Most épp óra vagyok: azzal múlatom az időt, hogy valaminek látszom, miközben nem mutatok túl önmagamon. Hallom a szalont beszövő dallamot, ismerős is - bizonyára el tudnám játszani egy hangszeren, legalábbis Cailin nevelése lehetővé teszi az ilyen óvatos becsléseket, ugyan, akadt valami, amihez Cailin nem értett? Komolyan veszem a mímelését, de lelket nem adhatok a játékomnak, úgyhogy most éppen óra vagyok, órát játszom az elegáns pózba meredve, kezemben egy nyitott könyv, amit néha megemelek kissé, lapozom egyet, hogy ne maradjanak tétlenek az ujjaim. Butaság lenne így lebuknom, de annyira azért nem foglalkoztat Cailin élete, hogy sokkal többet akarjak tenni érte, esetleg a muszájon túlmutató tevékenységekbe öljem magam.
Érzem magamon az édesanyja figyelmét, lapozok is egyet, halkan sóhajtok egyet, ahogy a csillapodó pulzusom elalszik - nincs bennem semmi különös, hibát pedig biztosan nem találhat. Tik-tok, óra vagyok, fordulj másfelé, Cailin csak egy kis, helyesen működő óraszerkezet, ami biztosan nem tenne az akaratod ellen.

Milyen bosszantó dolog az idő - rohannia kellene most, hogy nincs jelentősége, hogy nincs felette igazán uralmunk, sem Cailinnek, sem nekem, de meglassul, megfagyni látszik, és hideg, olyan hideg, mint semmi. Jégbirodalomban a március.
Nyelek egyet, mikor úgy érzem, most lenne helyes, most illik - mikor lapoztam az imént? Korai lenne, vagy késő? És mennyit kell még várjak a vacsoráig, hogy utána eltűnhessek a szoba ajtaja mögött, és gondtalanul feküdhessek, nem mímelve már semmit, főleg nem egy létező, lélegző személyiséget, akinek nem szántak több szerepet a bútorénál.
Az óráénál. Tik-tok, most épp óra vagyok.
Mutatom még én is azt, ami elmúlt.

Kezd elviselhetetlenné válni valóságunk súlya a vállamon. Kezd elviselhetetlenné válni a felelősség, mely olyan emberekhez köt örök időkig, akiknek talál már nincs szüksége rám. Nem is az bánt, hogy ez talán igaz – az bánt, hogy nem tehetek értük semmit, holott olyan egyértelmű, valakinek mégis csak tennie kellene értük valamit. Valakinek mégis csak segítenie kéne. Valakinek… valakinek talán csak meg kellene ölelnie őket, és azt rebegni, hamis, üres ígéretként, hogy „minden rendben lesz.”
De ez a család nem így működik.
Ez a család sosem így működött.
Minden gyermekem előbb kúszott el az ölelésem elől, minthogy szerintem annak ideje lett volna, az egyetlen pedig, aki maradt, annak már rég mennie kellett volna. Gondterhelt ráncokkal teli a homlokom, haragosnak tűnhet a szemöldökök alacsony hunyorgása, pedig nem haragos vagyok, kétségbeesett vagyok, szépen lassan, minden nappal egyre erősebben telepszik rám saját tehetetlenségem okozta kétségbeesésem, és Cailint nézni, ahogy olvas, vagy inkább csak szavakat néz egy lapon, egyáltalán nem segít ezen az érzésen, sőt, még mélyebb árkot ás magának bennem a sötétség.
- Cailin. Meg tudná egyáltalán mondani, hogy mitől lenne képes úgy viselkedni, mint aki jelen is van idehaza?
Már rájöttem: nem számít, mit mondok, nem számít, mit mondhatnék, nem számít, mit nem mondok, vagy mit nem mondhatok, ahogy az sem, mit gondolok. Szülők és gyermekeik talán a világ minden pontján arra kárhoztattak, hogy ne érthessék meg egymást igazán. Ám hiszem, hogy a világ nem minden pontján árnyékolják az emberi kapcsolatok nehézségét ilyen baljós körülmények, mint a mi ittünk, és a mi mostunk.

Fogalmam sincs, mire számítanak tőlem - elég világossá tették, hogy a szerepem nem fakultatív, kiút belőle pedig egyáltalán nem lehetséges, legjobb lesz hát, ha abbahagyom a dacolást az akaratukkal, amelyet még csak nem is haragból vagy méregből hoztak, hanem csak megörököltek. Így illik, így is lesz, sehogy máshogy, épp elég baj, kedvesem, hogy a nővére és a bátyja ellene szegült, mitöbb, a lázadás minden létezhető módját kijárták ön előtt, önnek mi oka lenne követni őket? Még csak nem is szerelmes, nem csábítja egy tiltott gyümölcs illata, ígérete.
Ha észérveket kellene felvonultatnom, az végképp nem érné meg a fáradtságot - de felnézek, mikor megszólít. Cailinben megfogalmazódik néhány azért, milyen kedves tőle, hogy erőlködik párat, aztán elhallgat inkább, és rám hagyja az egészet, mint az utóbbi időben mindig.
- Sajnálom, ha viselkedésemmel ellenszegültem az akaratának, bocsásson meg, édesanyám. - bűnbánónak tűnök, legalábbis azt hiszem, az így nézhet ki az arcomon. Felismerem a mimika vonaglását, a lesütött tekintetet, talán még egy kis könnycseppet is ki tudnék sajtolni magamból, de az túlzás lenne, végül is csak megszidott, nem komoly az egész. Az ilyen formalitásokban rejlik a kommunikáció legtöbb logikája és finomsága, felesleges lenne hát elrontanom a hangulatot azzal, hogy megszegem ezeket a ki nem mondott normákat. Lapozom egyet, épp időszerű lett. - Kérem, csak mondja meg, mit tehetnék, hogy eloszlassam kételyeit magammal kapcsolatban.
Majdnem hozzá is teszem, hogy odaadó szolgája vagyok, de az nyilván nem illene valakihez, aki ennyire empatikusnak képzeli magát - esetleg talán az is, de visszafogja a kezét némely meggyőződése a nemével kapcsolatban. Legalábbis erre következtetek, mintha lenne jelentősége a véleményemnek. Azóta a bizonyos veszekedésünk óta igyekszem elkerülni a tekintetét és a nemtetszését, de ezek szerint alábecsültem a szándékait: nem a puszta engedelmességemre van szüksége, hanem az egész lelkem minden főhajtására valami előtt, amitől ő is félni látszik. Te csak mosolyogj, boldog Anglia, gyermekeid akkor is félnek hatalmadtól, mikor rég koporsóba tettek - mert aranyvérűnek lenni nem jelent többet egymás kínzásánál ebben az évtizedben, egykori eszméinkből ennyi maradt, és mi vele porladunk majd gyermekeinkkel és unokáinkkal együtt.
- Ígérem, mindent úgy teszek, ahogy elvárja tőlem.

Természetesen csak arra tudok gondolni, hogy szánt-szándékkal bosszant minket.
Megmutatja, milyen sótlan, milyen élettelen egy olyan gyermek lelke, mely örökké csak a szülei szavain csüng, és engedelmes rabszolgaként még akkor is fejet hajtana, ha konyhakést adnék a kezébe, melyet saját torkához kell szegeznie. A végletek embere. Mindig is az volt. Nekem pedig rettentően sok energiámba kerül az, hogy lenyeljem a torkomat kaparó ordítást, kivakarjam szemzugokból kipotyogni akaró ezüst-könnyeket, ökölbe szorítsam a karmokat, melyek erőszakkal akarnának megragadni, megtépni, véresre marni valamit, vagy valakit, hogy végre a helyére álljon már a világom.
Miközben tudom - sosem fog. Talán már sosem fog. Talán ezt már akkor is tudtam, amikor elveszítettem Agathát, az elsőt, az emlékek polírozásában tökéletessé válót...
- Merő feleslegesség ennyi szót pazarolni arra, amit kifejezhetett volna annyival is, hogy "nem, nem tudom" - hiszen nem válaszolta meg a kérdésemet, a felelete arra utal, hogy nem is tudja, de persze, lehet, hogy egyszerűen csak nem is akarja, és én megint, mint friss dió naiv törője azt hiszem, megszerezhetem az érett magokat, de a magok nem adják magukat, és hiába is adnák, hiszen még keserűek és éretlenek. Pont, mint a lányom, pont mint a szív, mely dacosan megtagadja, hogy akár egy parányit is kiadja magát nekem, még akkor sem, ha én hoztam a világra.
- Ha így lenne, Cailin, ez a beszélgetés meg sem történne - ha minden úgy lenne, ahogy én várom el? El tudom képzelni, milyen lenne az, de felesleges. A dolgok sosem történnek úgy, ahogy én elvárnám.
Soha nem a boldogtalanságukat várom el, más mégsem jut nekik.

Elképzelhető, hogy még a múltban volt valami hajlandóság bennem - Cailinben - arra, hogy megértsem édesanyámat, hogy valami módon mímelni is akarjam, esetleg tükrözni a mozdulatait, a gesztusait, hogy azon a hangon nevessek, amin ő tanított, hogy oly köztiszteletet öltsek magamra, amely leszűrődik fényéből.. És tökéletesen megértem, hol döntöttem úgy, hogy egészen más utat választok, bár ekkor még úgy véltem, ez egyszerűen így alkalmasabb, köze sincs semmiféle megbántottsághoz, fájdalomhoz. Miért lett volna? Szilárd családom kicsit felhős, de mindig óvó körében nem volt szükségem arra, hogy ízlelgessem azt a mostanra nosztalgikussá fakult haragot, csalódottságot, holott ha bárkinek joga lett volna eféle érzelmekre, az ő volt, ő és apám. Egyikük sem óhajtott hozzám hasonlót, sőt, eredetileg talán még én sem.. de erre már kitértem. Fárasztó ez a sok önismétlés.
Nem mondtam ki alig hatévesen, de ott, azon a fán ülve - mert hamar rájöttem, hogy a bújócska szabályai nem tiltják, hogy messzebb kerüljünk annál, mint számítanak rá, még ha nem is hiszik, képesek vagyunk átmászni a kerítésen ebben a ruhában is cipőben, és végtére is lányok vagyunk, nem is illene ugye - egyetlen mélyreható tűszúrással, akaratlanul tudatta velem, hogy nem tart rám igényt: nem mint lányára, rokonára, a kislányra, aki akkor már nem a legkisebb volt, de aki a legjobban igyekezett az apja kedvére tenni, hanem rám, az igazi lényemre. Édesanyám erre csak emlékeztetett legutóbb, nem újdonság ez.. én pedig nem haragszom rá. Akkor lehetett volna, az évek alatt kellett volna, most kötelező lenne, de... de már minek? Felesleges erőfeszítés minden, anyám, amit tettem, tehetnék és még tenni fogok.

Bólintok egyet - rábízom, úgy érti, egyetértek, vagy csak láttamoztam a véleményét. Végül is elég egyértelműen megfogalmazta, mit gondol a szabályos válaszaimról, hát nem kínálgatom őt velük tovább, ha épp nem elkerülhetetlen. Lapozom egyet, bár ki tudja, talán túl korán.
- Mit kíván tőlem, mit tegyek? - valószínűleg nem tudna olyat mondani, amit itt helyben ne cselekednék meg, amire ellenkeznék. Tulajdonképpen most jut eszembe, hogy talán unatkozik a sok félelem között mégis, és én remek alanya lehetek mindennek. Marius megcselekedte végre, amit olyan sokáig húzott, a húgom az iskolában, apám pedig ügyeit intézi - mi maradtunk a családi mauzóleum élő szobrainak, csak ránk marad szórakoztatni a másikat.

Minden keserű és a savanyú a nyelvemen, méreg minden kimondott, de ugyanúgy minden elhallgatott szó, és nekem elegem van belőle, hogy nem mondhatok senkinek semmi jót, és nagyon olybá tűnik, nem is tehetek semmi jót, de még csak olyasmit sem, ami számítana.
És mégis. Szinte az is elviselhetőbbnek tűnik, hogy egyedül legyek a hatalmas házban, mintsem Cailinnel, aki ennyi erővel akár halott is lehetne, s a gondolat keresztbe lenyel, és kínos lassúsággal kezd emészteni. Nyilván egyik gyermekemet sem kívánom halottnak, és egyik gyermekemnek sem kívánok boldogtalanságot, a középső lányommal mégsem tudok mit kezdeni, és nem tudom felidézni a pillanatot, amikor vele kapcsolatban először hibáztunk, először tévedtünk, de minek is? Most már talán túlságosan is késő. Most már ez sem számít, ahogy nem számít semmi sem, most már csak tűrnöm kell addig, amíg meg nem üljük az esküvőjét, és akkor többé nem nekem kell bajlódnom vele. Kanál vízben tudnám megfojtani saját magamat, amiért ez a gondolat egyáltalán felüti bennem a fejét, mint a vérszagra gyűlő éji fenevad...
- Semmit. Én már nem kívánok magától semmit.
És azt hittem, korábban sem kívántam tőle soha túl sokat, csak éppen eleget, de minden bizonnyal tévedtem ebben is. Vagy fordítsuk meg - talán mindig is ő várt tőlünk túl sokat, olyan dolgokat, melyeket eleve nem lehettünk képesek megadni neki? De hát nem a szülők hibája végeredményben gyermekeik minden gondja? Mondanám, hogy ez afféle teher, ami alatt összeroppannék, de hiszen még mindig állok. Egyenesen, büszke állal, ahogy mindig, és még mindig itt vagyok. El tudom viselni.
A manó bedöcög a teával, én pedig a szokásommal ellentétben nem a szófára telepedve fogyasztom el, csak elmarom a csészét a tálcáról, és az ablakok felé fordulok, csakis azért, hogy hátat fordíthassak a lányomnak, és ne kelljen néznem ezt az ócska, lelketlen színjátékot.

És ilyen könnyedén lemond rólam, a velem való maradék vesződésről, tüntetőleg, mint egy igazi hölgy, mert anyám mindenekelőtt kiváló példa, amelyet követni már késő, figyelni azonban soha: és mit tehetek azon kívül ellene, hogy elfogadom a döntését? Nincs szüksége igazi hangerőre, lobogó palástra vagy a jog pallosára, ő úgy uralkodik felettünk, ahogy a muszáj a lehet felett, és minden erőfeszítésem hiábavaló. Mindig az volt - olyan ijesztő számára a lehetőség, hogy ez a lázas ellenállás a vérünkben volt, ezek szerint az enyémben is titokban, csak sokáig elaltatta a kötelesség és az irántuk való szeretet?
A szeretet a legijesztőbb gyilkos fegyver - soha nem számítunk rá, hogy ez vet véget az életünknek, és mégis úgy képes kivégezni, hogy irgalomnak tűnik közben. Még így, ilyen üvegsimán és jéghidegen is érzem, hogy fáj a lemondása, fáj az a kis csillanás, amellyel örökre elfordult, és megtagadja magát, a maga vélt tökéletességét tőlem, az elherdált szeretet tárgyától. A nővérem öngyilkossága - nem mondtam ki soha, Cailin sem mondta ki soha, senki nem mondta ki soha - és a bátyám árulása még bűnként is nemesebb, mint az én létezésem és megfelelni vágyásom. Elengedte a kezemet.
És mégsem fog elengedni - nem, amíg Cailin életben van, nem, amíg be nem teljesítem a sorsomat, mert így KELL LENNIE, ÉS ÍGY LESZ. Egyszerűen csak kevésbé sajnál érte, de miért is tenné, ő megtalálta apámban minden reményét, nincs szüksége a gyermekre, akit tisztességesen eltemetni sem lehet, mint mártírt. A szeretet mártírját: én egyszerűen nem vagyok többé érdemes arra, hogy tárgya vagy érzője legyek.
Anyám megbánja a létezésemet.
- ..semmit. Megértettem. - felállok a helyemről, leteszem a könyvet magam helyett. Érintetlen hagyom a csészét, úgysem kívánja már a társaságomat, én pedig az italt. - Soha többé nem leszek terhére, ígérem. -  kisétálok a helyiségből, felteszem, mindenféle ellenkezés nélkül. Nem kell többé úgy tennem, mintha jelentene valamit a jelenlétem a várakozáson túl, mert nyilván nem dobna ki a házból, amíg törvényes úton meg nem szabadul tőlem. Egyébként sem volt más a tervük, nem hajlottak egyezményekre, ahogy eredetileg képzeltem, feleslegessé vált mímelni is, hogy a családtagjukként igényt tarthatok az érzéseikre. A Birodalomban a tavasz ezúttal korán érkezik..
Oly korán, hogy egyetlen délutánig tart, mielőtt ismét tél lenne.
Milyen szép volt látni a virágzását.