Roméo Francis Betranche

Mert túl rövid ez az élet és túl drága
Ahhoz hogy én legyek az igazam hazugsága

Roméo


mindenkinek azt mondom, hogy harminc, és elhiszi aki akarja


Aranyvér


a családhoz, s egykoron szélsőséges eszméket támogattam, akkor amikor tényleg harminc voltam


egészen sok témában jártas


mágiahasználó


Harrison Ford


egy csoda kereste

Otthonról hozott finom távolság, csak leheletnyi, alig érezhető, csak néha a szigorban, a kemény tekintetben, a modorban, a megjelenésben, hogy ő több a fiúnál, s habár hasonlítanak: az orruk, a pillantásuk ha meglepik őket, s néhány mozdulat is, de ő azért több, mint a fia, hiszen ő családfő, a fa törzse, s belőle fakadnak az ágak, s neki mindig elégnek kell lennie, elég erősnek, elég masszívnak, hogy a hátán terheket cipeljen, hogy megpakolhassák az élete kosarát, s ő sosem rest cipekedni, minden súlyt átvállalni, s úgy vinni, mintha sajátjai lennének. S ott a lány, akivel semennyire sem hasonlítanak, aki nem több puszta létnél, egy gyümölcsnél ami nem a saját fájáról szakíttatott, s mégis sajátjaként szereti, mert a család az övé, mert ő a fatörzs, s nem fél, nem fél magára vállalni, nem fél többnek tűnni, nem fél kiállni s mindent helyesnek tekinteni, mert őt aztán nem lehet megítélni, s ha meg is lehetne, hát ki merné megtenni? Ki merne a fa törzsébe ami olyan magasztos, olyan vaskos baltát vágni? Meg aztán ha mer is, vágja csak belé, a fa nehezen dől ki.

Alkohol pára, pír az arcodon, könyvekbe bújtatott igazság: olvasott, nagyon is olvasott, s mindenhez van hozzáfűznivalója, mindenhez van egy-két szava, s nem tudja semmi sem meglepni, s ha mégis akkor azt igyekszik jól leplezni, mert őt nem érheti váratlan, mert nem hisz a váratlanban, csak abban ami valós, igazi. Egykoron sok minden volt: gyógyító, párttag, lelkes harcos, fiatal férfi a fiatal férfiak szeleburdiságával, s ő aztán tényleg az volt: kapós, s a rózsalugasba szédítette a lányokat, hogy ott lopjon csókot, mert azok még lányok voltak, fiatalok, s akkor ő még tényleg harminc volt, tényleg értett valamihez, s nem ostoba könyveket olvasott még ostobább elméletekkel, akkor Descartes érdekelte és Rimbaudot olvasott, pedig megtiltották neki, de ő szerette áthágni a szabályokat, s még most is szereti, titkon néha szamárfüllel jelzi meg, hogy hol tart a könyvben, pedig a felesége gyűlöli, s ekkor ő igazán boldog, mert bosszanthatja kicsit, s nem azért mert nem szeretné, hanem mert minden olyan megszokott körülötte, s ez a megszokás mindig is keményen hatott rá, mindig is küzdött ellene, mert ő sohasem akart egy valami lenni, egy skatulya, egy jól megérdemelt szidás, mindig valami több akart lenni, mindig más, s most mégis : csak egy fa.

 A whiskey a pohárban - pedig bort kellene innom, vöröset, ami itt termett a birtokon, mert mi szőlőtermesztő család vagyunk, s a bor a pincében halomra áll, a whiskeyt meg hozatni kell drágán, s a feleségemnek ez mindig is szemet szúr, a füstölt szagú hordó odalent a pincében, mintha számítana, mintha lenne bármi abban a hordóban a jól megérdemelt, megpihentetett italon kívül - s a tűz ropogása ott a kandallóban, mintha szükség lenne arra, hogy a tűz ropogjon: hűvösben mindig is jobban fog az elme, s az ember is hamarabb alszik el, de ilyen korban, harmincon csak pár nappal túl az ember már nem úgy alszik, s ha aludhatnékja is van, akkor az biztosan délután három és négy óra tájékban jelenik meg ásítás formájában, egy apró süteménnyel, a fotelben elbóbiskolva, s nem ilyenkor, nem a ropogó tűz mellett, nem egy könyv társaságában, nem verseket olvasva, nem az asszony hiányában: mert ebben a korban, ennyi évet leélve egy asszony mellett - és a harminc itt már tényleg harminc! - megszokássá válik minden, egy megrögzött mozdulattá. Ágyba becsusszanni, néhány szót váltani, s aggódni, folyton aggódni fölösleges dolgokon, s mindez olyan, mint most whiskeyt inni és a tűz mellett könyvet olvasni. Átlagos, s ha lehetne ebbe én most belehalnék, mert megőrjít az átlagos, megőrjít az unalom, s milyen kellemes is lenne a fotelban ülve meghalni, így ahogy mindenki ismert, ilyen átlagosnak, ilyen megszokottnak, mert csak az asszony tudja igazán milyen volt a harmincéves férfi: talán délceg, talán sármos, de mindenképpen kalandos, lovagmesékkel, bűnös érzésekkel, a rózsalugassal, az anarchizmusban való hittel, a kávészem rágással, a hosszú-hosszú sétákkal a rózsás felé. S ha kinézek arra a rózsalugasra, most is látom az akkori magamat: a fiatal férfit hátul összekulcsolt kézzel, tömör eleganciával s különböző lányokkal. Mára nem sok minden változott, de az épp elég. A fiatalból koros lett, az elegancia megmaradt, a lányok szintúgy eltűntek, s csak én maradtam meg a menyem, akinek megígértem, hogy megmutatom a kertet. S ezen is bosszankodnom kell, mert nem nekem kellene, hiszen én már mindet megéltem, s mutogattam én már kerteket, különleges növényeket, s beszéltem én már eleget fiatal lányokkal. A fiúnak kellene, vágyakozva, türelmetlen, s minduntalan várva a kis menyemre, mert a lugasba innen nem látni be, s hiába keresünk rajta fogást, foghatatlan. Eldugott kis zug a kertben, egy titkos hely, s őriz is megannyi titkot. Az enyémet, meg a menyemét már egészen biztos.