Ami nem öl meg, az

A vihar lassan közelít, úgy bontakozik ki közöttünk, hogy valósággal elaszik a türelmem várakozás közben. Wardell és én ritkán értettünk egyet a szellem dolgában, még ritkábban elméleteinket tekintve, most azonban magánjellegűvé váló problémánk igyekezett kopogni az ablakon, az dagasztotta odakint a felhőket, hogy mire leteszem a gyereket aludni, elérje a birtok határait, lecsapjon ránk, felkavarjon köztünk mindent.
Nem félek a vele való hadakozástól, de ezt a vitát megnyerni sem lesz maradéktalan örömöm, ezzel foglalok helyet vele szemben, már nem mögötte kerek egy hete. Mélységes csendet fog felváltani hamarosan a mennydörgés, még inkább a hangom, ismerem magam annyira, hogy tudjam, nem racionális hangnemen szólal majd meg bennem a méltatlankodás, még inkább a csalódás hét nap után, amiben én elkerültem őt, ő elkerült engem, és aminek most pontot leszünk kénytelenek tenni a végére vagy így, vagy úgy.
- Döntöttem, Wardell. Szeretném azt a gyereket. - fel sem veszem az evőeszközöket, pedig sokat foglalkoztam a vacsorával, kivételesen sokat, rám nem jellemzően álltam a konyhában, és mindent előrébb helyeztem, minthogy az érkező dörgedelmeket hallgassam. Minek, ha úgysem húzható tovább? Mindkettőnk türelmének van szakítópróbája. - Ez az én testem, és ha én vállalom a kockázatot, nem látom be, te miért ne tartanád tiszteletben ezt.
Ez persze makacsság, mondaná most anyám, apám hümmögne, ő végképp nem értené a kialakult sáncokat, hogy miért ülünk mögöttük, de már nem segített a nővérem mindent oldó tanácsadása, kedves sorai sem, az emeleten kettőnk alvó gyermeke, a közös éveink. Az ügy, ami eleinte magától értetődőnek látszott, mostanra kinőtte magát, helyet foglalt az asztalnál, és kettőnk személyiségének különbségeivel cseperedett tovább. Nehezen tudnám szavakba önteni számára azt, miért érzem hiányát valakinek, akinek a testvérét eleinte kétkedéssel fogadtam, és miért akarom kockára tenni az életemet éppen én, aki házasságunk első napjaiban még csak kettőnk saját világára utalgatott - az ilyesmit nem lehet megfogalmazni, főképp akkor nem, ha ő mindössze öngyilkossági kísérletet vél felismerni benne, neki nem mond semmit az, milyen nem nőnek lenni többé, milyen nem mozdulni ebből, látni, hová vezet, és már előre rettegni tőle. Idegesen a fülem mögé simítom a hajam, és szigorúan bámulok rá. Nem érti, de el kell fogadnia.

Leteszem a csészét, azután vetek még egy pillantást a Reggeli Próféta legaktuálisabb számára, amit ma reggel szállított egy bagoly bejelentett londoni levelezési címemről. Szinte kívülről tudom már a híreket, ami kifejezetten nagy szó egy ilyen eseménytelen napon, különösen, hogy ritkán pocsékolok tíz percnél többet arra naponta, hogy felfrissítsem magam a nagyvilág történéseivel kapcsolatban.
A mai nap, talán életemben elsőként úgy szállt el, hogy nem tudnám megmondani, hogy mivel töltöttem el. Persze, elolvastam néhány disszertációt, módosítottam néhány bűbájt, levizsgáztattam néhány diákot és elvégeztem néhány apró részfeladatot két kísérletemnél is, de az egész nem emésztett fel többet három-négy óránál. Nem tudok elszámolni a mai nap további tizenegy órájával, amikor gyakorlatilag csak tettem-vettem a ház körül anélkül, hogy bármi eredménye lett volna. Gyűlölöm az ilyenfajta időpazarlást, de úgy érzem, hogy nincs motivációm semmihez.
Amíg minden rendben volt közöttünk, nem gondoltam bele, hogy mennyire függök Hedwig támogatásától. Nem arról van szó, hogy akkora gondot okoz nekem végrehajtani bizonyos háztartási bűbájokat, vagy hogy nem tudok a segítsége nélkül élni a mindennapokban; inkább olyan ez, mintha nem érezném igazán értelmét. Nem látom, hogy hová haladnak a kísérleteim, hogy kinek építem az Akadémiát, kinek nyitom fel azokat a titkos alagutakat, amik keresztül fogják szelni a világot. Egyiknek sem látom értelmét, éppen csak ahhoz van erőm, hogy fenntartsam a nagyon felszínes látszatot.
Felállok, és kissé kelletlenül sétálok át a vacsoraasztalhoz. Halkan suttogom el neki, hogy jó étvágyat kívánok, de nem számítok udvariasnál több válaszra, ahogy a vacsorától sem várom el, hogy olyan legyen, mint a régebbi vacsoráink, amikor minden rendben volt. Sok vacsoránk telt viszonylagos csendben, de egyik alatt sem éreztem azt, hogy árnyék telepedett a fejünkre, és kellemetlenül érezzük magunkat egy légtérben. Felveszem a kanalat, de meg is állok a mozdulatban, ahogy Hedwig megszólít.
Azt hiszem, hogy megértem a feleségemet. Én is mindig úgy terveztem, hogy több gyermekünk lesz, minél több, és amikor összeházasodtunk, amikor teherbe esett, hirtelen mássá vált a világ is. A boldogság persze nem tartott sokáig, amikor kiderült, hogy beteg, hogy a legjobb lenne elvetetni a gyereket, hogy talán mindketten belehalnak végül. Én akkor nem hagytam, hogy ez legyen a vége, odahoztam minden gyógyítót, felkértem minden szaktekintélyt, felhasználtam minden elérhető szívességem, néhány hónapra elfelejtettem minden mást, hogy megmentsem őket, és végül mindketten egészségesen élték túl. Az viszont már egyértelműnek tűnt akkor is, hogy másodszor nem élné túl, sem ő, sem a gyerek. Visszateszem a kanalat, és hátradőlök a tányértól. Valószínűtlen, hogy bármelyikünk fog ma enni.
- Emlékszel, hogy mit mondtak a gyógyítók először: olyan, mintha feldobnánk egy érmét. Most még rosszabb esélyekkel indulnánk, és a szakgyógyítók nagyobb része nem vállalná, hogy ezúttal is segít. Nem tehetjük ezt.- olyan nyugodtan beszélek, ahogy általában szoktam, de biztos látja rajtam, hogy nem vagyok nyugodt. Szeretnék még gyereket, nem is egyet, legalább kettőt-hármat még egészen biztosan, de egyelőre úgy tűnik, hogy ez lehetetlen. Még ha mindketten túlélnék is, a gyerek jó eséllyel lenne beteges, Hedwig egészségét pedig teljesen lerombolhatná a szülés, és most már ötven százalék alatti az esélye annak is, hogy kihordja egyáltalán a gyereket, ebben pedig még benne van a halva születés lehetősége is. Nem venném készpénznek a gyógyítók szavát, de a világ minden táján megerősítették ezt. - A helyemben te sem hagynád ezt.

Míg máskor ő osztja meg számolatlanul az érzéseit, és ő volt az is, aki mindezt kezdeményezte, most lényegében hallgat, azzal tüntet ellenem, hogy kimért marad ott, ahol ennek semmi helye. Félretolom a tányért, a könyököm illesztem eddigi helyére.
- ... - de nem tudok felsorakoztatni hirtelen ellenérvet, ellenérveket arra nézve, miért nem fogadhatom el a véleményét. Talán épp azért nem érkezett meg hamarabb heves zivataraival és tölcséreivel a front, mert tisztában voltam vele, ragaszkodni fog az álláspontjához, anélkül, hogy bármi más szempontja lenne a túlélésünknél. Sötéten és elkínzottan hallgatok, nem találom a kiutat az általam keletkezett elszigeteltségből: még mindig megoldás úgy létezni egymás mellett, mintha sosem ismertük volna egymást, de egyre kevesebb a levegő, mielőtt megfulladnánk. - De sosem leszek a helyedben. Sosem fogok dönteni a testedről.
Mi mást tehetnék, minthogy elismerem, minden ellenkező sora csak a javamat, javunkat akarja, egyszerűbb lenne félreállni, esetleg belefeledkezni a munkámba, a fiunk babaillatú pillanataiba, eltemetkezni és nem is megfontolni, mi hiányzik. Elképzelhető, hogy többről szól a konfliktus, mint elsőre gondoltam, de méreteit megbecsülni egyet jelentett volna azzal, hogy elfogadjuk, létezett korábban is, de gondatlanok voltunk vele szemben. Wardell szemében az egész merő önzőség, akár úgy is alakulhat, hogy magára hagyom őt a gyermekünkkel, mindezt egy hiú ábránd kergetése okán, amit tisztességesen megvédeni sem tudok ebben a helyzetben. Haragudni sem enged az arckifejezése, megfojt a ragaszkodása. Megfojt önkezével a szeretete, ha nem teszek ellene.
- Megfontoltam minden érvedet, nem hoztam elhamarkodott döntést. Megteszem a szükséges intézkedéseket, de el kell fogadnod. El kell, mert.. kérdéseket vet fel bennem, ha nemet mondasz.
Talán odáig el sem merészkedem, hogy megpróbáljam, hogy lehetőséget adjak neki.. de akarom azt a döntést, akarom kimondani az utolsó szót, akarom a feltétlen támogatását, tudni, hogy megbízik bennem és az értékítéletemben. Szükségem van a jogar súlyára, csak belehelyezkedni kicsit a sors kényelmetlen székébe azzal a tudattal, hogy nem lemondok örökre valamiről, nem jön el a pillanat, amikor visszapillantva úgy érzem majd, csak a szeretet által kikényszerített út volt, ha közös is.
Felállok az asztaltól, visszatolom a székem.
- Ha nem egyezel bele, fejezzük be itt és most, mielőtt rámegyünk.

Az arcomra láthatóan kiülnek az érzelmek, ahogy hallgatom Hedwiget. Tudom, hogy lelkileg összetöri ez az egész, talán kicsit értem is, hogy min mehet keresztül, mégsem tudok beleegyezni a tervébe. Túl veszélyes, túl kicsi az esély rá, hogy sikerül minden tökéletesen, és nem vagyok olyan ostoba, hogy a saját meglehetősen limitált medimágia tudásomra bármit alapozzak. Ő is biztos, hogy éppen úgy felfogja, hogy mit készül tenni pontosan.
- A szakterület specialistái- a tudósai- szerint majdnem kétszer valószínűbb, hogy legalább egyikőtök belehalna vagy maradandó károsodásokat szenvedne, mint annak, hogy minden rendben megy. Még ha szkeptikus is lennék és nem hinnék azoknak az embereknek, akiknek a munkáin éltünk egészen gyerekkorunktól, még akkor is megrettentenének ezek a számok. Hogy mondhatnék így igent?- tudom, hogy ezúttal is elodázhatnám, valószínű megúszhatnám ezt ma éjjelre félígéretekkel és kedves gesztusokkal, csak hogy a probléma sokkal hatalmasabb formában térjen vissza. Nem húzom tovább az időt. Félretolom a tányért, a szemébe nézek- az enyémben benne van minden megbánás, minden szomorúság, amit amiatt érzek, hogy nem lehet végül több gyerekünk. Így is van egy egészséges fiunk, és itt van velem Hedwig is, akit már azóta társnak akartam, hogy társra vágytam. Nem állok készen rá, hogy faládában hideg földbe eresszem, a testét felgyújtsam, a hamvait a szélbe szórjam, hogy ne öleljem többet és csak megsárguló fényképeken nézzem ezentúl, ahogy lassan kifakul a jelenemből is.
Lehunyom a szemem, ahogy lassan rájövök, hogy mi következik, megérintem a fejem, amibe belenyilall valami. Hirtelen sokkal fáradtabbnak, öregebbnek érzem magam, hirtelen semminek nincs már értelme, ahogy Hedwig kimondja azokat a szavakat. Nem akarom, hogy elmenjen, még kevésbé akarom, hogy meghaljon. Legszívesebben magamhoz ölelném most, szabadon engedném a szeretetem és a félelmem, könyörögnék, zsarolnék, összetörnék, lezuhannék, de csak felállok, és szomorúan nézek rá. Talán soha semmi nem fájt még ennyire, de most is olyan vagyok, mint az egyéni fogadalmam alkalmával ígértem. És ha az égbolt beborul felettünk, ha az égbolt túl nehézzé válna, ha az égbolt le akarna szakadni, Atlasként tartom majd, ha kell, örökké. Nem fogom hagyni, hogy bármi leszorítson minket. Most is egyenesen állok, pedig ennél a szorító érzésnél nem volt még nehezebb semmit tartani. Ránézek, azzal a rajongó tekintettel, amivel először ránéztem, és amivel talán utoljára fogok.
- Azt kéred tőlem, hogy engedjelek el, engedjelek ki az életemből, ha nem egyezek bele valamibe. Valamibe, amivel lassan megöllek téged. Árván maradna a gyermekünk, ha beleegyeznék.- nem mondom neki, hogy én mit éreznék akkor, hogy velem mi lenne, ha ő meghalna. Értem, hogy szenved, és tudom, hogy az én szenvedésem elcipeléséhez most biztosan nincs ereje, most biztosan nem értené meg, hogy a lelkemet veszíteném el vele. Talán el fogom veszíteni mindenképpen, de egy kis parányi szikra azért maradni fog belőle, ha tudom, hogy valahol még életben van. Még egyszer, hosszan ránézek, felkészülök, hogy megismételjem a nemleges választ, de úgy érzem, hogy nincs hozzá erőm. Kinyitom a szám, azután becsukom- soha nem éreztem úgy, hogy elveszítem a mondandómat. Most olyan nehezen jön az a mondat, mintha minél jobban el akarnám húzni ezt az utolsó, közös pillanatot.
Lehunyom a szemem, de állva maradok, azután kinyitom, és újra Hedwigre nézek. Pont olyan szép, mint akkor, amikor először megláttam azután, hogy megérkezett Amerikából, pont olyan intelligensnek tűnik, alig látszik rajta az a kétségbeesés, ami most szétszakít minket. A felszínen minden rendben van kettőnk között még most is, nem kiabálunk, nem törünk-zúzunk, nem teszünk semmi egyebet, mint általában.
- Sajnálom, drágám. Nem akarom, hogy meghalj. Nem tudok beleegyezni ebbe a döntésbe. Szeretlek téged, és nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen. Bármi is a következménye ennek.- érzem, hogy a szavak kissé távolról jönnek, éppen csak láthatatlan könnyeken túlról, nem olyanok, mint azok a romantikus sorok, amik néha a fejemen süvöltenek végig vagy néha egy papír fakuló foglyaivá válnak. A kapcsolatunk talán utolsó sorai ott csengenek közöttünk, és meglepően sablonosnak hatnak most, hogy kimondtam őket.

Minden érvem semmis annak fényében, ő mennyire retteg a helyzet kimenetelétől: mit is mondhatnék neki azon túl, amit eddig, és amit ő is mérlegre helyezett már? Nincs hová tovább lépni egyikünknek sem, csak azt érzem, végtelenbe fut a kilátástalanság, paradoxon, de nincs miért húzni.
- Nem lehetsz benne ilyen biztos, amíg.. nem hallgattunk meg minden véleményt. Éppen neked kellene tudnod, akit előbb hívnak egy-egy ügyhöz, mint engem, mert ez a kontinens nem hagyja el a jártat a járatlanért. - megannyi kritikám alapja lehetne a felismerés, de por lepi már, közös napjaink elsői óta elkísér, és amíg általában máshol humorforrásként üti fel a fejét, súlyosan húzza most vállunkat. Wardell ragaszkodik a hagyományos orvosláshoz, illetve egészen pontosan a medimágia azon ágaihoz, amelyeket országa jól ismert és alkalmaz, eszébe nem jutna esetleg a varázstalanok eszköztárába belepillantani, és még csak nem is azért, mert lenézi őket, módszereiket, hanem mert ösztönösen idegenkedik tőlük. Nehéz lenne rajta számon kérnem húzódozását, arcába tartani a bizonyítékait annak, hogy amíg Amerika tovább és mélyebben viseli az általuk vájt sebeket, inkább együtt élni tanult meg velük, minthogy lépten-nyomon rajtaüssön szóbeli leleményességével, majd a szükség óráján megtagadja őket.
Nehezményezem konokságát, de talán inkább ignoranciáját kellene - ő maga nem hisz a megoldásban, ennélfogva aztán nem vesz részt sem az utána való kutatásban, sem a reménykedésben, félelmei elvetik minden lehetőségünket, pedig ha bólintana, sem most azonnal itt, az asztal tetején ejtenénk szerét a kívánságomnak. Megállok most előtte, cipőm orra majdnem az övét érinti.
- Nem, azt kérem, hogy engedj dönteni és bízz meg bennem. Ha erre képtelen vagy, alapjaiban értelmetlen közös életünk, Wardell. - nagy próbánk ez, és félelmetes, hogy talán elbukjuk majd együtt azt, amit külön-külön ugorhatunk meg. Itt tátong házasságunk egyik olyan, talán áthidalhatatlan elválasztója, amely aztán lassan átterjed majd minden közös momentumunkra, lugubris tónusa meghatározza a fiunk életét, hogy egy nap majd vita nélkül fogjam a bőröndöm, és ahogy annak idején érkeztem, úgy távozzam belőle. Fejet kell hajtania előttem, hogy aztán én is meghajthassam a térdem magam előtt. - Ez az utolsó szavad?! Mert akkor már nem magamat, de a szakterületed sajnálom: sosem volt szándékodban, hogy elismerj valódi kiutakat, a fejlődést, és te, aki legnagyobb szószólója vagy, éppen te fogod sírba tenni önkezűleg. Sosem beszélhetünk csak magunkért, de te bár inkább hallgatnál, ha más is függ tőled.. Légy boldog ezzel, Wardell.

Csendben elnyomom a félelmem, miközben hallgatom Hedwig szavait. Soha nem gondoltam, hogy bármi is közénk állhat még, hogy nem lesz olyan szakadék, amit ne ugorhatnánk meg pont mi- végül is, nincs olyan szakadék, amin nem vezet keresztül valamilyen rejtett alternatív útvonal. Talán igaza van, talán tényleg létezik erre is valamilyen megoldás, talán lehetne még gyerekünk anélkül, hogy elveszíteném. Talán csak reménykedni kellene, de úgy érzem, hogy már bőven kimerítettem a szerencsémet előre egy egész életre. Nem hiszem, hogy ezúttal pozitívan alakulna, ha megint a valószínűség kegyelmére bíznám magam.
- Meghallgattam minden véleményt, levelet írtam mindenkinek, akinek csak tudtam. Erre senki nem talált megoldást.- biztosan vannak eldugott himalájai remeték, orosz falvakban rejtőzködő boszorkák, a világ elrejtett részeiről a varázslás ritkább formáit űző számtalan bölcs vagy bölcselkedő, aki úgy gondolja, hogy tudna segíteni. Nem kizárt az sem, hogy némelyikük, legalább bizonyos téren, meghaladja a modern medimágia jelenlegi ismereteit, de még ha nem is vetem el mindenki műveit, aki nem publikált még neves folyóiratba, egészen biztos, hogy nem tenném fel Hedwig és a gyermekem életét a tudományukra.
Veszek egy mély levegőt, próbálom kizárni az érzelmeim, próbálok nem kifakadni, próbálok racionális maradni. Nehezen kapok levegőt, miközben a szemébe nézek, érzek némi késztetést rá, hogy megmondjam neki, mennyire irracionális, mennyire felelőtlen, mennyire az érzelmeiből akar cselekedni. Mindig olyan ragyogó elme volt, sokszor elhittem, hogy nem egyenlő velem, hanem felettem áll tudományos téren, most pedig valami olyasmi ellen lázad érzelmi alapon, ami tudományos alapon lehetetlen. Nem tudom azt sem, hogy ez-e a rossz, vagy az, hogy én belenyugodtam viszonylag rövid harc után.
Egy rövid pillanatra átüti az arcom a düh, a felháborodás, de a bánat gyorsan magába fojtja azt a néhány fellázadó ráncot. Csendben hallgatom, ahogy szidalmaz, csak halkan, tompán érzem a késztetést, hogy sértett módon visszaüljek az asztalhoz vagy elhagyjam az étkezőt, továbbra is elnyomja az a késztetés, hogy átöleljem, hogy könyörögjek neki, hogy maradjon velem. Talán még arra is érzek valamilyen undorító, önző késztetést, hogy megadjam magam, hogy fejet hajtsak, hogy legalább átmenetileg rendben legyenek közöttünk a dolgok még néhány hónapig, mielőtt lassan összeomlik minden. Megremeg a nyugalom a hangomban.
- Te sem tudsz megoldást! Te sem találtál semmilyen kiutat! A te ismerőseid éppen úgy azt javasolták, hogy ne próbálkozz több gyermekkel, mert egyikük sem tudott biztonságos módszerről. Akarok gyereket, többet, ezt te is tudod, de nem akarom, hogy a fiunk elveszítse az anyját, hogy a második gyermekünk betegen jöjjön a világra, nem akarom, hogy ekkora kockázatot vállaljunk... tudod, hogy ha holnap találnának megoldást erre, én örömmel felnevelnék veled még akár száz gyermeket is, de ha választanom kell, inkább felnevelek veled egyet, mint nélküled egyet. Amíg nem találunk bármilyen megoldást, addig ez az egész tárgytalan, mert nem lehet több gyerekünk, valószínű még akkor sem, ha huszonnégy órában felügyelnének téged a legjobb gyógyítók.

Mikor felismerem, utolsó szalmaszál, mennyire esélytelen száraz lábbal átkelni a folyón, amit érnek hittünk, minden sokkal élesebb lesz, a tér értelmet növeszt, és végtelen erőt érzek magamban a vitára. Látod, itt az alkalom kimondani mindazt, amit jótékonyan szőnyeg alá söpört egymás tisztelete, nem szégyellek akár tányért is törni a falon, érv az is, ha szokatlan, méltatlan is a tankönyveink szerint. Mi, akik éveket töltöttünk pergamenek, eszközök felett, épp mi nem merünk ugrani ott, ahol az ész megtorpan.
- MÉG nem, de ez nem jelenti, hogy nem kívánom elérni a célomat, hogy lemondok róla csak azért, mert senki nem hiszi, hogy lehetséges! Majd meglátod, te melasz, te faék, meddig jutok én ott, ahová neked már a képzeleted is kevés! - és felkapom a sótartót, erőből vágom a földhöz, felszabadít most, hogy nem kell többé jól viselkedni, börtönéből szabaduló indulattal lehetünk egymás felé. Igaza van, még nem találtunk, találtam kiutat a labirintból, nem vezet szál a vastag falak tövében, de már hihető, hogy lesz a sarkon túl fény, és ha egyedül lépek ki rá, úgysincs értelme tovább időzni itt. - Te már akkor is ahhoz ragaszkodtál, amit mások megírtak, mikor megismertelek: én vagyok az egyetlen kivétel, mikor engedsz a felfedezésnek?! Kaptál volna ott hideglelést, ha most megtagadod ugyanazt, ugyanazt a vágyat, amivel átléptél a számodra lehetetlenen! Igen, Wardell, szakadjon rám a csilláros mennyezet itt helyben, ha érdekel a szűklátókörűséged!
Megfordulok, és ha nem tesz semmit ellene, kiviharzom a szkénéről, összerámolok, és holnap már az államokat köszöntöm, magam mögött hagyom az eleinte indokolt, most már letaglózó hitetlenségét. Első levelem azonnal meghazudtolta, azonnal vitába szállt vele, semmi másra nem számíthatott, arra biztosan nem, hogy szelíd asszony leszek, aki fél akár az otthon nyugalmát feláldozni az igaza érdekében.
- ...és szakadjon rád az a mennyezet, ha most nem tudod megtartani azt: akkor sosem tudtad és tudtad volna!

Hazudnék, ha most azt mondanám, hogy hiszek egy megoldás létezésében. Nem állítom, hogy soha nem is fog létezni megoldás, de jelenleg bárhol néztem utána, a szakemberek mindannyian azt mondták, hogy erre nincs megoldás- a legtöbben már az első terhesség alatt is azt mondták, hogy a feleségem élete hajszálon függ. Mint egy feldobott érme. Akkor nem fogadtam ezt el, akkor végigcsináltam, akkor biztosan tudtam, hogy túl fogja élni ő is és a gyerek is. Most viszont úgy érzem, hogy megfizetnék azért, ha tovább kísértenénk a sorsot.
Csendben, közbeszólás nélkül hallgatom végig a haragját, nem mondok semmit arra, amikor a sótartót a földhöz vágja, nem szólok, nem állítom le, nem próbálom megvédeni magam. Nagyon jól tudjuk mindketten, hogy milyen nehéz gyógymódot találni, hogy mennyit futottunk utána, hogy mennyire el akarták tőlünk venni a reményt. Mi nem adtuk fel akkor, de nem a racionális hangoknak köszönhetően.
- Mit akarsz, mit csináljunk?! Menjünk végig újra az összes neves intézeten, kérdezzük meg újra a gyógyítókat? Ha ezt akarod, megtehetjük, de nem hiszem, hogy bármelyikük felfedezett azóta bármi számunkra használhatót, már tudnánk róla. Mi nem értünk a medimágiához, úgyhogy ezekre az emberekre vagyunk utalva.- érzem magamban az indulatot, hogy dühös vagyok az egész szituációra, de nem tudok haragudni rá is. Tudom, hogy ez az egész kiborította, mindig tudtam, hogy mennyire tele van érzelmekkel, és ha ritkán láttam is ennyire hevesnek, mindig éreztem, hogy ott van. Értem, hogy most kétségbe van esve.
Elindulok Hedwig után, átlépem a sótartó maradványait, közben csendben lenyelem azt a félelmet, hogy talán tényleg a végét látom ennek az egésznek, ami közöttünk kialakult. Tudom, hogy erősebb a közöttünk lévő kötelék, hogy nem kéne semmilyen viharnak ledöntenie, de most mégis úgy érzem, hogy ez a szél túl erős. Néhány gyors lépéssel utolérem, megragadom a felkarját, határozottan, de nem erőszakosan, és szembe fordítom magammal. Mélyen a szemébe nézek, két-három másodpercig hagyom, hogy csendben gyűlöljön azért, amiért megállítottam, azután megszólalok.
- Próbáljuk meg akkor újra. Keressünk megoldást, akár az alternatív gyógyászatban is, kérdezzük meg akár a tudományos életből kitagadott boszorkányokat és varázslókat is! Kérdezzük meg akár a mugli orvosokat, ha tényleg azt hiszed, hogy bármit segíthetnek! Próbáljunk megoldást találni! Hinni akarok benne, hogy sikerülni fog.- nem mondom ki, hogy mi lesz, ha nem fog. Nem mondom ki, hogy nem fogom hagyni, hogy belehaljon, ha nem járunk sikerrel, nem ígérek már előre neki potenciális megoldásokat.
Néhány másodpercig csendben nézem őt még, azután, ha hagyja, akkor megölelem. Szeretném, ha ezt a problémát is megoldanánk együtt, hinni akarok benne, hogy lehetséges. Talán túlzottan féltem a csalódástól, azért nem gondolkoztam, pedig a világban végtelen lehetőség van, ami segíthet. Bízom magunkban annyira, hogy ne próbáljunk meg valamit, ami nem fog segíteni.

Úgy sülünk bele mindketten a magunk igazába, hogy talán a világ is megfordult közben, évezredeket öregszünk, mert jövőbe tekint minden érv, hogy boldog-e, kevésbé, még takarja valami fátyol, de most beszakítani készülünk, megnézni azt, amit lesni sem illik, mert nem a mi generációnk osztályrésze, és látod, sosem voltunk fenekünkön megülők, ott és úgy loptuk el az információt, tudást, ahonnan és ahogy nem szégyelltük - most egymás békéje, talán szerelmén át. Nem szokás diadalmat ünnepelni ilyen nehéz pillanatokban, de valami önző örömöt mégis érzek ennek tudatában. Tudom, be kellene érnem azzal, ami eddig jutott, soha jóra nem vezet a még több és több, bármilyen kötésben is áll a polcon, jobb ott neki, mint folyton forgatva, élesek a lapjai, nem kell meglepődni, ha nyomot hagy rajtunk és bennünk.. de tudom azt is, nem mentem volna hozzád, ha nem vitatkoznál velem. Mit érdekel engem nagy elmék örök igazsága az érzésekről, házasságok oszlopairól, rózsás labirint mélyén élő hitvesi türelemről meséljen az, aki nem ismeri a szoros táblázatok, nagy felfedezések és fáradt szemed tüzét az asztalod felett.
- Jól van, te vén szamár, nekem ez elég. De jól jegyezd meg: egyelőre. Nem létezik olyan probléma, amit ne lehetne megoldani, és tudom, mindig azt mondom, ha a síromra teszik meg nem élt vágyaimat díszdobozban, azzal is megbékülök, de most tekintsd ezt semmisnek, bármire kész vagyok ezért. - talán villámlik a közös egünkön, talán feltételezhetem, hogy csak megnyugtatni akarsz, de legyen a te titkod, én megkaptam, amit akartam, kihagyni a közös ügyből úgysem akarlak. Ha enyém az utolsó szó, könnyebb a mondatot együtt folytatni, hiszek én kettő, akár ezer helyett is, kettőnk közül úgyis te vagy a hitetlen, Júdásod úgy áll mindig a tüneményeim felett, mint hunyorgó apa a lánya játékait hallva.. de meglátod. Hiszen közös életünk legszilárdabb bázisa éppen közös kételkedésünk örökké szóló szerződése. Nincs megmásíthatatlan, nincs biztos, legalábbis azon kívül, hogy semmi sem az. - ...akarsz fogadni is? Mindig élvezet elnyerni az értékes könyveidet, ha nem is kerülnek egy szekrénynél arrébb, sosem unom meg látni az arcod mellettük.