Don't leave me alone

Too late to die young

Sikerült annyit innom, hogy már az egész busz forog körülöttem, a körvonalak elhomályosodnak, a fénnyalábok táncot járnak a szemem előtt és annyira eltompul az agyam, hogy érzem, le kell ülnöm, pedig ellenálhatatlan késztetést érzek, hogy megigyam még azt az egy kör lángnyelv whiskyt, amire az a bekötött szemű varázsló meghívott, aki állítása szerint a Kanári Szigeteken csinálta meg a szerencséjét, és egész este fizette a piánkat, miután elkotyogtam, tragikus és kellőképpen drámai felvezetéssel, hogy ez az utolsó napunk az utunkból, és holnap Philip bevonul – itt elejtettem pár könnycseppet a hatás kedvéért, de nem is esett olyan nehezemre mint gondoltam volna. Nem biztos, hogy el tudom viselni a holnapot, ha már nem lesz mellettem és elmegy meghalni az az idióta, ahelyett, hogy ő is lelépne, amíg még nem túl forró a talaj a lába alatt. Elvégre van akiknek ez egész könnyen megy. Hátat fordítani mindennek, ami szent azért, hogy a saját segged mentsd. Dexter, te barom.
Nem bírom tovább, muszáj felállnom és elindulok az emelet fele, amely a Kóbor Grimbusz hagyományaihoz híven éjszakára egy hatalmas háló részleggé változik. Menetközben még elveszek egy pohár szódát, aminek a fele ki is ömlik, ahogy próbálok átbotorkálni az embereken. Aztán megragadom azt a feltűnően széles vállat, és már rángatom is magammal a kezénél fogva. Nekiindulok a lépcsőnek, háromszor egymás után, de végül inkább leülök a a harmadik fokra, terpeszbe rakott lábakkal, hogy még véletlenül is elálljam az utat, és kótyagos tekintettel próbálom befókuszálni Philip arcát.
Nem gondoltam volna, hogy ittmarad velem, az idióta felejtsük el Dextert, menjen a francba tematikus Kóbor Grimbuszos roadtripemen, miután gyakorlatilag az éj leple alatt kellett elrabolnom a házimanójuk közbenjárásával, hogy nehogy otthon vagdossa az ereit.
- Gyerünk, Philip, legalább te ne hagyj cserben. Felejtsd már el végre azt a hülyeséget, amit a fejedbe vettél. Gyakorlatilag egyenlő az öngyilkossággal, ugye tudod? – kérlelő a hangom, most végre nem áll a józan ész az érzelmeim útjába. Éppen elég ideig éreztem, hogy felrobbanok, amíg vissza kellet fognom magamat, hogy nehogy elmondjam neki, mekkora ostobaság ezekben az időkben aurornak állni. Megragadom a vádliját, mert éppen az akad a kezem ügyébe, és próbálom elővenni a legmegyőzőbb-kérlelő szempárt, amivel talán valah illettem őt, de meggyőződésem, hogy ez éppen olyan groteszknek hat, hogy itthagyjon a picsába.

And too young to burn out

Megsimogatom Doe haját, olyan kedvesen, mintha mi ketten egy párt alkotnánk. Kisimítom az apró hajtincseket kótyagos szeme elől, aztán újra végighúzom tenyeremet a szőke hajzuhatagon, s nem akarom abbahagyni. Tulajdonképpen jól esik ilyen interakciót folytatnom vele, jól esik érezni, hogy itt van velem, vékony karjai úgy ölelik a lábamat, hogy elég a sofőr egy hirtelen kanyara, és hátravágódom. Tulajdonképpen hihetném azt, hogy Dorcas célja ez, látni elbukni aztán meg jót nevetni. Ha mondjuk hónapokkal ezelőtt találnám itt magunkat a Kóbor Gruimbuszon, ez így is történne. Marnánk egymást, mint csonton veszekedő kölyökkutyák, s biztosan kiraknák a szűrünket napok alatt.
De azok a hónapok elteltek, hosszan, tele fájdalommal és magánnyal.
Így hát biztos vagyok benne, hogy Doe most igazán más miatt szorongatja így a lábamat, és annyira aranyos, annyira szeretni való, hogy nem is szeretnék szabadulni. Ölelgessen egész életében, ragadjon a lábamhoz, csak sohase hagyjon el.
Ma nem ittam. Hagytam kitisztulni az agyamat, hiszen holnap bevonulok.
- Kézzel ásd majd a sírom kérlek! -
Próbálom elviccelni miközben szüntelen simogatom a haját, hogy magamat nyugtassam.
- Ne legyél már ilyen búval baszott! Nem a világ végére megyek..
Igazából magam sem tudom hogy merre tartok vagy mi a célom az életben, és ez. Igaza van öngyilkossági kísérlet, Dexter felejtő hadművelet, lázadás a rendszer ellen, lázadás az élet ellen, lázadás minden ellen amit érzek.
- Hiányzik, igaz? -
Dexter. Ki más? Az életünk középpontja hirtelen gondolt egyet és lelépett.
Bassza meg! Kicseszettül bassza meg! Öntelt, önző faszkalap..

Too late to die young

Normális esetben, ha mondjuk nem lennék ennyire illuminált, és nem érezném, hogy a fejem egy hatalmas földrajzlaborba illő, világító földgömb lenne, és mondjuk Dex tett volna egy szívességet és nem hagy minket a sorsunkra, akkor talán eltolnám a kezét, hogy hagyjon már a szarságaival, de helyette, lehunyom a szememet, és mint egy odaadó macska, belesimulok a tenyerébe, dörgölőzőm és ha meglennének hozzá a fizikai adottságaim, egész biztos, hogy dorombolnék is, de talán azok a fura hangok, amiket közben kiadok, megteszik a hatásukat.
Kényszerítem magam, hogy újra kinyissam a szememet és küldjek felé egy kabd be, Philip pillantást. Hihetetlen, hogy még ezt is el akarja viccelni. De talán igaza van. Ha nem tenné meg, abba mindketten belehalnánk.
- Szóval nem a világ végére mész, nagyokos? Köszönöm a felvilágosítást, Philip. Akkor most nyugodtan fellélegezhetek, mert a világ ugyanolyan lesz, mint eddig és nem készül kifordulni teljesen a sarkából? – mármint a világ, amit azóta ismerek, hogy felszálltunk a Kóbor Grimbuszra. A mi kis különbejáratú, összkomfortos fészkünk, távol minden bullshittől, a tagadás édes szaftjában dagonyázva. A kilométerekkel, amiket alattunk robogott ez a csotrogány, a reggeli dupla espressókkal tej és cukor nélkül, a fogkefével, amin felváltva megosztozunk - és ami Philipé, mert én nyilván azt hittem, hogy pár cserebugyin kívül az égvilágon nem lesz semmire szükségünk - a sok random arccal, akikkel megismerkedtünk, és akiket lehúztunk az utolsó sarlóval is a csapnivaló, rögtönzött jóslataimért cserébe.
- Nem vagyok búval...baszott – nehezemre esik már a beszéd, össze is akad a nyelven, nekifutok párszor, mire el tudom mondani, hogy mit is akarok. – Csak azt akartam mondani, hogy... hogy mindenkinek jobb lenne, ha még maradnánk egy hetet. Vagy beszélhetek Ernievel, biztos talál nekünk valami kulimelót a buszon – hihetetlen, hogy ideáig jutottam, de tényleg elképzeltem, hogy ez majd örökké tart. Meg annak az ellenkezőjét is. De arra biztos nem, hogy van annyira aljas, hogy megint előhozakodjon Dexterrel, mikor annyira jól kerültük a témát eddig. Döhösen meredek rá, elengedem a vádliját, és tüntetőleg húzódok el akeze elől, hogy többé ne érjen el azokkal a csodatévő ujjaival.
- Nem tudom, miről beszélsz. Mindenem megvan, mi hiányozhatna? – úgy döntök végül, hogy az egyetlen és legjobb módszer a tagadás. Mintha komolyan elhinném, hogy ez a játék itt és most nem ért véget.

And too young to burn out

Bólintok, valahogy úgy. De mégsem szóval elnézek róla, mert nem bírom nézni ahogy könyörög a szemével, szinte minden pillantása azt mondja, hogy : Philip, kérlek, kérlek ne menj el! , és ez kibaszott rossz érzés, mert úgy maradnék. Itt. Doeval, a hülye buszon, ezen a hülye kiránduláson, amire tulajdonképpen el sem szerettem volna jönni. De Doe kirángatott az önsajnálat mély bugyraival és képes volt hosszú percekig nézni, hogy halálra váltan, szinte mártírként mászom föl ide, erre a buszra, és ülök le. Mert eleinte azt terveztem, hogy nem fogom élvezni, Dexter távozása után soha semmit nem fogok már úgy élvezni, mint a Dexteres életemben.
Mennyire gáz már hogy az életem lebomlik a Dexterrel töltöttre és a nélküle töltött időre?
Sóhajtok, mert élveztem. Kicseszettül élveztem az utazás minden kis percét, minden váratlan fordulatát, a hülye történeteket amiket hallottunk, a közös hányást és a hánytatást, a horkolást, az éjszakai sétákat, a hot dog evést, Doe faszságait, a fogkrémért könyörgést, és úgy mindent egybevetve.
Tulajdonképpen hálás vagyok neki amiért kirángatott az unalmas, nyomott kis életemből.
- Amúgy sem mennék vissza idén a Roxfortba szóval nem is találkoznánk.. mennem kell, és te is tudod. -
Sóhajtok, mert amúgy úgy itt maradnék, elmenekülve a világ elől.
- Én megmentem a világot, és rád bízom Bunnyt, jó? Vigyázz a hülyegyerekre oké? -
Bunny a forró nyár, az exem exe és az én valakim. Bunny az exem exe, Doe kedvenc valamilye, az én valakim, és erről Doenak nem kell tudnia.
Elhúzódik, én pedig esetlenül ejtem le a tenyeremet, mintha már nem is lenne más célja a kezemnek, csak hogy Doe haját zsírosítsa.
- A meztelen csigáid? Vagy Bunny? Vagy a Hold? Mert ma nem látszik.. -
És egyértelmű, hogy nem Dexter. Ugye egyértelmű?
- Gyere, láttam egy részeges alakot, jósolj neki, ma még kell csinálnunk valami felejthetetlent.. -
Bármit, csak felejtsük el Dextert.
Bárcsak kitörölhetnénk az életünkből!

Too late to die young

- Jó persze, most jösz az fárasztó, te mész vissza a Roxfortba, én meg beírom magam a történelembe a valaha volt legrövidebb aurori pályafutással dumával – unott arckifejezés ül ki az arcomra, minth már ezerszer végig kellett volna ezt hallgatnom, pedig még csak egyszer sem merült fel, mert ugye éppen magasból leszartuk a világot. Aztán rákönyökölök a térdemre, hogy valamivel támasszam a fejemet, és úgy nézek fel rá, szemeimet forgatva. – Hihetetlen, máris úgy beszélsz mint egy jövendőbeli járulékos veszteség – mert hogy valamiért meg vagyok győződve, hogy nem húzná sokáig, és talán nem éppen jó barátra vall, hogy ennyire nem bízom a képességeiben, de maradjunk annyiban, hogy annál jobban ismerem Philipet. – Egyáltalán hogy feltételezed, hogy szükségem van emlékezteteőre? Még szép, hogy vigyázok a hülye fejére. Le sem tud majd vakarni magáról – nézek rá elszántan, és egyébként halál komolyan. Mind tisztában vagyunk a szuperképességemmel. Olyan vagyok, mint egy átkozott bummeráng.
- Jól van, jól van.. talán igazad van. Vannak dolgok, amik nélkül nem lenne teljes az életem, de legrosszabb esetben iderángatjuk Bunnycicát és az egész szapora csigacsaládot és bezárjuk őket egy ketrecbe a csomagtérben. Mármint, ha el akarnának csámborogni. De hát végül is, te sem csámborogtál el, pedig már előkészítettem a téged megillető helyet is – már nem is szédülök igazán, sőt, nagyon is éber vagyok. Részegségem átcsapott abba a fázisba, amikor ragasztóbűbájjal kell elhallgattatni.
- Egyébként most is hoztam volna, csak olyan gusztustalanul boldog volt Dunggal, hogy nem is mertem megzavarni a nyári románcukat. Mármint nem úgy boldog, hogy láthatóan, de tudom, hogy mennyire szüksége volt erre. Még akkor is, ha esélyes, hogy a bátyja megint felülteti. Mert miért ne tenné? Nem először történne meg – még mindig fecsegek, pedig ez már nem az a téma, amit ma még megengedhetnénk magunknak, így kapva kapok az alkalmon, hogy bármi.. hangsúlyozom bármi elterelje a figyelmemet.
- Jaj ne, Philip, annyira unom már ezt. Van fogalmad arról, hogy mennyire fárazstó? – nézek rá mártír arccal, amíg kellőképpen kinyafogom magam, és túlteszem magam a tényen, hogy valójában egyetlen egyszer sem használtam a mágikus képességemet, mindig csak kamuztam, mert általában az sokkal érdekesebb, és az emberek amúgy sem az igazságot akarják hallani. Ezt hosszú pályafutásom során már megtapasztaltam. Tekintetem azonban, anélkül, hogy észrevenné, már kutatóan a háta mögé siklik, és ahogy a kósza ötlet átfut az agyamon, szinte látom felvillani a villanykörtét a fejemben.
A következő pillanatban már azon kapom magam, hogy a válla fölött átnyúlva, meghúzom a vészféket.
A hirtelen csikorgó fékezéstől és a tehetetlenségi állapottól pedig egyenesen neki csapódok a vállának. De ahelyett, hogy megint nekiállnék nyafogni, kihasználva a pillanatnyi zűrzavart, megint megragadom a kezét és húzom magam után. A ajtó egy varázsszóra kitárul előttünk, és mire észrevennénk már a hűvös nyári fuvallat az arcunkba csap.
- Viszlát, Ernie, köszönünk mindent, majd küldünk képeslapot, ígérjük – hangom fülsöketítő ricsajnak hat a süket csendben, mert amikor a busz tovább robog, csak akkor jövök rá, hogy milyen kietlen pusztán is sikerült magunkat leraknom. Fogkefe, cserebugyik és egy árva vas nélkül.
- Hopsz, remélem azért pálca és cigi legalább van nálad, te hős auror – pillantok rá mindeféle megbánás nélkül, de azért nem lenne rossz, ha legalább egy átkozott kabátot hoztam volna magammal.

And too young to burn out

Bunnynak éppen annyira jó most, mint az öregasszonynak mellettünk. Jónak jó, mert újra fiatalnak érezheti magát, de azért egy idő után mégiscsak képesek vagyunk őt idegesíteni. A magam részéről persze örülök, hogy Bunny nincs itt, hiszen a nyár egy egészen nagy szeletét töltötte nálam vagy velem - kinek hogy tetszik - és most ebben a kifejezetten furcsa környezetben és időben csak arra nincsen szükségem, hogy Dorcas kérdezősködjön. Mert addig jó neki, amíg nem tudja.
Szóval szusszanok egyet, és most az egyszer hálát adok Dungnak amiért próbálja játszani a bátyó szerepét, kínos pillanatoktól, csöpögős szemvillanásoktól és egy oltári nagy balhétól véd meg minket. Kösziköszi Dung innen is!
Botor módon elhittem, hogy ennyi volt. Utazunk még egy jót, nem alszunk vagy éppen igen, aztán reggel szépen leszállunk London ismertebb részén és megyünk amerre látunk. Bolond voltam, amiért elhittem, hogy Dorcas normális és tökéletesen megelégszik azzal amilye van.
Nem kellett volna.
Tulajdonképpen ebbe az egészbe nem kellett volna belefognom.
Így mikor nyafogni fog, én csak legyintek. Kit érdekel, hogy unja? Legalább keres vele pénzt, és engem elszórakoztat.. ettől fogva nincs joga ellenkezni.
Azt hiszem, hogy beadja a derekát, és az, hogy rajtam keresztül borulva nyúl valamiért - eszembe sem jutott, hogy miért - csak azért történik, hogy magunkra vonja az ipse figyelmét.
Persze nem ez történt. Sohasem egyszerű dolgok történnek velem ha Doe társaságában vagyok.
És minden annyira gyorsan történik, hogy egyszerűen nem tudok belenyúlni a fogaskerékbe, képtelen vagyok megállítani, és a busz nélkülünk robog tovább.
A szám is tátva marad, úgy meredek a távozó jármű után.
- Dorcas...-
Megtapintom a zsebeimet, pálca van, cigi nincs.
- Normális vagy? -
Kikerekedik a szemem. Nem hiszem el, hogy itt vagyunk.

Too late to die young

Önkéntelenül is összébb húzom magam, amikor egy hűvös fuvallat végigsimít a bőrömön. Egy pillanatig az apró felálló szőrszálakat figyelem az alkaromon, ahogy mint jó és eltökélt katonák csatasorba állnak. Csakúgy, ahogy Philip is csatasorba fog állni majd egy év múlva, vagy ki tudja, talán hamarabb. Sosem vettem a fáradságot, hogy megnézzem a tanmenetet, főleg nem az apróbetűs részeket, hogy vajon milyen szabályok vonatkoznak krízis idején. És csak abban reménykedem, hogy van annyi sütnivalójuk, hogy ne küldjenek oda gyerekeket a frontra, anélkül, hogy kellőképpen felkészjtették volna őket – de talán túl sok mindenben reménykedek most, hogy már kicsit kezdtem elengedni. Egy apró, nüansznyi érzés, ami ott motoszkál bennem, hogy talán szélmalom harcot vívok, és mégis, akaratlanul is azt mérlegelem, hogy vajon milyen messzire kell ma éjszaka elmennem, hogy maradásra bírjam Philipet.
- Mikor utoljára néztem, még az voltam, de ki tudja. Talán, ha nem diktálsz belém annyi gyanús eredetű piát önkényesen csak azért, hogy alpári módon jól szórakozz, akkor talán soha nem kerülünk ebbe a helyzetbe.
-Ezek szerint nincs cigid - nézek rá gyanakodva, és már neki is állok szemrebbenés vagy bármiféle szégyenérzet nélkül végigmotozni, miközben elállom a menekülési útját. Előbb a dzsekijének zsebeit, aztán lábujjhegyre tornászva magamat a mellkasánál lévő kettőt, aztán mélyen a nadrágjába kutakodok, ahol találok meglepetésemre egy még bontatlan nyalókát. Fogalmam sincs mit akarhatott vele, de nem is érdekel, tüntetően kibontom, és a csomagolást visszagyömöszölöm a zsebébe.
- Ettől nem fog leesni az orrom vagy kinőni a szőr a hátamon, ugye? – mindenestre annyira nem esek kétségbe, és beleéléssel ízlelgetem a leginkább sárgadinnyére és őrölt aszfodéloszra emlékeztető cukorkát. És csak azután szólalok meg miután már kellőképpen ráuntam, ami nálam elég hamar megtörténik.
- Kéred? Megnyugtatja az idegeket – egyenesen szemmagasságában lóbálom, kockáztatva, hogy kiszúrom vele – ami nem is lenne talán olyan rossz ötlet. Ki hallott már olyan nevetséges dologról, mint egy félszemű auror? Ráadásul még kaphatna rokkantnyugdíjat, mint az apám. Akkor meg egy kalap alatt kibekkelhetnénk az egész elkeseredett pályaválasztási hűhőt.
- Remek, a pálca már jó kezdet. Mondanám, hogy hívjuk vele vissza a buszt, de szerintem örülnek, hogy megszabadultak tőlünk, és ha Ernie vissza is akarna jönni, valamelyik vén banya megfenyegeti és eltérítik a buszt... de esetleg betájolhatnád, hogy hol a francba vagyunk. Vagy csak simán kinyírhatnál minket, mielőtt az eltévedt pusztai vadállatok teszik meg.

And too young to burn out

Nem tudom hogy ezt vagy a Mici reagot olvasod-e előbb, de akkor ennél is megjegyzem, hogy nem úgy írtam mint azelőtt, szóval bocs, de tudom,
hogy te elbírod. <3333333333333333333

Felsóhajtok. Végül is kerültünk már ennél borzalmasabb helyzetekbe is, és azokat is túléltük. Ebben az egészben nem az zavar a leginkább, hogy egyedül kell lennem veled, hanem az, hogy egyedül kell lennem veled a bevonulásom előtti napon. És ez nem is azért vészes, mert lapul egy kis fű a zsebemben, hanem mert itt vagy. Ami azt jelenti, hogy kibaszott nehéz lesz tőled elbúcsúznom reggel. Mégis miért csinálod ezt? Tényleg szükséges a fölösleges fájdalom? Mert tudod jól, hogy nem fogok tudni elköszönni tőled, egyáltalán nem fog menni, mert akármennyire is mentél mindig az idegeimre, akármennyit is bosszankodtam miattad, és akármennyit veszekedtünk, kaptak miattunk össze, azért mégiscsak mindig kedveltük egymást. És bazdmeg, mi tényleg azt hittük, hogy Dexter miatt voltunk jóban, hogy ő volt ami miatt elviseltük a másikat, de mos tmár egészen egyértelmű, hogy Dexternek ehhez semmi köze, hiszen ő már nincsen itt, valahol Amerikában veri a farkát valami idiótán beteg pornóra, de mi még mindig itt vagyunk egymásnak.
Elfintorodom ahogy a nyalókát felém nyújtod, de azért csak elveszem és betömöm a számba, és abba bele sem gondolok, hogy mikor mostál utoljára fogat, mert tuti, hogy öklendezni kezdenék.
Szóval csak a dinnyeízre koncentrálok, ami amúgy eléggé mű és szinte szétrobban a számban.
- Ne csinálj már úgy, mintha nagyon kellett volna téged kényszeríteni. Ittad e magadtól is. -
És baszki. Amúgy nagyon szép emlék ez a pár nap, és tényleg köszönöm neked, hogy nem engedtél csak úgy el, hogy eszedbe jutottam és hogy képes voltál újra megmutatni, hogy mennyire veszélyes is ha két bolond egyén barátkozik. Persze ezt sohasem fogom neked elmondani, majd talán akkor ha előbb halsz meg mint én, és én mondom a temetési beszédedet. De addig ne is számíts rá.
- Tessék tájold be te. Te okoztad ezt, szóval a te dolgod lesz, hogy rendbe hozd. Addig elmegyek hugyálni.
És ha esetleg ordítanék, akkor valamelyik elkószált vadállat harapta le a farkamat, amit neked mindenképpen vissza kell szerezned majd, hogy visszavarrják. -
És a pálcámat minden aggodalom nélkül nyomom a kezedbe, és eltávolodom tőled. Nem messze, mert ezt már nagyon sokszor megélted. Három srác barátjának lenni nem egyszerű dolog, mert olyanokat kell átélned amit lányok között sohasem kellett volna.
Körülbelül három lépésre állok meg tőled, neked háttal.
- Na? Hol vagyunk? -

Too late to die young

- Tudod, néha kurvára nehéz eldönteni, hogy vajon tényleg ekkora tuskó vagy, vagy csak tetteted – ráemelem szúrós, begyakorolt tekintetemet, amit már olyan jól ismert, de talán már el is felejtette, hogy nem is olyan régen még jó eséllyel csak ilyen pillantások révén kommunikáltunk egymással. Most azonban kellőképp felmegy bennem a pumpa, hogy levetkőzzem korábbi, angyali modoromat, amit tudja a franc, talán csak azért öltöttem magamra, mert sajnáltam, vagy ami mégjobb, mert kikúrtúl magányos voltam. Kíméltelenül rúgok bele a bokájába – Ezt geci számításnak hívják, Philip, vagy ha jobban tetszik, kihasználásnak, érdekel is engem, hogy hívod, de igazán abbahagyhatnád a nők tárgyiasítását. Dorcas vagyok, nem a malacperselyed, nem a vásári mutatványosod és pláne nem a kibaszott kispárnád, amit telebőghetsz. Nekem is rohadtul vannak érzéseim – mi a jó büdös francért kell most ilyen kibaszottul érzékenynek lennem, miért éppen előtte, és miért nem, akkor tör rám a havibaj, amikor már rég messze jár tőlem biztonságos távolban? Kiprult arccal, lemondóan nézek rá, lüktető pulzusomat méregetem és azon kapom magam, hogy kirángatom újfent a kezéből a nyalókát, és a számba veszem, leszarva, hogy hányszor cserélünk nyálat ezen az átkozott éjszakán, mert ugyebár az megnyugtatja az idegeket. És valóban, mire a kezembe nyomja a pálcát, már ismét én vagyok a Dalai Láma legfrissebb reinkarnációja, de azért még el kell telnie pár pillanatnak, hogy meg is tudjak szólalani, akkor már rég háttal nekem áll, még az átkozott csorgást is hallom, és csak azért szólalok meg, hogy elnyomjam a nevetséges hangot. – Nem lesz akkora szerencsém – mormogom az orrom alá, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hallotta-e. – Bazd meg, sejtettem, hogy egészen kiment a fejedből az a kis apróság, hogy még mindig kiskorú vagyok – olyan a hangom, mint, aki már semmin sem tud meglepődni, és valljuk be, ez azért ebben a korban elég kiábrándító. - Szóval, ha varázsolok, az elég ciki, mivel kaptam pár minisztériumi rivallót még elsőév utáni nyáron, amikor anyám felfuttatta a pálcámon a paradicsomokat, csak hogy közben tudja a franc, mi történt, varázsolt is. És azt hitték, én voltam, nyilván. Szóval lehet, hogy egyből vinnének a minisztériumba, ami mondjuk esetünkben jól is elsülhet. Nem kell a hazajutással bajlódnunk, még a kandallózást is megspórolják neked – csivitelek könnyedén, és csak akkor fordulok felé, amikor már hallom a cipzár húzódását. – De persze lehet, hogy úgy fog tűnni nekik, mintha leitattál volna egy ártatlan, kiskorú lányt, akit ráadásul elcipeltél egy isten háta mögötti helyre, ki tudja, milyen sötét szándékokkal – diadalittas fény csillan a szememben, ahogy végül átadom neki a pálcát.

And too young to burn out

Rád kacsintok mosolyogva. Mindketten tudjuk, hogy nem kell tettetnem, hatalmas nagy faszkalap vagyok. Veled meg pláne. Nem igazán érdemled meg, de az egyetlen lány vagy a bandában, ezért nem kivételezhetünk, tudod, hogy nem csinálhatsz úgy, mintha királynő lennél az udvari bolondok között.
-Aucs! Bazdmeg. Ez fájt! -
Féllábra ugrok és a sajgó bokámra markolok amibe te előbb olyan nagyon erősen rúgtál bele. Ez sem volt valami szép húzás.
- Jó.. csak ne nyafogj már. Nem lennél jó párnának, úgyhogy ne csinálj úgy. Ez a mártírkodás nem áll jól neked. De tudod mit? -
Türelmetlenül sóhajtok fel, mintha már ezerszer végighallgattam volna a picsogásod, a hegyi beszédeid, vagy a nőjogi aktivista monológjaidat. Lehet, hogy meg is tettem csak a felénél bealudtam. Te emlékszel?
- Bocs... Nem úgy gondoltam. -
Na még jó, hogy pont úgy gondoltam, de te azért nyugodtan hidd el, hogy nem így volt. Hidd csak azt, hogy nem akartalak megbántani, hogy az egész véletlen csúszott ki a számon.
Aztán én arrébb megyek te meg ott maradsz és nem akarsz nekem segíteni. Fel kell sóhajtanom. Miért? Miért rakattál ki minket itt ha nem akarsz a dolgokon változtatni? Megérte? Jó még veszekedni velem egyet? Vagy mi? Élvezed? Ez a fétised? Néha komolyan nem tudok rajtad kiigazodni.
Fintorgok egy sort.
- Na nem mintha bárki azt hinné, hogy én most itt téged megerőszakolni akarlak.. -
Na ezzel nem megbántani akarlak, de nem vagyunk egy súlycsoport, te is tudod. Persze ha a helyzet más lenne, akkor lehetne köztünk valami a levegőn kívül, de így... te csak megmaradsz Potter exének, én meg Dexter elhagyott rongyának, és ennyi.
-Adjad.. -
Kihúzom az ujjaid közül a pálcát, és elmormolom a varázslatot. Összeráncolt szemöldökkel bámulom a végeredményt, és értelmezni próbálom.
- Gratulálok Doe. A legközelebbi település fél óra gyalog. Úgyhogy induljunk. Keresünk egy kandallót. -
Zsebre vágom a kezemet, meg a pálcámat és a földet rugdalva indulok el valamerre. Csak úgy előre, s remélem követsz. Biztos vagyok benne, hogy követsz, nem mernél egyedül itt maradni.
- Tudod ha nem lennél ilyen állapotban elhoppanálhatnék veled, de félek, hogy lehánynál közben, szóval...
kössz szépen. -

Too late to die young

Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy méltatlankodással és hisztivel bármit is elér nálam. Csípőre tett kézzel, diadalittas arccal nézek végig rajta, különös figyelmet szentelve a bokájának, amibe fájdalmas arccal markol bele. Ebben a pillanatban még nehéz bármit is előre látni, még nekem is nehezemre esik megjósolni, de mikor megtörténik, szinte megütköve nézek rá, mintha nem hinném el, hogy ez tényleg velünk történik.
- Philip Niels bocsánatot kár- jelentem ki mindenféle elismerő fennhang nélkül, csak egyszerű ténymegállapításként, nehogy még a végén azt higgye, egy félvállról vett, kierőszakolt bocsánatkéréssel bármit is el lehet érni.
Megvárom, amíg összeszedi magát, közben lenyelem pillanatnyi sértődöttségemet is, így mikor megszólalok hangom már újra könnyed, majdhogynem játékos. – Szerinted érdekelné a hatóságokat, hogy meleg vagy egy ilyen helyzetben? Azt hiszed, hogy ezzel mindent le lehet rendezni, de csak idő kérdése, és megtanulod, hogy nem lehet mindig ezzel takarózni – tulajdonképpen aggódok, de ezt a világért sem kötném az orrára. Nem sok meleg aurorról hallottam, de biztos vagyok benne, hogy homofób seggfejek a Roxfort falain kívül is akadnak bőven, de próbálom kiverni a fejemből a gondolatot, mielőtt túlságosan belelovallnám magamam. Éppen eleget aggodalmaskodok Philip miatt. Már számomra is kezd felettébb bosszantóvá válni.
Hagyom, hogy elvegye a pálcát, és tegye a dolgát, és látványosan fellélegzek, mikor kiderül, hogy alig egy fél óra gyaloglással megússzuk. Alig veszem észre, hogy már elindult, valószínűleg a jó irányba, és végül futólépésben próbálom beérni. Mikor közel érek hozzá a vállába kapaszkodva ugrok fel a hátára, nem kevés balfaszkodást igényelő mozdulattal. – Milyen édes, hogy azt hiszed, bevállalnám annak az igen nagy kockázatát, hogy elhagyjuk valamelyik végtagomat az angol alföld egy megnevezhetetlen csücskében – hozzá bújok, hogy ezzel saját magamat és őt is melegítsem kicsit, de tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok éppen pehelysúlyú. – De azt hiszem, hányni nem fogok, fellélegezhetsz, Philip, még hosszú az út, hajrá – megcsapkodom a vállát bíztatóan, talán kicsit erősebben a kelleténél. Ha bevagyok rúgva, nem a finomságomról vagyok híres.

And too young to burn out

Csak küldök feléd egy lesajnáló pillantást. Na nem gondoltad, hogy majd térden állva esdeklem a bocsánatodért ugye? Mármint el tudsz te engem képzelni úgy? El tudod képzelni, hogy megbánjam a kimondott szavaimat úgy istenigazából? Hát szerintem én sem. Tudod, hogy nem kenyerem a bocsánatkérés. Kimondtam, kimondtam. Pont. Visszaszívni már úgy sem fogom tudni, akkor meg?
Felsóhajtok, beleharapok a szám szélébe amíg hallgatlak, aztán pedig lebiggyesztett ajkakkal paskolom meg a fejed tetejét, s közben olyan fejet vágok mintha valami elveszett kiskutya lennél akire pont rátaláltam.
- Milyen aranyos, hogy azt hiszed magam miatt mondtam.. -
Volt benne egy rész amit azért mondtam mert meleg vagyok, de a másik fele, a nagyobbik fele, a kisördögtől származik aki éppen a vállamon ül és mindig arra biztat, hogy basztassalak még egy kicsit. Nem tudom mi örömét leli benne, ne is kérdezd, de nem tehetem meg, hogy néha ne kedvezzek neki. Megérdemli.
Könnyű, már-már egészen ruganyos léptekkel indulok el a jó irányba, s közben ásítok egyet.
Baszd meg Doe, hogy fogok így aludni?
És ha ezzel a tempóval haladok, te meg sietsz mellettem akkor biztosan megtehetjük fél óra alatt, talán megkergetlek az utolsó egy kilóméteren és sikerül lefaragnunk belőle pár percet, könnyen találunk egy kedves mugli családot akinek betörhetünk az otthonába, és ha szerencsénk van, akkor van nálad hopp-por, mert hát nálam nincs, és nem hinném, hogy itt bárhol lenne, főleg, hogyha egy mugli faluba hoztál minket, és hát nyilván nem kopoghatunk be minden házba, hogy : hé, használhatnánk a kandallójukat? és, ó, ugye van hozzá hopp-poruk is, mert azt elfelejtettünk magunkkal hozni !?
Efféle aggodalmaimat, miszerint nem jutunk haza, nem kötöm az orrodra, majd szembesítelek ott a helyzettel - biztos vagyok benne, hogy hirtelen nyomás alatt jobban teljesítesz, és gyorsabban jut eszedbe egy megoldás, mint egyébként - addig hagylak abban a hitben, hogy nem két falunyit kell gyalogolnunk, hanem csak egyet.
És ekkor a hátamra ugrassz, a térdem megrogy egy pillanatra, és fel is nyögök, mert azért nem vagy valami könnyű, meg amúgy is fáradt vagyok, és persze az jár folyton az eszembe, hogy biztosan nem gyalogolok így két falut le!
- Megvan a hoppanálási vizsgám, mit fosol? -
Sandítok fel rád ahogy a vállamat verdesed.
- Mindazonáltal, én nem kockáztatnám a dolgot.. -
Hogy hányj, nem azt, hogy elveszítjük valamelyik végtagod.
- De amúgy lehet, hogy jól állna ha csak az egyik kezed lenne meg.. ha ránk támadnak az éjszakai ragadozók, levágjuk az egyik kezed és futunk, jó? -

Too late to die young

Zokszó, és mindenféle hiszti nélkül tűröm, hogy a fejemet paskolgassa, de a rosszindulatú megjegyzését már nem bírom tolerálni, mindazonáltal most már vagyok annyira részeg és fáradt, hogy ne menjek bele a provokálásba, éppen csak nemes egyszerűséggel felé lendítem a középső ujjamat, mindehhez ártatlan, angyali arcot vágva, a pilláimat rebegtetve, ami már önmagában is elég groteszk látványt nyújt. Hát akkor még hogy festhetek, amikor batyúként kapszkodok a nyakába, és habár nem direkt, azért kicsit fojtogatom, amíg többé-kevésbé kényelmes pózicióba vaszkalódok. Meglepetésemre, sőt, őszinte csodálatomra meg se nyikkan, nem dob le magáról, pedig nem lehet túl kényelmes neki sem, úgyhogy ezen felbátporodva még szorosabban ölelem a nyakát. Beszívva a dohányfüsttel és whiskyvel vegyülő aranyvérű pedantéria illatát. Mindig olyan kibaszottul ápolt, hogy már néha zavarbaejtő.
- Manapság már minden hülyét átengednek azon a vizsgán, ettől most meg kéne nyugodnom? – habár önmagában a kérdés egy basztatással is felérne, teljesen komolyan gondolom. – Hah, na látod, akkor mégsem vagy már olyan biztos magadban? – azonnal lecsapok arra az átkozott félmondatra, valójában vérszemet kaptam és most bármibe bele tudnék kapaszkodni, csak hogy kötekedhessek. – Sejtettem, hogy én lennék az első, akit beáldozol, de tudod mit? Ha már úgyis csak ennyit számítok, itt is hagyhatnál akár. Hazahopponálhatnál a jó meleg szobádba, a puccos aranyvérű villátokba, én meg majd feltalálnám magam. Kivergődnék a főútra, és leintenék valami jóságos kamionsofőrt, aki hazavinne – tulajdonképpen ez már többször is megfordult a fejemben, mióta leszálltunk a Kóbor Grimbuszról. Minden esélyem meglenne, és akkor Philip zsörtölődését sem kellene hallgatnom. Egy részeg lánynak egyedül, éjszaka az út szélén meg elég nagyok az esélyei. – Biztos vagy benne, hogy csak húsz percre van? Mert ebben nagyanyám tempóban szerintem két órába is beletelik – tovább húzom az agyát, de valójában magasról leszarom, hogy mikor érünk oda, hogy odaérünk-e egyáltalán. Én el tudom képzelni, hogy itt kóborlunk az út szélén, amíg beköszönt a tél, aztán felmegyünk Londonba és egy kartonon csövezünk ketten a metró aluljáróban. Csak tudnám, hogy hogy jutottam odáig, hogy az idióta gondolataimat végül vele is megosszam? – De tudod, nem is muszáj visszamennünk... – mintha az elmúlt egy órában a falnak beszélt volna, úgy vetem fel az ötletet, mintha nem tudnám, hogy mi lesz a válasza. Hangom motyogásba fullad, és én fáradtan hajtom a fejemet a vállára és húnyom le a szememet, mert ettől a magaslati levegőtől és a felhőtlen csillagos égtől egészen megszédülök. De tudom, hogy most ha erőszakkal is, de a karmaim között tartom, nem menekülhet el. – Ha Dexter megtehette, mi miért ne tehetnénk? – nem tudom, hogy hirtelen mi ütött belém, hiszen nem rég, még én estem neki tíz karommal, amikor megemlítette ezt a nevet, mintha bármi is változott volna azóta.

And too young to burn out

Szusszanok egyet, az ajkamat megnyalom, hogy ne száradjon ki teljesen, mert habár nem ittam alkoholt, mégis biztos vagyok benne, hogyha elcipellek egészen azokon a falvakon keresztül, teljesen dehidratálódok és majd elaszódom akár a múmiák.
- Kösz bazdmeg. Itt cipellek, és megkérdőjelezed a hoppanálási vizsgámat. -
Azért nem vagy könnyű, mármint tudom, hogy ilyet nem kellene gondolnom, és nem kellene mondanom de jó súlyba vagy, mármint.. ismerhetnék nálad jobb kajakómást? Lehetne bárki ezen a földön akivel szívesebben kajálnék? Basszus, nem. Képes lennél felhizlalni engem, én pedig téged, és most úgy ennék valami nagyon muglit amit ~~Dexter~~ vagy te imádtok és amitől először én csak fintorgok, kéretem magamat majd a végén két pofára tömöm. Ilyen volt a kebab, a gyros meg a kínai kaja ami azóta is a kedvencem.
- Éhes vagyok..
Megtorpanok, és most teljes mértékben elhatározom, hogy nem fogok több lépést tenni amíg rajtam vagy. Megkordul a gyomrom, én pedig elfintorodom.
- Remélem van a zsebedben valami keksz, vagy bagolycsemege.. -
Persze, nyilván, bár azért reménykedni szabad.
Aztán meg csak tovább indulok, közben meg hallgatom a kirohanásodat, de nem tudok teljesen koncentrálni. Mármint elvesztem a fonalat, mert mi is az a kamionsofőr? Mi az a kamion? Valahol meg akadok itt és ezen agyalok hosszú-hosszú percekig, meg azon, hogy amúgy a mugli világ mennyire kibaszottul érdekes, és hogy miért kezded mindig az aranyvérű dumát, mintha én vélaszthattam volna ezt az egész szarságot... mert én tudod mit választottam volna? A félvérséget vagy a mugli vért persze mágiával, bár ha anélkül kellene élnem én azt is kedvelném, mármint van kúlabb dolog a mugli cuccoknál? Nincs.
- Nagymama tempó? Leszállsz és viszel egy kicsit? -
Felmordulok, mert kirángattál kedvenc gondolatmenetemből amiben magamat éppen muglinak képzelem el - baszki asszem az utóbbi időben ez kicseszettül vonz, lehetne a fétisem, simán játszhatnánk ilyen szerepet [strike] Dexterrel [/istrike] valakivel akivel lehetne végre szexelni egy jót.
- Tök rég nem dugtam senkivel... Dexter óta legalábbis.. -
Nem tudom hogy honnan van ez az őszinteségi rohamom, e úgy érzem, hogy meg kel osztanom veled, míg még lehetséges, hiszen holnap már vége, holnaptól egy fél éven keresztül nem fogjuk látni egymást és ez kicseszettül elkeserítő.
Megrántom a vállamat.
- Mert nem vagyunk akkora faszkalapok, mint Ő... bassza meg kicseszettül gyűlölöm! -
Úgy suttogok mintha attól félnék, hogy Dexter meghallhatja, de mióta elment, mióta képes volt lelépni egy szó nélkül, mióta hazavágott, képtelen vagyok nem gyűlölni miközben hiányzik. Mármint vágod, hogy elhitette velem a nagy románcot és lelépett? Itt hagyott a faszba....
Most pedig mély depresszióba fogok csúszni és mint körülbelül egész nyáron, azon fogok filozofálni, hogy mit basztam el.

Too late to die young

Elszóltam magam. Mégis nyavalyog. De olyan szinten kimaxolta, hogy az felér a hattyú halálával. Csak forgatom a szemem, fel sem emelem a fejem, túlságosan kényelmes, túlságosan meleg, túlságosan jó.
De aztán csak meg kell mozdulnom, mert félek, hogy különben elalszom. Tényleg nem hiszi el, hogy én fordított esetben, ha ő lenne ilyen bódult, valószerűtlen állapotban, én simán cipelném egyetlen zokszó nélkül, legfeljebb még fél évig hallgathatná utána, hogy milyen áldozatot hoztam érte.
- Mff.. csak még egy kicsit bírd ki, aztán átveszlek – motyogom cseppet sem meggyőző hangon, mint aki közel jár már ahhoz, hogy elaludjon. Végül is tudhattam volna, hogy egyszer kibukik belőle, túlságosan mélyre eltemettük magunkban az egészet, amíg utazgattunk. Aztán csak azon kapom magam, hogy türelmetlenül felhorkanok.- Elnézést, tudod, én már nem szexeltem több, mint egy éve, de hányszor hallottál emiatt hisztizni? – mármint leszámítva azt az első intenzív félévet, amikor ha nem is tudatosan, de kíméletlenül levezettem a szexuális frusztrációmat a srácokon. És nem, nem teszi elviselhetőbbé a hiányt, hogy egyszerre két sráccal csináltam, főleg hogy azóta az egyikük szóba sem áll velem. Egy tizenhat évesnek sem szabadna ezt a tortúrát átélnie.
Enyhén megszorítom a vállát, figyelmeztetés képpen, hogy nem vagyok hajlandó most már a faszságait halllgatni. De legszívesebben belemélyeszteném a karmaimat jó erősen, hogy kicsit magához térjen, de még ehhez is rohadtul fáradt vagyok. Ahhoz, persze, hogy Dexter egy faszkalap, kétség sem férhet, ebben legalább konszenzus van közöttük, mégis akaratlanul feldühít a tény, hogy hozzá hasonlít minket.
- Légyszíves, tegyél meg egy szívességet és nem hasonlíts minket hozzá, mert mi... – hirtelen felindulásból vágom hozzá a szavakat, de még időben észhez kapok, hogy ne mondjak több hülyeséget, és képes legyek egy pillanatra túltenni a saját önző érzéseimen, és rájöjjek, hogy neki is ugyanolyan kicseszettül fáj.
- Hé! Hagyd ezt abba! Hé... – úgy csusszanok le a hátáról szinte kiabálva, mintha áramütés ért volna, és hirtelen jött éberség lesz urrá az egész testemen. – Ne hagyd, hogy kikészjtsen, jó? Nem érdemli meg.
Ezt már akkor mondom, amikor ott állok előtte, és áthágva az általános konszentuson alapuló jóízlést, az arcába mászok, lábujjhegyre emelkedve, két tenyerem közé fogva az arcát, figyelve a gusztustalanul sima arcbőrét. – Ha jobb lesz, felőlem, beáldozom magam a nagyobb jó oltárán, és akkor hopponálhatsz velem, ahova csak akarod, nem fogok ellenkezni, még csak lekötöznöd sem kell. Csak... – egy pillanatra elbizonytalanodok, ahogy apró, kelletlen nyögés hagyja el a számat. – Szedd össze magad, Merlinre. Nem leszek mindig ott, hogy feltakarítsalak a padlóról – elszorul a gyomrom, olyan apróvá töpörödik, mint egy kibaszott törpegolymók, amiket Philip ötödéves korában titokban az ágya alatt őrizgetett. A szemem kiszáradt, és szúr, szinte nyikorog a szemgödrömben. Nem tudom, hogy miért lett hirtelen ilyen elviselhetetlen mások szenvedése.

And too young to burn out

Az egész annyira abszurdul valóságos, hogy ha nem hinném el, még akkor is tudnám, hogy nem lehetetlen, ami azért kemény mert az ember általában csak olyankor hiszi el a lehetetlent, hogyha előtte rendes mennyiségű füvet vitt be a szervezetébe, én pedig már napját sem tudom annak mikor szívtam egy igazán jót - talán egy másfél hete? - s ebben a pillanatban szeretném ha szívhatnék, legalább egy slukkot hiszen az is jobb, mint ez az átkozott valóság, amiben ott van Dexter hiánya, és a hiány szinte pótolhatatlan, mert hát Dexter egy kibaszott ikon volt, és én tényleg hittem abban, hogy ő az élet csírája, s belőle nőttünk ki mindannyian, hiszen ő teremtette meg ezt az egészet így négyünk között, s most ő volt az aki kiszállt, és én utálom ezért, ezért is, mert semmi joga nem volt ahhoz, hogy lelépjen és magunkra hagyjon minket, semmi joga nem volt ahhoz, hogy idióta leveleket küldjön amire az ember még tisztességesen sem tudja kiverni a farkát, csak sír rajta egy sort, mert látja a napsütötte bőrét, s el tudja képzelni ahogy más kezét fogja, s emiatt csak arra lesz képes, hogy a sírás közben darabokra tépje azt a szaros képeslapot és mindenféle meggondolatlansággal tűzre vesse. És én most szeretném ezt mind elmondani Dorcasnak, szeretném elüvölteni neki, és azt akarom, hogy neki is ugyanennyire fájjon a hiány, de aztán mégsem tehetem meg vele, hogy a hirtelen rámtört depressziómat rá is ragasszam, és hát mert ehhez kurvára nincsen jogom.
Úgyhogy csak durván megrántom a vállamat, már amennyire ez így lehetséges, hogy közben őt cipelem, s durván durcázásba kezdek, ami kimerül abban, hogy nem vagyok hajlandó semmit sem mondani, mert hát a hiszti tárgya sohasem a szex volt, az csak ürügy, mint ahogy minden más is: az igazi hisztinek igazi oka van, amit jobb szeretünk nem emlegetni, de ha nem emlegetjük felemészt, mert hát nekem nincsen Roxfort, nincsen happy life, csak a kemény valóság, ami annyira kicseszettül magányos, hogy magányosabb már nem is bírna lenni. De Ő ezt nyilván nem tudja, ahogy azzal sincsen tisztában, hogy a lábam kezd komolyan fájni, mert nem vagyok én ehhez hozzászokva, még csak izmosnak sem vagyok mondható, mert hát ki ad erre amikor senki sincs aki értékelhetné?
Hagyom, hogy Dorcas keze, ami ki tudja mit fogdosott az arcom előtt, a bőrömhöz simuljon, és még csak el sem fintorodom a gondolattól, mert hát ez így tökéletes, így olyan otthoni, és hirtelen pánikba esem, mert én vagyok totálisan kibukva, amikor ő részeg, és én vagyok az aki kicseszettül előidézte itt a szarvihart.
- Nem megy Doe.. -
Úgy vallom be, mintha nem ez lenne a normális, hanem valami perverz vágy lenne. És valahol ez egy perverz vágy, hiszen mind szerelmesek voltunk Dexterbe.
Előrébb hajolok, és a homlokomat nekitámasztom, ami az egészet megnehezíti, mert Doe most be akar keményíteni, én meg azt akarom, hogy megolvadjon. És akkor minden előjel nélkül mérhetetlen nagy vágyat érzek az iránt, hogy megcsókoljam, így hát meg is teszem. A szánk olyan kellemetlenül tapad össze, és olyan csiklandósan naiv érzéseket kelt, mert hát én nem szeretem a lányokat, de Doet kifejezetten szeretem, és jól esik most ahogy összeér az ajkunk, pedig nincs benne semmi szenvedély: a részemről ez csak biztosíték, biztosíték arra, hogy ő megmaradt nekem.

Too late to die young

Ezerszer néztem már végig premier plánban különböző párokat csókolózás közben. Vadidegeneket, félig-meddig ismerősöket, de talán a legtöbbször mégis Bunnyt Dexterrel, aztán Dextert Philippel. Kezdetben, mert kíváncsi voltam, aztán már csak azért, mert az orrom előtt csinálta mindenki és nem volt mihez kezdenem, néznem kellett. Akaratlanul is analizálni, mikor a legkevésbé sem érdekelt vagy gyomorfogatóan tolakodónak találtam. Ezek a párok rendszerint mohón csüngtek egymáson, kezüket birtoklóan fontáka másik köré, taperoltak, nyomot hagytak, mintha némán azt ordították volna: az egyém vagy! Én birtokollak.
És ez az egész a csókolózás aktusát annyira kínossá tette a szememben. Olyan értelmetlennek, hazugnak és álnoknak találtam, amit én sohasem akartam tapasztalni. Főleg nem arra gondolni, hogy talán én is ugyanígy csókoltam Jameset – hát ezért hagytuk abba egy idő után, mert nem akartam, hogy az egész csak úgy kiüresedjen és arról szóljon, hogy ki hugyozza jobban körbe a másikat.
De az, ha valaki így csókol, mint ahogy Philip csókol most (ajkaink éppen csak összeérnek, éppen csak egy elnyújtott pilanatig tölti be a látóterem, a haja a homlokomat csiklandozza), az valami egészen más. Az ajkának cseresznyéscukorka illata van, és csak arra tudok gondolni, hogy a szemét végig rejtegette előlem, de most lebukott. Két tenyerem még mindig az arcán, de ez az érintés olyan magától értetődő, az egész csók magától értetődő, ösztönös. Valami bizonyosságot rejt, valamit, amit nem lehet hazug szavakkal szétbarmolni.
Majd visszajövök.
Nem a te hibád, Doe, velem van a baj.
Minden rendbe jön.
Nem lesz semmi baj.
Nem is fogod érezni.
Jó lesz.
Fantasztikus lesz.
Philip csókja nem ígérget semmit, azt sem, hogy túléli a következő évet, azt sem, hogy megpróbál felejteni. Csak annyit, hogy most, ebben a percben itt van. Ha ennél többet ígérne, biztosan elhúzódtam volna, és minimum felpofoztam volna. Így viszont csak nyújtoma percet, amikor meg vége van, nem esek kétségbe, csak hátravetem a fejemet, hogy jobban lássam, és hozzám mérten finoman megpaskolom az arcát.
- Látod, nem is olyan nehéz. Örülök, hogy lenyugodtál végre – ott bújkál a mosoly a szám szegletén. Fogadni mernék, hogy még a szemem is csillog.
Nem mintha ettől elmúlna bármi is, de pillanatnyilag szerintem könnyítettünk mindkettőnk lelkén, és ennél többet rohadtul nem tehetünk, mert csak áltatnánk saját magunkat. Össze van törve az én szívem is, piszkosul fáj, de a helyi érzéstelenítés egyelőre jól működik.
- Akarod, hogy mostantól én cipeljelek, vagy inkább hazahopponálsz?

And too young to burn out

A csóknak otthon íze van, melegséggel tölt el, s a szívem nem kezd bele egy gyors tempózásba, nem vágtat, nyugodtan verdes, egyre lassabban, egyre magabiztosabban, mert hát ennél mi lehetne biztosabb, ennél az otthon érzésnél? Doet csókolva olyan, mintha csak egy hosszú nap után tértem volna haza, mintha soha el sem mentem volna, és mindent megígér ez a csók amire nekem most szükségem van, azt hogy megmaradunk így egymásnak, hogy látjuk még egymást, hogy soha nem felejtünk, s ez nekem most bőven elég, elég ahhoz, hogy összeszedjem magamat, hogy lezárjam a borítékot és pecsétet nyomjak rá. És még csak kínosan sem érzem magamat amiért összenyomjuk az arcunkat, pedig az egésznek teljesen idegen érzésnek kellene lennie, mégis csak csókolózunk, mégis csak barátok vagyunk, barátok akik csókolóznak, akik egy mező közepén csókolóznak kóborlás közben, és nem kellene másnak lennie csak végeláthatatlan beszélgetésnek kettőnk között, aztán mégis csak így alakult, és hiába próbálnám semmit nem tudnék ebbe beleképzelni ami nincs itt. Őszinte szeretet.
Sóhajtva húzódom el, nem rettegek attól, hogy milyen lesz ezek után ránézni, hogy milyen lesz ezután holnap találkozni, vagy holnap után, mert biztosra tudom, hogy tökéletes lesz, hogy mindig olyan jó lesz és otthonos, mint most. A kezéért nyúlok, ujjainkat összefonom, és megszorítom, azt hiszem ezzel köszönöm meg, hogy nem lökött el, hogy ezt az utolsó estét velem töltötte.
- Doe, örülök, hogy itt vagy velem. -
Visszamosolygok, úgy ahogy ő mosolyog rám.
- Nm terhellek még ennél is jobban, szóval felkészültél? Három....kettő.. -
És még az egy előtt érzem a rántást a köldökömnél.

Cica, megint lenyűgöztél és megint imádtam! Köszönöm <333

» never wanted to leave

Don't leave me alone

Don't leave me alone

Similar topics

Similar topics