antipotter

Talán magyarázkodnom kéne, talán szarni az egészre, talán jól teszem, hogy nem csinálok semmit, csak hallgatagon bámulok a jegyre, ahogy izzik a karomon.
- Potter?
Még meginnám a tea maradékát, és ami azt illeti, be kéne kötnöm a cipőfűzőm is. Lassan felemelkedek a fotelből, lépek kettőt, nem is tudom, milyen irányba.
- Potter!
Lilás fénycsóva. Eltalálja a lábamat. A lógó cipőfűzőm helyén helyes kis masli áll (cipőfűzőből, bár nem tudom, miért érzem ezt fontosnak hozzáadni), a tag pedig elrakja a pácláját, és úgy sóhajt, mint akire ráférne egy alapos vacsora, nyolc óra alvás és egy hosszú ölelés. Rávigyorogtam. Nem viszonozta.
- Induljunk. – morogta, aztán szótlanul követtem a kandallóba, felgyulladtak az ismerős zöld lángok, aztán valami egészen más helyen ismeretlen arcok meséltek egy ismerősről, és arról, hogy miért kell ma megöljük őt.

- Dolohov, hm? – kérdeztem a tagtól, bokáig gázolva valami télvégi sárban a menedékház felé.
- Ismered őt?
- Futólag. – sóhajtottam, aztán rágyújtottam egy szál cigarettára. – De végül is mindegy.
- Ja, most már tényleg az.
Talán magyarázkodnom kéne, talán szarni az egészre, talán jól teszem, hogy nem csinálok semmit, elvégre mivel is foglalnád el magad azelőtt, hogy megölsz valakit? Izzadó tenyér. Két slukk után el is dobom a cigim, megállunk az ajtó előtt, mély sóhaj, még mélyebb sóhaj, súg valami olyasmit, hogy nyugi (és a történelem folyásában először ez most tényleg meg is nyugtatott), aztán kopogtam egyet és még egyet és még egyet.

A vasárnapban mindig van valami. Valami a szombat ígéreteiből, a hétvége szabadságából, és a hétfőből, a hétfő goromba elevenségéből. A vasárnap mindig más. Más, mint a szombat nyugalma, másabb benne a reggeli lustálkodás, a tízórai kávé, másabb a levelek bontogatása, az ebédnél a tányérhoz ütődő evőeszközök csilingelése, más a titokban elszívott cigaretta kesernyés íze, más Silje dorgáló hangja, az ikrek hangos kacaja, más benne Anastasiya panaszos sírása, más a kutya ugatása, a cukor édessége. Van bennük valami, valami megmagyarázhatatlanul elmúlás ízű. Amitől az ember csak bágyadtan gondol bele a rohanó időbe, és a holnapba, a következő hétbe, a hétfőbe.
Szeretném ha most megállna az idő, hogyha így maradhatnánk örökre: a fürdőszobában, víztől nedvesen és fürdőhabtól habosan, amit a pancsoló gyerekek löktek ránk. Ha minden így maradna, akkor ebben a pillanatban Silje nevetve, és engem nézne, de a keze a kádban lenne és Anastasiya hirtelen fekete fürtjeit nedvesítené. De a pillanat tovább siklik, a szél viszi, a gondolat.
- Uram, két férfi kopogtat.
A manó hangja baljóslatúan töri meg a vasárnap keserét, engedve, hogy Silje kapkodva nyúljon a gyerekekért, hogy minduntalan csitítsa őket, és igyekezve húzza őket öltözni. Én pedig felegyenesedem, erőltetett menetként vonulok lefelé, kegyetlenül rossz érzéssel.
A pálcámat szorongatom a jobb kezembe, az ajtót pedig lassan tárom szélesre. És ott állsz te. Te akinek itt sohasem kellene megjelennie. A jelenléted pedig az eddig megágyazott félelmemet takargatja, de nem kedvesen, ahogyan várnám, dühös, vad mozdulatokkal teszi.
- Uraim, maguk már vasárnap is dolgoznak?

És akkor kopogtam még egyet, szívtam a hülye cigarettát, úgy nagyjából másfél slukkot, aztán elhajítottam. Az apró narancssárga csóva szépen tarkította a napfelkelte buzgó fényeit. A tag rosszallóan csóválta a fejét, bentről valami neszezés szűrődött ki, amitől felfordult a gyomrom. Már sokkal előbb elhatároztam, hogy nem tetszik ez az egész nekem. Nem kihátrálni akartam, ne értsd félre, inkább csak túl lenni rajta.
Meg újra megtalálni azt a gondolatot, ami gondolat mentén tényleg mindegy az, hogy ő él vagy hal-e.
Nem, ha mindegy lenne, maradhatna akár életben is.

Én feszengve álltam, egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom (aztán fordítva, vissza és újra ugyanezt), a tag pedig csendben méregetett, azzal a nyugalommal, ami nyugalom csak arra jó, hogy biztos legyél benne, hogyha arra kerül a sor, majd ő befejezi a melót, és nem, nem áll meg Dolohov-nál, téged is bevesz a buliba.

Te mit csinálnál, ha meg kéne ölnöd valakit? Mindegy, hogy miért, de akkor is muszáj lenne.
Próbálnád minél gyorsabban és fájdalommentesebben csinálni, nem? Pálcát előre szegez, átkot elmormol, célba talál és akkor köszönöm szépen, viszont látásra. (Özvegye az M38/12-es formanyomtatványt kitöltve kérvényezheti a Minisztériumnál özvegyi nyugdíját.)
De mi van akkor, ha muszáj megtenned, de igazából annyira nem is akarod?
Természetesen elkezdesz tökölni.

Nyílik az ajtó, a pálcám előre szegezve, Dolohov arcától kiver a frász, de tettem a világnak egy szívességet, és minden erőmet bevetve nem sápadtam és nem ájultam el. Nagyon.
Most jönne a rész, hogy átkot elmormol, ugye?
- Pofa be!
Oké, ez nem egy átok volt. Egy törtpillanatnyi hatásszünet, gyors és tiszta munka kéne, tulajdonképpen három másodperc múlva már itt sem kéne lennünk, és erre...
...erre a pálcát a torkának nyomtam, és kissé meglöktem a vállánál, hogy kezdjen el hátrálni, hogy bemehessünk.

Bassza meg, vagyis inkább baszd meg . Ez most tipikusan az a helyzet amiben nem tudom, hogy mit kellene kezdnem, mit kellene mondanom, mert hát egy ilyen alak, egy ilyen köcsög, mint te nekem nyomja a hülye pálcáját, és felszólít, hogy fogjam be. És nekem minden bizonnyal így kellene cselekednem, befogni a számat, hátrálni, hagyni, hogy a pálcádat belém nyomd, olyannyira az arcomnak szegezd, hogy amikor kimondod azt amiért jöttél, érezzem a forróságát a végén, érezzem, ahogy a mágia megelevenedik, és belém vág. És én ettől az érzéstől most meglehetősen rettegek, mert eszembe jut Silje, s a gyerekek, s nagyot is nyelek, érzem ahogy az ádámcsutkám olyan egészen keményen siklik a torkomban, s tudom, hogy te is látod, meg az a másik aki itt áll veled, és én ténylegesen nem tudom, hogy mit tegyek, s csak reménykedni merek benne, hogy Silje már nincsen itt, hogy a gyerekeket felkapva elhoppanált valahova messzire, s soha többet nem tér vissza.
Meglöksz, a pálcádat a torkomba mélyeszted, és én többé már nem tudok nem hátrálni, mert akkor mind a ketten hátraesnénk, és akkor a tested nekem nyomódna, és én még rosszabbul érezném magamat, mint most.
Egyet lépek hátra, de csak egyet, egy egészen aprót, hogy ne jöhessetek annyira nagyon be.
- Mit akarsz itt Potter? -
Kár lenne finomkodni, kár lenne már lefutni a fölösleges köröket, hiszen baszd meg itt állsz, a kurva pálcád a torkomnak nyomod.

Természetesen el kezdesz tökölni.

Valahogy csak meg lehetett volna úszni, hogy lássam az arcát, tudod, lett volna valami fene mód megnyugtató, ha nem az az arc bámul rám, ami arcot talán már korábban is bevertem párszor (és még ő hányszor engem!), meg volt valami furcsán perverz élvezet utána szólni a folyosón (vissza is szólt), vagy mondjuk a falhoz lökni (miután kigáncsolt), egyszer talán komolyabban össze is verekedtünk, de már nem emlékszem, mi lett a vége. Oké, most ebben a pillanatban, le kell azért szögezzük, hogy elég kevés dologra emlékszek hirtelen. Tudni, hogy ölni kell, pontosan az ellentéte lehet annak, ahogy az életed végigpörög előtted a halálod előtt.
Minden elveszik.
Nincsenek megfogható gondolataid, csak arra próbálsz koncentrálni, hogy ne remegjen a kezed, az látszik a pálca végén.
Csőlátás.
Túl magas pulzus.
Csak. Mondd. Ki. Azt. A. Kurva. Átkot. Ne. Állj. Le. Csevegni. Te. Nyomorult. Patkány.

A baj az, hogy ez az arc kevésben különbözött attól, ahogy nem olyan rég festett még. A felnőtt vonásokban még volt valami egészen gyermeki, valami olyasmi, ami mindig is megvolt benne, meg amit egyébként csak egy nyolc éves arcán tudnál elképzelni viszont.
Látom, hogy fél. Ő látja, hogy én hogy félek?
Akarom, hogy lássa?
Közelebb csúszok, ahogy hátra lép, ha a fene fenét eszik is, ennek

ennek a végére kell érni

és

- Mit gondolsz? Jehova tanúi vagyunk. - mondta ezt a tag, aki látszólag beleunt a várakozásba (én meg értetlenül néztem előbb Antonin-ra, aztán meg rá, hátha valaki elmondja, mi az a jehova), kicsit félre lökött az útból, hogy aztán Antonin-t a kicsinél tán kissé erősebben lökje el az útból, ha már az úr elfelejtett beinvitálni minket, majd akkor így - hátha. Vagy valami ilyesmit mondhatott, de egy a fickó egyébként nem egy szószátyár, mind ez a szó egyetlen sóhajként jött ki belőle.

Krákogom egyet, mert végül is mi a szart csináljak, hogyha két ilyen alak van a bejárati ajtómban?
A legszívesebben rájuk csuktam volna az ajtót, de mivel az nem megoldás, vagyis megoldás de nekik kurvára nem tetszett volna, s lehetőleg az előtt megakadályozták volna mielőtt teljesen becsukom az ajtót, vagy az egész házat rám robbantották volna. Így hát lehetőség az nem sok adódott nekem, éppen csak egy egészen kevés, ami kimerült ott, hogy egészen értetlenül, meglepődve és félelemmel bámultam bele a képükbe.
Mert mi a szar van? Mit keresnek ezek itt?
És valahol mélyen tudtam azt, hogy egyszer el fognak jönni, de ki gondolta volna, hogy ilyen hamar, meg hogy pont Potter akinek a fejét így is túl sokáig kellett bámulnom a Roxfortban, meg hogy pont az az ipse, akinek a szája olyan furán áll, hogy az ember képtelen mást tenni, csak azt bámulni?
Miért nem jöhetett valaki más, valaki ismeretlenebb, gyorsabb és kegyetlenebb? Vagy ki tudja? Valószínűleg kegyelmesebb lenne az a halál amit nem előz meg bájcsevej, de annyi vér a pucámban nincsen, hogy rájuk ordítsak: öljetek már meg.
Mert nyilván ezért jöttek.
Mi másért keresett volna föl két ilyen alak, ha nem azért, hogy rendesen kinyírjon?
Magamra erőltetek egy mosolyt, ami annyira szegényes, hogy inkább siralmas. Mi a szarért kellene mosolyognom rájuk, amikor a tag úgy meglök, hogy kissé nekicsapódok a falnak.
Ó Uram, add hogy kurva gyorsan nyírjanak ki és egy percig se szenvedjek!