Nem egészen az enyém, még nem, de már látom a jövőt kibomlani apám lankadó markából, már látom a szép ígéreteket Bérénice szemében, már részeg vagyok az örömtől, de ezt igyekszem a lehető legjobban elrejteni, nehogy gyengének találjanak. A vezetés még nem összpontosul egészen nálam, és még mindig vannak kuzinok, nagybácsik, vagy éppen éles nyelvű nagynénik, akikkel harcot kell vívni, akik ellen ki kell hegyezni a szavakat, meg kell keményíteni az arcvonásokat, mert ez visz győzelemre minket. Szerencsére, Serge a maga önkritikájával félre állt az utamból, másként nem tudom, hogyan nézhetnék a szüleim szemébe - a testvérháborút, bár mindegyikünk ellenzi, egyikünk sem igyekszik túlzottan elkerülni. Talán csak Aude az, aki pezsgőt tölt a lőporoshordó tetejére, aki igyekszik megőrizni a rendet. A húgom különös melankóliája az utóbbi időben sok gondolatomba beférkőzött, füstként kormozva be a kötelesség tiszta pergamenjeit.
Még most is, amikor Céleste alakja, mindig sudár, mindig légies, felbukkan a látóteremben, most is itt van bennem a félelem a rám bízottak iránt. Apám szerint a húgába nem szorult egy csepp felelősségtudat sem, én mégis biztosan állítom az ellenkezőjét, ahogy magamhoz ölelem a nagynénémet. Még arcon is csókolom.
- Kérlek, bocsáss meg, hogy nem jöttem korábban! Volt egy kis dolgom Armagnacban - mosolygok rá elnézést kérően, ahogy a korlátnak támaszkodom. Ez a terasz a kedvenc helyem a birtokon - tökéletes látvány nyílik a szőlő végeérhetetlen messzeségére. - De ha hinni lehet a pletykáknak, a konyhában már pánik van miattad. Tényleg úgy döntöttél, hogy megváltoztatod a mai vacsora menüjét? A sógornőd egy kristályvázával fog agyoncsapni. - Ebben biztos vagyok, Maman sosem kedvelte különösebben tante Céleste-t.

A néma szellő egyetlen társam, mégis a magány röpke érzete még csak meg sem közelít, amint édes borvidékeinkre nyíló bűvös látvány szinte elkápráztat. Kedves unokaöcsém, szinte fiam, megérkezte még varázslatosabbá teszi az egészet. Hiába aggódok érte, szinte éjjel, nappal, csakis örömmel tud eltölteni társasága. Hiszen oly' régen láttam már! Szinte felnőtt, még ha szemeim előtt még mindig kis rövidgatyás fiúcskaként tekint vissza. tudnom kell. Ő már felnőtt, egy közülünk, s lassacskán, már több is lesz. Házasságra adta a fejét, és a nagy betűs élet mellett még a család vezetése is nála kellene, hogy ösaszpontosuljon. Nem mintha tudnék méltóbbat, mert hát kicsoda! A bátyám után - ki el kell ismernem, már rajtam is bőven túl tett korban -, már csak elsőszülött fia lehetne alkalmasabb. Kiköpött mása, csak pár évvel később, egy nehezebb időbe, még több rokonnal születve. Derék, és bátor, megtörhetetlen, miközben a jó szíve, vagy éppen a segítőkészsége viszi majdan a sírba. Büszkébb nem is lehetnék, így a karjaim között ezzel a gyermekkel, csókot lehelve két orcájára, majd homlokára.
- Ugyan! Az idő nem mérhető olyan értékekben, mint egymás szerető társasága! Meg hát... - kedves Françoise nénémtől ellesve csípem meg a siettségtől amúgy is kipirult arcát. - Hogyan bírnék haragudni egyik kedvenc kisöcsémre? - felkacagok, költői a kérdés, szinte tova is fújja a tavaszi szél, amint szelíden végigsöpör kedves kis otthonunk teraszán.
- Mon'cher, a sógornőm mindig csak magában morgott, most se lesz másképp. Jó apád, a bátyám vele is megértette, nem érdemes családon belüli perpatvarba keveredni. Csak így maradhatunk erősek, egységben. Amúgy is, édes hazánkra, francia honra esküszöm neked, amióta kislánykoromban egyszer még a Beauxbatons-ban versenyt tartottunk a csigaevésből, azóta még cska ránézni sem bírok! Így hát csak természetes, hogy rögvest változtatni véltem, nem is értem, a bátyám miként bólinthatott rá erre... - ciccegek elégedetlenül, bár kedves unokaöcsém a düh, vagy az elégedetlenség apró szikráját sem fedezheti fel, a szépségráncok mindössze kedvességet, és magamtól meglepően visszafogott örömet rejtenek magukban.