Eltöprengve nézegetem a cetlit, miközben várok, kicsit korán érkeztem. "Veszteség az élet vászna mögött", "maradd a nehéz utat", "éhes káosz lapul a fénylő corona mögött", gondolatok, amik nem tudom, honnan vannak a fejemben, megfoghatatlanok, mint egy álom emléke, tudok is róluk, és mégsem.
És kettő, amit aláhúztam. "Durabilitás", ez a szó álmomban is vissza-visszaköszön, mintha kísértene. És "álmodj előre a hulló úton túl", ez is ködös, de a legkézzelfoghatóbb. Mintha észrevettem volna, legalábbis tudom konkrét pillanathoz kötni. Nem megmagyarázni, még leírni se, minek mondanám leginkább a jelenséget, hallom, érzem inkább, vagy az elmém jobb margójára íródik? Megfoghtatlan, de ez az utolsó kötődik valahogy egy konkrét pillanathoz, ott a Tower korlátján Frankkel, amikor a halálaink feltételes módjairól elmélkedtem.
Erre se mondanám, hogy akkor ott felismertem, annál ködösebb, csak a sehonnan való tudás valahonnan összeköti a sehonnan való gondolatot azzal a pillanattal. A többi meg csak eredet és kontextus nélkül lebeg a fejem közepén.
Elteszem a cetlit. Erről még Wolffnak sem beszéltem, pedig elég rég volt már a Tower is, hónapokkal ezelőtt, amikor még az újonnan cserélt tüdőmet avattam fel a friss temzei levegővel. Azóta... túl sok minden történt.
Az életünkre törtek otthon. Lelöktem valakit a Tetőről, és a mai napig nem enged el a gondolat, önszántából volt-e egyáltalán ott, még ha Franket és engem halálra átkozni is. Túlpörgettem a szívemet talán, lehet csak idő kérdése volt úgyis, de talán ott, azzal tettem tönkre annyira, hogy az a következő időrákom. Ha jóra gyanakszom. Úgy kell magamra erőszakolni néha, hogy nyugton üljek a seggemen, mert ha kimegyek kalandozni valahova, és ott esek össze vérnyomás nélkül, annyi voltam, és senki nem is fog tudni róla. Gubbasztok otthon, ahol Frank biztonságosnak tartja, és lassan bele fogok kattanni a tétlen, tehetetlenségbe.
De hátha most...
Hátha ezzel a mai kísérlettel találunk végre valami megoldást, valami permanenset, és magam mögött tudhatom ezt a folyamatos, erőltetett óvatosságot, ami annyira nem lenne rám jellemző, ha nem azzal kéne vigyáznom, hogy valami létfontosságú leáll bennem.
De idő van, az igazság órája akár, ha drámaiak akarunk lenni, úgyhogy visszahozok valami életképes ábrázatot az arcomra, belekapaszkodok a reménybe, hogy végre rendbejövök, és az ajtóhoz fáradva bekopogok.
-'Napot.
Napnak biztos nap, addig meg reméljük, hogy az derül ki, jó is.