Nincsen nótám, és a nótát nem is szeretem

Hogy nem kellene itt lennem, hirdeti, súgja minden eltiport fűszál, az egész átkozott képen kergetőző, lassan viharos szél, a már csak a képzeletemben szálló füst, a ház néhol lerontott falai, és még én magam is, Bones ruhái úgy állnak rajtam, hogy azt semmi magyarázat fel nem mentené, ha a ház lakói élnének még. Minden hamis, a kapu nyekergése, az ajtó rozsdás körtánca, amivel a porba hanyatlik, alig ismerem fel az ismerős helyiségeket, amiken úgy szaladok át, hogy minél kevesebb pillantás essen anyám egykori ülőhelyére, apám kandallónál elfoglalt területére, dehogy suttogtam itt nővérem fülébe, megint eredményesen bújtam el a játékidőben, csak azért vagyok még mindig itt, hogy majd újra átverhessem az engem keresőt. A dal szerint ez a föld az enyém, ha elmegyek, visszavár, de nem igaz, hallgatnak az ablakok, nem felel szólításomra itt semmi, és nem maradok a szükségesen túl, nem jut már nekem megnyugvás, az én testem is a romok alatt lelne csak csendet.. ott, ahová ők kényszerültek.
A pincére nem is nézek, nem remélek már semmit, haladok apám hajdanvolt szobája felé, azt fogom kifosztani, ha maradt még valami, amit érdemes magammal vinnem egy új életbe: a tervem, legyen bármilyen önálló, kell egy oszlop, amin jogi elvei szilárdulnak, alakot kapnak, és ez ott vár, nem nézek képet, tapétát, nem kérek semmit, csak ezt lopom el, a dokumentumait, amiket lezárt lécek őriztek, és amiket kifigyeltem, de csak mert úgy akartam hasonlítani valakire, akinek mindig mégis a fia volt az első örököse. Kell pecsétje, képzelt talárja, minden, amivel bús királya volt a királyok tanácsának, ahogy gyerekként emlegettem az áthívott gyerekeknek, az én apám király, mit fárasztanak demokráciával, király bizony, és ezen nem változtat realitás sehogy.
De sikoltok, mikor alak áll a folyosó végén, majdnem olyan magas, mint ő, pedig tudom, alszik már valahol, és későn kapom a szám elé a kezem, nincs hová beugrani, nem vagyok igazi szellem, ahogy mások hiszik.
- ...édesapa? Maga az? Nem, maga.. nem ő. - nem hittem volna, milyen letaglózó lesz megint a találkozás a valósággal, és hogy ezért engedek majd a félelmeimből, tanult rettegésemből, de nehéz.. olyan jó másodpercekre is álmodni, ő az, visszatért, rám várt. Édesapa, akinek azt is megbocsájtom, hogy meghalt, és én nem is köszönhettem el tőle.. - ...ki maga, és mit akar itt?

Csendes léptekkel lépek be a Flint kúriába, ami egyre inkább hasonlít egy szellemházra. Ha volt bárki közülük, aki nem bírja a továbblépés gondolatát, talán valóban szellemház lesz belőle nemsokára- kényelmetlen gondolat, de muszáj volt visszajönnöm. Hivatalosan csak nyomozás, valójában éppen az ellenkezőjét teszem.
Nem szeretek pénzért, nem az ügyünkért dolgozni a munkakörömön kívül, és úgy is érzem, hogy nem visz előre rajta semmit, ha segítek Rodolphus Lestrangenek elkerülni az Azkabant, de elég nagy összeget ajánlott hozzá, hogy ostobaság legyen visszautasítani. Csak visszajövök, és felveszem azt a szelencét, amit a ház ostromakor veszített el. Nem is értem pontosan, hogy miért hord bárki ilyenfajta személyes tárgyakat magával, amikor maszkban jön merényletet végrehajtani.
Csendben, odafigyelve megyek fel. Ellenőriztem, egyelőre nincs itt senki, de még ha jogom is van itt lenni és nyomozni a gyilkosság után, nem érezném szerencsésnek, ha összefutnék valakivel. Túl sok kérdést vetne fel, és azt hiszem, hogy a kórház ostroma után a Wizengamot még paranoidabb módon fogja keresni az árulókat. Lebuktatni pedig senkit nem igazán nehéz, aki gyanúba keveredik.
Felemelem a pálcám, ahogy az emeletre érek, és körbevilágítok. Lestrange elmondta, hogy képtelenség lenne megidézni a szelencét a rátett védőbűbájok miatt, úgyhogy nem próbálkozok mással, mint meglátni. Nem egészen értem, hogy miért használ bárki védőbűbájokat egy dohányos szelencén, de nem az én dolgom. Elképzelhető, hogy valamiféle ezeréves családi relikvia vagy csak nem akarja, hogy megtudják, miféle tiltott szereket szív, amikor éppen nem játssza el, hogy a társadalom egy kiemelkedő, becsületre méltó tagja.
Legalább fél órát töltök kutatással, mire végre az egyik hálószobában a folyosó végén, az ágy mellé dobva ráakadok a szelencére. Nem tudom, hogy a helyszínelők miért nem gyűjtötték be- még ha azt is hitték, hogy a szoba lakójához tartozott, néhány vizsgálat egészen biztosan megmutatta volna, hogy megbűvölték. Úgy tűnik, hogy nem csak én dolgozok titokban a Nagyúrnak az aurorok közül. Felveszem és a belső zsebembe süllyesztem a kis, téglatest alakú ezüsttárgyat, azután megtorpanok, ahogy meghallom a hangokat a házban.
Csendben, óvatosan nézem, ahogy a lány bejön. Először azt hiszem, hogy egyszerű tolvaj, aki valahogy átjutott a lezárt kapun, és most azért jött, hogy kifossza a helyszínt. Biztosan találna itt elég árut hozzá, hogy az ő körülményeihez képest kisebb vagyont szedjen össze, még ha nem is kifejezetten kapna jó árat értük. Azután persze végiggondolom logikusan, és bármilyen összecsapott munkát is végeztek a helyszínelők, ha legalább tessék-lássék módon végrehajtottak néhány védőbűbájt, kizárt, hogy bejutott volna anélkül, hogy itt lenne valaki a Minisztériumból. Legalább azok a riasztó bűbájok bekapcsoltak volna, amiket még a család helyezett fel.
Növekvő aggodalommal figyelem, ahogy a lány feljön a lépcsőn, az ajtó mögött kipillantva, még a félhomályban is egyértelművé válik számomra, hogy ki ez. Ostobaság volt visszajönnie, bár nehéz hibáztatni, vélhetően mindene itt van. Amikor elkábítottam és kiraktam innen egy mérföldre az erdő határában, úgy tért magához, hogy semmije nincs, és biztosan sok dolog köti ide. Ettől függetlenül haragszom rá, mert nem csak az ajándékba adott életét készül éppen elpocsékolni pazarló módon, de az én családom is veszélybe sodorja. Talán az lenne a legjobb, ha most rögtön korrigálnám a hibát, de nem érzem magam kibékülve a gondolattal. Kilépek a folyosóra.
- Auror vagyok.- köhintek egyet, azután kicsit recsegősebb hangon folytatom. Nem beszéltem hozzá aznap éjjel, de hallhatta, ahogy Lestrangedzsel beszélek, és ha jól emlékszem, néhány varázsigét is elmondtam fennhangon, úgyhogy ostobaság volt megszólalnom fennhangon. Halkabban, suttogva, de mégis recsegő hangon folytatom, mintha megfázott volna a torkom, vagy kikezdte volna a dohányzás. - Ez egy lezárt műveleti terület, nem tartózkodhat itt. Nincs kedvem a papírmunkához, úgyhogy fogja, amit összeszedett, azután tűnjön el! Olyan messzire, amennyire csak tud. Nincs itt semmi keresnivalója.- hagyom, hogy kihallja a hangomban rejtőző fenyegetést, hogy valóban baja esik, ha nem tűnik el. Nem tudom, hogy mit teszek, ha nem fogja fel az üzenetem- azt hiszem, hogy akkor vagy jobban kell megfenyegetnem, vagy bántani kényszerülök majd.

Auror, de ismerős, pedig annyit sem törődtem velük ott tartózkodásom alatt, amennyit illett volna - bosszantott, hogy mindig hallom hőstetteiket, de látom aktáikat, főleg tudom, valójában mit jelent a talár, felhatalmazott gyilkos szándékot a társadalom elől elrejtve. Untatott az összes történet, átlapoztam már a régen méltatott cikkeket is, Crouch nem több vagy jobb ellenfeleinél, fia pedig már az első perctől kezdve unszimpatikusan tökéletes, mi dolgom nekem azzal, aki szentként tetszeleg, választott pályám úgyis nyíltan kimutatta, mit érünk a joggal szemben..
De hogy ez a hang ismerős, oka kell legyen annyi nehézségen át is, rég elfelejtettem volna, ha csak a folyosón cseng egy-egy tárgyalás szünetében. Nem tartok a kezemben semmit, még ha a külsőm arra is enged következtetni, hogy mezei behatoló vagyok, ha tényleg auror, ismerheti a ház védőbűbájait, sőt, azóta kideríthette bőven, hogy működnek - nem hiszem, de ha alapos véletlenül, ott az akták között egy behatolás emléke is, mellette a magyarázat, ez a rendszer csak a hozzátartozókkal lehetséges, ha Marius nem olyan szerelmes és könnyelmű, rájöhet hamarabb, mi okozta a tragédiáját, a szüleim rémálmaikban sem hihették viszont, hogy elsőszülöttjük ereklyéje visszanyúl majd a sírból, és megint megbünteti őket... valamiért. Nem szeretek erre gondolni, főleg nem most, pálcát húzok, de nem érzem magam késznek a használatára, rég egyértelmű, nem vagyok született tehetség, azt tudom, amit illik és a kreativitás megenged, egy aurorral szemben legfeljebb futhatok, ha engedi.
- ..és mi a sorszáma? Hol az igazolványa? A szabályzatuk alapján minden műveleti területen kötelesek viselni azt. - vaktában leadott lövés, én erre emlékszem, de a jog nem gránitszilárdságú, változtatható szabadon, és azt emlegették, Crouch sokkal vérszomjasabb, mint amit a jelenlegi korlátai lehetővé tesznek.. ettől függetlenül nem hiszem, hogy ehhez nyúlt volna, mindig ragaszkodott a látszathoz, legfeljebb ezt a beosztottját nem érdekli a szabálytalanság. - ...hogy be tudtam jönni, nyilván érthető, nem vagyok a kollégája, ez pedig műveleti terület. Tulajdonos kell legyek, engem ne oktasson valaki, aki azt sem tudja, meddig terjed a lehetősége.
Vakmerő már a helyzet is, pikánssá az teszi, hogy megint nekem áll feljebb, de nem maradt más lap, mint az egyetlen kijátszható, a személyazonosságom nyilvánossága. Meddig titkolhatnám a most ringatott elképzeléseimmel, hogy állnának meg a szavak majd egyszer a rádión, újságban, ha nem lépek nagyot, ki a jól rejtő halotti státuszból? Borzalmas vagyok, de alázatos menekülőnek még hitványabb, ha lehet. Sértegessen csak, régi énem nem könnyeket ejt, komisszá zsugorodik, és ha nem vihetem el, amiért jöttem, amúgy sincs több vesztenivalóm, az életem értéktelen lesz, örökké eltört lélekkel, ami nem gyógyulhat, nem gyógyíthat.
- ...ismerem magát.. valahonnan. Mi a neve? Hol láttam korábban? - indulok el felé, rosszul titkolt gyanakvásom úgy oszlik el, ahogy kibukkan az ismeretlenből, megint sikolthatnék, de most egészen néma vagyok az elborzadástól, a gyűlölettől. - ...a gyilkos mindig visszatér a tett helyszínére, ugye?!
És lendületből vetem rá magam, nem is fáradok a pálcával, pedig micsoda botrány lehetne belőle, épp atyáim házában kezdek kézzel ütlegelni, tépni egy aurort, dehogy aurort, egyszerű mészárost, földre terítem, kikaparom a szemét is, ha nem lép közbe.

Összehúzom a szemem- nem tetszik a válasza. A hangvétele alapján egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ostoba, biztosan megértette, hogy mit akarok neki mondani. Nem hiszem, hogy tényleg azt hiszi, hogy valóban abban a pozícióban van, hogy számon kérjen eljárásbéli szabálytalanságokat, inkább úgy értelmezem, amit mond, mintha visszautasítaná az ajánlatomat arra, hogy elmenjen. Összeszorulnak az ujjaim a pálcámon.
- Maga nem tudja, hogy meddig terjed a hatásköre. Tűnjön el! Nem mondom még egyszer.- nem emelem még fel fenyegetően a pálcát, de magamban még végiggondolom a lehetőségeimet. A legtisztább nyilván az lenne, ha megölném, de egy valamivel bonyolultabb megoldás is biztosan létezik rá, hogy megússzam ezt az egész helyzetet. Talán néhány emlékmódosítás, esetleg ha összedobok egy megfelelően erős Imperius-átkot, és ráveszem, hogy ne jöjjön vissza. Az is működhet, ha eléggé ráijesztek...
A szemébe nézek, ahogy közelebb jön, ahogy magyaráz, ahogy felismer. Én most, ebben a pillanatban talán éppen annyira gyűlölöm őt, ahogy ő gyűlöl engem, de persze, vele ellentétben én nem igazán kaptam rá valódi okot. Csak a makacsságáért gyűlölöm, azért, mert nem ad rá lehetőséget, hogy kihátráljunk mindketten ebből az egész helyzetből, azért, mert veszélybe sodorja a családomat és rákényszerít, hogy megtegyek valamit, amit semmiképpen nem akarok. De meg kell tennem, és nem fog megállítani, ha ezen múlik bármi. Nem tagadom sehogy, hogy ki vagyok, felesleges lenne. Nincs is rá idő.
Váratlanul ér a támadása, le is dönt a lábamról, ahogy rám vetődik, és csak kevésen múlik, hogy a kezei elhibázzák a szemeimet. A következő pillanatban megragadom a lány karjait, és vicsorogva legördítem magamról. Nem gyenge, nem sokkal gyengébb, mint én, talán főleg a haragjának köszönhetően, de végül lekényszerítem őt magamról. Nem is veszem észre, ha megüt, nem veszem észre, hogy a pálcám a földön hever már, miközben megragadom az egyik csuklóját, azután a szabad kezemmel adok neki egy pofont. Nem ütöttem meg nőt, de egyrészt tele vagyok indulattal, másrészt muszáj felhívnom a figyelmét, mielőtt megragadom a nyakát. Nem kezdem el megfojtani, de elég erősen szorítom hozzá, hogy kellemetlenné tegyem számára a légzést. Közel hajolok hozzá, úgy sziszegem a szavakat az arcába.
- Jól figyeljen most ide, Ms. Flint! Ha bárki felismeri magát, akkor valaki megteszi, amit én nem tettem meg. Vigye innen, amit akar, és takarodjon ebből az országból, amíg megteheti!- nem bújik meg semmi kedvesség a szavaim között. Egyszerűen haragot érzek felé, talán most már undort is a családja iránt, akik ebbe az egész helyzetbe sodortak az árulásukkal. De talán kihallja a félelmet is belőle, mert eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor a Nagyúr árulót vagy tévelygőt talált soraink között, és nyilvánosan büntette meg. Nem akarok egy lenni azok közül, különösen így, hogy a létezésem maga is egy bocsánatkérés csak. Éppen ezért, amikor a lány szemébe nézek, biztos lehet benne a tekintetemből, hogy ha kell, most rögtön összeroppantom a torkát a puszta kezemmel, hogy megvédjem őket, bármennyire undorodni fogok emiatt magamtól.

Elkeseredett, és főleg nagyon méltatlan birkózás kezdődik köztünk, alantasabb ez annál, hogy a gyűlölet puszta manifesztációjánál többnek lehessen nevezni, és kivételesen elengedem a tervezést, a lépések megfontolását, nincs bonyolultabb célom annál, minthogy fájdalmat okozzak, lehetőleg maradandót, olyat, amit többé el nem felejt az, aki lakmározni jött a családom holttestéből.
- És még van képe ajánlatot tenni nekem?! Fulladjon meg, Pike! - kapálózom tovább, és ha nem elég gyors, biztosan belekarmolok a fölényes arcába, úgy megharapom, hogy holtáig viseli a nyomait. Bizonyára olyan járatlan a mágiának ezen a terén, hogy eszébe sem jut, ha a minisztériumi védőbűbájokat valaki vissza találja nézni, ellenőrizni, egyértelmű lesz, hogy itt jártam, el viszont nem menten - amennyiben meg találna ölni - és hogy az említett időpontban maga az auror is itt járt. Nemcsak én, ő is kockáztatott, mikor egyedül jött ide, és kockáztat attól a másodperctől kezdve, hogy összetalálkoztunk: az én felbukkanásom hasznos az aurorok számára, és az ő hatalmas vétke, amiért nem kísért hozzájuk azonnal, magyarázatot nem igénylő kikérdezés vár rá, és akkor már ott a gyanú árnyéka, nem menekülhet. Talán ő is tudja, talán ezért mer durva lenni. - És miért olyan gáláns?! Miért nem öl meg engem is épp úgy, mint őket, akik nem tehettek semmiről?! Maga egy állatnál is kevesebb, senki nem várja, hogy civilizáltan viselkedjen.. undorodom magától, és mindentől, amit képvisel. Remélem, még az ítéletnapján is hallja majd azok sikolyát, akiknek a vére a kezén szárad!
Nem nagyon tehetek semmit a fizikai fölényével szemben, pálca nélkül pedig főleg nem: ha ahhoz van kedve, megfojthat, és aztán kezdhet a holttestemmel, amihez épp gusztusa támad. Nem kétlem, hogy megsemmisítené, elásná esetleg valahol a ház körül, nem oszt vagy szoroz, hivatalosan úgyis halott vagyok - csak a minisztérium bűbájai, csak azok buktatnák le úgy, hogy már azt hiheti, megúszta ennyivel. Edgarra gondolok, aki beszerzőkörútra ment, és nem is sejti, hogy nem lát majd többet.. és a gyűlölet mellé most már félelem és bűntudat társul. És még valami más, aminek megnevezésére nincs idő..
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd épp az időből futok ki.
- Ne higgye azt, hogy naiv vagyok.. akar valamit tőlem, nem enged el csupa szerelemből.. ha őket megölte.. engem miért ne?

Kikerekednek a szemeim a dühtől, ahogy a lány válaszol. Tényleg nem fogja fel, hogy mit kockáztattam, azután, ami történt? Tényleg nem fogja fel? Nem érti meg, hogy mibe kerül az árulás, a megingás, ha valaki átmenetileg jó emberré válik jó varázsló helyett? Pedig láthatta a következményeket az első sorból- nyilvánvalóan nem ért persze semmit. A gyerekeket sok szülő kihagyja ebből a titkos háborúból, előlem is sokáig titkoltak mindent. Ha lesznek gyerekeim, nem fogok semmit elrejteni előlük onnantól kezdve, hogy készek pálcát fogni a kezükbe. Jobb felkészülni rá, hogy egy napon az aurorok vagy a halálfalók kopogtathatnak az ajtón.
- Nem tehettek semmiről?! Az apja egy volt közülünk, és nagyon jól tudta, hogy a maguk vérével írja alá a hűségesküjét! Az árulásával ölte meg mindannyiukat, vagy a hűtlenségével. Vagy valami olyasmivel, amit én tettem magával.- még erősebben szorítom a torkát, pedig tudom, racionálisan, a vörösségen túl valahol mélyen, hogy nem várhatnék hálát valakitől, akitől nagylelkűen nem az egész életét vették el, csak azt a részét, amiért érdemes volt élni egyáltalán. Mégis feldühít, hogy mennyire ostobán látja a világot, hogy mennyire nem fogja fel, hogy mi, hogyan és miért történik. Most már fojtogatom.
Annyi dühöt érzek az arca iránt, hogy egy pillanatra elhiszem, hogy tényleg meg tudnám ölni. Nem kell más, csak így tartani, és rövidesen kiszáll belőle az élet, a kérdése pedig örökké megválaszolatlanul lóg majd a levegőben. Akár megtehetném. Csak felgyújtanám utána a ház maradékát valamilyen nem mágikus eszközzel, azt mondanám, hogy láttam valakit, azután leégett a ház, a maradékot pedig kitalálhatnám könnyen. Amúgy is azt mondtam, hogy ráomlasztottam a lányra a pince plafonját, úgyhogy legfeljebb azt gondolnák, hogy gondatlan voltam, nem azt, hogy szándékosan hagytam élve. Mégis engedek a szorításomon, miközben kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkából. Lehet, hogy gyenge vagyok ehhez.
- Nem kell szívesség magától! Csak takarodjon innen, minél távolabb, amíg megteheti! Nem kell magától semmi más!- felveszem a pálcám, miközben felállok, és összekaparom az amneziátori tudásom maradékát. Elvileg ki tudom törölni, hogy találkozott velem, a személyemre pedig nem fog emlékezni, legalábbis azon túl, hogy egy auror vagyok a sok közül. Nem fogja tudni, hogy én támadtam meg. Felemelem a pálcát, egyrészt felkészülve, másrészt fenyegetően. - Talán nehéz elhinni, de nem kell magától semmi.
Elkezdem kimondani a bűbájt, de nem jutok túl az első szótagon sem. Meglátom a mozdulatot a szemem sarkából, ahogy valaki felugrik a lépcsőn, és felé fordítom a pálcám, de már nincs lehetőségem megátkozni. Felhúzok magam elé egy gyenge pajzsot, hátha az megvéd, bármivel próbál megátkozni, de nem jön semmilyen átok. A férfi, aki felsietett a lépcsőn, egyszerűen belém rohan vállal, teljes erővel nekitaszít a falnak, azután az arcom felé suhint a kezével. Felkiáltok, ahogy a kés- vagy más éles tárgy- végighasít az arcomon, mélyen beleszánt, éppen csak elkerüli a szememet. Felnyögök, ahogy hasba vág, vadul hadonászok, miközben hátrálni kezdek, vaktában, vérrel a szememben kilövök egy kábító átkot, ami néhány másodperc múlva ártalmatlanul csapódik a plafonba.
Hirtelen nem tudom, hogy mi történik, hogy hol vagyok- csak hátrálok, a pálcámat feltartva szánalmasan, a talárommal feltakarítva a padlót. Félvakon, szinte tehetetlenül várom, hogy az idegen lesújtson rám- ostoba módon, úgy tűnik, a kegyelem lesz az én vesztem. Ha aznap teszem, amire felesküdtem, nem lennék most itt.

Iszonyú haragot érzek, minden ott összpontosul abban a harapásban, és mégis milyen könnyen lebírja, mintha valami törékeny teremtés lennék, hol van már Cailin, a dicső érdemjeggyel felvértezett párbajozó, a kiváló bájitalokat kisujjból főző, az apja szeme fénye - csak harapom, ütöm és karmolom, küzdök a levegő maradékáért, ha lehetne, most tudom, meg is ölném a férfit.. hogyne tudnám, ki ő, mi ő, illetve főként, és elsősorban: mi nem, tisztességes család utódja, ő az ígéret arra, mindünk csillaga leáldozhat, mind lehetünk a koldusnál is szánnivalóbbak, ha egyszer úgy döntenénk, felbontjuk az ésszerű házasságunkat, és nyíltan parádézunk új, méltatlan asszonyunkkal vagy férjünkkel.. Pike, az a Pike, aki csak valaki öccsének született, több érdeme sincs, mint az akarat, amivel legalább megfutotta a maga körét valaki árnyékában, mind eltűnünk Crouch és Moody öltönyének zsebében, mi mind fogaskerekek vagyunk, Pike pedig az arra telepedni kívánó porszem.
- kh..anyám...a húgom..! Megölöm magát, megölöm.. hallja?! Meghh...grhh..'löm! - nem válogatok az eszközökben, valószínűleg amúgy sem semmiben, és csak azért nem törnek fel belőlem embertelen hangok, mert a levegő sem jut be. Rossz szögből, de csépelem, vergődöm, néha már-már majdnem levetve őt oldalra magamról, de megvonaglik felettem a kép is, ahogy fogy az idő, hevül a haragom. Bárki jósolt nekem nyugodt, engesztelődő halálnemet, rosszul számított, én úgy fogok elmúlni ebből a világból, hogy utolsó cselekedetemként megkopasztottam és remélhetőleg félig meg is vakítottam egy aurort. - kh..khm.. meg fogom találni.. és meg fogom ölni magát! Megölöm az összeset, hallja?! Tudom, ki maga, maga tolvaj, maga a semminél is kevesebb, maga az, ami a sárvérű alatt van, el fogok jönni magáért, és mindent el fogok venni, ami a magáé!
Így használom fel minden visszanyert hangomat az átkozására, szinte nem is én szólok most, őseim, akik eddig nézhették tétlenül a bukásunkat, de ha eszközt kapnak a kezükbe, percekre is a végén, hallatják még azt, amiért nagyok lettek akkor. Komolyan gondolom, olyan indulatot tapintok a pulzusom alatt, amire nem éreztem magam képesnek, ha fizikai erővel párosulna, megöltem volna. Biztosan tudom, megöltem volna, és meg sem ijeszt a gondolat, pedig mióta élek, a diplomáciában, politikában hittem, az emberek egymás felé fordított okos arcában, és megvetettem azt, aki türelmetlenségében egy állat eszköztárából válogat. Talán.. talán tudta ezt apám, talán ezért döntött úgy akkor, ahogy...
Nem tudok felkelni a padlóról a szorongatása után, a pálcám messze - csak a körmeimet a tenyerembe vájva tudom majd utólag felismerni a sebekből, hogy történt valami, amire nem emlékszem, de kellene. A könyv, amiből a trükköt tanultam, itt kallódik méterekre, és úgy sóhajtok fel az átka előtt, mint aki tényleg hazatért.. és alig tudok elgurulni, mikor a lépéseket, majd rohanást hallom, hasra fordulok, már hidegen bámulok a támadóra, számolom, merre nyílik az imént megfogalmazott kívánalom teljesítésére lehetőségem..
Edgar..! De már be is rontok az egykori szobámba, kaparom elő a másoknak nem is érdekes, lányos szekrény mélyéből a felborított, de át nem nézett dobozt, felmarkolom tartalmát, és futok, és csak én tudom, mosolygok, mielőtt beledobnám a férfi arcába, mit dobom, egyenesen átlövöm rajta, ha tehetném. Néhány alkatrész a földre hemperedik, lehajolok, és utánuk sietve, most már a pálcámmal célzok, és remélem, mindennél jobban remélem, találok is.
Elképzelni sem tudom, mit tehet egy lassan átvérző szemmel egy eredetileg is rossz, mára bizonytalan darabjaira bontott időnyerő - de jót semmiképpen.
- Edgar...! - hogy utána azt akarom mondani, vigyázzon magára, tudja a hangsúlyból, mert szakad a fejünkre a plafon, elugrani sincs idő.. csak egy valaki ellen dolgozik az most. A férfi ellen, aki kerekei alá került, és én élvezettel voltam az éjfél előtti utolsó perc.

Nem gondolkozom. Gyors léptekkel teszem meg az utat fel a lépcsőkön, nem foglalkozom azzal sem, hogy valószínűleg riasztottam az aurorokat. Talán a személyazonosságom is bemérik a ház védőbűbájai alapján, de nem érdekel. Tudtam, hogy ide jött, és tudtam azt is, hogy bajban van. Nincs rá racionális magyarázatom, hogy honnan, inkább csak éreztem, hogy valami nincs rendben. Valószínű én is figyeltetném a házat, hogy megtudjam, ki jön ide. A hangok alapján egy halálfaló talált ide.
Megszorítom a pálcám- már a kezemben van azóta, hogy odahoppanáltam a birtok határán kívülre, ara a pontra, ahol még a helyszínelés idején voltam. Csak biztosítottam, de megjegyeztem a helyet elég jól hozzá, hogy gond nélkül visszatérjek. Azonnal jöttem, amint rájöttem, hogy Cailin nincs már a házban. Nem volt értelme várni, tudtam, hogy nem szökne csak így el, és nem menne el értelmetlen utakra is. Logikus, hogy ide jött.
Nem állok meg, ahogy meglátom őket: a lányt, ahogy a földön hever tehetetlenül, és a fekete hajú férfit, aki fölé magasodik a pálcájával. Talán ismerem látásból, a Minisztériumban láttam, még az is lehet, hogy a Főosztály is közös volt, de nem állok meg. Nem próbálok meg varázsolni, a legtermészetesebb dolgot teszem: neki rohanok. Jóval kisebb nálam, váratlanul érem, a mágikus pajzs pedig, amit maga elé húz reflexből, talán hatékony lenne egy kábító átokkal szemben, de a testem lendületét nem állítja meg. Úgy lököm neki a falnak, mintha csak papírból lenne.
Nem állok meg gondolkodni, nem a pálcám emelem. Egy pillanatra most, nappal, félholdkor is vérfarkas vagyok, ahogy a férfi arca felé karmolok, mintha le akarnék szelni belőle egy elég méretes darabot hozzá, hogy elfogyaszthassam. A körmeim hosszúak, töröttek- nem lepődök meg, amikor belemarnak az arcába, mély barázdát vájnak a bőrébe, talán feltépik a szemhéját is. Teljes erőből gyomron vágom, ahogy az arcához kap. Nem fogom vissza magam, még arra is megvan bennem a szándék, hogy lyukat szakítsak a férfiba, talán a mögötte lévő falba is. Nem ijedek meg a vörös fénycsóvától, ahogy a halálfaló a földre bukik- mert nem kérdés, hogy egy közülük. Nem láttam a karját, nem visel csuklyát, nem használt főbenjáró átkot, mégsem kérdés számomra, hogy ki is ez az ember.
Ledermedek, ahogy egy üvegnek tűnő tárgy elszáll mellettem, egyenesen arcon találja a halálfalót, aki felüvölt, összerándul, az arcához kap, és vaktában lő. Eltakarom Cailint, miközben fölfelé hárítom a lilás színű átkot, ami leszakítja a mennyezetet felettünk, maga alá temetve a férfit. Egy pillanatra látom még a halálfaló megmaradt szemében a felismerést, a félelmet, a pánikot, az arca másik oldala pedig közben olyanná válik, mint egy törött tükör, amit fekete szőr- és fátyolszálak fednek át, akár egy dementor köpenyének foszlányai. Nincs sok időm nézni a férfit, aki egy másodperc múlva teljesen eltűnik a törmelékek alól, hogy azután a padló is leszakadjon alatta. Nem nézek sokáig utána. Cailinhez fordulok, megragadom a felkarjait.
- Nem maradhatunk itt! Néhány perc, és itt lesznek az aurorok, talán a halálfalók is. Megvan, amiért jöttél? Nem hiszem, hogy ezután biztonságosan vissza tud bármelyikünk jönni ide.- kérdőn nyújtom felé a kezem, hogy ha megfogja, rögtön kihoppanáljak innen vele, vissza egyenesen a tóparti házba. Legszívesebben most vinném, de tudom, hogy racionálisan átgondolta a kockázatokat, amikor idejött, és úgy döntött, hogy vállalja őket. Bármi is az, amit keres, elég értékes hozzá, hogy megkockáztassuk még egy-két percet a házban.

Meg is ijedek a tettem következményeitől, jogosnak is érzem őket - festeni lehetne olyan képet, amiben azt figyeljük, hogy süllyed alá, valószínűleg a keresztények poklába ez a férfi, mert lehetetlen, hogy ennyi szenvedés után úgy eltűnjön, ahogy a mi meséink állítják a halottról, szelíden, nem voltam sem én, sem ő, sem Edgar szelíd. Megint ott állok apám lezárt ajtaja előtt, és tudom, annyi gondja között engem azért sem enged be, mert nem voltam jó gyermek. Rossz sem igazán, ha rossz vagyok, mint Marius, vagy jó, mint Agatha, figyelmet érdemlek, de ezt, hogy a kettő között, nem lehet elviselni.
- Hozom.. azonnal, várj, mindjárt. - ijesztően közömbös a hangom, megfordulok, beszaladok apám sokat említett ajtaján, és mert a lánya vagyok, tudom hol és mit érdemes megkeresni. Kirángatom a talárjait a szekrényből, már majdnem olyan, mintha mindjárt megjelenhetne, hogy megkérdezze, mégis mit művelek, elment-e az eszem, de mire a mondat végére érne, már az asztalát, fiókjait rámolnám ki. Szinte csak a kezem érzi, hogy kerülnek egymás mellé nagy gonddal rendben tartott dokumentumai, megbízásai, engedélyei a táskámban, az a bizonyos pecsét, amivel úgy szerettem volna játszani, hogy egyszer novellát is írtam róla, besöprök mindent, de nincs idő megadni a halottnak azt, amit holtában is kér: tiszteletnek nyoma sincs, ellopok mindent, ami az ügyünket segítheti. Körbe akarok nézni, de nincs lehetőségem, Edgarral a nyomomban török be a saját szobámba, megállok másodpercekre. - Balra a harmadikban, az éjjeliszekrényen van egy kép. Hozd el, kérlek. Mire visszaérsz, mehetünk azonnal, csak ragadj meg.
Nincs semmire szükségem, amiről egykor azt hittem, túlélhetetlen lenne elveszíteni: az időnyerő maradványait már úgyis odaajándékoztam annak a boldogtalannak, több nem maradt, szakkönyveket meg nem mentünk, minek. Iratok, tervek, mások szemének értéktelen pergamenek zubognak alá apám holmija mellé, játékot sem viszek, és mert olyan irigy voltam, hogy soha semmi ilyesmi, elmém teremtette értéket nem akartam hátrahagyni az olvasónak, nem kell féltenem, hogy idegen kezekbe kerülne - apró fiolákkal teli tartó az utolsó, de ezek elkészíthetőek bármikor, csak épp alapanyag nem jutna már, nem vagyunk gazdagok.
Találkozik a tekintetem Edgarral, és úgy hagyom, hogy lerohanjon, mintha most valóban én is meghalnék, elmennék a családtagjaim után: szorosan markolom a táskám, becsukom a szemem, és átadom magam neki.

- ...tudod, mit kaptunk most tőlük? - suttogom a fülébe, hallom a nádast, hallom a szelet, elképzelhetetlen, amit mondani fogok, de pont ezért, a sírás mellé nevetnem is kell. - Egy új reményt.