Annyi időt eltöltöttem ezen a folyosón, hogy szinte megszoktam az egységes színeit - nem rosszabb ez, mint egy unalmas kora estén betévedni a műhelybe, látni a félkész anyagokat felaggatva, cigarettázni a rosszul megvilágított homályban, és arra gondolni, hogy ez az egész mennyire nem méltó egyikünkhöz sem - de ettől még egységes, jól felismerhető tapintású ez a hangulat, a kötelesség, a kötelességre felkészülés monotonitása, nem a pergő vészjelzések erdeje, ami napközben, vészhelyzetben lehet, és nem az éjjeli műszak balzsamossága. Möszjő persze határozottan sötét tekintettel kárpótol majd az élmény hiányáért, rögtön mindennek elmond majd, de szeretem figyelni azokat a ráncokat a szeme körül, minden gesztusát, amely feltüzeli a vonásai római istenekhez hasonlatos ókoriságát.
Arra azonban nem számítok itt önnön nagyszerűségem közepette, hogy éppen beléd futok majd, pedig emlékszem, hogyne emlékeznék, minek készültél hajdanán - egy férfinek csupa vörösben, mint a hulló falevelek, amelyek között először ragadtam meg a kezed és elvonszoltalak, akár tetszett, akár nem - túszejtés volt, de manapság ki ejt túszul egy aurort? Ott maradok, félig a nyitott ajtóban, másik felem a múltban lép éppen ki a közösön, miután ott hagyta azt az üzenetet az ágyon. Bizonyára nem értetted, erről árulkodtak az utánam küldött válaszaid Párizsban, kérdeztél, bizonygattál, látszólag fáradhatatlanul kutatva a rejtély megoldása után.. pedig a rejtély az volt, vajon mi tartott bennünket össze eredetileg?
Hátragyűröm a hajam a fülem mögé, de szinte azonnal vissza is szökik a homlokomra, az arcomra - elmosolyodom, és utat engedek, jöjjön hát a révanche, nem bujkálhatok tovább mindenféle sejtésbe burkolózva, hiszen épp ide merészkedtem, épp a te birodalmadba, amelyet a hasadra hajtva fejem megannyiszor kinevettem, mert ugyan, mondd csak, ki vehetne komolyan egy aurort?
- Á Rufus...! Milyen jó látni, hogy egyáltalán nem változtál. - milyen könnyen rám ragadt a párizsiak modora, ez a háborúban álló könnyedség, hogy itt mosolygok neked, mikor tudom, hogy mindjárt előkapod a fegyvered, és lepuffantasz vele. Azért én mosolygok: mi értelme lenne éppen most hazudnom neked? Abba persze nem gondolok bele elsőre, pedig kezdőpontnak sem utolsó, hogy a kis névtábla - Arthur Pike névtáblája - olyan, mintha vöröset tartanék eléd.. de nem is tudom, Rufus, lehet-e egyáltalán bármi olyan vörös, mint te. - Most is épp olyan vagy, mint amikor elhatároztad, hogy auror leszel.

Vajon mi késztetett arra, hogy éppen ma pasztellt viseljek? Pasztell pezsgőszínt, és feketét, magas sarkakat és vörös ajkakat - feltétlenül úgy kellett feltűnnöm előtted, mintha kihívnálak magam ellen. Behajtom az ajtót, nekidőlök és mosolygok tovább - a dugót kihúztuk, ideje meginni mindazt, ami eddig alatta rejtőzött.
- Érvényesítettem állampolgárságom - még mindig a hivatalnokok kedvence vagyok. - majdnem meg is lebegtetem az igazolványt, de időben rájövök, hogy a táskám legalján gyűrődik néhány számla, zsebkendő, rúzs között, mert én rendetlen vagyok ott, ahol benned van rendezettség. A lelkedben legalábbis biztosan.
Kíváncsi voltam, megelőz-e a hírem, de ezek szerint a Minisztérium valódi erőd, amely csak a fontos dolgokat engedi magába, katonái pedig épp a hon védelmében, meg gondolom a kéregetők felszámolásában vannak elfoglalva. Igazán megtehetném, hogy a kettőnk közt húzódó, üvegszilárd nyugalmat nem feszegetem ezekkel a gondolatokkal, mert kiülnek az arcomra, és még a végén elnevetem magam, mert ilyet még könyvben olvasva is klisésnek talál az ember, hogy épp akkor, épp ott fussanak egymásba évekkel később.
- És most mi lesz, Rufus? Letartóztatsz és az Azkabanba vetsz birtokháborításért...? - pedig tudom, hogy ez komoly, ez itt a valóság, csak épp valami elemi erővel akadályoz, hogy el is ismerjem. Savanyúcukor vagyok a napod kávéjába csöppenve, amit egyikünk sem teljesen ért - vagy még inkább egy kanál fahéj a szádban, amit képtelen leszel lenyelni.

Elképzelhető, hogy önnön nagyszerűségem fényében arra számítottam, hogy tombolni fogsz, minimum valami epés megjegyzéssel halálra szúrni, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen - bosszút állni úgy lehet, én már csak tudom. Valahol bűnhődni is akarok érte, végül is, mi értelme a történet gonoszának lenni, ha te ilyen könnyedén átlibbensz felettem? Még egy tisztességes leányregény intrikusa sem vagyok, ha most a tenyeredbe veszel, és koronát ültetsz a fejemre. Hol az egészséges, életerős gyűlölet, ami megperzselne, ami kisütné az idegeinket, ami tovább űzhetne - talán vissza, talán előre a megbocsájtó irgalmasság helyett? Pedig nem úgy emlékszem, mintha irgalmas lettél volna.. á, talán én ezért nem voltam az veled.
- Honnan tudod, hogy nem szeretkeztem apáddal a konyhapultodon? - kérdezem kaján mosollyal, nem mintha ez a lehetőségek között lett volna, de ismersz. Ha kitalálok valamit, az őrültség maga nem akadályoz meg benne, hogy elvegyem. Akár igaz is lehetne - végül is emlékszel, felérem a konyhapultod. Meg a humorod, azt főleg. - De rendben, a törvény ellen nem vétettem. A pont a tiéd, kedvesem.
És most ez a kérdés, mintha nyaralni mentem volna, mondjuk egy hónapra, esetleg gyakornoknak egy nyárra, mesélj Jackie, tényleg minden francia lány maga vágja a haját, és a Riviéra milyen? Te szinte kényszeríted az embert, hogy komisz legyen melletted, összeborzolja a fésültséged, belökjön valamelyik irodába, szétkenje nagykanállal a nyugalmad, a szilárdságot, lecsókolja rólad a szabálykövetésed, és meglássa, mi van az alatt, mi fűti a kitartásod. Nem nehéz felidéznem, mi fogott meg benned, de azt sem, mivel tehetném tönkre, ahogy szinte kívánja ez a nyugalmad, ez a merevséged.
- Hát így is, úgy is. Mint bárhol máshol érzi magát az ember. - szinte szégyellem magam, hogy tényleg erről kell beszélgetnünk itt most, a korábbi kapcsolatunk darabjain üldögélve, ezek szerint egy szokásos csésze mellett, mert az elengedhetetlen. Elengedhetetlen, hogy úriember legyél, hogy bezárj magadba mindent, ahogy annak idején engem, a jövő szép reménységét, amivel együtt tudsz élni még akkor is, ha időnként széttörnék egy egész étkészletet a fejeden. Ingerelsz rá, hogy kisétáljak, megnézzem az arcod, miután becsukódik az ajtó, vajon mit teszel azon kívül, hogy magadba fojtod a bánatod, az indulatod - vagy hogy nekilökjelek a falnak, kipróbáljam, felháborodsz-e végre, ha foltot szívok a nyakadra. Bármit, csak tűnjön végre el az irgalmasság. - Képzelem, mennyire, ha ilyen romantikus az újraegyesülés. De ne aggódj miattam, nem azért vagyok itt, hogy megzavarjam az aurorok és papírjaik végtelen szenvedélyét. Az ilyesmi nem illendő, és a házasság mai értelmezése szerint még becstelen is..!

Olyan ez, mint visszatérni a tett színhelyére, és mert gyakran olvastam félmeztelenül melletted a leendő vizsgáid mindennemű okosságát papírra vetve, tisztában vagyok vele, hogy gyakran megesik, csak én akkor lusta voltam gondolkodni, megtetted helyettem, és tetted volna életünk végéig, nem csak addig, amíg unalmamban ellopom a kötetet a kezedből, és ráveszlek valami borzasztóan büntetendőre. És tessék, magam vagyok a bűnelkövetés földi helytartója, még csak nem is bánom, kicsit sem. Tudom ugyan, hogy kellene, jobb helyeken a hozzám hasonlókat bonyolult, házasságtörést sejtető jelzőkkel szokták illetni szigorú szemöldökű alakok kimért sütemény és tea felett, én meg idejövök, és tort ülök a te leendő helyeden közöttük. Az igazság azonban az, hogy le sem tagadhatnám a kaján mosolyt a szám szegletében a felháborodásod látva.
- Ha esetleg amiatt aggódsz, neked nagyobb van. Szóval egen, én állok nyerésre, határozottan, uram. - valami vágy ébred bennem arra, hogy megtudjam, vajon a környezeted hamarabb rájött-e, ki vagyok, mi vagyok, és hát persze, hogy nem érdemellek meg, én kötelet érdemlek, de legalábbis egy hosszú beszélgetést egy komoly, erkölcsös asszonnyal a kötelességeimről, a bűneimről, de tartok tőle, hogy nem elégíthetjük ki ezen ábrándjainkat. Három egész modoros megjegyzésedre vagyok attól a november hetedikétől, amikor nyilvános molesztálásra ragadtattam magam - ha pontos akarok lenni ezúttal, a vád beceneve szeméremsértés lehetne, végül is egy nyilvános parkban történt, épp csak az alkonyban, mikor belöktelek abba a halom levélbe. Három megjegyzésre, Rufus, és te ezt nem is sejted, csak építed tovább a fölényesség kis menedékét, miközben látod a fáklyákat és a dühös tömeget, akik percek alatt hamuvá változtatják majd, de csak miután kellemest grilleztek felette. Ha apádéknak megjelent ez a kép a lelki szemei előtt, már jobban látták a jövőt, mint te most. - Tulajdonképpen igen, ezt eltaláltad. Pontosan azt szeretném. - és tényleg lenevetem a csillagokat is az égről, amikor teátrális leszel, imádnivaló ez a nyegle akaratlanságba csomagolt harag. Majd ha egyszer felnő, eldönti, férfi akar-e lenni vagy inkább nő, most izzadt, tinédzser-kezét csak a türelmembe törölve toporog párat, te pedig közelebb libbensz hozzám, rosszat nem sejtve. Pedig rosszabb vagyok, mint bármi, a munka közben érhet. - Az ajtócsapkodástól...? Azonnal komfortosabb.
És nem érek a mondat végére, de nem tudod, mennyire örülök ennek - ezt a nyelvet jobban beszélem, mint a megértőt, bár nem állítom, hogy ezen dialektusában is különösképp jártas lennék. Na de a munkahelyén, Mr. Auror, illik-e ezt a munkaidő derekán járva tisztességes emberekkel egy tető alatt? Tényleg veszélyt jelentek erre az országra, odaát valószínűleg senkinek a szeme sem rebbent volna, ha történetesen életerős nyögések verik fel a rendelő vagy bármely hivatal előterét.. De most rád koncentrálok, a hirtelen jött bátorságodra, az ismerős illatodra, az ajkad ívére. Levegőt azért lovagiasan mégis hagysz számomra, pedig nem illik.
- Határozottan jobb. Még a végén megkedvelem a Minisztériumot. - aztán kicseréllek magamra, te kerülsz az ajtóra, mint afféle jutalom, lásd csak, mindig van egy újabb trükk, bármilyen messzire is juttasson az indulatod. - És most mi lesz, Rufus...? Kidobsz a magány szűzies erődjéből, megkéred a kezem, vagy esetleg Pike ajtajának dőlve becstelenítesz meg? Még épp tíz percem van, a mesterem egy másfél órás késést elnéz, na de egy két órásat...?

Olyan különös, hogy az életem - mindez, amit papírra lehetne vetni, nem sokkal több, nem egy egész pálya és főleg nem egy forgatókönyv, amin okulni lehetne - szinte csak olyan emberek tárháza, akik vagy olyanok, mint én, ennélfogva csak pusztulásra ítéltethettek, vagy olyanok, mint te, elszenvedő, de végig lenyűgözött alanyai a káosznak. Vajon nem ezt sugallta Párizs, ezt a korábbi események láncolata? Azt sugallta, hogy ami olyan, mint én, nyomorultul pusztul el - és te vagy Salieri, míg én Mozart.
Pedig sosem tudtam értékelni az operát - még egy újabb szög a hasonlat koporsójába.
- Te túl nagy hatalmat tulajdonítasz nekem, Rufus, magasabb piedesztálra emelsz, mint a saját anyám, és már annak sem lenne egyszerű megfelelni. Mondd csak, nem azért lehet ez, mert én a mi öreg mesterünkkel ellentétben máshogy közelítettelek meg...? - rányomom a tenyerem a lágyékodra, és önelégülten mosolygok, ha elárulod magad. Tudom, most legalább magadban, de megbotránkozol, vajon hogy juthat eszembe egyáltalán a lehetőség, hogy ő, a tiszteletreméltó, a nagyságos élhet nemi életet, hogy ő, az apafigura, férfi is... Pedig rólam tartják, hogy túl sokat foglalkozom a szexualitással, de engem kevésbé lep meg, hogy párhuzamba állítasz vele: persze, hogy a nő az útvonal, és az iránytű, nem az apa. - De látod, máris megváltoztattam, és az is hogy sikerült. Tényleg hiányzik az érzés?
Persze, te szeretsz vezekelni, már jó előre megbánni minden apróságot, amit el sem követsz majd, mert te is tudod, hogy ez nem így működik. Csak akkor lehet önfeledten bűnösnek lenni, ha nem áll mellette az elhatározás, hogy arányosan ezért majd lerovod a büntetést.
Az iroda kicsi, de kényelmes - csináltuk kisebb, kényelmetlenebb helyeken is, bár utólag elgondolkozva a dolgon inkább érzem úgy, mintha egyenesen megbecstelenítettelek volna. McGonagallék lánya persze tisztességes nevelésben részesült, mondták ők, és nem féltettek addig, amíg - nem apád, de Párizs miatt - egyszerűen le nem léptem. Ilyesmit racionális, érthetően gondolkozó emberek persze nem tesznek, én pedig nem fáradtam vele, hogy esetleg filozófiai vitába keveredjünk a részleteken. Van valami embertelenül ironikus abban, hogy most itt kezdeményezel rám, és éppen így.
- ...még mindig féltékeny vagy rá? Imádnivaló, hogy sosem változol meg. - a nyakharapásod, a fogad nyoma sem. Nagykanállal faltad a kárhozatot, mert lenyűgözött, izgalmas volt, legalább pillanatokra a világod része, a szabályok és leendő kötelességek között befújó váratlan vihar ígérete, felborogatom az aktáid, becsapom az ablakod, felrángatom az inged - ahogy abban a régi emlékben, és most. Sosem voltam a nosztalgia ellensége, sőt.. talán azért, mert szinte mindig csak utólag voltam jelen benne. - Imádnivaló, milyen vanilla vagy.
- mondom, mielőtt megszorítanám a nyakad körül a puha bőrt.

Nem igazán tehetek róla, de növekvő gyönyörűséget találtam minden bűnbeesésben, aminek tanúja voltam - Slughorn az édességei fölött, csak még egyet, Jackie, a bátyáim homlokegyenest más, de nagyon hasonló önmagával való békületlensége, mert szenvedni olyan jó, nem kimászni belőle még annál is jobb! - és aztán Rufus meg Roman, mert külön neve van annak a perverziónak, ami üldözni akarja másokét. Engem, ha pontosak akarunk lenni, mert lehetséges, hogy direkt akarattal sosem tettem senki ellen semmit, de nem is állítottam meg a zuhanást, vagy csak lassú süllyedést, sőt.. ha lehetett, tőlem származott a szikra. Vajon akkor is ilyen angyalnak tartanál, ha tudnád, mi elől szaladtam haza? Nem, persze, hogy nem. Elfogult vagy, és ez az egyetlen szerencsém.
- Ha tényleg egy szavamba kerülne, rettenetes auror lennél, embernek is elég hitvány, kedvesem. - az alázatod rossz helyen kopogtat, megszorítalak, nekiprésellek az ajtónak, hallom a zsanérok sóhaját, pedig neked kellene, de nem azért, hogy most szépen visszaad a hatalmat a kezembe, mikor akkor sem kellett, mikor eredetileg eldobtam. Nem akarok uralkodni rajtad, vagy akár máson, a birtoklásról pedig leszoktatott a veszteségek sora. Nem akarok gyönyörű nőalakod lenni, aki lehajol, homlokon talál csókolni, döntéseidet szentesíti, basszameg, hogy így fogalmazzak, ezt te akarod és akartad, és kényszerítenelek kell arra, hogy láss olyannak, amilyennek akkor látnál, ha nem lennél elfogult. Akarom, hogy felismerd a bűnelkövetést, a bujtogatást, azonosíts, büntess esetleg, akarok bűnhődni, mert magamtól unalmas már, te pedig épp ugyanerre vágysz tőlem.
Méghogy nem vagy féltékeny. Akkor majd leszel.
- Megtanítottak ezek a szigorú urak itt osztozkodni? Tényleg olyan könnyen odanyújtanál a felebarátaidnak is...? - lépünk egyet lefelé ismét, ha ez igaz, elvesztél, illetve elvesztettelek, pedig hogy tetszett, ahogy ég a tekinteted az iskola folyosóján, de úriember vagy, nem üvöltesz és tajtékzol, csak a szemed járása árul el, én pedig amilyen gonosz vagyok, kiélvezem a szapora légzésed, a durcás szájsarkaid, Roman borongását, úgy általában kettőtök jeleneteit, mintha bor lenne, én pedig Slughorn óráján erre járnék rá a közös dugicsokink helyett, csak még egyet, Jackie, és együtt figyeljük a kiváló ifjak párviadalát. Furcsa az is, hogy benne sem láttad meg a nagy játékost, pedig Slughorn igazi színpadmester, talárja ujjában mindig megannyi tréfa, de a fél arca árnyékban marad, és Slughorn, a varázsló, a mágus nem ugyanaz, mint Slughorn, aki félmegjegyzésekkel nyilatkozik tapasztalatairól a nőkkel, szenvedélyeiről, és úgy általában gazdag kalandjairól. Ültünk ketten, született bűnösök, és figyeltünk. Gondolom ő megértené azt, amire készülök, és egyet is értene - nem éppen a javadra, kedvesem. - Emlékszel, mindig javasoltam, kérjük meg valamelyik barátodat. Ezek szerint eljött ennek az ideje? Legyen O'Hara, őt sokszor láttam már félmeztelenül, ha emlékszem még pár évvel ezelőtt arra a közös kocsmázásra, akkor is nagyon készségesen vetkőzött le, amikor elkísérted azt a másik fiút.
O'Hara kétségkívül szórakozott alak volt, de mindig inkább ennek számlájára mulatozott, egyébként hűséges barátságát nem is sejtette, hogy befeketíti az ilyen akcióival, mindenesetre jókat mosolyogtam, ahogy újra meg újra felkért arra a bizonyos keringőre, és rendre elfelejti, hogy előzőleg már nemet mondtam. Szegény O'Hara, ha ismét látnám, a régi lenne.. csak én nem lennék a régi. Te még lehetnél az, jó lenne, ha az lennél.
Ennek végszavaként hatalmas, szederjes foltot fogok szívni a nyakadra több helyen is, sőt, egész nyakláncot fűzök neked a számmal, olyat, amit nem takar el az ing, a talár, meg úgy általában semmi sem, ami után munkatársaid azon gondolkoznak, velük ilyesmi miért nem történik munkaidőben? Tessék, meg is haraplak, úgy az igazi.
- Miért pótolnánk? Nincs mi lett volna ha, elmentem, te meg itt maradtál. Ha akarsz valamit, Rufus, el kell venned, gondolom remek paragrafusok léteznek, amelyeket hétköznap használtsz rá.. de most azok nélkül. - megtörlöm a számat, vörös a nyakad, vörös és kék, lila meg még ezer más szív, benne a fogam nyoma, és mosolygok rád, beletúrok a hajamba, megvárom, merre akarsz lépni, aztán majd vagy le, vagy bele lépek én is.