Sötétség nélkül nem létezik a fény sem

Három évvel a tragédia után, ismét az iskola falai közt. Nehezen rázódom vissza, mintha még mindig a múltban élnék. De bármennyire is fáj, szívesebben vagyok töltöm itt az időm, dolgozom, akár éjjeleken át, mint sem, hogy otthon üljek és újra s újra átjárjon a gyötrelem. Itt van lehetőségem néha elterelni a figyelmem, foglalkozhatok másokkal, ez pedig sokat segít. Éppen ezért önként vállaltam McGalagony helyett az éjszakai járőrözést. Persze nem egy magamban, ha jól tudom, Richarddal fogjuk ügyelni a folyosókat. Nem szívesen éjszakáznék egy újonnan érkezett zöldfülűvel, bár ha nincs más választásom, természetesen túl teszek a kellemetlenségeken, de Richievel jól jártam, mert már ismerjük egymást jó pár éve, s bár nem szeretek senkit sem megkülönböztetni, tudom, hogy mellette nem is nagyon lehet unatkozni. Talán akarata ellenére, de mindig lefoglalja az embert, ha csak a mesélésével is. Egyszóval igazán örülök, hogy így alakult.
A munkaidő néhány percen belül megkezdődik, én már a földszinten várok a folyosón, mely közelebb van a hálóinkhoz, így kizárva, hogy elkerüljük egymást. Ugyan megfordul a fejemben, hogy befussak egy vastagabb pulóverért, lévén, hogy elég hűvös van odakint és a kinti folyosókat is meg kell járnunk majd, de tartok tőle, hogy emiatt keverednénk el a nagy kastélyban, szóval elég a talár, a kötött pulóver és a fehér ing. Mindenesetre készültem a hosszú éjszakázásra egy kisebb dobozka Bogoly Berti-féle mindenízű drazséval, amit még az egyik dolgozat lefizetése alkalmával kaptam, így elhalasztva az amúgy fontos írásbelit. Dehát hogy is mondhatnék nemet a diákoknak... és a drazsénak...?
Ha nincs a közelemben senki, előszeretettel kóstolgatom nyitott szájjal, hangos csámcsogás mellett a cukorkát, mert meglátásom szerint így sokkal jobban kijön rajta milyen ízesítésű. Így legalább ezzel is telik az idő, mert hogy a falak bámulása kevésbé izgalmas tevékenység, ha az embernek több órányit kell föl alá sétálnia.
Titkon persze reméltem, hogy ezúttal lesz is valami érdekesnek bizonyuló dolog a járőrözés közepette. Akár egy kóbor diák, vagy egy elvesztett kis állatka.
Azonban addig is, míg várok, a falnak dőlve, néha bedobva egy drazsé feldobós és szájjal elkapós trükköt, körbe-körbe nézek olykor és várom járőr cimborám.

Sötétség nélkül nem létezik a fény sem

Szemem sarkából láttam, hogy valaki mintha jönne, de biztos csak a cipője kopogásakor lettem, na meg mikor meghallottam az ismerős hangot. Gyorsan elnyammogtam a cukorkát, ezúttal már szépen csukott szájjal, ahogy illik, miközben felé fordítottam fejem.
- Én is csak a haladók szintjét ütöm meg, de addig már eljutottam, hogy ne menjen rossz helyre. Bár meg kell hagyni, nehezebb, mint elkapni a cikeszt. - vallottam be, bár igaz, némi túlzással, főleg mert jómagam még nem is lehettem fogó. De a lényeg benne volt, kemény munka árán lehet csak megszerezni a drazsét.
Az utóbbival azonban megfogott, s fel is hagytam egy pillanatra a cukorka falással. Így elgondolva kellemetlen lenne, ha pont egy kísértet ízűvel dobálóznék.
- Akkor én is feladtam volna az édességgel. - értettem egyet bólintottam mellé egy nagyot, átérezvén, milyen is lehetett, mikor a fülzsír után jött a giliszta, a záptojás és a hányás. Blua!
- Azért te sem hagytad annyiban, ugye? Fel ér egy átokkal. Egy édesség elleni átokkal. - fordultam felé, ahogy lassacskán elérhetett hozzám, bár tovább még nem mentünk.
- Nem kell. Én sem bánom. Épp elég a hosszas folyosókat és egyes helyeket ellenőrizni. - nyugtattam meg választásom felől, mert bár önként vállaltam a dolgot, sőt kértem, de nyilván ha a társam, úgy én sem megyek olyan helyre, ahová nem feltétlen fontos.
Mindenesetre indulás előtt, azért odanyújtottam neki a kis dobozkát, hátha sikerült meghoznom vele az étvágyát.
- Ne aggódj, én nem válogatom ki őket. Persze, meg lehet, hogy az elkerülhetetlen így is elkerülhetetlen, de bízzunk a legjobbakban. - mosolyodtam el halványan, biztatva.
Lepillantva a kezében szorongatott teára, majd lassan fel a vastag pulóverre és végül a kipirosodott orrára, ami talán a sok zsepi használattól talán rosszabb állapotban is volt, feltűnt, hogy nem véletlen az oka a pince elkerülésének. Néha olyan vak vagyok, pedig talán mintha a hangján is fel lehetne fedezni a megfázás csúfos jeleit.
- Csak nem, megint elkapott a nátha...? - kérdem, bár tudom, bugyuta kérdés, hiszen nyilvánvaló.
- Remélem zsálya vagy borsmenta teát iszogatsz, mert azoknak van is legalább előnye a jó melegen kívül. - vonom fel egyik szemöldököm, bár nem kioktatóan, sokkalta inkább tanácsként, bár azt hiszem mindannyiunk ott volt a gyógynövénytan órákon. Nem a fertőzéstől félek, inkább, hogy kiüti a nátha. Férfiakból vagyunk, tudom milyen, ha egy kicsit is megfázik az ember.

Sötétség nélkül nem létezik a fény sem

Több önbizalmat Richard, több önbizalmat. Végtére is professzor vagy. Van akkora dicsősége, mint egy aranyló kupának, sőt mi több, rengeteg előnye is. Igaz, az éjszakai járkálás nem közéjük sorolandó, de legalább ígyis rendet tarthatunk. - próbáltam önbizalmat szorítani belé, no persze valójában nem hiszem, hogy tényleg hiánya lenne belőle, akkora biztos nem. Hiszen a múlt elmúlt, jelenleg pedig egy pompás, egészséges és boldog család tagja és a náthán kívül igazán nincs panaszra oka. Bevallom irigykedem is rá, nem is kicsit, de sosem annyira, hogy emiatt esetleg ostoba háborúba kezdjek, ami végtére is teljesen értelmetlen volna. Inkább örülök, hogy neki sikerült, ráadásul tényleg, micsoda remek családja van.
 - Hát igen, ezt sajnos rajtam is érzik a diákok, pedig esküszöm néha bevetem a mi retteget kolléganőnk szigorú szemeit, de mégsem jövök ki belőle jól. - sóhajtom, mert lássuk be, hiába vágom a tőlem nem megszokott mérgező arc kifejezéseket, maximum bohócot csinálok magamból. Ha pedig a kicsiknél próbálkozom, ők rögtön megdermednek, de az ijedt arcukat látva még kérek bocsánatot.
Ha nem is az unalmas beszédemnek köszönhetően, de csak sikerült rávennem, hogy vegyen belőle. Nem mintha akkora gond lenne egyedül befalnom, mert úgy elfogy, mintha csak popcornt ennék, mégha egy-egy förtelmes ízt ki is kapok. De ha már együtt járunk az éj leple alatt, legalább éhen nem maradunk.
 - Hát nem irigykedem... Biztosra veszem, hogy a csiga átok után, ez a legkegyetlenebb betegség. Csodálkozom is, hogy milyen kitartó vagy. Én a helyedben lehet lepasszoltam volna, ha csak ezt az éjszakát is. - mondtam némi aggódással hangomban. Nem hiszem, hogy valóban a végét járná, s nyilván ő sem, de tény, hogy a tél végi hideg nem éppen segíti elő a gyógyulását. Szóval igen, aggódom, mert ebből még csúnyabb megfázás is lehet. Na de majd akkor az étkezőbe is benézünk, s ott legalább át melegdhet a kandalló melegénél.
Ha eddig nem is, most halvány mosolyt csalt arcomra a kijelentése a párja gondoskodását illetően. Mégha a múltban is kell keresnem, tudom jól, miről beszél, bár nálunk inkább én viseltem Richie helyét, s a szerelmem próbált mindent rám tukmálni, ami borzasztóan rossz szagú, förtelmesen rossz ízű, de rettentően hatásos volt. Bár hozzá kell tennem, ő nem is félt használni olykor a pálcáját. Simán székhez kötözött, míg ezt vagy azt be nem vettem. Ha kellett órákig ott állt kanállal vagy pirulával a kezében. De azért, ezek mind szép emlékek maradnak. Ábrándozásaimból Richard hangja húzott vissza, amire szintén elmosolyodtam.
 - De, de igen. Nekem is gyakran megfordul a fejemben, hogy emiatt talán ellenségnek tekintenek olykor, ugyanakkor... szerintem mi vagyunk olyan besavanyodottak, mármint, ne mond, hogy nem volt még alkalom, hogy észrevettél néhány éjjeli baglyot, akik épp egymás társaságát keresték, s nem libbentél tovább, mintha nem is láttál volna semmit? Nem vagyunk olyanok, akik minden kis semmiség miatt pontokat vonnak le a házaktól. - magyarázkodtam, kissé talán mentegetőzően, de hiszen azért, mert igaz. Richieből se nézném ki, hogy bárkire is megharagudna, csak mert nem tud aludni.
 - Jah, én sem... én sem... - csóváltam meg a fejem, elpillantva, nyammogva az éppen számban lévő ribizlis ízűn. Jó, hát nyilván szökdöstem ki, de sose tiltott helyre, s csakis mert a baráti kör vagy a lányok rá szedtek. S igen, előfordult, hogy lebuktam, de el is viseltem a büntetéseket, amikről jobb híján senki sem tudott.
 - És igen, emlékszem, tényleg stréber voltál. - piszkáltam játékosan, mert nyilván ez sem csúnya jelző.
 - És arra is, hogy éppen emiatt nem egy srác kérte a segítséged. Mintha én is nyaggatalak volna néha házik miatt... de rég volt már, ki emlékszik... - legyintettem, bár kellemes volt visszaidézni azokat a pillanatokat, mikor még kölyökként léptünk be a kapukon.