Tanizawa Daisuke

"Az ember azon kapta magát, hogy minduntalan kávéházi sarokasztaloknál sugdolózik, és közben azt latolgatja, vajon a szomszéd asztalnál nemaurorpicli ül-e.”

Dai, semmi más


22 éves


aranyvérű


Voldemort


animágia


halálfaló


Yamazaki Kento


hozott, saját karakter

Apa: Tanizawa Daichi, aki Voldemort egyik szövetségese. Évtizedek óta hordja a sötét jegyet, és hűséges a Nagyúrhoz. Nem mindennapi a kapcsolatunk, szerintem emiatt nem is lehetne az, de tisztelem és szeretem a fatert. Sokszor nem értünk egyet, ekkor szokásom megkérdőjelezni a férfit, viszont nagyobb, egetrengető vitáink nem szoktak kialakulni.
Anya: Tanizawa Sakura, akinél jobb édesanyát nem is kívánhatnék. Ő az a személy, aki csendben tűri az apám dolgait, viszont ő egyik párthoz sem tartozik teljes mértékben. Minden szeretetet megkaptam tőle, ebben nem volt hiányom, egyszerűen csodálatos nő. Minden pillanatban számíthatok rá, ahogy más emberek is, arcán folyton ott ül a szeretetteljes mosoly.
Húgom: Tanizawa Sora, alig pár évvel fiatalabb nálam, szeretetre éhes kistinédzser, akinek megadom ezt a hiányát. Szeret velem lógni, ezért jött utánam Angliába, ahol éppen a Roxfortban tanul Griffendélesként. Gyakran váltunk levelet, ő még nem vesz részt a halálfalós cselekedetekben, szerencsémre. Nem szeretném ilyen veszélynek kitenni, túl törékeny ahhoz a lelke, illetve a teste is.
Öcsém: Daniel Young, akiről az iskolában derültek ki az igazságok. Nem változtatnék a helyzeten, szeretem a fejét, ahogy az élethez, valamint a legtöbb dologhoz áll, a saját dolgaimba sem szívesen keverném bele, holott ez nem csak rajtam múlik. Beszélgetéseink nyugodtan telnek, egyikőnk sem a „mindjárt felrobbanunk” típus, így a nehéz helyzeteimet vele osztom meg.
Szövetségesem: Maeda Nanami, akit egészen pisis korom óta ismerek, valamint tűrök el magam mellett. Ez az eltűrés átváltozott tiszteletté, majd szeretetté, és féltéssé. Nem szeretem, ha nélkülem mászkál, vagy baljós dolgot csinál, általában utána én húzom ki a seggét a nehéz helyzetekből. Ilyenkor elhúzom a számat, ha nem róla lenne szó, biztos nem így cselekednék. Őt szeretem, nem adom másnak. Ő az enyém

Az idegenek számára emberkerülő személynek tűnhet, olyannak, aki van, de semmit se mond, vagy tesz. Pedig ez így nem teljesen igaz rá, csak meg kell találni azokat a dolgokat, amik érdeklik. Ilyenek például a sötét varázslatok, fegyvere, minden ezekkel kapcsolatos dolgok, szóval vannak olyan dolgok, amikkel meg lehet fogni, és amikre sok időt szentel. Jó a logikai képessége, azonban hajlamos rá, hogy a kész tényeket megkérdőjelezze. Csak azt ismeri el, amit látott, vagy a saját bőrén tapasztalta. Nem szereti az emberek társaságát, kivételek természetesen mindig akadnak, valamint nehezen bízik meg bennük. Céljaiért harcol, nem hagyja őket veszni, nem ad fel semmit könnyen, kitartó típus. Rossz tulajdonságai közé tartozik, hogy sok mindent poénként fog fel, ami másoknak már sértő, emiatt könnyen bántja meg az embereket viccesnek szánt megjegyzésekkel. Úgy is mondhatnám, hogy érdes a humora. Néha direkt csinálja mindezt. Inkább otthon szeret ülni, mintsem kimozdulni, de van egy sport, amiért megéri számára kikelni a bőrfotelből, ez pedig a tenisz. Csak szórakozásból szokott játszani, nem űzi profi szinten, semmit nem szeretne kezdeni vele, ezért versenyekre sem jár. A többi emberhez való hozzáállása változó. Vannak helyzetek, amikor abba a hibába esik, hogy külső alapján ítél, főleg, ha az illető a húgát vagy Maeda-t próbálja megkörnyékezni. Nem bízik meg senkiben, de ez érthető, hiszen az apja dolgai nem engedik. Néha ezt nagyon sajnálja, mert nem nyílhat meg annyira az emberek előtt, mint az átlag, amiből gyakran problémája van. Voltak barátai, akik azért hagyták cserben, mert nem mondott nekik semmit a szüleiről.
A családhoz nagyon ragaszkodik, mindennél előbb állnak számára, ahogy az elvárható, ilyen tekintetben még a Nagy úr sem élvez előny. Ha megbízzák egy feladattal, azt alázattal csinálja, kihozza magából a legjobbakat, természetesen akkor, ha az neki is kedvező.

22 éve születtem Japánban, azon belül is Oszakában. A születésem előtt hét hónappal házasodtak össze a szüleim, olyan esküvő volt, amilyet édesanyám szeretett volna. Mindketten aranyvérűek, én is az lettem. Nem sok időt tölthettem el itt, apámat egy ismerőse hívta Tokióba, aki szívesen ment, és vitt minket is. Édesanyám, a legtöbb anyához hasonlóan imádott engem és mindent próbált megadni, de édesapám nem engedte, hogy elkényeztessen. Eközben apám rendezte a saját kis ügyeit, ebben az időben csatlakozott Voldemort híveihez, és kapta meg a Sötét jegyet.
Így ismerkedtem meg anno Maeda-val is. A szüleim jóban vannak a családjával. Akkoriban utáltuk egymást a lánnyal, ezért ott tettünk keresztbe a másiknak, ahol lehetett. Innen is csókollak, Maeda!
Varázserőm hamar megmutatkozott, éppen a lány egyik cipőjét akartam tönkretenni, ám mielőtt belekezdhettem volna, azok már szétszakadtak. Hozzájuk sem kellett érnem. Aztán egyszer történt valami, ami megváltoztatta a vele való kapcsolatomat. Néhány fiú keménykedni akart Maeda-val, cikizték, és kire maradt a nemes feladat, hogy megvédje? Természetesen rám. Nem csináltam nagy bajt, csak olyanokat mondtam a tagoknak, amiktől megijedtek. Ezután lettünk elválaszthatatlanok, olyanok, mint Bonnie és Clyde. Szeretem a párosunkat, általában ő az, aki kitalálja a dolgokat, én meg végrehajtom őket. Mindketten azt csináljuk, amiben jók vagyunk, emiatt működik ilyen szépen a duónk. Ezután próbáltuk a lehető legtöbb időt együtt tölteni.
Otthon megtanították a számtant, az írást meg a hasonlókat. Ezek után jöttek a könnyebb bájitalok, amiket bárki el tud készíteni, a pálcamozgatás alapjai és a hasonlók. Előbbit nem igazán szerettem. Nem mondom, hogy nem ment, de nem is fogott meg különösebben. Az jó volt, mikor Maeda-val direkt egy-két hozzávalót kihagytunk, vagy többet raktunk bele, aztán felrobban a pince, de az már kevésbé, hogy utána nekünk kellett kitakarítani, segítség nélkül. Ilyenkor persze a legegyszerűbb dolgot csináltuk: ráfogtuk a másikra. Eközben tanulnom kellett angolul és koreaiul, de ez sem volt a kedvencem, nekem egyszerűen nem mennek a nyelvek.
A 11. szülinapomon megérkezett az értesítő, miszerint felvettek az angol varázstanodába. Általában a gyerekek várják a mágussulit, de nekem nem fűlött hozzá a fogam. Ekkorra már megvolt a húgom. Aranyos lányka, imádott szórakoztatni, még mindig olyan vagyok számára, mint egy védőangyal. Ilyenkor aranyos volt, viszont, ha akart valamit, akkor addig hisztizett, míg meg nem kapta, szó szerint boszivá változott. Ő sem akarta, hogy suliba menjek, de muszáj volt.
Az első két évem eseménytelenül telt, harmadikban viszont beindultak a dolgok. Volt egy tanár az iskolában, aki a tanítványává fogadott. Nem tudom milyen meggondolásból, talán valamit látott bennem, vagy kitudja. Megtanította, hogyan kell kihasználni a rossz helyzeteket, előnyt kovácsolni bizonyos dolgokból, illetve, hogy miként tudom hatékonyan megoldani a problémáimat, később az animágiát is tőle sajátítottam el. Minden évben indul hoppanálás tanfolyam, de csak azoknak, akik betöltötték a 17 életévüket. Én is jelentkeztem, mert még a vizsga előtt nagykorú lettem, ezért a nyár második felében levizsgáztam. Gyakorlás közben egyszer elhagytam a szemöldökömet, de ennél nagyobb baj nem történt.
Édesapám közben intézte a saját, sötét ügyeit, amikbe előszeretettel vont be engem is. Az angol elintéznivalókat szerette velem megcsináltatni, így tettem szert az itteni kapcsolataira. Az iskolában megismerkedtem egy hasonló kaliberű figurával, Daniel személyében. Sokat jártunk kocsmázni, a barátnőjével is jó kapcsolatot ápoltam (nem félreérteni, barátnak a csajára soha nem nyomulnék), szóval hamar vált a bizalmasommá. Egyetlen egy találkozás apámmal, és minden elindult a maga leejtőjén. Kutatni kezdett utánunk, és kiderült, hogy nem csak mi vagyunk „rosszfiúk”, de ő az öcsém, a féltestvérem. Mindenkit lesokkolt a hír, viszont nem zavar, sőt örülök is neki, így nem csak húgom, hanem öcsém is van.