Hosszú, fehér ruhájában olyan, mint valami jelenés. A huzat meglebbenti ruháját, s úgy lépked végig a báltermen, mintha üvegcserepeken egyensúlyozna, óvatosan de kecsesen. Minden fej felé fordul, nyakak roppannak, inak feszülnek, összesúgnak a háta mögött, de a szeme előtt is, nem igazán érdekel senkit a jómodor, csak hallom az egyre erősödő morajlást. Olyan a felbukkanása, mint az eltűnése, egy újabb felvonás a Selwyn színdarabban, amelyet Neo kezdett el, de neki kell befejezni, ügyel rá, ha nem nézik elegen, akkor nem is méltóztatik megjelenni.
Felszisszenek, ahogy a vizespohár szétpattan ujjaim szorításában, két vékony csermely buggyan fel és folyik le a markomban egyesülve újra, mint két nővér, akik évek múltán újra találkoznak.  És a tekintetem segélykérően keresi az Antoninét. Pontosan tudom, hogy mi jár a fejében, ő is kitalálja könnyűszerrel a gondolataimat, de most először nem zavar, hogy nem kell magyarázkodnom. Mindketten bűnösnek érzetük magunkat, amiért Aurorának nyoma veszett, hiszen ha akkor megszökök vele, ígéretemhez híven, minden egész másképp alakult volna. De biztosan tudta, látta, hogy miért is nem tartottam végül vele, és mint apró nyilacska, betalált, elvetette a keserűség magját.  Mi, Selwynek, könnyűszerrel áruljuk el a másikat. Mi, Selwynek – milyen ostoba gondolat, hiszen már csak ketten maradtak. Mindkettő a föld alá rejtőzve, vagy egy egy magas toronyba, ugyan, mi a különsbég? Távol a szemek elől, mi pedig már nem vagyunk Selwynek, van-e okunk haragudni a másikra, bűntetni a másikat olyan hibákért, amelyek már jelentéktelenné váltak az idő múlásával?
Antonin a szemével szuggerál, türelemre int, és inkább csak kiveszi a poharat a kezemből, a zsebkendőjével itatja a vért, és én csak az öklömet bámulom, azt az öklöt, amivel napokig a Rowle erőd falait kopoltam, és hiába voltam elkseredett elszánt és bűnbánó egyszerre, nem nyertem bebocsátást. Ugyanezzel a kézzel írtam a levleimet, míg a tinta befolyt a körmeim alá, szinte levakarhatatlanul. Egyre sem válaszolt.
Nem is kellene odamennenm, mégis lábaim automatikusan megindulnak felé, sokkal kevésbé kecsesebben, feszengve, de mégis ott állok előtte, és megszokott üveges tekintet helyett most érzem, hogy jelen van, köztünk, mit is tehetne mást egy átkozott újévi ünnepségen, de egyáltalán miért van itt?
- Ödvözletem, Mrs Rowle. Küldtem volna gratulációt, de sajnos a bagalyim nem találtak célt. Minek köszönhetjük, hogy most leszállt közénk, halandók közé? – hangom iróniától csöpög, de hát még mindig jobb, mintha kiabálnék és jelenetet rendeznék, így is túl sok kíváncsi szempár szegeződik ránk. Mintha nem szoktam volna meg, mintha nem lenne úgyis teljesen mindegy. Legyűröm az indulatot, mikor szolidan gömbölyödő testét végigpásztázom, amely avatatlan szemek előtt rejtve marad, de én ismerem. Még mindig szorongatom Antonin véres zsebkendőjét. Visszafogom magamat, hogy ne essek neki, s ne öleljem meg szorosan, kiszorítva belőle a szuszt, mert ezt mind egyszerre szeretném, ugyanabban az időben.

Talán az volna a helyes, ha most rögtön bocsánatot kérnék. Hangom, modorom  szemernyit sem különbözött attól, amelyet az itt, a teremben lévők és szervesen idetartozók magukénak mondhatnak. Csak rámragadt anélkül, hogy észrevettem volna, és igen, titkon szégyenkezek miatta, de nem hagyom, hogy arcvonásaim eláruljanak. Makacsul bámulok bele a nagyon is evilági szempárba, válaszokat várva, sűrgetve. Mindent most akarok, egyszerre. De igaza van Aurorának, bármi mondanivalónk is van egymás számára, az senkire sem tartozik.
Csak beszél, és én egyre apróbbnak és jelentéktelennnek érzem magam. Olyan gyermeknek, amilyen sohasem voltam igazán. Bármi is történt az elmúlt hónapokban, az eszméletlen magasságokba emelte a nővéremet és engem letaszított a mocsokba, amit most olyan nagyon megvet.
Remegő kezemben szorítom a zsebkendőt, míg a másik öntudatlanul indul el felé, hogy megérintse, hogy megbizonyosodjak róla, ez tényleg a valóság, nem csak egy különösen kegyetlen jelenés, mint aminek tűnik. Végül visszarántom a kezemet, észrevétlenül törlöm az izzadságott limitált szabású ünnepi ruhám bársonyos anyagához. Aztán csak bólintok némán és megindulok a tömegen át a terasz felé,  ugyanazokkal a feszengő léptekkel, amelyek idehoztak. Igaza volt Aurorának ebben is, a levegő olyan ritkás, hogy szinte fulldoklom tőle.
Aztán végtelennek tűnő percek után csak akkor szólalok meg újra,  amikor már a kétszárnyú ajtót tartom neki kitárva, olyan otthonos mozdulattal, mintha én lennék a házigazda. Mintha jártam volna itt valaha is korábban.
- Ha tudni akarod, igen, dühös vagyok rád és meg vagyok bántva, de tudom, hogy te is megvoltál, amikor hiába vártál a pataknál öt órakor. Sajnálom – ennyi telik tőlem, a szavak így is ólomsúllyal másznak elő a számból. – Másképp döntöttem, de azt hiszem, erre már te is rájöttél.