Mindig bohókás családom körében szilárdan hinni valamiben - megfogalmazhatatlan valamikben, mint az önzőség önzetlensége, és hasonló, filozófiával telt nyári délutánok témái egy pohár rozé felett - állandó egyensúlyozás a szívem és elmém között. Sosem akartam, hogy ítélőképességem elhomályosítsa a feléjük érzett szeretet, ugyanakkor nem akartam eléjük helyezni az elveket sem, amelyek mégis garantálták túlélésünket még ott is, ahol az esélytelenek nyugalmával indultunk, akár a saját családunkban is. Tudom már most, hogy a húgomat nem hibáztathatom azért, mert úgy döntött, táncolni kíván egy idegennel, egy izgalmas külföldi szempár kedvéért rögtön félretenné kicsit saját magát, most legyen hát mosoly, majd egy tapogató ujjbegy érintése, talán sokkal több - nem lehet igazán haragudni valakire, aki a szívéből él... De én nem ő vagyok.
- Mit gondol, mit kellene most tennem? - kérdezem érdeklődve, mert valóban számítok válaszára, meglátására. Valamiért a liliomtiprót sosem kérdezik meg idejében, és egyébként sem viselek fegyvert, nem vagyok tulajdon édesanyám vagy apám, erénycsősz végképp nem. Ha a húgom túljutott azon a vonalon, hogy segíthessek rajta, bárhogy erősködöm is, csak rosszabbat teszek neki. - Én megértem önöket, ahogy emberek megértik egymást, ha szeretnek. Arra kérem, ön is értsen meg, és tiszteljen meg azzal, hogy megosztja velem az érzéseit, terveit - és végül azt, mit gondol, mit kellene tennem?

Sosem kedveltem igazán - nem szépített ezen szakértelme, láthatatlansága, átható szerénysége, amelyet most pajzsként feltart kéjsóvár pillantásai elé, amelyekkel elkíséri még messzire a húgom. Nem, ösztönszerűen nem kedveltem, pedig tudom, hogy valahogy kötelességem lett volna még ezt is feltennem a teendőim közé: összeköt a föld, a közös cél felé való futás, az emberség, a megfontoltság, és főleg, az összezártság, egymásra utaltság, illő lenne hát, ha elfogadnám csak így, ebben a formában a létezését, amit nyújtani tud. Én mégsem vettem rá magam, mint a gyermek, aki csak azért sem hajlandó belekóstolni az utált ételbe - sok vitánk nem indokolta, hogy idáig jussunk, talán a húgom döntése sem.. Akkor sem állhatnám, ha az utolsó ember lenne ezen a földön, ha csak az ő kinyújtott keze menthetne meg valamely szörnyű tragédiától: bárhogy diktálja is az ösztön, a józanság mértéke, legyünk bár minden számítás szerint egyetlen holdudvar alakjai is, Eoghan mindig egy nem kívánt tétel lesz a menüsoron..
A húgom jó érzékkel választotta éppen ezt a férfit: nem tudatos ez, nem akart ő rosszat, de a pokolba vezető út ezúttal is jószándékkal került kikövezésre, és ezúttal külön nekem.
- Tapasztalatom szerint mikor valakivel kapcsolatban rögtön azzal kell kezdeni, hogy nem gyermek már, mindig azt jelenti, hogy valaki nem szeretné annak tekinteni. Arra céloz, hogy nem ismerem eléggé a tulajdon húgomat, akit tisztelek és szeretek annyira, hogy most felmérjem, mi várhat rá, ahelyett, hogy egyszerűen visszatartanám saját elképzelésem szerint? - természetesen rögtön elő kellett húznia ezt az érvet, szinte biztos vagyok benne, hogy következik gyors egymásutánban az én még nem láttam semmit a világból az aranykalitkámon kívül, a szívem jégből van, és az élet nem arra való, hogy kötelességek szerint éljük azt.. Nem állhatok közéjük, nekem ebben a történetben a gonosz mostoha szerepe jutott, aki minden bizonnyal majd görbe hátával integet dühösen a kuncogó, szerelmes fiatalok után. Talán elszaladt a képzeletem: de nem kétlem, túljutottunk azon, hogy ezt a beszélgetést drámaiság nélkül ejtsük meg. - Maga egy romantikus idióta, és nem, én nem kérek ezért elnézést, ez a maga jellemzése, és titkon szerelmes is ebbe a bohémságba, ahogy a húgom is, és eldöntötték, hogy ebbe a valóság már nem fér bele.
Meglep, mennyire nem kap el mégsem az indulat, pedig forr belül bennem valami ismerős tehetetlenség, ugyanakkor tudom, hogy nem fogok az útjukba állni.. csak reméltem valamit. Nem is tudom, realitást egy ilyen kis leányszöktetés történetében? A férfi és a húgom minden józanság nélkül készülnek megadni magukat a vágynak, de vajon nem szaggatja szét ezt majd a hétköznapok tapinthatósága? A számlák, a gyökértelenség kísértete: és főleg a család örökre bezárult karjai. Bíztam benne, hogy egy olyan alak karján lép az új életébe, aki a forró, rózsaszín ködön túl érez biztos talajt is az ugrás előtt, és elkapja majd őt, mikor földet érne... mielőtt földet érne, akartam mondani, mielőtt felébred mindebből, mert keserű lesz, keserűbb, mint bármi, amit valaha ízlelt.
- Lehetetlent kér: én a számok asszonya vagyok, és pontosan tudom, mennyibe kerül majd, ha nem teszek semmit. Egy vonatjegy Párizsba, egy szoba ára, hat hónap forró éjszaka minden perce, megalkuvás, olcsó kávé, néhány ajtócsapkodás.. majd egy megfizethetetlen rémálom, mikor rájön, hogy a családunk többé nem áll szóba vele, és ő örökre kinn rekedt. Árvává és nincstelenné akarja tenni épp azt, akit szeret? Gondolkozzon egy kicsit, mielőtt lehetetlent kér: legalább ne ilyen önző lehetetlen legyen, ne másodpercekre szóljon, mielőtt ellobban.

Minden más esetben szórakoztatna ügyefogyottsága - rácsapnék, ízekre szedném minden hangsúlyát, és jót nevetnék rajta, hogy nem talál célba egy sem, hogy hullik a földre minden, amiből állni vél - és amin állni vél. Ez a talaj most azonban meg kell tartsa a húgom súlyát is, és mindazt a romantikus őrültséget, amire készülnek.. Elképzelhető, én lettem oly keserű, hogy nem tudom értékelni már az ötlet sármját sem?
- Egyik kifejezésével üti a másikat, Monsieur. Elhiszem, hogy megleptem önöket, de ez nem zavarhatja ennyire össze. - mert emlékszem vitáinkra, és voltak érvek, valamikor volt szilárdság, legalább enyhe eltökéltség, most pedig langymeleg semmi van, lebegés a nagy ígéretben, és módfelett dühít, hogy látom, hogyan teszik tönkre a húgom jövőjét kettesben. - Ne sajnáljam tőle a szenvedést, amit mérni kíván rá? Önnek nincs háttere, ha elmegy, munkája sem - nem aranyvérű, és ez a szónak abban az értelmében érdekes, hogy semmi megbecsülésre nem számíthat egyikük sem többé ettől a közegtől.
De persze mindez nekik semmi, főleg, mert a jövőben vár csak, a jelen pedig tele van tiltott csókokkal és izgalommal, amit egy bőrönd lopva bepakolása jelent - egy kifújt lélegzettel lemondok mindarról, amit remélni mertem kettőjükkel kapcsolatban. Ha szociális öngyilkosságra fáj a foguk, vajmi keveset tehetnék azon kívül, hogy bezárom mindkettőt valahová és eldobom a kulcsot: örökre bánnám, ha a húgom boldogtalan lenne, de tudom, hogy az lesz.. mindössze a módját választotta meg.
- Vegyük úgy, hogy nem sértette vérig az életmódom és az anyám, az ő anyja eszméit és életfelfogását - ne legyen igazam, Monsieur, de ez az egész nem tart tovább a harmadik éhezéssel és kitiltottsággal eltöltött évnél. Maga lesz az, aki tönkreteszi azt az ékkövet, maga rontja el a csiszolását: a húgom nem egy ékkő, amit edzeni kell, de egy növény, amelyet kitép a földjéből és apránként elfogyaszt. Kívánom magának, hogy elteljen az étvágya, mielőtt semmi nem marad belőle..

..talán pályát tévesztettem, talán jósnőként kellene a kenyerem keresnem, úgy tűnik, jó érzékem van rá, esetleg az évek tanítottak alaposan, gondosan a férfiakkal kapcsolatban. Nem mintha egy kaptafa lennének, de ez a típus olyasmi lehet, mint a tenyerem - nemesnek tűnik, de nem üt nagyot, viszont úgy ismerem, mintha jobb dolgom soha nem lett volna a bámulásánál. Épp annyira kiszámítható az is, hová helyeződik majd, és mekkora súllyal..
Ennyit hát róla és húgomról. Ennyit a szép reményekről. Már nem fújok, csak halkan lélegzem, füstöt ki és be.
- Maga ostoba, Monsieur, süket és vak azzal szemben, aki csak jót akart, és aki nem fogja sem magát, sem őt megállítani semmiben. Kívánom, hogy tévedjek, és ne legyen igazam: kívánom, hogy mindaz jusson a húgomnak, amit említ, de amelyet nem érvként, hanem személyeskedésként említ. Fáj ezt hallanom, azt, hogy szemernyi belátást sem gyakorol a jövővel kapcsolatban, hogy minden mondanivalója kimerül az én alkalmatlanságom ismertetésében. - elengedem az ajtó keretét, teszek egy zaklatott lépést a ház felé, tudom, le kellene zárnom, el kellene köszönnöm, ki tudja, mikor indul, mikor lopja el a húgom boldogságát örökre, de egyelőre visszatart valami. Keserű szájízzel szívok még egyet, ezúttal még az ajkamon is, pedig tudom, hogy nyomot fog hagyni, mert elfelejtettem bekrémezni, valódi cserépgyűjtemény árulkodik arról, más kötötte le a figyelmem, amíg valaki mindent megtett annak érdekében, hogy utolsó mentsvárát is elvegye a húgomtól, amibe még temetkezni lehet - hogy a szerelmes történetek igazak, hogy a fiatalok mindig megélnek valahogy. Félek tőle, hogy mikor viszontlátom, mindez a múlté lesz, és ő azzá válik, akivé a férfi szerint én teszem. Nem okoz gyönyörűséget, hogy igazam van: bár ne lenne. - Szeretném, ha elhagyná a képzelt álmunkat haladéktalanul. Viszontlátásra, Monsieur MacNamara: legalább gyors tolvaj legyen, ha már a legértékesebbet lopja el.
Így, elengedem hát - fuss, húgom, cáfolj rám, és találj magadnak valami szépet és elengedőt, ha mi nem lehettünk azok. Edgar még napokig el lesz foglalva, és ha úgy intézem, tovább is - nem én árullak majd el, remélem, tudod, hogy örökre hiányozni fogsz.. de nem én leszek az sem, aki tönkretette az életed. Az mindünknek istenadta joga, még itt, ebben a képzelt álomban is..
Eldobom a kiégett csikket - elfogadom, hogy nem nyerhetek meg minden csatát.
Istenem, kérlek add, hogy tévedjek.