanattól, mégsem érzek undort, nem érzek félelmet, nem érzek semmit a csodálaton és az imádaton kívül belőled.
Hiszen többé nem szépíthetek rajta, a függőd lettem, a mocskos véred függője, melyet a szíved olyan nagyon élni akarással pumpál.
És aztán felnevetek, telitorokból, remegő mellkassal, mert kedves benned tényleg van kurázsi.
- Hát akkor gyerünk, gyere és tedd meg. Gyere és kapard ki a szememet, gyere rágd ki a nyelvemet, dugj aranykanalat a seggembe, bár meg kell jegyeznem, odafent csak ezüstétkészletet találsz, de ha jól gondolom, megteszi... -
Közelebb lépek feléd, a karjaimat pedig a hátam mögött fonom össze, bár biztos vagyok benne, hogy ebből te semmit sem látsz, de azért én így várlak. Várom, hogy beváltsd az ígéretedet, hogy aztán majd én is beváltsam a sajátomat.

Nem kell többet mondanod. Talán napok óta csak ezek a szavak tartanak életben, a lehetőség, hogy megadjam neked, amit érdemelsz, és még annál is sokkal többet. Rád vetem magam, ordítva, üvöltve, csengeni kezd a fülem, de mintha a torkom is kiszakadna, a körmeim pedig beléd vájnak, azt a puha bőrt és húst érik, amit valamikor már éreztem a kezem alatt. Akkor kellett volna megadnom neked a kínt, amit kerestél. Az orrodat, a szádat, a szemedet, egyszerre érzek mindent és semmit, miközben a falnak löklek, vagy ha nem falnak, akkor a földnek, és sikítva lehajolok, de még nem tudom, az arcodba harapok-e vagy leszakítom a füledet, még nem, még nem, még kitölt ez a mámoros érzés, és a hang, a hang, ami mintha repedéseken át távozna belőlem.

Vadállat lettél. Ezzé a vaddá teremtettelek, egy ösztönöktől vezérelt valakivé, aki mindenét elveszítve csak magának maradt meg, annak az ösztönnek ami ősidők óta beléd kódolva létezett, amit elnyomott, s most a határait feszegetve szakad ki belőled.
Hátratántorodom, a hátam valahol a falnak ütközik, de a fájdalom ami belém hasít mind elenyésző a tőled kapott jussomtól. Lihegek egy pillanatig amíg mindent beleadva akarok küzdeni ellened, de hamar be kell látnom, hogy én kevés vagyok ide, hogy az amivé váltál még rajtam is túlnőtt, s a csodálat, valami egészen más, valami egészen bensőséges érzéssé alakul, valami keverékké a csodálat és félelem között, valami langyos dologgá, s már nem elég. Már nem elég ez a langyosság, hiszen rám törsz, s forrón marsz belém, én pedig felordítok, de tehetetlen vagyok, a fogad úgy tép bele az arcom bőrébe, hogy tudom, ki tudnád szakítani, s habár fáj, rettenetesen mar, éget és viszket, belül mégis csak boldogsággal tölt el.
Küzdök, küzdök ellened, a hajadba marok, a nyakadat szorítom, s ujjaim kegyetlenül fúródnak a bordáid közé, mi ennyi éhen töltött nap után úgy áll ki belőled, mintha egy fatörzs lennél, bordáid pedig a kitülekedő rücskök elhasznált törzseden.

Mindenhatóság, ilyen érzés lehet, mindenek felett állni, érzem a félelmedet, hallom a fájdalmadat, és örömtől rándul meg a gyomrom, mert ez végre én vagyok, ezt én akartam, megteszem, most én uralkodok rajtad, te gusztustalan féreg, én taposhatok a kígyó nyakára, végre, végre, mindez nekem járt, és most meg is kapom, az ordításom keveredek a tiéddel, mintha órákig tartana, azután csend, fülrepesztő csend, és az ujjaid a torkomon, mindkét kezemmel odakapok, azután feléd marok, nem teheted ezt velem, nem lehet így vége, mindkét kezem körmeit a kézfejedbe vájom. Furcsa hörgést hallok, ahogy a levegőm lassan elfogy.
- Ne... - Csak egy nyögés, artikulálatlan visítás valahol az agyamban, de fájdalom a csontjaimban, ez nagyon is valóságos, és valóságosak az ujjaid is, ahogy a bordáim között érzem őket, még egyszer feléd rúgok, talán eltalállak, ki tudja, mert csak egy biztos, meg fogsz ölni.

Valahol eggyé válunk. Nem pont ebben a világban, és nem is pont most, de tudom, hogy eggyé vállunk. A lelkünk valahol találkozik, s úgy forr össze, mintha mindig is összetartott volna, s ezért van az, hogy hiába karmolsz, hiába marsz belém, hiába bántasz, a fájdalom csak felszínes, mázként csorog végig rajtam, hogy rám száradjon, megkössön, az enyém lehessen.
Az ujjaim is így szorulnak a nyakad köré: cukormázként, eléggé szorosan ahhoz, hogy minden kiáramolhasson belőled, s tudom, már tudom, hogy mire vágyok, de rettegek bevallani, rettegek beváltani.
Inkább elengedlek, s mintha parázs lennél ugrok hátrébb.
Az arcomhoz kapok, s vért kenek szét rajta, ujjaimon megcsillan a vörössége, éppen hogy csak látom idelent a félhomályban, de megbabonáz, s remegő sóhaj szakad föl belőlem.
- Nem.. -
Suttogok.
- Nem kedves...-
Közelebb lépek, nem félve attól, hogy újból nekem esel, pedig már nem pihegsz annyira, s tudom, újból megtennéd, én mégis, mintha a sajátom lennél, érek hozzád, s kenem rajtad szét a vérem, mintha mestermű lennél.
- Még nincs itt az ideje.. -
Még nem ölhetlek meg. Nem állok még készen arra, hogy elveszítselek.

Percekig érzem, akkor is, mikor már elengedtél, a halál ígéretét az agyamban, a csontjaimban, ilyen végtelenül közel, ilyen minden mást kiszorító kegyetlenséggel, és nem is értem, mi történik, nem igazán, csak homályosan dereng fel bennem a gondolat, hogy talán nem fogsz most megölni, talán még hagysz időt, amit a kezdeti megkönnyebbülés után keserű undor követ, mert még mindig meg akarsz tartani magadnak, még mindig nem teszel szabaddá, én pedig nem szabadíthatom fel önmagamat. Levegő után kapva tűröm, hogy megérints, hogy a vér fémes illata betöltse az orromat, tűrök, mert mást nem tehetek, és várok a végére, nem lehet már olyan messze. Nagyot nyelek, de valójában nem is tudom, miért szólalok meg, kicsivel utánad.
- Miért nem most?! - Olyan könnyű lenne neked, és, bár szégyellem beismerni, nekem is. - Csak kimondod az átkot, és annyi. A testemet pedig elásod valahol, egy olyan helyen, ahol senki nem találja meg. Simán megúsznád. - És én megszabadulnék.

Ég az arcom, ég mindenem, érzem ahogy a vér patakokban csorog le az arcomon. Na nem mintha ömlene, csak lassan csordogál, s csiklandoz, vasszagot áraszt, foltot hagy, s ingem gallérjára csepeg. Szinte hallom sikítani a fehér anyagot, ahogy a vörös megszennyezi. Csak nézlek, bátortalanul, kissé meginogva. Tényleg akarom ezt? Tényleg akarjuk ezt?
Belül ordítok:NEM!! Nem akarom, hogy vége legyen minden örömömnek, mert ez vagy nekem: játékszer, a boldogság a boldogtalanságban, egy menekülő útvonal, mely mindig hazavár, mely mindig itt van, a lábaim előtt hever.
Nem akarlak elveszíteni Lily Evans, nem akarom a mindennapjaimat úgy tovább folytatni, hogy nem vagy már a pincémben, hogy a kert déli szegletén a rózsák alatt enyészel el.
Összeszorítom az ajkaimat.
- Nem! -
Dörrenek rád, talán túl hevesen, talán túl élettelien.
- Sohasem ások! -
Védekezve fonom össze a karomat a mellkasom előtt, s gyenge érvemmel mintha győzködni akarnálak: nem halhatsz meg, még nem.

Talán ez az, amivel a legboldogabbá tennél. Ha most végre véget vetnél a játéknak, ha az ujjaid ismét a torkomra szorulnának, kipréselve belőlem az élni akarás utolsó morzsáit. Ez lenne a legjobb. És a szavaid, az erős, határozott, kategorikus nem, a következő gyerekes kifogás, most biztosan jobban fájnak, mint bármi, amit eddig tettél velem. Nem vagyok többé ura a helyzetnek, de téged megbüntethetlek az alkalmatlanságodért, a gyávaságodért.
- Hát használj bűbájt! Vannak bűbájok erre! Még a körmödet se kell bepiszkolnod! Hogy lehetsz ilyen életképtelen, te utolsó, szánalmas, elkényeztetett... - Ki tudja, meddig sorolnám, ismét megindulok feléd, karjaim cséphadaróként járnak előttem, és ha elérlek, semmi nem tart vissza attól, hogy tettlegesen is nyomatékot adjak a szavaimnak. - Bazdmeg, itt a lehetőség! Ölj meg végre, Lucius! Vagy ha te nem... - kezeim lesiklanak, a zsebeid után kutatok, és ha megtalálom a pálcádat, jól vigyázz, mert valamelyikünk ma meghal.

Észhez térek egy pillanatra, s mintha arcul ütöttél volna: hátratántorodom. Pedig bántottál, folyton bántasz, küzdesz ellenem, harapsz, marsz, minden fegyveredet beveted amit élő bevethet élő ellen, s ösztönből fakaszd, forrás vagy, kis patak,türelmetlen csordogálsz végig testemen, s nincs menekvés, soha sincsen menekvés előled. Most mégis, mintha kitisztult volna elmém, összeráncolt szemöldökkel, meglepődve hátrálok el előled. Komolyan a saját halálodért esdekelsz?
Undorodom tőled, s haragszom rád, bosszúsan húzom össze szemöldökömet, az ujjaim ökölbe szorulnak, s elfehérednek. Kiabálni akarok veled, hisztizni akár kisgyermek: nem veheted el a játékomat! Te éltetsz, te adsz levegőt, s egyszer bizonyos vagyok benne te leszel a vesztem! De most még nem, most még nem lehet, hiszen csak most kezdjük el igazán, még csak most van bennünk a lehetőség, a bimbónk most kezd virágozni.
Lökök egyet rajtad, érezd, haragszom.
Kis csúszómászó vagy, hozzám simulsz, mintha engesztelni akarnál, de még mindig el akarod venni magam tőled, s ettől megrémülök.
- Nem! -
Kiáltok rád, s lökök rajtad egyet, nagyobbat, akkorát amekkora ebben a helyzetben ez a lökés lehetséges, s kihátrálok, rád zárom a pince ajtaját, hátamat a hideg kőfalnak vetem mellette, s a földre csúszok.