A plafon repedéseiből próbáltam rájönni, hogy be vagyok-e még állva (és ugyan szigorúan nézve azokból nem sikerült rájönnöm a válaszra, a tény, hogy ezzel próbálkoztam, végül is elég arra, hogy igennel feleljek a kérdésre). Még kicsit ziháltam, de már rágyújtottam. Kint lassan világosodott. Láttam pár rózsaszín aljú felhőt, aztán visszanéztem Dawn-ra. Aztán végül is lehet, hogy tényleg kezdek lejönni a szerről, mert két slukk között mindennél jobban elámított, hogy hajnalban egy hajnal nevű lány mellett találom magam, de meg tudtam állni, hogy ne mondjam ki ezt hangosan.
Amúgy meg biztos voltam benne, hogy hülyeséget csináltam, és nagyjából centikre voltam attól, hogy az egyéjszakások utáni bűntudat belemarjon a lelkembe (miért tűnik úgy, hogy mára már csak én érzem rosszul magam az ilyenek után?), de méterekre innen még mindig csak és csak is ő foglalkoztatott. (Nem, nem, nem. Nem tudom. El vagyok szállva, és éppen csak kezd visszatérni a vérkeringés az agyamba, igazán képtelen vagyok tudni dolgokat, sőt, azt sem tudom beismerni teljes bizonyossággal, hogy épp mire gondolok, pedig hát… öhm, azt hiszem, épp erre. Épp erre a semmire.) Slukkoltam, és az ujjammal körberajzoltam az oldalára varrt iránytű körét. Slukkoltam, kifújtam a füstöt, egy darabon visszanéztem a plafonra, és próbáltam kizárni a fejemből, hogy mennyire ég a hátam. Viszont valahányszor próbálsz arra koncentrálni, hogy ne koncentrálj a fájdalomra, a fájdalom automatikusan felerősödik. Végül is egy ponton volt elviselhetetlenül rossz, a többi meg…
- Mit csináltál velem? – dünnyögtem, aztán arra jutottam, hogy ez végül is a legrosszabb kérdés, amit ilyenkor fel lehet tenni. Az érzelmek tetten érhető jele nélkül mosolyogtam rajta, és egy pillanatra rá is, mielőtt kimásztam volna az ágyból.
(June-ra gondoltam, és hogy az például nem érdekelt, mikor én meg ő júniusban…)
Valahonnan összekapartam az alsónadrágom, felkaptam, és elindultam, hogy akárhonnan is, de vizet szerezzek a hátamra. Meg talán valamit inni. De az legyen a víznél valami erősebb.

Pár pillanatig elgondolkodtam, hogy ettől a kijelentéstől büszkének kéne-e lennem, vagy pedig eljött-e az idő, hogy megsértődjek, de végül is a hátamból sugárzó égető fájdalom volt elég erős ahhoz, hogy minden más érzés elől elvigye a színt. (A fenét! Nagyjából három ezredmásodpercnek kellett csak eltelnie ahhoz, hogy arra jussak, hogy ez végül is csak-csak az egómat simogatja, és ki tudja, talán ez lesz majd a sztori, amit az unokáimnak mesélni fogok, sőt, még inkább ki tudja – de komolyan, ki??? -, talán majd ezzel a nővel lesznek a közös unokáim, akiknek ezt mesélni fogom, vagy kicsit korai még ezen gondolkodni, sajnálom, menthetetlen romantikus és határtalan álmodozó vagyok, elég csak rám mosolyognia egy lánynak egy buszon, hogy aztán heteken át csak rágondoljak, akkor ne lepődjön meg már senki, ha ez történik, ha esetleg ágyba visznek.)
A pár pillanat után pedig valahogy égetőbb kérdésnek tűnt, hogy érti azt, amit mondott. Ha nem lettem volna fenn egész éjjel, ha nem egy jobbára beazonosíthatatlan fajtájú és hatású készítménytől lett volna még mindig ködös az agyam, meg ha mondjuk… mit tudom én, a kék piros lett volna, a Hold pedig a Mars körül keringett volna, a világnak pedig alapvetően köze sem lett volna ahhoz a formájához, amit mind ismerünk róla, akkor talán, tényleg csak talán lett volna pár használható elméletem arról, hogyan tudja egy nő ezt csinálni az ágyban. Mindezek híján csak kitébláboltam ugye a konyhába, hogy bevizezzek egy konyharuhát és a hátamra tegyem. Azt nem hittem volna, hogy utánam jön.
Nem kellett volna zavarba jönnöm attól, hogy utánam jött, csak volt az egészben egy olyan furcsa érzés, minthogyha tilosban járnék itt, ő pedig mindenképpen a felügyelete alatt akarna tartani. Ha ehhez hozzávesszük, hogy technikailag valóban tilosban járok nála, és valami egész más nővel, valami egész más helyen kellett volna utolérjen a reggel, akkor nagyjából meg is magyaráztam, hogy miért jöttem zavarba. Merlinre, pedig lehet, hogy jól esett volna két perc, amíg veszek egy mély levegőt, és rájövök, hogy egyáltalán mit csinálok itt, ugyanakkor, a fenébe is, én sem hiszem, hogy csak úgy hagynám mindenféle jött-mentnek, hogy szabadon garázdálkodjon a házamban.
- Csinos lakás – dünnyögtem csevegő hangnemben. Pedig nyilvánvalóan egy szarfészek az egész, de nem tudom, hogy van-e olyan kapcsolat közöttünk, hogy ezt szóvá is tegyem. Az italt mindenesetre elfogadtam, pedig a reggeli meleg whisky a hasztalan nap garanciája, nekem pedig még arra is össze kéne szednem a bátorságomat, hogy megkérdezzem, itt maradhatok-e aludni egy kicsit, vagy pedig a legjobb, ha máris elindulok, mielőtt még elfelejti a nevemet. – Nem kell, köszönöm, azt hiszem, megleszek. – Öt éve eltörtem a kezem, de azon kívül soha, soha semmi nem fájt még ennyire. - Rágyújthatok bent?

Ha egy más nőtől élvezel el, azt hiszem, már nincs sok jogod arra, hogy a barátnődre gondolj. Azzal együtt meg pánikszerűen nagyjából mást sem tehetsz, minthogy a fejedben azokat a szcenáriókat futtatod, hogy mi fog történni, ha ezt valaha is megtudja, vagy minek kell történnie ahhoz, hogy ezt soha, de soha ne tudja meg. Kezdetként talán soha nem hozom szóba a ma estét, vagy nem szerzek neki útközben virágot és reggelit, mert az efféle törődés nyilvánvalóan a bűnösök vezeklése. Mármint, tudja fene, lehet, hogy ez a reggel kell legyen az, amikor végre magamnak is beismerem, hogy June-nal végleg kifutott minden, és nem emiatt a nő miatt, hanem… hát, csak úgy magától lejárt minden, ami köztünk volt. Mármint én próbáltam tagadni ezt, amíg tagadhattam, de egy ideje már készülök arra, hogy rákérdezzek, hogy mi van, ha esetleg…
Ha esetleg mi?
Mi van, ha csak egymás idejét pazaroljuk? Mi van, ha a közös albérlettel nem is tudunk annyi pénzt spórolni, hogy megérje fenntartani, ha végeredményben inkább csak egymás idegeire megyünk? Mi van, ha abbahagyom az önámítást, és innentől örökké kétes múltú és jelenű lányokat szedek össze kocsmákból, mert mondjuk kiderül, hogy erre az életre teremtettem? (Nem, nem hiszem, hogy ez kiderülne.)
Akárhogy is, azt hiszem, fejben kicsit össze kéne kapnom magam, hogy a végén ne kérdezzek több ekkora faszságot, vagy mondjuk, ne menjek el az olyan részletek mellett, mint egy lángoló whisky.
- Azt a – nyögtem, mert amúgy egyszerű lény vagyok, vagy hát picit piromániás, a tűz látványa mint olyan pedig… á, figyelj, bármivel is akartam befejezni ezt a mondatot, az nyilván másodlagos amellett, ahogy meggyújtotta. És rendben, leszek az első, aki beismeri, hogy nem feltétlenül vagyok én a legélesebb kés a fiókban minden élethelyzetben, de végül is így már hamar összeállt a kép a hátamon lévő égési sérülésekről. (De tényleg nem akarok erre tényleg valami borogatást?) Előbb picit eltátottam a szájamat, aztán meg elvigyorodtam. – Na jó, ezzel most csak fel akarsz vágni, ugye? – Ugyan csábító volt, hogy a whiskyjéről gyújtsam meg a cigarettámat, de végül is csak az öngyújtómat használtam. – De mi ez pontosan?
Amíg ő a szoba másik végébe ment, én a whiskyvel és a cigarettával a konyhaszekrénynek dőltem, úgy néztem, mit csinál, vagy a melleit, vagy mindkettőt, rád bízom a választ.
- Hát, szomszédok éppen nem vagyunk.

Anyám is, apám is varázsló, de már azelőtt is muglik között éltek, hogy én megszülettem volna, meg engem is azok között neveltek – aztán jöttek a szigorú házszabályok, hogy mikről nem beszélhetek az utcabeli srácoknak, és habár elvileg semmit nem tudtak a körülöttünk lévő muglik, azért a szomszédok mindig tartottak pár lépés távolságot tőlünk, vagy csak Londonnak egy olyan különösen szar környékén zajlott mindez, hogy ott alapból így állnak egymáshoz az emberek, mindegy, ennyit a szomorú háttértörténetem vázlatos… vázolásánál – épp ezért amennyire természetesen és otthonosan egész életemben része voltam a varázsvilágnak, egy kicsit akkor is kívülálló vagyok benne. Mármint, annyi dolog nem vág fejbe, mint mondjuk azok a kölyköket, akik tizenegy éves korukig nem is tudtak semmit a varázsvilágról, de azért meg lehet lepni. És oké, persze, hét évig oktatják az embert, hogy ezeket a különbségeket felzárkóztassák, de mindent azért mégsem lehet megtanítani. Vagy csak már diáknak is szar voltam, a hét év alatt pedig előjött a sárkánykór, nekem pedig legalább nagyjából tudnom kéne róla, de… nincs túl korán (…késő?) ahhoz, hogy ezen őrlődjünk?
Slukkoltam, megdörzsöltem a balszemem, és még leraktam a whiskymet a pultra, mielőtt elindultam volna felé.
- Bájos, igazán. – Mondjuk szociálisan vagyok annyira érzékeny, hogy ne egyből azzal kezdjem rágni a fülét, hogyha egyszer „kór” a neve, miért ritka képességnek nevezi, mármint valami vagy betegség, vagy pedig a másik, miért nem lehet nevén nevezni a dolgokat? - És mihez kezdesz vele? Már amikor nem italok flambírozol. Vagy hátakat.