- Ms. Black, kérem fogja meg a karomat! -
Türelmesen emelem kettőnk közé a karomat, s várom, hogy ujjai rátaláljanak a taláromra, hogy a finom női kéz óvatoskodva csússzon végig a szöveten, s aztán eléggé magabiztosan kapaszkodjon meg egy bizonyos ponton, s ki tudja, hogy az a pont miért olyan nagyon bizonyos, miért nem más pontnál ragad meg, s ezen morfondírozva nézem a muglikat, akik mintha nem is látnának minket a pocsolyákat kerülgetve suhannak a kora délelőtti utcán, kezüket mélyen ballonkabátjuk zsebébe rejtik, fejüket pedig leszegik, mintha félnének attól, hogy valaki más szemébe kell nézni, mintha ez megmenthetné őket a fertőtő amit magukba kódolva már úgy is birtokolnak.
Várok, türelmesen várok, s mikor a kéz ténylegesen belekapaszkodik abba a bizonyos pontba, amikor már nem bizonytalan az érintés, hanem olyan egészen magabiztos, hogy érzem a hűvösségét a talár anyagán keresztül, egy pillanatra útitársamra pillantok, de tényleg csak egy pillanatra, mert aztán visszanézek a pocsolyákkal tarkított utcára, s érzem ahogy körülöttünk megváltozik a levegő, hogy sűrűbbé válik, s nyomasztóbbá, s a jól ismert érzés már ránt is magával, a köldökömtől szippant, s pillanatok múlva az Abszol úton állunk már, pont úgy ahogyan a házuk elől indultunk el, s mielőtt megtehetné, hogy a karját elhúzza az enyémtől, én magamhoz vonom, ujjaimat a kézfején pihentetem, nem hagyva lehetőséget, hogy kikaroljon belőlem, hogy távolabb lépjen.
- Köszönöm, hogy időt szakít rám. -
Lassú, már-már andalgó tempóban indulok meg, arra kényszerítve így, hogy mindenképpen velem tartson, az én tempómmal haladjon.
- Ön szerint medált adjak inkább a húgának vagy fülbevalót? -

Olyan udvariasan mosolygok, hogy az már szinte hálává simul - hajadon kisasszonyok így mosolyognak, bármi történik, bárki kíséri őket, bárhova mennek. Kellemetlen, vagy kellemes, hideg, vagy meleg, nem számít, egy fikarcnyit sem számít, mert nekünk csak ennyi a feladatunk, udvarias kedvességgel mosolyogni, ha ostobák vagyunk, úgy, mintha többet tudnánk annál, amennyit ténylegesen tudunk, ha pedig a kelleténél többet tudunk, egy kicsit bárgyún. Minden anya ezt tanítja a lányainak. Minden anya olyan nagyon igyekszik, nehogy valamit elrontson, nehogy aztán ők legyenek felelősek a mi ballépéseinkért, nehogy, véletlenül se, nehogy nekik kelljen újra és újra derekat hajlítani és a lányaik hibáiért megbocsátást kérni azoktól, akiktől az életünk függ.
Gyűlölöm ezt.
Finoman, könnyedén karolok Luciusba, szinte tétovázó az érintés, amivel megállapodik a tenyerem alig a könyékhajlata felett, mielőtt a kényelemnek megadva magam hagyom, hogy a tenyér minden súlya őt terhelje, s szédítő kavalkád, talán akaratlanul is megszorítom, mert igazán sajnálatos baleset lenne az örvénybe zuhanni (micsoda banális ostobaság...!), és végül kénytelen vagyok így is maradni, ahogy az ismerős forgatagba fakulunk, még szerencse, hogy a marasztaló mozdulat - számomra talán kissé gyomorforgatóan bizalmasan - megelőzi az esetleges ódzkodásomat, így észrevétlenül megmaradnak a gondolataim ott, ahova valók. Rejtve a sötétbarna lobonc alatt, rejtve a koponyámban, rejtve a nőktől elnézhető csapongó figyelem mögött, amivel kirakatoknak adózunk.
Közben pedig arra gondolok, milyen kedves látvány lehetünk, milyen kedves, és milyen könnyű ezt elhinni, de milyen könnyű látni ezt valami másnak is, egyfajta birtoklásnak, még ha a vezetést nem is írná le így mindenki, de kétségtelen ott van ez is. Talán ez az én igazi keresztem - látni mindkét oldalt, a feketét és a fehéret, mintha valódian fel lenne festve minden a valóságban, mindenki megjelölve, fekete festékfolt a jobb orcán, fehér a balon. De ami még rosszabb, hogy látom ezt az útvesztőt is, az útvesztőjét annak, milyen széles sávban szalad egymásba a fekete és a fehér ködös szürkébe mosódva.
- Én azt mondanám, fülbevalót. Anyáink viselnek medálokat, medálokat és gyöngysorokat, de Narcissa mindig remekül, és ráadásul ízlésesen tudta viselni a legújabb divatot is - bizony, medálok és pecsétek, a nyakakat nyakláncra rögzített pórázok fordítják arra, amerre kell, a kezeket karkötők és gyűrűk verik bilincsbe - Gondolt már rá esetleg, hogy a nagy napra lepje meg valamivel? Talán segíthetek, hogy ne üssön el semmitől, ha érti, mire gondolok.

Fölösleges körnek tűnik ez az egész, a megjátszott érdeklődés, a megjátszott viszony, s még viszonynak is kevés ez az egész, mert a kezed a kezemen nem több puszta formalitásnál, s ha akarnánk sem fedezhetnénk fel belőle többet, pedig látom magunkat a kirakat ablakából visszatükröződni, egészen jól nézünk ki egymás mellett, máshogy jól, mint a húgod és én: vele tökéletesek vagyunk, tökéletesen összeillők, mint két egykor széttört darab akiket újra összeillesztettek, s most tündökölhetnénk. Kirakat vagyunk: Ő és Én kikkel a szüleink villoghatnak, mert hát ez az egész olyan görcsösen tökéletes, mintha csak a következő generációt látnák bennünk: tökéletes gyermekeket. De vele ez más, a visszaköszönő képmásunk teljesen idegen, mégis meg lehetne köztünk a harmónia, hiszen annyira nagyon különbözik, s ha nem lenne az egész ennyire m, ennyire megjátszott, magunkba szeretnék: a képbe ami lehetnénk, ha a helyzet más lenne.
- Az remek lenne. Bízom az ízlésében, s be kell látnom, igaza van. Gondoltam már rá, de féltem, hogy mellé nyúlok. Tudja, nem igazán érzem magam otthon az ékszerek világában. Fölöslegesnek tartom őket, de azzal mindenképpen egyet kell értenem, hogy a húgának mindenképpen jár egy csodaszép darab az esküvőnkre. -
Biccentek, mintha életem legnagyobb gondja lenne ez, meglepni Narcissát valami drága kinccsel, amit néha napján magára aggat, máskor pedig eszébe sem jut, hogy létezik.
- Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mit adhatnék neki nászajándékba. Mondjon valamit, hiszen a húgát én sajnos nem ismerem. Még nem. -
S társadalmunk legnagyobb hibája ez, ezek a házasságok, amiket titokban mind megvetünk, de nyíltan mind igába hajtjuk a fejünket, hiszen ez kell nekünk, ez az igazi kötelességünk, mint elvakult hívők, hisszük, hogy apáink ezért nemzettek bennünket: tiszta vért bocsátani a földre, arisztokráciából tömör mennyiségűt.
- És talán magának is vehetnénk valakit, azt hiszem az édesapját sikerült meggyőznöm. Nemsokára meglátogatja magát valaki, maga talán lenyűgözhetné egy nyaklánccal. -
S sejtelmesen mosolygom rá az ékszerbolt ajtójának tükröződéséből, hog aztán elengedjem az eddig fogvatartott kezeket, s az ajtót kitárva illedelmesen magam elé engedjem.

Érdekes, kinél hol fordul viszályára ez a felszínesség, amiben élünk. Nálunk majdnem minden a külcsínről szól, a látvány támasztja alá minden elvünket és minden szabályunkat, erre épül minden házasság, mint ahogy Narcissáé is erre fog épülni veled, és te éppen azzal fájdítod a fejed, vajon feleslegesek-e az ékszerek? Persze értem, mire gondolsz, én a magam részéről soha nem szerettem igazán a feltűnő dolgokat, mindig szerettem egyszerűen befonni a hajam, fehéret hordani és feketét, apró láthatatlan mintát, finom, de visszafogott anyagokat, Bellának viszont már a személyisége is harsány, Narcissának pedig valóban jól áll, ha nem csak csinos - noha kétségtelenül a húgom, ahogy a nővérem is, csak úgy, egyszerűen is csinos -, de még igyekszik is, hogy csinos legyen annyira, amennyire csak lenni akar. Magam sem tudom eldönteni, most azt akarod-e mondani, nincs szüksége Narcissának semmire ahhoz, hogy szerinted szebb legyen, vagy azt, hogy szerinted ez az egész felesleges, de nem felesleges-e akkor minden felhajtás?
Talán felesleges már pusztán a létezésünk is, én pedig nem tehetek mást, mint elnézően mosolygok saját haszontalanságunkon.
- Megengedi, Mr. Malfoy, hogy erre a kérdésre egészen szentimentális választ adjak? - úgy kérek engedélyt, mintha szükségem lenne rá, s úgy, mintha egyébként nem számítana némi szentimentalizmusra mindenki, aki fiatal lányokkal múlatja az idejét, mert attól tartok, megrögzött férfieszme, hogy még a legjózanabb, legokosabb nőt is menthetetlenül befolyásolják olykor az érzelmei. Nem a mai napot fogom választani arra, hogy megpróbáljak kivételnek látszani. Nem tudom, számít-e bármi, amit neked mondok, de ha van lehetőségem mondani valamit, miért ne mondjak...? Narcissa és a házasságotok a maga nemében hálás téma, eloszlatja a hiányában tán kínosan hosszúvá váló csendeket, de még fontosabb, hogy másfelé tereli a figyelmedet - és igazából az enyémet is.
Mégis csak akkor először megjátszásmentes a pillantásom, amikor egészen meglepetten kapom rád - Igazán? - még pislogok is kettőt, igazán kíváncsi lettem volna erre a beszélgetésre, ahol el sem tudtam volna dönteni, kit akarok látni, ahogy szembesül saját tévedésével, vagy ahogy kénytelen visszavonulót fújni a másik érveit hallva. Talán mindkettőtöket. Apámat is, és téged is, akik bár egyikőtök sem követett el ellenem semmit, mégis vannak bűneitek, melyeket a fejetekre tudnék olvasni az igazság szerepében tetszelegve, holott én sem vagyok ártatlan. Közöttünk senki sem ártatlan - Jól érzem, hogy akkor sem árulna el többet, ha kérdezném...? - kérdezek aztán újra, ahogy átlépem a bolt küszöbét, a vállam felett néz rád a kíváncsiságom, és csak a kabátom rejtekében szalad végig a karjaimon a hideg annak gondolatára, hogy bárkit is le kellene nyűgöznöm...?

Kedélyes mosollyal bólintok. Hát, hogy ne engedném meg? Titkon mind erre vágyunk: szentimentális lányokra, akik nem hódolnak be teljesen, persze van bennük alázat, éppen csak annyi amennyi a hálószobában elkél, de azonfelül nem unalmasak, kifejezetten szórakoztatók, s humoruk is van. Egészen biztosan ilyen lehet, s kíváncsian várom azt a szentimentális választ, s nevetést várok tőle, vidámságot vagy megbotránkozást, mert akárhogy is nézzük: fiatalok vagyunk még, hiába a szülők vaskeze akik idejekorán akarnak belőlünk érett embert faragni, kölykök vagyunk a magunk módján, s epedve várunk valamit, valamit ami a szokványostól olyannyira eltér, hogy megbotránkoztat. Talán ezért van Lily Evans lent a pincében, mert a mocskos titok több, mint megbotránkoztató.
Követem, mintha egy árnyék lennék, de hogy ne higgye, hogy elveszett vagyok, a szemem mindenen végigfuttathatom ami szóba jöhet, minden kristályon, minden ékkőn, s úgy bámulom - egészen közel hozzá a mellkasom majdnem a hátának nyomódik - az ékszereket, mintha szakértő lennék, s bizonyára az is vagyok.
- Mit szólna azokhoz? -
Mutatok egy egészen egyszerű, de annál csinosabb fülbevaló párra, s kíváncsian pislantok felé, mert abban biztosan megegyezhetünk, hogy nem érem be a tökéletesnél rosszabbal, hiszen egy olyan lenyűgöző nő - majdhogynem még lány -, mint a jegyesem, és mint a húga nem érdemelhet a tökéletesebbnél rosszabbat. A legjobb kell neki.
- Elárulhatok többet, ha akarja, bár fölösleges lenne. Nem vehetem el az édesapjától ezt az örömet, nem gondolja? Mindazonáltal nem kell aggódnia, nem félkegyelmű. Egészen gazdag, és a maga szemével biztosan helyes is, bár távol álljon tőlem, hogy én ezt meg tudjam ítélni.Holnap találkozunk vele, az édesapja meg én. -
Mert most már szívügyemnek érzem a dolgot, kötelességemnek, hogy Andromeda segítségére legyek, hogy biztos kezet nyújtsak egy ilyen fontos helyzetben.
- Miért, maga kit látna szívesen? -
Vajmi kevés esélye van annak, hogy ez bárkit is érdekelhetne rajtam kívül, hiszen ezen ügyekben a szülők szinte sohasem kérdeznek meg minket, utódokat. Csak birka módjára bólogatnunk kell, kimondani az igent, és élni az életet az elrendezett házasságban, s a házasság mindegy is, hogy milyen: boldog vagy boldogtalan, csak házasság legyen.

- Vehet neki annyi szép holmit, amennyit csak akar, de azt hiszem, ez csak külsőség, persze kell, hiszen szinte elvárt, de ennél sokkal fontosabb dolgokat is adhat a húgomnak – a bólintásod után egy percet sem habozok és megfelelek a kérdésedre, megtarthatnám persze magamnak a gondolataimat, a véleményemet, hiszen ha a lányoknak véleménye van, az sokszor csak megtűrt, de véletlenül sem kívánt, viszont a múltkori találkozásunk óta sem múlik az érzésem, hogy ha igazán el akarnék rejtőzni előled, akkor addig keresnél és kutatnál utánam, amíg meg nem találnál - Adjon neki biztonságot. Figyelmet. Legyen vele… kedves – igen, kedves, nem udvarias, nem figyelmes, legyen vele kedves, mondanám, hogy ennyire egyszerű, de tudjuk, ez nem egyszerű. Mindegy, milyen jól mutattok, ez akkor is csak egy elrendezett házasság, ahol a szerelem és a boldogság nem magától értetődő - Kedves és türelmes. Ennél többet, azt hiszem, egy menyasszony sem kívánhatna magának.
És ebben a helyzetben, attól tartok, én sem kérhetek tőled többet, és én sem akarhatok többet a húgomnak, még akkor sem, ha valójában többet érdemelne. Ám azt mégsem kérhetem tőled, hogy szeresd. Igazi, perzselő szerelemmel, és jobban mindennél, amit valaha is birtokoltál. Ha mindez parancsszóra menne, talán mind szerelmesek lennénk már, és mind boldogabbak annál, amilyen boldogok vagyunk.
- Nagyon szép – játszi könnyedséggel váltok, mintha nem feszélyezne a közelséged, ahogy átnézel a vállam felett, és udvarias kézjelzéssel intem közelebb az úriembert a pult mögül, hogy megkérjem, vegye ki nekünk azt a pár fülbevalót, mert szeretném őket közelebbről is megnézni.
- Ha már Ön is majdnem akkora szerepet vállalt ebben az ügyben, mint édesapám, azt hiszem megvan minden joga ahhoz, hogy azt mondjon, amit csak szeretne – azt mégsem mondhatom, hogy bizonyos tekintetben már sok mindent kivettél apám kezéből, némileg meghökkentő számomra, hogy apám a jelek szerint ezt hagyta, bosszúsan tán, vagy belenyugvón?, ki tudja, egyszer talán majd elcsípem a választ az arcán, de azért beleszóltál az ő dolgába, nagyon is beleszóltál - Nem vagyok olyan naiv, Lucius, hogy azt gondolnám, számít ebben a kérdésben bármi is, én mit szeretnék. De ha már kérdezi… el tudnék képzelni valakit, akibe szorult némi fantázia – arcpirító gondolat lenne, hogy nem egy unalmas, élére vasalt ficsúrt szeretnék kapni? Azt hiszem, minden attól függ, mégis kit sikerült kiszemelniük.

Hosszú percekig csak nézlek, szólni nem bírok. Hogyan is ígérhetnék olyat amiről nem vagyok biztos, hogy be tudom tartani? Hogyan is mondhatnám, hogy minduntalan kedves leszek, ha tudom nem lehet ez feltétlen igaz? Hogyan ígérhetnék végtelen biztonságot, ha a biztonság, mint olyan nem is létezik igazán? Hogy tehetnék bármit, hogy lehetnék az akinek lennem kellene, ha azt sem tudom még igazán, hogy kivé szeretnék válni. Mindazonáltal a kérések amiket megfogalmazol, igazán megfoghatóak, nem ringatod magadat abba a tévhitbe, hogy a húgod és köztem erősebb érzelmi viszony fonódhat. Hiszen ez egy elrendezett házasság ahol a lehető legtökéletesebb példányokat válogatták össze, azokat akik alkalmasak a szaporodásra, és egy olyan társadalmi generációt biztosíthatnak, amely méltó a név és a vér hordozására.
- Megpróbálhatom. A maga kedvéért. De nem ígérhetek semmit. -Kár lenne hazudnom arról, hogy menni fog, amikor magam sem tudom, hogy ténylegesen sikerrel járok-e majd, amikor nem tudom, hogy milyen lesz az életünk, hiszen még a húgodat sem ismerem igazán, csak a sötétben tapogatózom vele kapcsolatban, türelmesen, de folyton félretapintva.
- Azt viszont megígérhetem, hogy a tőlem telhetően legjobban viseltetem majd a drága húga iránt. -
S ezt zálogba merném adni, hogy magamhoz mérten mindent megteszek azért, hogy ne érezze magát majd másnak, hogy a megaláztatás legkisebb mértékét se kelljen eltűrnie, hogy tökéletesen Malfoynak érezhesse majd magát, hogy az élete kényelmes lehessen egy elrendezett házasságban is.
Hátrább lépek ahogyan az úriember közeledik, a kezemet a hátam mögé rakom, s ott fonom össze, így várom, hogy elővegye számunkra az apró ékszereket.
- Nem vehetem el ezt az örömet, ezt Ön is jól tudja Kedves.. -
Apró mosolyra húzom a számat, olyan igazán kimértre amitől majd nem tudod eldönteni, hogy mit is gondolok igazán.
- Ó hát ez.. nagyon érdekes kívánság, mert tudja a fantázia nem egy oldalú dolog. Netalán tán egy festőt szeretne magának? Tudja, hogy az életük csapodár. De a fantázia, mint olyan igazán javítható, s ha a kedves jelölt nem is rendelkezne ilyen képességekkel, megnyugtathatom Önt, hogy ez nem végleges. Persze biztosan kettőjüknek kellene rajta dolgoznia, de megoldható lenne.

Elgondolkodva nézek rád, és ezúttal őszintén hagyom, hogy legyen bennem valami szomorúság – igaz, ez a szomorúság tulajdonképpen mindig ott van, de már hozzászoktam, és megtanultam könnyeknél, bánatosan csillanó szemeknél kellemesebb csomagolásba bujtatni, rejtett révedésekbe, zongorajátékba, eltartott kisujjba a teás csészét fogva, nevetésnek, vagy épp nosztalgiának álcázom, olyasminek, ami nem bűn, mert fiatal lány vagyok, a fiatal lányok pedig lehetnek szeszélyesek, kicsit még gyermekek, addig legalábbis, amíg be nem kötik a fejüket. És én kihasználtam ennek az időszaknak minden pillanatát, kihasználtam arra, hogy egyszerre lubickoljak és rejtőzzek el benne. A tudat, hogy ezt el akarod, és talán el is fogod venni tőlem egészen testet ad egy olyan félelemnek, ami eddig megfoghatatlan és távoli volt. Csak még inkább taszít, ahogy bármit is megtennél, az én kedvemért, ezt mondod, engem pedig megborzongat ez a tudat, és igen: szomorúvá tesz.
- Kedves, hogy ezt mondja, de én boldogabb lennék, ha nem az én kedvemért tenne így – persze tehetnéd (vagy próbálhatnád) nálamnál sokkal rosszabb, és sokkal kevésbé illendő emberek kedvéért is, azt hiszem, be kéne érnem legalább azzal, hogy valamiért meg akarod egyáltalán próbálni azt, amit kérek, azt, ami talán teljesíthetetlen, nem csak neked, de bárkinek, aki a helyedben lenne. Sosem tudjuk, mivel kellene megelégednünk, ez sodor minket mindig bajba, nem igaz?
Örömöt, ugye? Félrebillentem a fejem, semmitmondó mosollyal felelek megfejthetetlen somolygásodra, talán sosem fogom megtudni, mi volt az oka pontosan annak, hogy úgy érezted, bogarat kell ültetned apám fülébe, vagy annál sokkal többet is kell tenned, megvannak ugyan a magam ötletei, de talán egyik sem igaz. Vagy épp mindegyik. Érdekelne ugyan, de a végeredményen mit sem számít, bizonyos tekintetben a kezedbe adtam a tervet saját magam csapdába ejtéséhez, és te váratlan lelkesedéssel vetetted bele magad a megvalósításba – meglehet, ez az egész csakis az én hibám. Nem mondom, milyen figyelmes vagy… bizonyára annak érzed magad, figyelmesnek és nagylelkűnek, figyelmemet inkább az előkerülő ékszerre irányításom, óvatosan húzom végig rajta mutatóujjam begyét, hűvös és sima, nincs rajta egyetlen kitüremkedő rész, egyetlen hajszálrepedés sem, olyan tökéletesre csiszolták, mintha erre született volna. Pont úgy, ahogy a feleségnek szánt lányokat csiszolják életük során.
- Igazán nem arra gondoltam, mivel keresi a kenyerét – épp csak megrázom a fejem, tekintetemet látszólag a kiválasztott ékszer ejtette rabul, valójában úgy rágódom a szavaidon, ahogy az ember új varázsigét próbál bemagolni - Mit gondol? – fogom meg végül a fülbevaló egyik párját, a csatjánál fogva elorozva az elénk tolt bársony párnáról, neked szemmagasságba emelve - Szerintem kivételesen szép munka. Fogja meg, milyen sima!

Magamra erőltetek egy behízelkedő mosolyt, egészen rabul akarom ejteni a pillantásodat, láncba szeretném verni, de végül mégis csak hagyom, hogy a tekintetünk szétváljon, s ki-ki a maga útján boldoguljon.
Az én tekintetem érdektelenül siklik végig az ékszereken, hiszen jól lehet vásárolni jöttünk, engem csöppet sem érdekelnek az ékszerek. Meguntam őket, úgy ahogy mindent meg szoktam unni, egészen hamar, egészen nagyon. A szemeim végigkapaszkodnak, de csak sebtében, a különböző köveken, átsiklanak a láncokon, a gyűrűkön, a brossokon. Úgy teszek, mintha keresnék valamit, valamit amit magam sem tudom, hogy micsoda, s szinte várakozva pillantok egyik vitrinből a másikba, hátha kiszúrok valami csillogót, egészen nagyon csillogót. Valahol mélyen szeretném, hogy azt hidd a húgod és én jól megleszünk, hogy én olyan férje leszek, mint amilyennek te azt szeretnéd. Valahol mélyen meg akarok neked felelni. Magam sem tudom, hogy miért, hogy mi késztet arra, hogy határozottan bólintsak, megértve, hogy nem igazán miattad kell a húgoddal kedvesnek lennem. Van benned valami, valami egészen varázslatos és bátor amitől úgy érzem hízelkednem kell neked, mintha képes lehetnél átlátni rajtam, akár egy szitán, mintha te felfedezhetnéd a hús-vér valómat, az elrontott valakit, a mézes-mázos külső alatt lévő rothadó húst.
És ez megrémít. Nem akarom, hogy belém láss, hogy olvass belőlem, hogy jól megismerj. Azt akarom, hogy láss valakinek akinek akarom, hogy láss, hogy egy bábú lehess akit szintén a markomban tarthatok.
- Ne aggódjon Kedves. Jó kezekben lesz, erről gondoskodhatom! -
Szeretném, hogy neked jó legyen, hogy a férjed majd ne verjen, ne használjon ki, ne kelljen mindig megerőszakolnia, szeretném hogy az életed elég harmonikus legyen ahhoz, hogy ne maradjon időd se kedved az én házasságommal törődni majd.
Szememet ráfuttatom a darabra amit választasz, s meg kell hagynom igazán jó ízlésed van. Félrebiccentem a fejemet, s olyan tüzetesen nézem a darabot ahogyan az tőlem telik.
- Tudja mit? Ez tényleg tökéletes darab. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy ez Önt illeti.Remekül mutatna magán. -
Egy kósza hajtincset túrok a füled mögé. Epekedve vágyom minden érintésre, mindenre ami emberi.
- Uram, kérem a hölgynek csomagolja el ezt a darabot! -
Rád mosolygom.
Illetlen dolog. Már nem az, hogy így mosolygom rád, vagy hogy a hajadat a füled mögé nyomtam. Inkább az, hogy ilyen ajándékot veszek neked.

Kelletlenül kell belátnom – most már émelyítő bizonyossággal, nem úgy, mint gyanakvón a múltkor – hogy méltó ellenfél vagy. Mindig, amikor azt hiszem, sejteni vélem hova lyukadunk ki eztán, újra dobsz a kockával, és végeredményben fordítasz egyet a táblán. Hagyod, hogy kérjek valamit, látszólag megadod, közel jössz, majd eltáncolsz, kedveskedsz, majd burkoltan a helyemre kívánsz, én pedig eddig ügyesen kitértem és talán ártatlanul hárítottam, hiszen akinek nincsenek bűnei, azt nem lehet igazán sakkban tartani.
De talán sejted. Lelkem rajta, fogalmam sincs, hogyan és miképp sejthetnéd, amikor olyan óvatos vagyok, olyan láthatatlan, a saját boldogságomat is megtagadom, legalábbis a nagyobb falatokat, még csak rájuk sem nézek, úgy tolom őket a tányér szélére, mindezt azért, hogy továbbra se vegyen észre egyikőtök sem, hagyjon, hagyjatok nekem időt, időt arra, hogy eldöntsem, mit szeretnék. Ennek lenne most az ideje, talán már rég ideje van, de te elém toppantál, már szinte a célegyenesben, és elállod az utamat, ha folytatni akarnám az egyenest, a járatlant.
Néha úgy fordulsz, mintha egyenesen meg akarnál sérteni, vagy arcon csapni. Hideg villám az érintésed, nem csak egyszerűen meglep, szinte megijeszt, és van valami félelmetes, vagy talán inkább fenyegető rám nézve ebben az egész gesztusban, ebben a hiba nélkül, csakis rám irányuló figyelemben, mások talán kedvesnek és figyelmesnek látnák, de számomra olyan, mint néma intelem, hogy vigyázzak, hova lépek, mert könnyen megüthetem a bokámat.
És nem akarok jó kezekben lenni. Ki vágyik vajon arra életében, hogy jó kezekben legyen? Senkinek a kezében nem akarok lenni, nem hogy valakiében, egy férjében, senkinek nem akarom, hogy efféle hatalma legyem felettem. Neked pedig végképp nem… de sok erő, tényleg, sok erő kell ahhoz, hogy rezzenéstelen maradjak, ne húzódjak el tőled, ösztönös, vagy épp tettetett félénkséggel, hanem rád hunyorogjak, kicsit vádlón, kicsit gyanakvón, ezúttal tisztán ott van az arcomon minden, mert megengedem. Mert ez másról szól, egy kicsit legalábbis, ez a figyelem már egészen félreérthető lenne, bizonyára te is tudod, mégis megteszed a lépést, mégis odainted az eladót, mégis kimondod a szavakat, míg nekem hidegen ég a halántékom, a fülcimpám pereme, ahol menthetetlenül hozzám értél a hajam eltűrésének mozdulatával.
És ezért kell belátnom, hogy méltó ellenfél vagy, mert most egészen megleptél. Mert ez váratlan fordulat, ezt igazán nem láttam előre, ami még nem is olyan rossz, mint az, hogy ezúttal elképzelésem sincs, miért csinálod ezt. Ez lenne a kérdés, amit legszívesebben feltennék neked, hogy „miért?”, vagy „mit csinálsz?”, de persze ezt nem kérdezhetem, csak leengedem a kezemet a fél pár fülbevalóval, egészen értetlenül nézlek, mosolyogsz, én meg a pillanatba fagyok kicsit, talán a lelkem még didereg is, mert elég furcsa dolog ez, sosem tudnék magaménak vallani valamit, amit Narcissának választottunk, ráadásul nem is hordok ilyesmit, nem is igazán illik hozzám – Na de Lucius…! – nem igazán feháborodott a hangom, nem megróvó, talán még zavarban is lehet, ha ezt akarod hallani, noha most a keresztneveden szólítalak, hiszen ide már végképp nem illik megjátszott tartózkodásunk, mintha olyan nagyon régen lettek volna a közös iskolai évek.
- Ön is tudja, hogy illetlenség lenne elfogadnom efféle ajándékot – és kimondatlanul is tudnod kell mindent, amit csak a hangom fest oda árnyékként, hogy illetlenség volt felajánlanod is, mert ezt nem nekem szántad, és azt, hogy ennek az illetlenségnek még csak igazán értelme sincs, hiszen mit remélsz ettől? Elfelejtem, hogy most kellene odaadnom az eladónak az ujjaim közé csippentett ékkövet, vagy legalábbis, visszatennem a dobozába.

Megmosolyoglak. Igen, téged, ezt a gyermeki zavartságot amivel rám reagálsz, s tudnod kell, hogy imádom, hogy akaratom ellenére is felébreszt bennem valamit, valamit ami arra késztet, hogy egy fél lépéssel közelebb csússzak hozzád, immáron úgy érezzem a parfümödet, mintha az orrom a nyaki ütőered mellett pihenne, s ha tehetném és lenne hozzá elég merszem, bizonyosan oda dugnám a fejemet, egészen a válladra, megcirógatnálak az orrommal, kedvességből, semmi többől, s talán egy kicsit azért is, hogy női testet érezzek a közelemben, hogy igazán férfinak érezhessem magamat.
Ha lenne elég bátorságom hozzá, akkor most a hajadhoz is érnék, hagynám hogy a puha tincsek végigcirógassák a tenyeremet, hogy beleborzongjak a női haj rejtelmeibe, hiszen mindig olyan fényes, mindig olyan illatos és puha.
- Ugyan Kedves. -
Hízelkedem neked, a fényedben akarok fürdőzni, azt akarom, hogy le legyél kötelezve nekem.
- Maradjon akkor csak a mi titkunk. -
A pillantásodat keresem, szinte már kutatom, s mikor végre rálelek, belemélyesztem a tiedbe, mintha valami karom lenne, belecsimpaszkodom, s nem eresztem. Hidat építek kettőnk között, egy láthatatlan utat.
- De ne bántson meg, hiszen tudja, hogy megy ez. Férfi vagyok, nem holmi bolond fiúcska. Ez csak egy ajándék, a fáradozásáért.. maga meg egy igazi hölgy, biztos tetszik Önnek ez. -
Azt akarom, hogy ne legyen más választásod, hogy csak engem választhass, hogy akaratodon kívül is tartozz nekem, hogy magamhoz láncolhassalak, ha csak egy kicsit is. Szükségem van rá. Szükségem van erre.

- Nekem nincsenek ilyen nehéz titkaim.
Még csak nem is habozok megint hazudni, folyton csak hazudni, nem torpanok meg előtted, egészen kicsikét felszegem az állam, úgy viszonzom a tekintetedet, hölgyekhez talán nem illő keménységgel, de van itt még valami, ami nem illik a hölgyeknek, nevezetesen az, hogy ilyesmit, ilyen kéréseket, akár ajándékot, akár titkot cserélni, nem illik a húgunk jegyesével. Igazán hálás vagyok ezért a tökéletes, társadalmi kifogásért, hálás, ugyanakkor rosszul vagyok tőle – rosszul, mert a húgom pont ennek a társadalmi kifogásnak fog áldozatul esni, és épp veled, aki minden bizonnyal meg sem érdemli őt. Mindig így gondoltam, ismerve, vagy ismeretlenül téged, igazából nem számít, de most kiváltképp így gondolom. Túl közel merészkedtél.
- Tudom, hogy mifelénk ez nem divat, Lucius, de bizonyára megérti, hogy ez esetben még a legjobb szándék ellenére is többre értékelem a bátor őszinteséget, mint a gyáva titkokat – téged neveznélek gyávának, magamat, vagy egyikünket sem, csak te hallod rosszul? Igazán, hát bármelyik lehet. Az eladó megköszörüli mellettünk a torkát és bocsánatkérő rezzenéssel ejtem végül a fél pár fülbevalót a bársony párnácskára.
- Úgyhogy kérem, ne kérje tőlem, hogy efféle titkokat tartsak. Ha ragaszkodik hozzá, természetesen enyém a megtiszteltetés, hogy szeretne lekötelezni. De persze… így semmiképp sem feledkezhetünk meg arról, hogy Narcissának nem választottunk még semmit – hiszen nem ezért jöttünk? Hiszen nem ezt a „fáradozásomat” akarod megfizetni? Kíváncsi vagyok persze, mit fizetsz meg igazán, vagy mit hiszel, mit fizetsz meg épp nekem, vagy mit várnál cserébe akkor, ha éreznék bárminemű hálát is – bizonyára olyasmit, amit sosem akarnék megfizetni neked. De félő, könnyen találhatnál ezernyi apróságot, amit kénytelen lennék. Hiszen ott a húgom, ott a családom, a családom, amiből ki fogsz harapni magadnak egy részt, vagy tán már meg is tetted, és épp ez az én örök béklyóm. A kötelék, amiből még mindig nem tudtam kitépni magam. Minden józanész ellenére.