Hintőpor és ártatlanság illata van, na meg persze érezlek rajta téged is, de ezt túllebegve, van benne valami egészen magával ragadó, valami egészen gyermeki. Érzem rajta a kíváncsiság illatát, mely az ikreket is unos-untalan lengi körül. Te alszol, a szemeid alatt még így is karikák vannak, én pedig képtelen vagyok téged felkelteni, aludj még egy kicsit, ha csak öt percre van is időd. S miközben te halkan szuszogsz, én az ujjamat a számra téve csalom be az ikreket a szobába, akik gyermeki csenddel érkeznek: lábujjhegyen jönnek ugyan, de fel-felkuncognak, s a suttogásuk is hangosnak tűnik a csendben.
Anastasiya már fent van,érdeklődve nyújtja kezét a szöszke kislány felé, aki a kiságyba kapaszkodva, és a karomra nehezedve szeretne minduntalan többet látni belőle. Szerencsés vagyok, hogy nekem nem kell lesnem, hiszen az enyém, annyit kapok belőle amennyit szeretnék, mégis úgy érzem: sohasem lesz elég.
Anastasiya kék szemei hol a kislányt lesik, hol pedig a kisfiú felé fordulnak, aki a kis kezét az ágyrácson át bedugva akarja megkaparintani az örökmozgó baba kezet.
- Kiveszed? -
A kezembe csimpaszkodva próbál felém sutyorogni, én pedig az ujjamat a szájára helyezem, hogy halkítsa a hangját, hiszen te alszol.
Mindazonáltal eleget teszek a kérésének, mire izgatottan lépnek hátrébb, hogy utat engedjenek nekem.
Hozzá hajolok, a kezei pedig izgatottan kapkodnak a levegőben, Könnyű, légies és nagyon finom illatú. Az arcomhoz emelem, az orromat a nyakához simítom, végigpuszilom a puha bababőrt.
- Le ne ejtsd apa! -
Most a kisfiú szól, félénken, a kishúgát féltve. Annyi ideig küzdöttem velük ez ellen, el sem tudnád képzelni. Nem értik, hogy én nem vagyok az apjuk, s azt sem akarják megérteni, hogy te nem vagy az anyjuk. Pandát ismerik, tudják, hogy Ő sosem lesz a mama, ő csak Panda, de azt elismerni, hogy az óvó kezek amelyek kedvesen ringatták nem az anya és nem az apa, még nem tudják. Hagyjuk őket gyermeki hitükben, anyám szerint így helyes.
- Ne aggódj, nem fogom.. -
Az ágyra helyezem, s közben már rád nem is figyelek, csak a kislányomra, aki az ágyon fekszik, s én előtte térdelek, meg az ikrekre, akik mellé másznak s apró kezükkel mindig hozzá akarnak érni.

Soha sem gondoltam volna, hogy ennyire csodálatos érzés édesanyának lenni. Egy gyönyörű kislány anyjának, aki a fogantatása, majd a születése pillanatától kezdve egy olyan helyet foglal el a szívemben, amiről sosem sejtettem, hogy létezik bennem. Teljes szívemből szeretem Antonin-t is, de Anastasiya letaszítva az édesapját a trónjáról lépett könnyedén a helyébe. Mindent, amit csak lehet, megtennék és megadnék érte, ha kell a saját életemet is feláldoznám és a véremet adnám az övéért cserébe. Szeretném, hogy biztonságban legyen általam és soha se kelljen félnie bárkitől vagy bármitől, éppen ezért a nap huszonnégy órájában ébren lennék, hogy bármelyik pillanatban a védelmére kelhessek.
Csakhogy egyszerűen képtelen vagyok tovább ébren maradni. Mintha napok óta nem aludtam volna, úgy érzem magam, rendkívül fáradtan, és semmit sem tudnék tenni azért, hogy a szemeim ne csukódjanak le, és ne zuhanjak mély álomba addig, amíg a kislányom is az igazak álmát alussza. Vele, az édesapjával és az ikrekkel is álmodom, talán még el is mosolyodom magamban, miközben alszom.
Az ő hangjukra ébredek fel, és önkéntelenül is megint mosolyogni kezdek, ahogy az ágy másik oldalán fekvő szerelmemet és gyermekeimet nézem. Gyönyörű pillanatkép tárul elém velük egyetemben. Pár percig csendben maradok, egyetlen egy szót sem szólok, csak halkan nézem őket, akiket ma már a családomnak nevezhetek. Az egész szívemet és lelkemet átjárja a boldogság miattuk. Az ikrek közül először a kislány veszi észre, hogy ébren vagyok. Ahogy rámosolygok, ő mindösszesen pár mozdulattal átmászik az ágyon, és megölel, én pedig gyengéden visszaölelem őt, majd vele együtt én is a hasamra fordulok, és onnan nézem a többieket. Kézfejemmel lágyan megsimítom a kislányom fejét, majd mosolyogva felnézek Antonin-ra is. - Egyszerűen már el sem tudom képzelni, hogy hogyan élhettünk régen nélkülük. - pillantok végig szeretetteljesen a gyermekeken, és pár hosszú pillanatra tökéletesen bele is feledkezem a látványukba.
- Ma nem kell dolgozni menned? Amióta Anastasiya megszületett alig voltál bent a Minisztériumban. Bár örülök annak, hogy itthon vagy, velünk, de nem szeretném, ha miattunk elhanyagolnád a feladataidat. - mondom annak ellenére, hogy titokban félek attól, hogyha ő elmegy itthonról, akkor a birtokon bármi megtörténhet velünk. Mint történt a kislányunk születésekor. Azóta nem is lehetnék hálásabb Pandorának, amiért velem volt és segített nekem, talán a kapcsolatunk is normalizálódott a történtek óta.

Ahogy a kislány feléd indul, én is arra nézek amerre mászik, s feléd mosolygom. Most szeretnék oda menni hozzád, és én bújni be a kislány helyére, hogy hosszasan ölelj, és nekem add ezt a pillanatot. De tudom, hogy én most nem mehetek, és a reggel sem az enyém már, majd talán az este, akkor majd talán az enyém lehetsz egy egészen kicsit, s én a tied, belebújhatok a pillanatba és élvezhetem a figyelmedet.
- Lehet, hogy az nem is volt élet.. -
Visszanézek Anastasiyára, s hagyom, hogy újból elvarázsoljon, hogy kékes tekintetével láncolja a szívemet az övéhez, s a kezéért nyúlok, a hatalmas tenyerem közé zárom az apró babakezet, és ha nem szólalnál meg, biztosan elfelejteném, hogy te is itt vagy, úgy varázsol el a közös kislányunk, a csoda ami belőled és belőlem fakad - bár egészen biztosan több van benne belőled, mint belőlem -, teljesen a rabjává váltam.
Közelebb hajolok, az arcomat a nyakához fúrom egy pillanatra s belélegzem a babaillatot, belemerülök a pillanatba ami csak az enyém.
- De, ma már be kell mennem, kicsit később, mert nem tudok elszakadni tőle.. -
Csak egy futó pillanatra vetem rád a pillantásom s máris úgy érzem, hogy veled csalom a kislányomat, s rögtön visszakapom rá a tekintetemet, de addigra már Anastasiya is észrevesz téged, és a fejét kitekerve próbál feléd lesni, én pedig csalódottan sóhajtom fel, mert már nem csak az enyém a pillanat, veled is osztozkodnom kell, s habár szeretlek, mégis irigységet érzek amiért a kislányunk már téged tüntet ki a figyelmével.
Közelebb teszem hozzád, hogy ne kelljen a fejét tekergetve rád pislognia, s én is visszafekszem mellétek, hagyom hogy a kisfiú a kezem alá fúrja magát, s hozzám bújjon, a kislány pedig már a te ruháid között kutata.
- Szerintem Anastasiya éhes..-
Felnézek rád, majd vissza a lányunk cuppogó szájára, aki minduntalan szeretne közelebb jutni hozzád, a melledhez.
- De tudod kezdek én is éhes lenni.. -
És a kezem hozzád nyúl, a combodat simítja, s a takaró alá kúszik, hogy a fenekedhez férhessen.

Egészen Anastasiya születéséig el sem tudtam még csak képzelni sem, hogy valaha is jobbá válik majd az életem, vagy legalábbis kevésbé lesz olyan szörnyű, mint volt. De abban a pillanatban, ahogy megpillantottam a gyönyörű szép szempárt felpislogni az arcomra, mintha minden egyes rossz érzést és gondolatot eltöröltek volna belőlem, máris teljesen máshogyan kezdtem el látni a világot. Minden és talán mindenki más is sokkal szebbé vált a szemeimben, mint addig láttam, és úgy éreztem, hogy az évek során szilánkosra tört lelkem végre-valahára elkezdett összeforrni és lassan, de biztosan egésszé válni. Még számomra is meglepő volt, amit már akkor sejtettem, amikor megtudtam, hogy állapotos vagyok, hogy a lányom lesz a világon az egyetlen személy, aki még belőlem is képes lesz teljesen új embert varázsolni.
Ahogyan tette ezt Antoninnal is. Még soha sem láttam személyiségének ezt az oldalát, bár lehetőségem sem nagyon volt rá, mégis, ahogyan az ágy felett tekintetem rásiklik, az egész annyira magától értetődőnek tűnik, mintha mindkettőnknek tényleg ez a sors lett volna megírva. Családban élni, a lányunkkal, a fogadott gyermekeinkkel, még Pandorával is. A legfurcsább az egészben pedig az, hogy ezt már el sem cserélném senkire és semmire, annyira fontossá vált és váltak mindannyian számomra. A bennem mélyen lappangó rosszérzés ellenére is..
Csendben bólintok a szavaira, és egyet kell, hogy értsek vele, az valóban kevésbé volt életnek nevezhető, mint az, amit most együtt élünk át.
A szobában szinte megfogható válik a szeretet, tapintani lehet, elmosolyodom, ahogyan Antonint nézem és a gyermekeinket. - Ne hanyagold el a munkádat miattunk. A lányunk megvár, ne aggódj! - Lassan Anastasiya is észrevesz, én pedig gyengéden érte nyúlok, miután Antonin elém fekteti az ágyra, és magamhoz emelem. Fel-felragyogó íriszei izgatottan keresik az enyémeket, elég csak beléjük tekintenem, és már tudom is, hogy kezd éhes lenni. Óvatosan és gyengéden végig simítok a puha arcbőrén, mialatt a gyermekek számára alig észrevehető pillantást vetek a borostás arcra. Az éjszakáink kevésbé nyugodtak, a lányunk még gyakran felébred, és nyűgös, én mégis minden egyes pillanatért rajongok, amit vele tölthetek. És természetesen az apjával. De mi tagadás, ennyi idő eltelte után azért már a kettesben töltött pillanatokat is nagyra értékelném. - Abszolút nem áll szándékomban eltéríteni a célodtól.. - utalok az előbb említett munkára, majd kacéran rákacsintok. - De talán éppen ráérnék megetetni téged is, miután Anastasiyával végeztem.

Gyönyörűnek tartalak így fáradtan is, s tudom soha nem találok majd szebb nőt nálad, gyönyörű vagy nekem, mert mindig is az voltál, s gyönyörű mert a gyermekeim anyja vagy, és én ezért sohasem lehetek elég hálás neked. Mellétek fekszem, s a szemem egy pillanatra lecsukódik: tagadhatatlan, hogy mennyire fárasztó apának lenni, férjnek, és a ház urának egyszerre. Kimerít a folytonos gondoskodás, és hogy magamat utoljára kell szorítanom, mert hát nem lehetek már én az első. A kisfiú rám ugrik, nekem meg fel kell rá néznem, mert nevet, s játékba kezd, én meg rettegek, hogy rátok esik, s ettől is fáradt vagyok már, a folytonos aggódástól és figyelemtől, de ez a fáradtság jól esik, nagyon is jól esik, mert ebben a fáradtságban jó érzések vannak, nem pedig kellemetlen pillantok, ebben a fáradtságban itt vagy te is, itt van a kislányunk is, s másik két gyermekünk is. s ez a fáradtság nem lehetne már tökéletesebb.
- Ne aggódj, ma már elmegyek dolgozni, és akkor egyedül kell megbirkóznod a három gyerekkel. -
Rád mosolygok és azt akarom, hogy sajnálkozz, hogy kérd inkább, hogy maradjak, s bevetem a legjobb fegyvert amit hirtelenjébe kitalálhatok: rávilágítok a valóságra. Hiszen Pandora iskolában van, anyám pedig csak Anastasiya iránt érdeklődik, s az ikrekről nem igazán akar tudomást venni, s érdeklődését én minduntalan visszautasítom, nem akarom, hogy elvegye tőlünk a gyermeket.
A kezedért nyúlok: ebben a pillanatban szeretnék csak veled lenni kettesben, s hosszan beszélgetni, csak feküdni egymás mellett nevetni, s mindenkit magunk mögött hagyni. Egy pillanatra elkomorodom, hiszen ez nem jön el többé, nem lesz olyan már, hogy te és én, hiszen itt vannak nekünk ők.
Csak finoman megrázom a fejemet, óvatosan lemondó mosollyal.
- Fáradt vagy.. nem kell.. -
S elkapom rólad a tekintetem, mert nem akarom, hogy lásd mennyire szükségem van rád, csak rád a gyerekek nélkül, s a kislányt nézem aki már feltúrta félig a szobát, s most gyöngysorokkal játszik, na meg a kisfiút aki még mindig rajtam tornázik, s közben a keserédes valóság mardos: boldog vagyok, mérhetetlenül boldog, s szeretettel teli, jobban, mint az elképzelhető lett volna; mégis szenvedek, mert magányos vagyok, nem ölel már át a szereteted, nem érezlek magaménak. Hiányzol nekem, pedig itt vagy mellettem.

Még mindig felettébb hihetetlen számomra családnak titulálni minket. Antonint, a gyermekeinket és még talán magát Pandorát is, mert akármennyire is hangzik meglepően, szinte már őt is ugyanúgy ennek a kicsit sem átlagos családnak az elmaradhatatlan tagjának tekintem, mint bárki mást, aki valóban, vér szerint is hozzánk tartozik. Talán még jobban is, legalábbis a többi Bronshtein és Dolohov rokonhoz képest biztosan. És őszintén nem is bánom, már nem! Régen még, amikor Antonin először említette a nevét, mint a menyasszonyáét, majd, amikor kényszerű távollétemben megtudtam, hogy már a feleségeként viseli a Dolohov nevet, akkor valóban bántam. Sőt, igazából egy kicsit gyűlöltem is azért, mert mindent megkapott, amiért én szó szerint mindent megtettem volna, neki mégis olyan egyszerűen és könnyen esett az ölébe minden, amit pedig egyáltalán nem is akart. De végül Anastasiya születése nemcsak az egész életemet, de engem és minden érzésemet és gondolatomat megváltoztatta. Pandora irányába pláne, hiszen, ha ő nem lenne, valószínűleg se én, se a lányom nem élte volna túl a szülést. Megmentette az életünket, én pedig nem lehetek ezért elég hálás neki soha sem. Örökké az adósa maradtam.
Most sem beszélhetnénk olyan egyszerűen Antonin munkájáról, mintha éppen csak egy normális család lennénk, akik csak magukkal, a gyermekeikkel és a megélhetésükkel törődnek, nem pedig a jó és a rossz folytonos háborújával, amiből akkor is ki kell venniük a részüket, ha akarják, ha nem, mert hiába bújik el a ruha anyaga alatt az a bizonyos tetoválás, attól még az ott van és ott is marad, örökre. Inkább megpróbáljuk kiélvezni azt a kevés nyugodt pillanatot, amit a sors ad nekünk, amíg csak lehet. És ez most pontosan egy olyan alkalom.
- Azt hiszem elbírok velük egymagam is. - nézek egyenként a gyermekekre, mindegyikükön hosszú másodpercekig elidőzve. Olyan szépek! Az ember lánya képtelen betelni velük, nem, mintha akarna. Örökké tudnám őket csak nézni, ha lehetőségem lenne rá.
- De azért jobban örülnék neki, ha itthon maradhatnál és még több időt tölthetnénk el így együtt. Vagy akár kettesben.. - az utolsó szavakat már csak a fülébe suttogom, hogy a gyerekek meg se hallják - nem, mintha ránk figyelnének -, gyengéden, mégis érezhető szenvedéllyel a hangszínemben.
Sejtem, hogy Antonin is pontosan arra gondol, amire én, és nem hibáztatom érte. Mindketten úgy szeretjük a gyermekeinket, mint senki mást ezelőtt, mégis szükségünk lenne azokra a pillanatokra is, amiket még az iskolában eltöltött időnk alatt osztottunk meg egymással. Azok a percek mostanában rendkívül hiányoznak mindkettőnknek.
- Azért nem vagyok olyan fáradt, hogy ne tudjak mit kezdeni egy éhes apával.. - pillantok fel rá a szempilláim alól, egyszerre csábosan és megértően. Vagyis csak pillantanék, ha nem kapná el a tekintetét rólam azonnal. Kicsit zavarba is ejt vele, mert fogalmam sincs, hogy mire gondol éppen. Eddig azt hittem, hogy tudtam, de legalábbis sejtettem, most mégsem vagyok képes megfejteni a pillantását, bármennyire is szeretném. - Mire gondolsz, kedves? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. - kérdezem meg inkább nyíltan tőle, még közelebb simulva a mellkasához a kislányunkkal a karomban, mintha csak a legtökéletesebb idilli képet tárnánk a világ elé.

Csak végigsimítok a hajadon, óvatosan, megrészegülve egy pillanatra az érintéstől, keveset adódik meg ez nekünk mostanság, az érintések, hiszen mindketten minden erőnket a gyerekekbe fektetjük: az ikreknek egyre több a mozgásigényük, egyre többet kell velük foglalkozni, a lányunk pedig a saját csodánk. Azt hiszem kezdek kimerülni, kezdek fáradt lenni, és fogalmam sincsen mikor tudom majd magamat kipihenni, mikor fogom tudni összeegyeztetni mindezt: a gyerekeket, téged, a munkát és a Crouchcsal való kalandokat. De azért kitartóan rád mosolygom, nem akarom, hogy lásd mennyi minden telepszik a vállamra hirtelenjében, nem akarom, hogy aggódj miattam, miattunk.
- Azt nem kétlem. Az ikrek már reggeliztek. -
Azért pörögnek ennyire, azért mászkálnak ide-oda, azért nyitogatnak s szednek ki mindent, pillanatok alatt felforgatva az amúgy rendezett hálószobánkat. Még szerencse, hogy vannak házimanóink, különben nem győznénk pakolni utánuk.
- De te öltözteted fel őket. Pippa sosem azt szeretné felvenni amit én akarok ráadni.. remélem te nagyobb sikerrel jársz majd. -
Megkönnyebbülten sóhajtok föl, hogy ma reggel nem nekem kell megküzdenem a kislánnyal aki igazi nőhöz méltón hatalmas hisztiket tud levágni, s úgy sikít mintha épp meg akarnám kínozni, vagy legalábbis elvenni a kedvenc plüssét. Az, hogy ma neked jut a csodás feladat, hogy ezt végighallgasd megnyugtat. Na nem azért mert rosszat akarnék neked, csak jól esik, hogy nem kell fél óráig egyetlen gyerek felöltöztetésével küzdenem.
Elmosolyodom, s jelentőségteljesen nézek rád, holott a mosolyom szomorkás: te meg én csak akkor lehetünk igazán kettesben ha a három gyermekünk éppen egyszerre alussza az igazak álmát, vagy egy manóra bízzuk őket.
Elszomorít a gondolat, hogy megszűntek az édes pillanatok, a megszokott reggelek, hogy most már nincsen többé az, hogy ketten,mert már öten vagyunk, s ez mindig is így lesz. A gyerekek hozzád úgy fognak majd mindig odafutni, hogy gyere anya játszunk, én pedig örökre az apjuk leszek.
Feléd nézek, komolyan pillantok bele a szemedbe.
- Magunkra. -
Egy pillanatig arra gondolok, hogy megvédelek a saját önző gondolataimtól, de kinek mondhatnám el, ha nem neked?
- Hiányzol Silje. Hiányzik, hogy ketten legyünk, hogy egymást szeressük.. -
Úgy suttogok mintha attól félnék, hogy a gyerekek meghallják és aztán megharagszanak rám.

Szomjazom az érintésére, szinte könyörög a testem-lelkem érte, még talán halkan, de azért számára hallhatóan doromboláshoz hasonló hangot is hallatok. Ujjainak simogató érintése alatt egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a három gyermekünk közül kettő körülöttünk téblábol, a harmadik pedig a mellkasomhoz simul.
Tetszik az is, hogy mindenféle kétely nélkül hisz bennem és leginkább az anyai képességeimben. Régen, még a gyermekünk születése előtt, el sem tudtam képzelni magam édesanyaként, de Anastasiya világra jövetelével már nem is lehettem biztosabb annak, hogy csak arra az egy feladatra születtem meg annak idején, hogy anyává váljak egy nap. Mintha a véremben lett volna minden, ami ahhoz kell, hogy gondoskodjam Antoninról és a gyermekeinkről is egyaránt.
Mégis nagyot sóhajtok, amint Antonin rám bízza a nagyobbik lányunk öltöztetésének feladatát. Pippával soha sem volt túlságosan egyszerű a dolgunk, egyikünknek sem, de azért, bármennyire is fáradtakká és kimerültekké váltunk mellette, mindig sikerült megoldanunk nála is mindent.
- Rendben, legyen. Megkönnyítem a reggeledet és átvállalom most tőled ezt a nehéz feladatot. - próbálok kétségbeejtően komoly maradni, amíg minden egyes szót ki nem ejtek az ajkaimon, de az utolsó mondat végére már kicsit elnevetem magam. Pláne, ahogy elképzelem a férfi és a kislány örökös harcát egymással, már, ami az öltöztetést illeti. - De ne aggódj, édes, egy nap már sokkal könnyebb dolgunk lesz vele.. Persze, ha már nagykorú lesz.
De bármennyire is igyekszem vele, hogy csak a gyermeknevelés szépségeit és nehéz, ámde örömteli pillanataira gondoljak, Antonin sötét íriszeiben közel sem azt látom. Szeretném tudni, hogy mire gondol és miért nem érzi magát teljesnek, mert, ha le is tagadná, egyszerűen látnám rajta, hogy valami egyáltalán nincs rendben vele, bármennyire is próbálná elhitetni velem, hogy de, minden a lehető legnagyobb rendben van és én megint csak hallucinálok, mint mostanában olyan sokszor.
De nem hazudik nekem, meg sem próbálja, és ez őszinte örömmel tölt el. Az az időszak végre-valahára már elmúlt, amikor mindkettőnknek hazudnunk kellett azért, hogy a másik életét valahogyan jobbá tegyük, ennek érdekében pedig tényleg mindent megpróbáltunk. - Te is hiányzol nekem, Antonin! Hiányoznak a csábító szavaid, a szenvedélyes érintéseid és csókjaid. Mindened hiányzik.. - simítom végig egyik kézfejemmel az arcának élét, majd egy apró, de annál gyengédebb és szeretetteljesebb csókot nyomok az ajkaira. Az idősebb gyermekeink úgy sem velünk vannak most elfoglalva, Anastasiya pedig éppen az ujjaival próbálja felfedezni, hogy vajon elég kicsik-e, hogy beférjenek a szájába. - De minden megváltozott körülöttünk, és ezt, ha akarjuk, ha nem, el kell, hogy fogadjuk. Én végül is nem bánom. Nézd csak a családunkat, a gyermeinket. Kívánhatnánk náluk nagyobb boldogságot? Nem hiszem. De az, hogy mostmár ők töltik ki az életünk szinte minden egyes pillanatát, nem jelenti azt, hogy ne szeretnélek ugyanúgy, ha nem jobban, mint a születésük előtt. És azt sem, hogyha éppen úgy kívánjuk, akkor bűntudatot kell éreznünk magunkban, amiért bébiszitterként használjuk Pandorát, a húgodat vagy a barátainkat. - őszintén kedves mosollyal válaszolok neki és fedem fel előtte a saját gondolataimat is. Majd óvatosan átadom neki Anastasiyát, én pedig hátulról átölelem a derekát és a vállára fektetem a fejemet, miközben apró csókokat hintek a nyakára.

Most hálásnak kellene lennem, hogy ennyire nagylelkű vagy, s ilyen nyugalommal, ilyen komolysággal vállalod át Pippát, de látom rajtad, hogy valamennyire szórakozol rajtam, s szórakozol a küzdelmemen a kislánnyal, pedig ha tudnád, hogy tényleg sokat küzdök vele, hiszen Pippa már most igazi nő, rosszabb, mint amit el lehet képzelni, s bosszant is, mert te sohasem voltál ilyen, veled sohasem kellett igazán küzdenem, csak a terhességed során, akkor aztán voltál kibírhatatlan, hisztis és nagyon követelőző, de Pippa állandóan ilyen: akaratos. Na nem mintha nem küzdenénk meg vele, meg aztán lehet, hogy csak velem ilyen, Panda nem is nagyon szól hozzájuk csak van velük, és hát elég nehéz valakire ráerőltetned az akaratod, ha az a valaki eleve azt csinálja amit akarsz.
- Azt hiszem sohasem szeretném, hogy nagyobb legyen.. nem akarom, hogy pasizzon, meg rendesen legyen saját akarata. -
Rázom meg a fejemet összeráncolt szemöldökkel. Nem ezt tényleg nem akarom, nem akarok veszekedni vele férfiakon, és jesszusom, nem akarom, hogy esetleg a lányom is ilyen makacs legyen.
Rád nézek, olyan szomorkásan és olyan vágyakozva, hogy amikor végigsimítasz az arcomon, szabályosan beledörgölőzöm, s olyan elégedetlenül mordulok fel amikor csak egy futó csókot kapok, mint egy rossz kutya aki nem kapott elég tápot.
- Bébi.. tudom, mármint imádom őket. Tényleg, és azt hiszem soha nem történhetett volna jobb dolog velem, mint hogy ők vannak, és mi vagyunk, és egy család vagyunk mindannyian, de.. nem akarom, hogy ezután mindig ez legyen, hogy nincsen már olyan, hogy te meg én, hanem csak a gyerekek te és én. Hiányzik, hogy éjszaka csak az enyém legyél és ne kelljen osztozkodnom, vagy hogy amikor kedvem van, akkor legyek veled, és ne akkor amikor az időm engedi.. persze ez nem jelenti azt, hogy ne imádnám őket. Csak félek. Félek, hogy beleszokunk ebbe és akkor már nem is vágyunk majd többre. Nem vágyunk majd egymásra többé, mert elég lesz mindez.. -
Bevallom neked, kicsit félve,kicsit bátortalanul, s inkább gyorsan el is veszem Anastasiyát ahogy feléd nyújtom, s nézem ahogy a kicsi kezeit lóbálja, s magam mellé fektetve az arcát simogatom, ő pedig hatalmas babaszemeivel engem néz. Olyan csodaszép, olyan tökéletes. Beleszerettem. Őszintén és visszavonhatatlanul.
- Annyira tökéletes vagy -
A kislányunknak suttogom, mintha már te ott sem lennél, mintha csak Anastasiya és én lennénk.