Damage

Karjaim elzsibbadtak már a sok pálcamozdulattól. A kórház falai szinte felismerhetetlenné váltak, vér és halál bűze terjeng a levegőben. Sötét talárom fehér por díszíti, a maszk pedig már oly kényelmetlenné vállt, hogy alig vártam, hogy levehessem. Körülnéztem. Sehol egy lélek, mindenki elmenekült vagy meghalt, én pedig itt maradtam ellenőrizni néhány halálfalóval, pedig milyen jól szórakoznék inkább az erdőben, ahová vitték a túszokat. Csak néhány óra: gondoltam magamban, miközben a cipőm kopogása hallatszott csak az üres folyosón. A képek mind zsörtölődtek, már akik nem bújtak el, nem léptek át másik portréba, őszintén idegesített néhányuk, legszívesebben összezúztam volna, de nem, nem ezért jöttem, nem fecsérelhetem az időt erre. Ahogy egy emelettel lejebb értem, egy nagyobb törmelékkupacot kellett eltávolítanom, hogy a folyosó megközelíthető legyen. Amint átjutottam, leporoltam magamról ami még lejött, és ahogy a félhomályban előretekintettem, megláttam egy férfit, amint vonszol valakit magával. Fekete gomolygó felhőként siettem oda, álltam a férfi útját, pálcámat pedig kérdések nélkül szegeztem rá... de amikor megláttam, hogy kit vonszol, nem is akartam feltenni egy kérdést sem, csak kimondani az átkot, és elhopponálni a lánnyal. A leendő feleségemmel. A húgommal, aki eszméletlenül feküdt a másik karjaiban.
- Mégis mit képzelsz magadról, mit csinálsz!? - Mordulok rá olyan erőteljes és olyan határozott hanggal, hogy látom rajta, megrémül. Talán a nyakához fogott pálca is közrejátszik.
- Én csak... én csak... gondoltam kiviszem innen. Utána értesítettelek volna. - Szavai mintha üres kongásként hangzottak volna el számomra, összeszorítom ajkaimat, és egy sóhajtás kíséretében engedem le a pálcámat pár pillanatig, de kérdések sokasága merül fel bennem, amit nem vagyok hajlandó megkérdezni tőle, mert miért is bíznék manapság már bárkiben is? Szemeim szinte szikrát szólnak, kezemmel Irináért nyúlok és átveszem őt, kicsit eltávolodom a másik halálfalótól.
- Ha megtudom, hogy te tettél vele valamit, nem éled meg a holnapot. - Pálcámat a taláromba teszem, és egyetlen határozott mozdulattam hopponálom fel minket az üres emeletre. Az ölembe húzom, arcát figyelem. - Irina, kelj fel! Irina! - Aggódom. Nem bocsátanám meg magamnak, ha bármi baja esne.

Glaciers melting
in the dead of night
And the superstars sucked into
the supermassive

Nem vagyok súlyos teher, könnyedén csúsznék a padlón, ha nem kapaszkodna a gravitáció a köpenyembe - félig lehajtott szemhéjamon át látom, hogy akad be előbb egy marék törmelékbe, aztán egy szögbe, és teszek valami erőtlen, szükségtelen kísérletet rá, hogy kiszabadítsam. Csak akkor hunyom be a szemem, mikor tudom, hogy nem a kezemmel, de sikerül - bizonyára nem vagyok annyira magamnál, hogy megértsem a fizika a testemre gyakorolt hatását.
Igort hallom, de Igor miért lenne itt...? Igort, aki nem tudta, mert nem mondtam, hogy visszajövök, és épp azt fogom tenni, amit nem szabad, amiért másokat átkokkal fognak illetni, amiért olyan árat kell megfizetni, amit senki sem remélhet, akinek nincsenek halálfaló rokonai, vagy egy halálfalója, aki szereti... és akit ő annyira szeret, hogy érte kockára tesz valami nagyobbat. Nyelek egyet, a torkom kapar a sok sírástól - bizonyára dehidratált lehetek.

Megint Igort hallom - de más a terem akusztikája, máshogy fedi be a hangja, nem töri meg a befújó szél függönye. Kinyitom a szemem, ránézek - izzadt homloka aggodalmat tükröz, szeme mellett a kis ér pont úgy pulzál, mint azon az éjszakán. A másik azelőtt előtt.
- I-igyekszem.. - tompa, lüktető fejfájással felel a koponyám, ahogy megemelem, de Igor kedvéért megpróbálom figyelmen kívül hagyni, ahogy a felkavarodó gyomromat is. És mert egy gyógyító talán sosem tudja igazán elviselni, hogy épp annyira kiszolgáltatott legyen, mint akiket máskor ellát. - Minden... rendben veled? Vége van?

Semmi sem érdekel most körülöttem Irinán kívül. Nyilván, ha valaki utánam szólna még az sem tűnne fel a nagy aggodalmak közepette, hiszen meg kell tudnom miért van itt és mi történt. Nem néz ki túl jól, de lehet, hogy már csak simán beképzelem magamnak az egészet és amúgy meg nincs komoly baja... talán túl kellene már tennem magam azon, hogy nem kislány többé, de olyan nehéz. Túl nehéz.
Kezemmel végigsimítok arcán, hajának egy puha tincsét a füle mögé simítom, majd kicsit megemelem a testét, hogy felüljön és mégis ő kérdéseket tesz fel nekem, nem hogy elmondaná mi történt vele.
- Ez most nem érdekes, mi történt? Az az alak, bántott? Hogy kerültél ide?- Biztos vagyok benne, hogy átlát ezen a komoly ábrázaton és csak remélni tudom, hogy nem ijesztem meg a túl sok kérdésemmel. Forrnak bennem az érzések, düh és düh és értetlenség. Sóhajtok egyet. Tekintetemmel ismét végigmérem őt, mintha valamit nem vettem volna észre, majd kezemet az övére teszem. - Amúgy igen, vége van, már rég vége van. - Tekintetét keresem. - Velem nincs semmi, tudod, hogy a tűzön nem égnék el... - Próbálok kicsit viccelődni, hátha oldom a hangulatot, és a vészes aggodalmat.

Magam alá húzom a térdeimet, és átölelem őket - akkor érzem, hogy valami kegyetlenül égeti a combomat és az oldalamat. Félrehajtom a köpenyt, és elégedetlen szisszenéssel konstalálom, hogy két üveg azért összetört.. tartalmuk épp harmadfokú égési sérülésekkel emlékezik meg arról, amiről nekem nem sikerült: bizonyos gyógyszerek egütt kevésbé szolgálják egészségünket. Felnézek Igorra, mielőtt elsírnám magam, a pálcám után kezdek keresgélni.
- Mi? Nem, nem hiszem.. én.. nem teljesen vagyok benne biztos, mi történt. - a dermis hamarosan megadja magát, tompul az érzés, de nő bennem a félelem. Teljesen más olvasni róla, teljesen más racionálisan tudni, mi következik, mint a gyakorlatban is látni. - Visszajöttem a.. bájitalok miatt, és itt voltak.. kérlek, hazamehetünk? Kérlek, Igor?
Nehezemre esne sírni előtte, főleg mert tudom, mit váltanék ki vele - még több aggodalmat, amire nincs szükség. Ugyanakkor szüksége van rá, hogy ezt a gesztust lássa, hogy tudja, minden rendben velem. Illetve, tulajdonképpen micsoda paradoxon az egész - meggyőződni a psziché épségéről a test javára, de ezt nem fejthetem ki neki anélkül, hogy ne féljen még inkább, hátha maradandó benyomást ejtett rajtam az előző azelőtt. Amiről nem beszélünk, mert egy olyan emberrel történt meg, aki nem létezik már.
- El..el tudom látni, csak itt nincsenek hozzá.. eszközök. - óvatos, de az ő szemének túl gyors mozdulatokkal vágni kezdem magamon a szoknyát, fel a derekamon, át a lábszáramon. A látvány, ami fogad bennünket, valószínűleg végképp meggyőzi majd róla, hogy elhanyagolta a védelmemet, hosszú éjszakáig ébren tartja majd ismét, virrasztásra készteti, bűntudatot ébreszt ott, ahol már most is belső démonaival küzd.. A mellkasához préselődöm, megpróbálom elvonni a figyelmét az elvonhatatlanról. - Menjünk, kérlek! Utána.. utána majd.. csak a tiéd leszek, rendben?

- Biztos... beütötted a fejed, vagy valami... - Erre a legegyszerűbb gondolni, de közben mélyen legbelül csak azt mondogatom magamnak, hogy holnap mikor már minden rendben lesz, akkor elmegyek és megkeresem azt az átkozottat, akinek a kezében találtam Irinát és úgy fogja végezni, hogy abban nem lesz könyörület. Még ha nem is tett semmit, engem épp az sem érdekel.
Elkerekedett szemekkel pillantok a lábára, amikor kicsit félrehúzza a talárt és meglátom a kiömlött bájital nyomát. Ez nagyjából teljesen elvonja a figyelmemet a kéréséről, hogy menjünk haza. Mit kellene tennem? Most, hogy leromboltuk ezt a helyet hová vihetném? Elfehéredve tekintek arcára, majd ahogy hirtelen mozdulatokkal kezdi el tépni a szoknyát és közben mentegetőzik arról, hogy el tudja látni magát... hirtelen kapom el a kezét, hogy ne mozduljon meg, ne tegyen több hülyeséget.
- Figyelj, héé, figyelj! Ezt-itt - nem tudod ellátni. Orvoshoz kell vigyelek. - Rázom meg a fejem fintorogva, majd óvatosan elengedem őt és talárjából amit érek, elkezdem kiszedni óvatosan a megmaradt bájitalokat, legalább a többi ne tegyen kárt benne. - Egyáltalán minek kellenek ezek neked? - Rázom a fejem értetlenkedve, és ugyan nem ellenkezem az érintésétől, az ölelése kellemes hatásától, de ez még nem jelent megnyugvást, egyikünknek sem. Magamhoz szorítom, és csak sóhajtok, mert már más nem megy, hiszen mit is mondhatnék még? A kérdéseimre nem tudott válaszolni, a lába oly csunyán néz ki, hogy nem tétovázhatok tovább. Egy pillanatnyi hányingerkeltő fordulat az egész, és máris a Karkarov kúriában, Irina szobájához közeledünk. Karomban viszem őt egészen az ágyig, óvatosan teszem le rá.
- Nekem... el kell mennem egy orvosért. Vagy mondd meg mit hozzak ide, és majd utána, nem maradhatsz így, nem tiszta a fejed, nem tudom ellátni magad. - Aggódó tekintettel és értetlen vállrángatással próbálom magam lenyugtatni, de nem mondhatom, hogy minden rendben lesz, még nem érzem úgy. És még mindig nem tudom, mit kellene gondolnom erről az egészről.

Igornak valamikor a közös múltunkban egyszer meg kellett szoknia, hogy nehezen találja a tekintetem - hogy azelőtt is inkább idegenül reagált a bőröm a tapintására, mintha a mágnes azonos pólusai közelítenének egymáshoz. Nem ő okozta, mégis viseli a következményeit, egy újabb nehéz láncot amúgy is görnyedő nyakán. Szeretném, ha ezen a falon át, ami vagyok, több szűrődne felé, több megértés és több akarat, valami, ami gyógyír lehet a látszatbéli érzéketlenségemre.. Egyszer nekem is meg kell szoknom, hogy ne bántsam ügyetlenkedéssel.
Azt viszont nem értem, miért kételkedik a képességeimben - talán ösztönösen teszi, ahogy sokan mások is megkérdőjelezik a hozzáértésemet.
- De, el tudom. Minél tovább vársz, annál biztosabb, hogy bőrátültetésre lesz szükség. - közlöm pragmatikus hangon, tehetetlenül figyelve, ahogy elveszi az őrzött üvegcséket. Biztos vagyok benne, hogy kellő óvatossággal kezeli mindegyiket, és csak akkor jövök rá, mit is mondott pontosan, amikor befejezi. Mikor már fekszem.- Orvost? Neee, kérlek! Nincs szükség rá, hogy felvágjanak! Kérlek, Igor! Csak.. csak hozd ide a táskát az asztalról!
Megpróbálok felállni, mereven a vállát bámulom, pedig kényszerítem magam, erőlködöm, hogy nyugodtan lélegezzek, de nem, nem hozhat egy orvost, annyit olvastam róluk, nem lehet, hogy őket kérje meg.. Végül a próbálkozásom sikertelenség koronázza: ha Igor nem kap el, lecsúszom az ágyról, és végül tényleg elsírom magam.
- Igor... megígérek mindent, csak őket ne! Kérlek!

Nem tudom elérni őt, tekintetem hiába kutatja az övét és így nehezen olvashatnám le arcáról a bajt, az értetlenséget, nem megy. Azt teszem amit csak tehetek ilyen esetben, mondjuk pillanatokkal később néhány kijelentésemre már nem is emlékszem, annyira túlteng bennem az adrenalin és a kétségbeesés. Ez a kettő nagy gáz együtt, és én nem az az ember vagyok, aki ilyesmit sűrűn átél. Ettől erősebb vagyok. Viszont szavai megrémisztenek és pillanatokkal később már otthon is vagyunk, én óvatosan kipakolom azt a pár üvegcsét, ami épen megúszta az egész utat, de szavai ismét kizökkentenek. Összeráncolom homlokom, a táskával a kezemben fordulok vissza felé, de ekkorra már késő és ő elkezd lecsúszni az ágyról, a földön landol, nagyot koppan, én pedig utolsó pillanatba kapom el csak egyik karját, ami nem sokat segít ezen a helyzeten. A kért táskát az ágyra teszem, majd határozottan nyúlok át a derekán és teszem vissza őt, de a sírás már sok, ezt már tényleg nem értem, és csak még jobban aggaszt...
- Felvágnak? Miről beszélsz? Mióta félsz ennyire az orvosoktól Irina? Én csak... css-csss. - Leülök az ágy szélére, próbálom lecsitítani őt. - Én csak segíteni próbálok. Miért nem engeded?

Szégyellem magam, pedig megtanultam, hogy esetemben a sírás nem tiltott dolog - anyám a hajamat fésülve többször a fülembe súgta valami ősi nosztalgiával, hogy akár használhatom is. Kivéve természetesen minden esetben, ha valóban fáj valami, mert akkor célszerű azt abbahagynom, mielőtt idegesítővé válik. Tudom, számára csak a tehetetlenség megtestesülését hordozta néhány könnycsepp, valódi rossz szándék nem rejtőzött az intésben - de akaratlanul rossz érzést kelt ennyi évvel később is. Megragadom a táska fülét, az kinyitja saját magát: megállok a mozdulatban, az ujjaim vége hűvösnek tetszik. Ezt Igor biztosan látta, biztosan hallotta..
- ...az orvosok.. mugli kifejezés. - töröm meg a kínos csendet, elkezdem előszedni a kellékeket a táska mélyéről - szigorúan belenézek a sötétjébe, precízen kerülnek elő egymás után az eszközeim. Precízen, egymás mellé. Nem jöhetett rá, nem jöhetett rá. - A módszereik.. barbárok, Igor. Felvágják a pácienseiket.
Megremegnek a kezeim, de hozzászoktam már - rongyot keresek, és mielőtt az ajkaim közé veszem, még megszorítom a kezét.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam. - majd bekenem a sérülést az egyik előkerült üveg tartalmával: és belesikoltok az anyagba.

Tekintetemmel követem mozdulatai és akkor értem meg végre, miért volt ez a hiszti, miért tört ki belőle minden.. csak mert orvost említettem medimágus helyett, mert hirtelen ez a szó esett a számra. Nem veszem le róla a tekintetem, megbízom benne, csak valamiért olyan rossz érzés fogott el, pedig ha rólam lenne szó, mennyire örülnék neki, ha ő látna el, hiszen oly gondos, oly aprólékos.
- Én, nem tudtam, csak ez ugrott be hirtelen, de ha hívnék egy medimágust, az segítene? Talán ha nem egyedül kellene csinálnod... - Hadarom. Már felnőtt nő. Mégis oly esetlen néha. Megrezzenek. Nem biztos, hogy látnom kellene ezt, és biztos, hogy ezután jobban oda kellene figyelnem rá. Hiszen ha legalább a támadás alatt valakire rábíztam volna őt, akkor biztosan nem keveredik oda be, nem történik az, ami történt, bármi is történt, és most nem tartanánk ebben a helyzetben. De legalább jól esik, amikor megszorítja a kezemet. Legszívesebben el sem engedném. Soha többé.
- Nem, te nem okoztál, csak nem hagy nyugodni a dolog. - Felállok, de az aggodalom nem múlik el, ahogy látom a szenvedést, szinte átérzem a fájdalmát. Lehunyom szemem egy pillanatra, és még el is fordulok. Összeszorítom az ajkam. - Ha ennek vége, ígérd meg nekem, hogy részletesen és őszintén elmondod, mi történt odabenn.

Mikor végeztem, hátradőlök a párnán - forrón tüzel az arcom, fájdalmas grimaszba torzul a homlokom, mielőtt félkézzel, ügyetlenül letörölném. Megint Igor vállába fúrom a tekintetem, és talán, egészen talán otthonosnak érzem az érintését.
- ...most már.. rendben lesz. - eleinte gondot okozott, hogy megértsem az arckifejezéseit, szándékait azon túl, hogy teljesíti, amit rábíztak: a családunk jövőjét. De mint kiderült, sem őt, sem az öcsénket nem láttam át olyan szintekig, hogy minden rezdülésekre választ kapjak. - ..nem vettem részt a harcokban, csak ezekért mentem vissza. Creekmur.. eltűnt, de ezek... rossz kezekbe kerülve hatalmas károkat okoznának.
Nem mondom ki, egyértelmű: mindkét félnek. Talán most értem el, hogy rám haragudjon, akár a gondatlanságom miatt, akár azért, mert pártatlannak bizonyultam épp akkor, amikor ő állást foglalt a továbbiakra. Tudom, mire képes, és tudom, a türelme határai nem végtelenek. Azelőtt óta éles határai tapinthatóvá váltak.
- És aztán.. én... nem emlékszem pontosan, mi történt. De talán ki tudod nyerni a pszichémből. Sőt, biztos vagyok benne. - idegesen birizgálom a szakadt szoknyám szélét, megvizsgálom a fal pontos mintáját. Ha most rákérdez, nem hazudhatok neki.. és nem vonhatom magamra a haragját.

Csak összeráncolt homlokkal tekintek a lábára, miközben azt mondja, rendben lesz. Elhiszem neki, kicsit ugyan nehezemre esik, de elhiszem és nem erőlködöm tovább. Sóhajtok. Ezzel próbálom leplezni az aggodalmat, ami az előtte történtekből fakad. Tudja jól, hogy nem szeretem amikor úgy kell belőle kihúzni a válaszokat, és kicsit türelmetlen is vagyok mostanában, lehet, hogy pihennem kéne, kiürítenem a sok munkát és felelősséget, de valahogy nem tudok elszakadni. Tudom, hogy ez az oka annak is, hogy Irina kevés figyelmet kapott, de ez az eset most felvilágosított.
- Igen, azt látom, hogy mekkora kárt tud okozni... - Kicsit gúnyosan jegyzem meg, de lenyelem a többit. - Örülök neki, hogy figyelemmel tartod az embereket, de azért magadra is gondolhatnál néha. - Nem érdekel, hogy nem vett részt a harcban, nem érdekel, hogyha nem volt ott amikor a Nagyúr hívta, de talán majd később érdekelni fog.
- Nem szeretnék a fejedbe piszkálni Irina. Épp elég bajod van most aznélkül is. Inkább pihenned kellene, hátha visszatér valami később. Sajnálom, ha nagyon rád mordultam, de aggódom érted... - Vallom be őszintén, miközben felé fordulok ismét, és a kezéért nyúlok.

Természetesen tudom, mit mondanak róla, néha még azok is, akik hangosabban köszönnek a megszokottnál, előre, kalapot és süveget emelve: hogy Igor beteg ember, és ha létezik a keresztények pokla, bérelt helyét már névtáblával is ellátták. Igor pszichéje valóban nem tiszta, belemártva az ujjam sosem tudhatom, mi kapaszkodik belém, leránt-e magával, és ahogy anyám javaslata szilárdan állt a gyerekszobánk ajtajában: élvezem-e majd. Elméleti síkon elképzelhető, nem vagyok frigid, naiv pedig végképp nem, habár vágytam utóbbira néha, miközben levontam következtetéseimet a genetikánkról. Ugyanakkor nem azért születtem, hogy megkérdőjelezem helyességüket, megelégszem csendes szemléletükkel, csendes boncolgatásukkal, távol az otthonom melegétől, ami állapotom miatt sosem szolgált menedékül önmagam, a kétségeim elől. Vajon az rosszabb, aki természeténél fogva hevesen, őszintén él, vagy aki szinte csak visszaveri a nagy volumenű személyiség fényét?
Néha arra is gondolok, hogy talán Igor lenne azoknak az embereknek a tudatalattijában keletkező delíriumban a valódi áldozat: arra van kárhoztatva, hogy mindig olvassa a jeleimet, mindig megértéssel viszonyuljon egy helyzethez, ami meg nem tud javulni, legjobb perceiben is csak halovány másolata lehet egy valódi embernek, annak, akit neki szántak.
- Azt mondod, felelőtlen vagyok? - de semmi valódi kiállás nélkül mondom, amit. Igor anyánk fia, miért ne hihetné azt valahol lappangva, hogy felelős vagyok mindezért, és türelme végére érve majd lista szerint felolvassa ügyetlenkedéseim, gyűlölhető apróságaim? Na és rólam mit mond el, hogy ezt feltételezem? - Szoktam.. túl gyakran is. A pszichológia ismeri a gyakorlatot, ahol a jócselekedet csupán a vágyunk manifesztációja arra, hogy jó embernek hihessük magunkat. Vagy most.. máshogy értetted?
Megtanultam várakozni minden hangsúllyal, nem túl hirtelen válaszolni, vagy nem akkor, amikor mások valós időben teszik - újabb árulkodó sutaság, szinte azonnal észre is veszik. A seb halkan pezseg, amíg feszülten várakozom.
- Azért aggódsz, mert úgy érzed, kötelességed lett volna megvédeni? És megvédeni azelőtt?

- Igen, néha egy kicsit az vagy. - Komolyan pillantok rá. Voltak már olyan pillanatok, amikor ezt gondoltam. Ugyan tudom jól, hogy a helyzethez, a helyzetéhez, a helyzetünkhöz képest mennyire kitartó és mennyi mindent ki kellett bírnia neki, hogy sokszor engem is el kell viselnie. Legtöbbször azért igyekszem kedves és megértő lenni hozzá, de vannak pillanatok, amikor úgy jövök haza, hogy hozzá sem szólok és ez nem csak neki rossz, hanem nekem is, hiszem magamban sem bízom annyira, hogy úgy közeledjek hozzá, ahogyan az elő van írva.
- Nem én... nem tudom. - Felkelek és messzebb sétálok, az ablakhoz lépek, kilesek rajta. Nehezen tudom kezelni az indulataimat, sokszor mondok hirtelen olyan dolgokat, amiket később megbánok. - Mindig úgy érzem, hogy meg kell védjelek! Még akkor is, ha minden a legnagyobb rendben van. - Kezeimmel az ablak párkányára támaszkodom, de még mindig nem fordítom felé a tekintetem. Ez kissé kényes téma számomra, és zavar is, hogyha el kell magyaráznom, beszélnem kell róla mert valahogy úgy érzem, ez rosszul minősít meg engem. Félek, hogy Irinát jobban megviselték a dolgok akkor, mint azt mutatja felém és én pedig csak jobbá akarom tenni a világot számára, nem szeretném, hogy még egy trauma érje, ami pecsétet nyomna a jövőjére. Vagyis a mi jövőnkre.
- Nem akarom, hogy bajod essen. Túl sokat kaptál már az élettől, és ennyi senki nem érdemel. Azt szeretném, ha boldog lennél velem. - Kicsit másfelé húztak a gondolataim. Remélem nem ijeszti meg ez a túl sok hirtelen felgyülemlett érzelem, de most úgy érzem, ki kell adjam magamból ezeket a gondolatokat.

Pedig nem vagyok az, nem jobban, mint ő - visszhangzik bennem az ellenszegülés, de ki nem mondhatom, nem értené, miért mondom, rosszabb esetben félre is értene, vitába fulladna, és most csak be akarom csukni a szemem, talán végiggondolni mindazt, amit sejteni vélek. Meghajtom fejem az akarata előtt.
- Most zaklatott vagy a kérdéseim miatt. - egy idő után belejöttem, hogy ilyenkor kijelentésnek öltöztessem a kérdéseimet, pedig lenne még sok ezer, de hiába szomjazom szinte végtelenül, be kell érnem a pohárral, ha nem akarom magamra haragítani. Ha mégsem találom el elsőre a hangulatát, Igor kijavít majd, ő mindig határozottan fejezi ki magát.
Elfordul tőlem, és most feljogosítva érzem magam, hogy lopva megnézzem a sebemet, a rajta zajló folyamatokat. Ez érthető, egymás után következő események logikus láncolata, nem bolygat meg bennem semmit, ami után talán órákig igyekeznék magyarázatot lelni, és saját magam csapnám be, mikor kimerülten feltalálnék valami ésszerűnek tetszőt. Az emberek nem így működnek, csupán a biológiájuk: csak az megfogható, a szó minden értelmében.
- De nem lehetséges boldognak lenni épp akkor, ha közben rossz dolgok történnek? - óvatosan, halkan kibogozom a csizmám, nem akarom emlékeztetni arra, hogy ebben másztam fel az ágyra. Le kell vennem ezeket a ruhákat, koszosak lettek.. koszosnak látom őket, nem maradhatok bennük. Vetkőzni kezdek, egyre jobban zavar, már nem ügyelek a némaságra, arra sem, hogy ne csináljak velük még nagyobb rendetlenséget - de nem maradhatnak rajtam, ezeket viseltem a második azelőtt. - Ha nincs sötét, sosem látjuk a csillagokat, Igor. Én biztonságban érzem magam itt.

Hosszú és komor hallgatás következik tőlem. A csend szinte megfogható lesz, csupán Irina mozgolódásai hallatszódnak a szobában, miközben én gondolataimba merülve bámulok ki az ablakon. Hogyan is lehetnék komoly és határozott, amikor annyira féltem őt és nem akarok neki rosszat? Nem szeretném rövid pórázon tartani, azzal semmivel sem lennék jobb, mint a szüleink, a rokonaink, és mint egy közönséges halálfaló . Pedig nem vagyok közönséges, orosz vagyok, orosz föld szülötte, nagy tervekkel és reményekkel, és egy gyengeséggel. Vele.
- Lehetséges. Talán ezek a dolgok még inkább indokul szolgálnak arra, hogy miért legyünk boldogok. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. - Figyelek fel kérdésére és felé fordulok, amikor oly hevesen próbál megszabadulni azoktól a ruháktól, a csizmától, én pedig hirtelen lépek oda mellé, próbálom megállítani és a szemébe nézni, de nem értem, nem tudom mi történik, miért csinálja ezt, talán felzaklattam? Kezeim a vállára helyezem, a nevén kezdem a szólongatni, majd erős, határozott hangon szólalok fel újra:
- De viszont ha sokáig sötétség honol, elveszítheted a fényt, ami vezérel mindent. Nekem nagyobb megnyugvás az, ha a lelked és a szíved is biztonságban van itt, mellettem. - Nem tudom, hogy az érintésem, a szavaim mit fognak majd kiválltani belőle. Nem tudom, mi történik vele, miért viselkedik most ilyen furcsán és szétesetten, de meg kell őriznem a nyugalmamat még ha az aggodalom és ez a hülye maró érzés fel is emészt legbelül és lelkiismeret furdalásom lesz később, amikor majd azt hiszem, hogy keveset tettem meg kettőnkért.

Anyám a cinkosom - azért mondhatta azokat a megjegyzéseket, mert hitt bennük, átélte őket, és egy olyan gyermek sírós hangja szűrődött át a pontos kifejezéseken, aki talán most megijedt, felnőtt énje azonban helyesen akar cselekedni kezét fogva. Számomra logikus volt, miért nem sírt, mikor benyitott a szobába, mikor realizálta legkisebb gyermeke halálát, úgy regisztrálta csak, mint következményt, a szemöldöke moccanatlansága elárulta, hogy ő maga is tart Igortól, pedig semmit nem követett el ellene.. Anyám szerint - mert inkább az enyém volt, a fiait sosem értette meg - a zsarnokok az élet rendjéhez tartoznak, de sosem szűnt meg félni tőlük, talán ezért is sugalmazta, élvezem, amit okoztam rajtuk keresztül magamnak. Így küzdött meg a helyzetével - most is ezt mondaná, ha látna minket.
Nem értem, miért akar megállítani: ha nem is úgy érzékeli a mocskot a ruháimon, ahogyan én, miért nem logikus számára, hogy nem maradhatok bennük így? Rövid küzdelem kezdődik köztünk, inkább az értetlenség miatt, mint egymás ellen.
- Muszáj.. levennem őket! Engedj el, muszáj! - uralkodni próbálok magamon, de minden érzékemet betölti, és most félek tőle, meg akarja akadályozni, hogy levetkőzhessek, miért teszi, miért jó ez neki? Az ajtó hatalmas csattanással vágódik be mögöttünk, vakolat pereg, és fuldoklom. - ENGEDJ EL, IGOR!
Mielőtt ügyetlenül, kapálózva megüthetném tehetetlenségemben, az ablak is elreped, szilánkjai a fejünkre záporoznak - de el kell engednie, különben sokkal rosszabb dolgok fognak történni, el kell engednie, mert muszáj, nem maradhatok ebben, nem lehet, muszáj...!

Csak azt szeretném, hogy figyeljen rám. Hogy ameddig még két szót is váltunk egymással, hogy ameddig megpróbáljuk megbeszélni a helyzetet, rám nézzen és őszintén válaszoljon. Csupán csak ezért lépek oda hozzá és fogom meg kezét, hogy hagyja abba, csak egy kicsit hagyja abba, miből is tartana? Viszont hamar észreveszem a különbséget, úgy ellenkezik most, úgy próbálja kiszakítani kezét az enyémből... körmeivel végig is hasítja egyik kezemet, de nem foglalkozom vele, csak értetlenül kapálózok továbbra is. Egyik kezem leveszem róla, amikor az ajtó úgy vágódik be mögöttünk mintha ki akarna szakadni a helyéről. A vakolat szinte végigreped, a törmelék néhol leesik a földre, és kisebb porfelhőt hagy maga után. Irina rámkiabál, megijedek, őszintén mert nem tudom már mi történik. Elengedem és egy lépést hátrálok, de már késő, az üveg repedésének hangja bátnja fülemet, majd nem gondolkodom, visszalépek az ágyhoz és testemmel Irinát próbálom védeni a szétrobbanó üvegszilánkok bántalmazásától. Hajam csillogni kezd az üvegportól, hátamba pedig érzem, egy-egy nagyobb szilánk biztosan belefúródott. Ismét hátrálok. Kezeimet felemelem, és fejemet rázom, miközben hagyom, hogy azt csináljon amit csak akar. De rosszul érzem magam, mert most nem tudom, mi történt és hogy miattam csinálta e mindezt, bántottam talán vagy fél tőlem?
- Irina... mi történik veled? - Még soha nem láttam ilyet. Nem vagyok buta, sok mindent olvastam, sok mindenről tanultam anno, de azt akarom, hogy ő mondja el, mi volt ez az egész, mert az biztos, hogy ez nem normális, és én pedig azt szeretném, ha normális lenne... ha minden az lenne. Nem szólok többet, csak megtartom most ezt a tisztes távolságot, mert érzem, ha közelebb mennék ismét baj lenne. A szoba ígyis egy háborús övezetnek néz ki most.

Mint mindig beszélni, és soha választ nem kapni rá - olyan ez az állapot, nem remélhető rá gyógyulás, nincs magyarázat és felesleges az értelem kapuin túl áhítozni valamiféle enyhülés után, nem jön és nem is jöhet az soha, így kell már elvergődnünk együtt, jól-rosszul, valami egykori féltékenységből fakadó akarattal csak együtt. Hogy nyílhat még türelem, boldogság is, az Igornak is nyilván csak lopva jár az eszében, inkább a kötelesség mondatja vele a sorokat, gondolok erre, nem szűnő önzőséggel, nem lehet ez igazi őszinteség, az ő szemében én sem viselem el magam, hát még ha egészséges fiatal mér fel..
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel - minden, amit megkívánunk, valódi megoldása a csomónak nem remélhető, nem is jár nekünk, akik mindent örököltünk, de legjobban talán mégis a reménytelenséget. Meghintem még magammal azt jobban, így emésztjük majd.
- ENGEDJELENGEDJELENGEDJELENGEDJEL! - tekergek, és az egyik karjából a másikig vetem magam, összezilálom a maradék takarókat, a maradék érthetőséget, de abba kell hagynia, meg kell értenie, le kell vennie a kezét rólam, most, azonnal, most, miért vár vele, miért csinálja még mindig, mi ez, miért ijeszt meg, honnan van... abba kell hagynia. El kell engednie, vagy meghalok. Pontosan tudom, véresen komolyan, hogy meghalok.
Lassan higgadok csak, végre hátrébb lép, végre nem fog, nem tudom megmagyarázni, zihálok csak, bámulom a mellkasát, megint nem az arcát, érzékelek valami megadást, most aztán megcsináltam, oda ütöttem, ahol fájhat neki, kihúztam a nyerő lapot, de minek, kinek kell az ilyen győzelem afelett, akit amúgy is legyőzött a balszerencse. Szavakat keresek, vagy mentséget, nem tudom, nem számít.
- ...még mindig.. furcsa, ha.. tudod. - és rosszra fog következtetni, az ép elme majd olyan értelmet talál ebben, ami egyszerű, biztosan az öcsénk okozta sebeket emlegetem, amiatt vagyok zavart, pedig az csak hozzáadott, nem szolgált forrásául. Igor kötelességei közé nem tartozott az állapotom pontos ismerete, ha mégis érdeklődött iránta, kellemes meglepetés, de anyám szerint ilyesmire értelmetlen apellálni, ne húzzak házat ingoványra. Összekuporodom, rákényszerítem magam, hogy békülésből, a romok között a szemébe nézzek. - ...nem te, mindenki. Minden. Az összes ilyen. Mindegyik, mindig. Neked természetes, nekem most az.. a természetes, hogy furcsa.
Lerúgom az ágyról a megtépázott ruháimat, véresek, ha nem is látszik - én látom, én tudom, nem viselhetem többé őket, emlékei egy újabb azelőttnek, amit túlélni remélhetek, de amit ezek szerint nem is érdemlek meg. Nehezemre esik a szokásosnál is jobban, hogy folytassam, de nem vagyok részvét nélküli, Igor arckifejezése nem kényszerít, elszomorít. Legalábbis azt hiszem, ezt mondanám, ha igényt tartana erre a buta közlésre, de neki válaszokra, érthető válaszokra van szüksége.
- ...te biztos... biztos érintkeztél már valakivel.. szexuálisan. Neked nem olyan romlott a biológiai képleted, mint az enyém. Sa-sajnálom.

Ilyen bizonytalanságot és értetlenséget még soha nem éreztem.
Csak állok ott piszkosan és véresen, a saját kezemből csordogáló vértől, de nem érzem, az adrenalin felszökött a fejembe, ki is dudorodik ott egy ér, ami láthatóan lüktet az idegességtől, és csak nagy levegőt veszek, mélyeket, hogy lenyugodjak, hogy ő ne azt lássa rajtam mennyire felzaklatott. Reménykedtem benne, hogy nem az kell, hogy hátráljak, de mégis, akkor kezd csak el megnyugodni kicsit amikor én két lépéssel odébb vagyok és megfordul a fejemben ugyan, hogy hogyan érjek így majd hozzá a továbbiakban? Hogyan próbáljak meg közeledni, ha már előre félnem kell, hogy ezt a reakciót váltja ki belőle? Egyszerűen csak magyarázatot várok, magyarázatot mindarra amit most láttam, ami nem tudom miért történt.
Összeráncolom homlokomat amikor kérdésemre érkeznek a válaszok. Természetesen egyből megértem mire gondol, vagy legalábbis nekem erre futja, ARRA az estére, ami a mai napig rémálmaimban kísért, és a mai napig magamat hibáztatom részben, mert nem voltam otthon, pedig kellett volna és ha ott vagyok nem történik meg, de a fiú akkor is kárhozatra ítélt lenne...
- Nem tudtam, hogy még mindig ennyire... - Elfintorodom, de nézem őt, nézem az arcát, a ahogy összekuporodik, ahogy a ruhái a földre esnek, és végre a szembe néz, de nem tudom mit kellene kiolvasnom abból a tekintetből. Kicsit zavartak számomra szavai, egyáltalán nem összeszedett és próbálom kiszűrni a lényeget, talán nem pont ugyan arra gondolunk, talán nem tudom teljes egészében elkapni a fonal végét. Közelebb lépnék, most szívesen megölelném és megnyugtatnám, de nem teszem, mert félek.
- Ha nem akarod, hogy közeledjek feléd, akkor csak mondanod kell. - Arcifejezésem továbbra sem változik meg, ugyan az a kérdő, és kissé érthetetlen. - ... de mindez... minden... többször is történt már ilyen? - Körülnézek a szobában. A kinről beszökő szél most belekap a függönybe. Odébb lépek és lehajolok, egy kép rólunk, ami eddig a falon volt, most a földön hever, összetörve, felveszem azt és nézem, ahogy mindkettőnk mosolya feltűnik rajta. Egy kellemes emlék a régi időből, amikor még minden más volt.

Gondoltam, félreérti majd a szándékomat a közléssel, és elégtétel lehetne az igazság felismerése, de keserű, hogy nem vagyok többre képes, hiába tudom a hibámat más neveken is szólítani. Hogy Igor egész élete szenvedés lesz mellettem, ígéri már a kép, amibe merevedünk most, szálnak a gyér fényben a porszemek, elszégyellném magam a pusztítás miatt, ha maradt volna hely a szánalmam mellett. Hogy kit és mit szánok jobban, nem tudom, elveszik a lényeg, mint minden közlésemben, ha érzelmeket érint.
- Én nem.. nem ezt mondom. - jobban fáj a megbántottsága, mint hittem volna. Szánt szándékkal fájdalmat okozni amúgy sem akartam soha senkinek, még annak sem, akinek elméletileg öröm lett volna: de akkor már egyrészt hová és minek, másrészt örökre Igor lett az, aki meghosszabbított sötét gondolataim emberi nyúlványa lett, az ő szerepe igazi embernek lenni, dühöngeni, esetleg csapkodni, elképzelhetetlen érzem, hogy én tegyem, nekem a bűnös, csendes őrült szövegkönyvét osztották, és készséggel el is fogadom. Épp bármit elfogadnék, csak ne nézzen rám így.
- Ha anya nem mondta, nem az ő hibája, hogy nem tudsz róla.. tudod, hogy nem is illik arról beszélni, valami nem kerek a családunk biológiájában, ennek viselem a következményeit, de neked nem szabadna. Nem félek tőled, illetve.. nem félek én senkitől, csak vannak pillanatok, amikor.. nem felelek úgy a hívásra, mint egy egészséges. - megszorítom az ágy bélését, feltéptem azt is akaratlanul, elmennék, ha lenne hová. Milyen iszonyat lehet így megérteni, hogy hamis az ígéret az élete hátralévő részére, és ezt épp a szüleink rejtették akkor előle, ők nem avatták be, hogy nem az lesz majd gátja a békének, hogy az öccse türelmetlen volt, hanem hogy a húgával igazságtalan volt Anakné, a párkák pedig sosem jó humorukról voltak ismertek, úgy dobálják majd kettőjüket, a lányt, aki vágyik rá, hogy vágyjanak rá, meg a férfit, aki nyugodt hátországot akar, és helyére csak tengernyi rettegést kap. Nincs szó, ami ezt leírhatná, én különösképp alkalmatlanul fogtam neki, több sebet ejtek, mint amit ő érdemel. - Nem a te hibád. Neked semmi bűnöd ebben.. ha.. ha el akarod olvasni a szakvéleményt.. a fiókban van. Nem akarom... nem akarom, hogy miattam légy boldogtalan, megint. Ha akarod, ölj meg inkább, az is jobb, mintha így kell látnom, hogy leéled az életed.

Nem erősíti meg gondolataimat, én pedig teljesen lemerevedek, mert már százfelé futottam elmémben, kerestem a megfelelő megoldást, a lehetséges magyarázatokat, de mindennek semmi értelme, mert nem erre gondolt. Nem értem hát, már teljesen elbizonytalanodtam és inkább nem szólalok fel, csak hallgatom és nézem őt kissé fájdalmas arcot vágva, összeszorított ajkakkal, temérdek kérdéssel. Már nem érdekelnek a körülöttünk lévő romok, sem a szél süvítése, ezeket mind egyszerűen, néhány pálcaintéssel rendbe lehet hozni, de őt? Vele mi lesz majd?
Ahogy anyánkat említi, szinte rögvest elfehérdeket. A családunk régebben mindennél többet jelentett nekem, én férfiként tudtam, hogy sokra vihetem és a lehető legtöbbet kihoztam abból, amire tanítottak engem. Apám és anyám volt a példakép számomra, de most, hogy ennyi éven át hazudtak nekem, hogy nem mondták el, mi van a húgommal, a leendő feleségemmel... hirtelen összeomlik minden példa, felgyülemlik bennem a harag és a veszteség érzése, de most nem Irinára vagyok haragos, tudom, ő nem tehet erről, és én sem, most már világos... szinte néhány szavát fel sem fogom, az egyik kezem ökölbe is szorul, és szótlanul nézek rá, de tekintetem most üres. Amikor a fiókot említi, odasietek, kirántom azt a helyéről és a papírt keresem.
- Tudnom kellett volna róla Irina! Tudnom, mert akkor minden más lenne. Másként viselkedtem volna veled, és legfőképpen nem hoztalak volna ilyen helyre, hiszen itt lehet, hogy még rosszabb neked mint otthon volt! - Dühösen fogom a kezembe az iratot és lapozok bele. Nem nézek most rá, nem tudnék hirtelen. - Nem hiszem el, hogy ők évekig eltitkolták ezt előlem! - Rázom a fejem, mintha most nem is önmagam lennék, mintha a düh annyira elöntötte volna elmémet, hogy nem tudom ép ésszel gondolkodni...
- Ne is mondj ilyeneket! SOHA, soha nem bántanálak! - Akármennyire is hiszi azt, hogy nem fontos nekem, hogy csak kényszer, most már itt az ideje, hogy megértse, nem az és én tényleg komolyan gondolom azt ami közöttünk történik, amire meg voltunk írva már a születésünktől kezdve. De mégsem tudok most ránézni, szégyent érzek, szégyent, amiért ennyi évig nem láttam át a falakon.

Nem tiltották éppen meg, hogy beszéljek róla, de pontosan tudták, hogy nem sietek majd a részletekkel Igorhoz, nem számolok be neki pontról-pontra az állapotomat illetően, mert nem illik zargatni a család minden gondját cipelőt, kötelességem, ha szeretem, nyugalmat hagyni neki legalább akkor, ha velem van. Hogy ez majd ide vezet, siralomvölgyet fabrikál a közös létünkből, nem tudható, főképp nem beszédtéma, az ilyen vakugrásokra a feleségek felkészülnek házasságuk előtt a családban, szánalom pedig nem illeti azt, aki ilyen ostobán magára haragítja a férfit, a sok rossz döntés nyomán pedig meglátszik már a foszladozó Karkarov-dicsőség. Nincs igazi szeretet bennünk egymás iránt, mert ha lenne, legalább egymással őszinték lennénk..
Ismerem a papír teljes szövegét, fejből is elmondhatnám, de lapon hihetőbb, lapon több érvényt szerez tartalmának a fogalmazás, majd a pecsét, amivel rányomtak most eljövendő napjainkra.
- ...örülök, hogy olyan vagy hozzám, amilyen. Ebből tudom, hogy nem sajnálsz feleslegesen.. és otthon sosem élhetnék úgy, ahogy most élünk. - a környezetem gondoskodása mentén ritkán élem meg a betegségtudatot, elrejtette előlem az empátia hiánya, illetve az arra való törekvés. Kötelességem úgy viselni magam, ahogy neveltek, és szüleink úgy gondolhatták, minden értelmetlen gyengédség, elnézés csak ártana, csak azt jelentené, kivételezésre szorulok, egy Karkarov pedig nem élhet ezzel az aktáján. Épp csak nagy igyekezetükben, ami felemás karjaiban nyugszik egyszerre az irgalomnak és a fennhéjázásnak, elfelejtették megemlíteni annak, akit ez leginkább illetett volna. - ..én ismerem az emberi természetet, Igor. Mindent értek, ha kifejezni nem is tudom úgy.. de nem kényszerítettél semmire. Ha félnek tőled, éreznéd.. ami most van, az a helyzetnek szól, nem neked. Értesz engem?
Leengedem a lábaimat, de vigyázok, nehogy a padlón elterülő ruhákhoz érjenek a lábujjaim, azokat el kell majd égetni, meg kell tőlük szabadulni, mind olyan, mint egy bűnjel gyilkosság után. A szél tanácstalanul lengeti kicsit a függönyöket, és most le sem veszem a tekintetem róla - Igorról, aki egyszerre megindult és dühös, értetlen gyermek a szülei hazugságán ámulva, és összetört vőlegény, félve a jövő hatalmát. De most már mindent érthet, amit eddig nem.
- ...tényleg nem emlékszem, mi történt ma, de ha a leghalványabb emlék is visszatér, megosztom veled. Fontos vagy nekem.

Aggódó tekintettel pillantok fel rá a papírokból. Valami magyarázatra vágyom, valami többre mint ez a szakszöveg. Most ez csak még inkább arra ad majd okot nekem, hogy féltsem őt a lekisebb eleséstől is, de meg kellene már tanulnom elengedni mert valahol mélyen tudom jól, ha szorítom őt, azzal megfojtom és talán még rosszabb lehet az állapota. Egy lépéssel közelebb lépek, az irományt pedig leteszem az asztalra, még áttanulmányozom majd később.
- Mindig a legjobbat akarom neked. Mindenből. Talán... valahogy segíthetek a betegség.. ez az állapot megoldásában... - Bizonytalanul szólnak szavaim, nem tudom mit lehet tenni ilyen ügyben, de fel kell ajánlanom, úgy érzem, nem lennék jó testvér - jegyes - férj ha nem így tennék. Innen pedig biztos az első dolgom lesz elhopponálni egy orvoshoz, vagy keresni egy specialistát, annak ellnére, hogy mit mond majd Irina. Tudja, mennyire elszánt vagyok vele kapcsolatban minden esetben.
- Értelek. - Figyelem őt még pillanatokig, de aztán el kell gondolkodnom, kicsit el kell fordulnom innen, talán ha rendbe tenném a szobát az segítene. Előveszem pálcám a következő hűvös szellő után, majd egy egyszerű varázsigével jaívom meg az üveget, a darabkák szép egyelnetesen repülnek a helyükre. Remélem a mi életünk is hamar így összeáll, mert mindig történik valami ami miatt széthullunk kicsit.
- Köszönöm Irina, és én nagyon sajnálom, hogy ez történt. - Annyi sok kérdésem lenne még, de vissza kell tartanom, mert csak rosszabb lenne, és neki is pihennie kell most valamint nekem is kellene, de tudom, nem fogok, ébren fogom tölteni az egész éjszakát.