Richard és a kiscsibéi

Mikor elhatároztuk, hogy helyet adunk az életünkben egy második gyereknek is, nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar meg is érkezik a bagoly a nagy hírrel. Várt ránk egy tizenhat éves fiú, akit az előző nevelőszülei nos... visszavittek? Egyáltalán milyen szó az, hogy visszavitték? Ilyesmit az ember akkor tesz, ha túl nagy cipőt vett, nem akkor, ha befogad egy gyereket az otthonába. Mindenesetre ez a Dixon nevű fiú hamarabb felbukkant, mint amivel mi számoltunk.
Egy nappal az érkezése előtt hazautaztunk Rodyval és Florával, hogy felkészülhessünk Dixon fogadására. Kipakoltunk a saját szobánkból Rodyval, hogy a hétvégét ott tölthesse a leendő fiunk - az ő szobája még nem volt kész, de addig mi ketten kényelmesen elfértünk a nappaliban is. Rody ezen kívül is nagyon kitett magáért, egész délelőtt ki sem jött a konyhából, mert őszintén hitte, hogy egy tizenhat éves fiú szeretetét semmivel sem lehet jobban elnyerni, mint három fogásos ebéddel és csokiban tocsogó desszerttel. Én csak helyeseltem.
Már fél órával a megbeszélt időpont előtt kezdtem a szokásos pánikomat, kétpercenként felvázolva Rodynak a lehető legrosszabb forgatókönyvet, ami éppen eszembe jutott. Minden tiszteletem az övé, amiért nem ölt meg és nem zárt be a pincébe az idegesítő viselkedésem miatt. Florából pedig alig tudtam néhány szót kihúzni, amit egyelőre betudtam annak, hogy ő is izgul és egyelőre nem képes mit kezdeni a helyzettel. Nagyon reméltem, hogy ezért ennyire hallgatag, nem pedig más oka volt a dolognak.
Az órára pillantva valami olyasmi érzés fogott el, mint ami Kenyeret önthette el, mielőtt kiadagoltuk a csontmintás etetőtáljába a kutyatápot. A különbség csupán annyi volt, hogy én Kenyérrel ellentétben nem tudtam, mégis mire kéne számítanom.
Már csak két perc.

The family

Behúzódva a szobámba ülök az ágyon ás bámulok ki a fejemből, mert egyszerűen nem bírom elhinni, hogy ez meg fog történni. Miért kell ide még egy gyerek? Én nem vagyok elég nekik? Mit csináltam rosszul? Tuti idegesítem őket. Végülis a hollóhátba kerültem és a házamba a legtöbb emberre az idegesítő jelzőt használják, mert túlságosan okosak és szorgalmasak vagyunk, s ezt előszeretettel hangoztatjuk is. Ettől függetlenül az apukáimnak az lenne a dolga, hogy feltétel nélkül szeressenek engem és ne akarjanak mellém még valakit, akitől jobban érzik magukat. Nem volt elég, amíg hárman voltunk? Most majd idejön egy tizenhat éves kretén srác is és kevesebb dolog jut majd nekem. Alapból nincs vérszerinti testvérem sem, így nincs szükségem örökbefogadottra sem. Csak el fog nyomni és majd azt hiszi, hogy minden úgy lehet, ahogy ő akarja. A srác lesz az idősebb és majd minden úgy lesz, ahogy a könyvekben meg a mugli filmekben is van. Eddig még nem tapasztaltam a testvéri osztozkodást, kapcsolatokat, de most muszáj leszek, mert belekényszerítenek. Vajon mennyi idő lesz, míg kiborulok és azt mondom, hogy a halálfalók azon az ominózus napon bárcsak engem is elkaptak volna?
Legszívesebben kimennék a nappaliba Kenyérhez és megszeretgetném, de félek, hogy akkor valamelyik apukám izgatottan odapattan mellém és beszélgetni kezd velem az újdonsült bátyámról, akit a hátam közepére sem kívánok. Esetleg még az is megtörténhet, hogy apu befog a konyhába és megkéri, hogy segítsek neki a sütés főzésben, amihez szintén nincs semmi kedvem. Hagyjon most békén mindenki!
A csengő hangjára összerezzenek és bebújok az ágyba. A takarót a fejemre húzom és úgy teszek, mintha nem is léteznék. Nincs az a pénz, hogy elhagyjam a szobámat. Persze, elég gyerekes dolog azt képzelni, hogy ettől a bújkálástól most minden jobb lesz és nem kell kimennem meg nem vesznek észre. Bárcsak láthatatlanná tudnám változtatni magam! Mennyivel könnyebb lenne...

Richard és a kiscsibéi

Abszurd félelmek hosszú sora váltogatta egymást a képzeletemben szinte másodpercenként. Mi lesz, ha ez a fiú gyűlölni fog minket? Vagy ha mi nem leszünk képesek szeretni őt? Mi van, ha iszonyodni fog két nevelőapa gondolatától? És ha Florával nem tudják megkedvelni egymást? Vagy ha annyi rossz tapasztalat érte már, hogy képtelen lesz megbízni bennünk? És biztos, hogy tökéletes rendet raktunk a házban és Rody nem gyújtja fel a konyhát az utolsó pillanatban? Merlinkém, kis híján elájultam az idegességtől...
A helyzeten nem sokat javított Rody ingerültsége. Ha az ember ennyi ideje együtt él valakivel, akkor egy idő után ráhangolódik a másik érzéseire. Néha olyanok voltunk, mint azok a rosszul megírt sci-fi regények, amikre néha ráfanyalodtam jobbak híján - tízezer kilométerről is megéreztük, mi kavarog éppen a másik lelkében, nemhogy a konyha és a nappali csekélyke távolságából. Pedig reménykedtem benne, hogy Rody majd lazábban és higgadtabban kezeli ezt a helyzetet, mint én. Nemcsak magam miatt, hanem sokkal inkább Flora miatt, aki mindannyiszor mosolyogva bizonygatta, hogy persze, nagyon örül Dixon érkezésének, most mégis a szobájában gubbasztott. Beszélni akartam vele, megkérdezni, mi bántja, de Rodyval arra jutottunk, hogy hagyunk neki egy kis teret. Mindig is zárkózott kislány volt, bár velünk nagyrészt mindent megosztott és erre mindketten nagyon büszkék is voltunk. Most mégis úgy tűnt, hogy kizár minket és egyikünk sem tudta, hogyan kezeljük ezt. Talán a legrosszabb ötlet volt halogatni a beszélgetést, talán így cselekedtünk a leghelyesebben, nem tudhattuk.
- Ha lehányod azt a szegény fiút, szívem, esküszöm elválunk. - Nem voltunk házasok. Értelemszerűen. - De legalábbis sírógörcsöt kapok, ebben biztos lehetsz.
Aztán csengettek, nekem pedig abban a pillanatban a kocsonyánál is remegősebbé váltak a lábaim. Idegesen igazgattam a hajamat, mintha bármit is számított volna vagy egyáltalán tudtam volna mit kezdeni fél tubus zselé nélkül - igaz, még abban is Rody segített változó sikerrel.
Egy agarat megszégyenítő gyorsasággal sprinteltem be Flora szobájába. Elsőre azt hittem, hogy nincs is bent, csak néhány másodperccel később vettem észre a takaró alatti kis kupacot.
- Rosszul érzed magad, csibém? - Bizonyára az enyhe hipochondriám okozhatta, hogy rögtön egy kezdődő influenzát vizionáltam magam elé, legalább harminckilenc fokos lázzal. - Mert megérkeztek és neked is ki kéne jönnöd... Mindjárt főzünk neked egy teát, jó? Csak előtte üdvözöljük Dixont, rendben?
A biztonság kedvéért azért lehúztam Flora fejéről a takarót és gyengéden a homlokára tettem a kezem. Nem éreztem a szokásosnál melegebbnek.
Ha nem állt volna a küszöbön Dixon és a gyámügyes nő, most minden bizonnyal nem siettem volna ki Flora szobájából, hanem halálra aggódtam volna magam, amiért megbetegedett. Most azonban félretettem a nem is olyan mélyen rejtőző tyúkanyót pár perc erejéig, habár miközben siettem ajtót nyitni, gondolatban már leltárba is vettem, mennyi lázcsillapító lehetett itthon.
Hagytam, hogy Rody nyissa ki a bejárati ajtót, közben a kezemet tördelve. A teraszon ott állt a már jól ismert hölgy a Minisztériumból és egy magas, vézna fiú kócos, göndör hajjal, kevéske holmiját szorongatva. Rémültnek, de legalábbis megilletődöttnek tűnt, ami tökéletes kontrasztot alkotott a pólója trágár feliratával.