Estela Paz Sanchez Alonso

the only home i know is ashes now

Tigris


huszonhét


mugli


semleges


vérfarkas


mágiahasználó


Eiza Gonzalez


keresett

Fohászkodj Istenhez, gyermekem, mert Isten megsegít. Sose légy rest imára kulcsolni a kezedet. Foglald imába apád nevét, hogy járjon bárhol is a világon, egy nap majd hazataláljon hozzánk! Foglald imába a húgod nevét, hogy legyen mit ennie holnap! Foglald imába a bátyád nevét, hogy megszabaduljon az ital szorosra zárt markából!
Anya, a te nevedet ne foglaljam imába?
Anyámat nem azért vitte el a tüdőgyulladás, mert nem fohászkodtunk érte eleget kettesben, a csonkig égett gyertyák pislákoló fényében. A viaszon visszatükröződtek az erőtlen lángok, hályog borult a szemére, nekem pedig nem volt szabad gyűlölnöm sem őt, sem az Urat, amiért mindig, mindig csak az Ő segítségére vártunk ahelyett, hogy tettünk volna a sorsunkért.
És lám, végül én magam is éppen olyan tehetetlenné váltam, mint amilyen az anyám volt.
Isten nyugosztalja.

Mennyire ismerhető meg valaki, akivel képtelen vagy kommunikálni? Mennyire találsz valakit intellektusát tekintve alattad állónak, aki nem képes kifejezni magát egy adott nyelven, aminek a használata számodra ösztönösebb, mint a levegővétel?
Valerie ugyan noszogat, hogy tanuljam meg a nyelvet – legalábbis azt hiszem, hogy noszogat, de mi van, hogyha félreértek valamit? –, de egy iskolából szökött kis rókagyermek nem tudhatja, hogy mekkora varázslat maga a tanulás valaki számára, akinek lehetősége sem volt kijárni az iskolát.
Könnyű lenne persze a nyelvismeret hiányára fogni az egészet. Tudom, hogy nem vagyok okos. De telis-tele vagyok szeretettel. Soha semmi másra nem vágytam, mint hogy sok-sok gyermek rohangáljon körülöttem, hogy mindet én hozzam a világra, és hogy szerető család vegyen körül, mint amilyeneket anyám mutogatott nekem a rongyosra lapozgatott képes könyvekben, amelyekből együtt próbáltuk kisilabizálni a mesét, szótagról szótagra.
A Papa Ray köré csődült gyereksereg valahol valóra váltja az álmaimat. Őket halmozom el ösztönös, nyers szeretettel, ha már nekem úgysem lehet gyermekem soha.

Tagoltan próbáltam elmagyarázni az olasz lánynak, hogy elvették a nyakláncomat, de nekem szükségem van a nyakláncomra. Az olasz lány sokkal többet kapott abból a szerből, mint én, és persze sejtettem, hogy sürgetőbb lenne az egyre kékülő ajka meg a csillapíthatatlan reszketése miatt aggódni, mint a nyakláncom miatt, de jelen pillanatban éppen leszartam, hogy a halálán van.
Szükségem van a nyakláncomra.
Családi örökség. Ótvar bizsu. Mindennél fontosabb a számomra. Az egyetlen emlékem az anyámról. A keresztbe kapaszkodva vagyok csak képes elaludni. Nyirkossá szorongatom a tenyeremben, miközben a Szűz Máriához fohászkodom, és hallgatom, ahogy az olasz lány a zokogó jugoszlávot csitítgatja, akinek folyton rettenetesen folyik az orra sírás közben, és kaffogva kapkod levegőért. A pánik hullámai végigborzolják a tarkómon a szőrpihéket, amikor eszembe jut, hogy képtelen leszek őket kizárni a gondolataim közül, hogyha nincs meg a nyakláncom.
Nincs meg a nyakláncom. Szükségem van a nyakláncomra.
Az olasz lány végre abbahagyja a remegést, és lesüti a tekintetét. Négykézláb kúszom közelebb hozzá, de minden lépést megfontolok, mert ugyan nem tudom, hogy mikor ettem utoljára, hányinger markolássza a torkomat. A sarkamra ülök, a tenyeremet pedig tehetetlenül ejtem az ölembe. Bizseregnek az ujjaim. Önkéntelenül is az alkaromra siklik a tekintetem, de túlságosan homályos a látásom ahhoz, hogy képes legyek összeszámolni, hány szúrás sorakozik már a jobb könyökhajlatomban. A balban csak három. Azt még számoltam.
Szükségem van a nyakláncomra.
Elismétlem hát újra, tagoltabban. Suttognom kéne, de félek, hogy nem hall, mert hangok kergetőznek a homloka mögötti sötét szobában, és próbálják megsúgni számára a kiutat, mint a jugoszláv lánynak, aki a paplanhuzattal kötötte fel magát, amíg mi ketten delíriumban fetrengtünk. Azóta jött a helyébe egy újabb lány, az ágyneműt viszont elvették tőlünk, pusztán a biztonság kedvéért. Éjszakánként fáztunk, az olasz lány ajka még kékebbre váltott, és úgy reszketett, hogy beleremegett a végét járó ágykeret is. De amikor a Szűz Máriához fohászkodtam, akkor nem hallottam.
Nincs meg a nyakláncom, érted?
Kinyúlok, hogy megérintsem a kezét, hogy úgy markoljam meg, mint a rézszínűre festett feszületet a korrodálódott láncon, de ahogy belekapaszkodom, önkéntelenül hátra is hőkölök. Lebukik a feje. A szám elé szorítom a kézfejemet. Sajnálnom kéne, de másra sem vagyok képes gondolni, mint hogy engem vajon hány szúrás választ el attól, hogy úgy végezzem, ahogy ő. Vagyis, igazából lófaszt. A nyakláncomat most még jobban szeretném a szívem felé szorítani, mint eddig.
[…]
Bob utált minden estét, amit Bobbal töltött, mert a helyzet amúgy indokolatlan identitászavart keltett benne.
Persze, akit Bobnak hívnak a hetvenes évekbeli Londonban, annak minden bizonnyal nem kellene amúgy a szívére vennie ezeket a dolgokat, de Bob éppen az a fajta Bob volt, aki a szívére vette ezeket a dolgokat. Bob több másik Bobot is ismert már az élete során – akik nem ő voltak –, de mióta ezt a melót csinálta – ami annyira nem fizetett amúgy jól, de legalább néha ingyen dughatott, ráadásul munkaidőben, tehát a barátnője nem gyanakodott sem arra, hogy ingyen, sem arra, hogy pénzért dug félre –, nem volt még dolga másik Bobbal.
Aztán egyszer csak jött ez a másik Bob, és akkor már maga Bob volt a másik Bob. Pedig ő az egyik Bob szeretett volna lenni. Vagy hát, na, úgy leginkább az egyetlen.
Bob utált minden estét, amit Bobbal töltött, a másik Bobnál pedig csak azt a hülye csajt utálta jobban, amelyik mindig nézett a fura szemével. Őt mondjuk nem akarta megdugni – sem pénzért, sem ingyen –, mert mióta idekerült, túlságosan sokat fogyott, a kulcscsontja már csaknem átdöfte a bőrét, ráadásul azokra a cigányokra emlékeztette, akik gyerekkorában felverték a sátrukat a vidéki falu mellett, ahol felnőtt, és mindenféle színes rongyokat meg csörgős láncokat akasztottak magukra, és néhány foguk arany volt, a többi foguk meg leginkább nem volt.
Bár azok legalább beszélték a nyelvet, még ha furcsán meg ízesen is. Ez meg többnyire csak nagyokat hallgatott, megnézett a nagy, beesett szemével. Legalábbis eleinte. Aztán úgy két hete mindenáron elkezdett hadonászni. Azon a különös ritmusú nyelvén hadarta a hülyeségeit, amit senki sem értett. Aztán begörbítette az ujjait, és fújt rájuk, úgy vicsorgott, mint egy ázott macska.
„Tigris az” – mondta a másik Bob – tehát nem ő, mert nem ő a másik Bob, azért sem! –, és aztán rágyújtott. Egy cigire, meg mellé egy gyermekmondókára. Tigris, tigris, szörnyű tigris, nálad szörnyebb tigris nincs is. Ezen nevettek. Aztán a lányt meg megkötözték, mert amúgy kurvára elegük volt a hisztijéből. Előtte azért lekevertek egy-két pofont a szerencsétlennek, mert az ilyesmi amúgy jól levezette a feszültséget, na.
Aztán Bob – már a mi Bobunk, nem az a másik, alávalóbbik Bob – egy hétig másfajta melókat csinált – embereket agyalt meg a dokkon, orrokat tört be a bárban, gyomrokba öklelt a gyártelepen, megint megagyalta ugyanazokat az embereket a dokkon –, aztán visszatért a lányokhoz, de mégsem sikerült dugni – sem ingyen, sem pénzért –, mert a Tigris megint vonyított, most még hevesebben, mint a múltkor. Beleharapott a kezébe. Vérzett. Bob nem örült. A másik Bob az igen, jól ki is röhögte.
Tigris, tigris, csóvafény, / Éjszakáknak erdején, / Mily kéz adta teneked / Szörnyü és szép termeted? Ezt meg a barátnője duruzsolta valamelyik éjjel, amikor babot főzött, és arra panaszkodott, hogy nincs pénze húsra, pedig megint telihold lesz, ráadásul még a havi vérzése is éppen gyötri, és olyankor amúgy is rendetlenkednek a belei, hát nem tesz jót sem a bab, sem a telihold. Ezt pedig Bob vehette volna figyelmeztetésnek, vagy vehette volna éppen figyelmeztetésnek azt is, hogy a Tigris próbálta számukra amolyan „Amerikából jöttem” módra elmutogatni, hogy mi a helyzet, de hát mivel már az elején elkönyvelték Tigrisnek, eszükbe sem juthatott, hogy igazából nem Tigris.
Nem Tigris. Farkas.
[…]
Én megpróbáltam. Miért nem beszélnek az angolok más nyelvet az angolon kívül?
Úgy vonszolom magam végig a pirkadat előtti utolsó, magányos órában a külváros párás, elhagyatott utcáin, mintha a bitófára vinnének. Rászorítok a derekamra ott, ahol megsérültem – talán belém döftek valamit, vagy rám lőttek, képtelenség lenne megítélni annyi vér alatt, az én vérem, meg mások vére alatt –, de lemondtam már magamról, hát még csak azzal sem fáradok, hogy alaposabban megvizsgáljam.
Átfagytam, és fáj a talpam, és nincs meg a nyakláncom, és nem tudom, hogy hány embert öltem meg, mert nem maradt belőlük annyi, hogy megérje összeszámolni. Amúgy is lángolt a kóceráj, bár fogalmam sincs, hogy a tüzet ki gyújthatta. Én megpróbáltam szólni, de csak kinevettek. Én megpróbáltam!
Pékek és gyári munkások sorjáznak elő a kapualjakból, én meg flippergolyóként igyekszem a macskaköves utcák egyik oldaláról a másikra, mintha nem lenne már mindegy amúgy is. Bármelyik pillanatban jöhet egy bobby, amelyik bevisz a rendőrségre, nem igaz? Bármelyik pillanatban agyonlőhetnek itt, a nyílt utcán is, nem igaz?
Mégis vonszolom magam, amíg elém nem robban egy lány a semmiből, apró termetének minden lendülete faltörő koshoz teszi hasonlatossá, én pedig kénytelen vagyok belékarolni, hogy ne essem össze a becsapódásának erejétől. Felfordul a gyomrom, de nincs mit kihánynom, és szikrázik a szemem, amikor felpillantva realizálom, hogy kergette valaki. Ujjaim megfeszülnek a törékeny vállon, ahogy farkasszemezem az üldözőjével: annak meg elég csak egyszer végigmérni a rajtam lógó, vér-áztatta rongyokat, hogy azon nyomban felkösse a nyúlcipőt.
A lány kézen fog, és magával visz, mintha kóbor macska lennék.
Vagy ha nem is macska, hát Tigris.