Chantal Eleanor Sexton

Rövid idézet ide

Chantal


16


Aranyvér


Voldemort


Látó


mardekár


Madelaine Petsch


saját

Ősi aranyvérű családból származon. Anyám és apám még a roxfortos korukban ismerkedtek meg. Mind a ketten a mardekár ház ifjú növendékeit erősítették. Harmadéves korukban
Szerettek egymásba és azóta kitartottak egymás mellett. Legalábbis tudtom szerint. Nem is olyan rég derült ki, hogy apám félrelépett és egy másik nővel került közelebbi kapcsolatba. Évekig azt gondoltam, hogy minden rendben van. Éltem a saját kis világom, ahogy neveltek, de aztán minden nagy fordulatot vett az életemben. Nem olyan könnyű szembesülni vele, hogy van egy ikertestvéred, akinek a létezéséről sem tudtál. Néha azt kívánom, hogy bár egy másik famíliába születtem volna bele. Sosem vallanám be senkinek, de még ennél az is jobb lenne, ha egy mugli család sarja lennék, hiszen akkor nem lennék ennyi titokkal körülvéve. Csak azt kívánom, hogy visszakapjam a családba vetett hitem. Úgy érzem, hogy általuk mindentől elhidegültem. Mostanra már a szüleim társadalomba bevetett hite sem érdekel. Magasról teszek rá, hogy apám auror és anyám nemes helyet foglal el a Minisztériumban. Mindössze békére vágyom, ami talán sosem jön el.

Nem egy ember illetett már a tüzes vörös jelzővel, ami egyértelműen utal a külsőmre és a belsőmre egyaránt. Aranyvérű máguscsaládból származom, ami már egész kiskoromtól nagy löketet adott a személyiségem kifejlődésének. Talán ez az oka annak, hogy különbséget teszek varázsló és varázsló között, s ezáltal alakult ki bennem az, hogy hajlamos vagyok lenézni másokat. Én úgy tartom, hogy ez nem rossz dolog, mindössze erősebbé tesz. Nem tudom eldönteni, hogy édesanyámra vagy édesapámra hasonlítok jobban. Belsőre talán apámra, hiszen amennyire laza, annyira szigorú is egyben, ami rám is jellemző. Persze azt a kemény makacsságot sem szabad kihagyni, hiszen ha valamit a fejembe veszek, akkor az már bizony úgy lesz és nem engedek belőle. Ha nem sikerül, amit szeretnék egy hisztis szörnyeteggé tudok válni, aki visít és toporzékol. Szerintem senki sem akar így látni engem. Néha kissé megalázónak is tűnhet. Nem félek másokkal csúnyán beszélni és eltiporni őket, önzőségemből kifolyólag én vagyok az első és mindig én akarok a középpontban lenni. Én, én, én és én. Senki más. Nem hiszem, hogy bárki valaha olyan fontos lesz a számomra, hogy magam elé helyezzem.
Stílusomat tekintve laza vagyok, gyakran előfordulnak trágár szavak a beszédemben. Ha valaki parancsolni próbál nekem, legyen szó tanárokról, a szüleimről vagy diáktársakról csak megrántom a vállam és továbbállok. Egyértelműen nem vagyok könnyű eset, de ha valaki hozzám hasonló vagy el tud fogadni így, akkor még barátok is lehetünk.

 Napok teltek el. Úgy érzem nincs kiút és csak az esetben élhetem az életem, ha a négy fal közé bezárkózom. Nem akarok senkivel sem érintkezni, közelebbi kapcsolatba kerülni. Az egész életem egy hazugságra épül, melyet csak és kizárólag az apám okozott. Annyira hihetetlen a számomra, hogy anyámat nem érdekli ez az egész. Mintha már lőre látta volna, hogy ez fog történni. Legszívesebben csak sírnék soha nem hagynám abba, de et nem tehetm meg soha. Ennél erősebb vagyok. Ki kell tartanom az eddigi életem és elveim mellett, hiszen van ami soha nem vátozik.
- Chantal! – hallom apám hangját Az idegesség a falakon át is tükröződik és fogalmam sincs, hogy mi tévő legyek. Egy napon átlépem majd a határaimat, de ez most még túl korai. Annyira szívesen válaszolnék és küldeném el, de egyszerűen nem megy. Példát szeretnék venni anyámról, aki annyira gyenge, törékeny és sebezhető. Ez az egész abszurd szituáció olyn, mintha semmis lenne a számára és csak én vergődnék legbelül. Mióta tudom, hogy mi történt folyton arra gondolok, hogy mi lenne, ha én lennék az a gyerek, akit eldobtak maguktól egy másik nőre bízva.
A nőre, akinek az életemet köszönhetem.
Nagyot nyelek. Arra készülök, hogy megszólaljak, de semi sem jön a számra. Tombolni akarok, tiltott átkokat szorni édesapámra és elhagyni mindent, amiben eddig hittem. A Roxfortot. A várost. Az országot. A rokonaimat. Mindössze egy évem maradt, amelyet át kell véeszelnem, mégis folyamatosan úgy érzem, hogy bármikor belehalhatok. Mindenkinek mutatom, hogy minden rendben és én vagyok a világon a legszerencsésebb, amikor ennek köze sincs a valósághoz.
A könnyek, mint holmi patakban a víz csorulnak le arcomon. Akkorát szipogok, mint még soha, mire sikerül összeszednem magam.
- Takarodj – suttogom magam elé. Nincs elég merszem, hogy hangosabban mondjam, így újra meghallom a nevem. Minden erőmet összeszedtem és akkor is csak halvány hangok jöttek ki az arcomon. Le kell mondanom a makacsságról, mindenről, amiben eddig hittem.
S mi a legszörnyűbb az egészben? Az apám által kijelölt, béna jegyesm még mindig azt hiszi, hogy egy nap mi ketten egy boldog családot fogunk alapítani. Gondoljon, amit csak akar. Amint vége a roxforti éveimnek lelépek. A világ másik végén leszek fellelhető.