Piszkos vér. Már attól is undorodom, hogyha rá kell néznem egy mocskos sárvérűre, vagy egy félvérre, akinek a családja megtagadta a varázsló társadalmat. Büszkén viselem a vezetéknevemet, kiváló neveltetést kaptam, s a szüleim épp olyan vehemensen tanítják az öcsémet is arra, hogy mi a jó, ahogyan engem tanítottak. Tudom, nehéz elhinni, hogy az angyali mosoly, és a szőke tincsek mögött sötét lélek lakozik, de így van. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az egykor tisztavérű mágusok, és boszorkányok, hogyan tudták bemocskolni a családfájukat. Meg kellene ölni az összes ilyen arcátlant, hogy az emberek megtanulják, nincs helyük közöttünk. Nekik a porban van a helyük. Még a házimanókkal sem lehet őket egy lapon említeni, hiszen talán még azok is jobbak náluk.
Csaknem hat hónapja viselem a karomon a sötét jegyet, ami jelzni, hogy mégis kinek tartozom hálával, és, hogy kihez vagyok hűséges. A Sötét Nagyúr meg fog minket szabadítani a korcsoktól és a semmirekellőktől, hogy a népünk úgy élhessen ahogy kellene neki. Fel kell őt emelnünk;  a nagyobb jó érdekében.

- Vigyázz magadra, Kedvesem! – hallom anyám hangját a nagyszobából. A folyosón állok, éppen magamra húzom a kabátomat, ő meg bizonyára az öcsémmel beszélget valami kiemelkedően fontos dologról. Apám büszke mosollyal vár az ajtóban. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, hogy lássa, amint feljebb emelem a családunk nevét.
- Én mindig! – szólok vissza, kezembe veszem a pálcámat és megvizsgálom. Minden apró részletét. Ma ez az apró vessző segíteni fog abban, hogy a Nagyúr mellett szolgálhassak. Már csak két évem van, abban az istenverte iskolában, ahol a békére és az elfogadásra tanítanak. Legalábbis próbálnak, bár nem nagy a siker. Az öreg Dumbledore azt hiszi, hogyha felemeli a sárvérűeket majd mi, tisztavérű társadalom is el fogjuk őket fogadni. Nevetnem kell.
- Mehetünk – mondom, bár inkább magamnak, mint apámnak, s kilépek mellette az ajtón. Az utca sötétbe borult, már régen leszállt az est, s ahogy beleszagolok, a levegőbe érzem a mocskos muglik szagát. Szinte kéjes élvezettel tölt el, hogy ma este végre megölhetek egyet. Megszabadíthatom a hozzám hasonlókat a korcsok elnyomása alól.
Gyorsan lépdelünk egymás mellett. Apám nem szól, és én sem mondok semmit. Nincs szükség szavakra, hogy tudjuk, nincsenek bennünk kétségek. Mindketten ugyan azt akarjuk, én követni akarom őt, ő pedig akarja, hogy kövessem. A Sötét jegy már a karomon díszeleg, de bizonyítanom kell a Nagyúrnak. Meg kell mutatnom neki, hogy bízhat bennem, hogy hűséges embere leszek mindhalálig.
A házban, ahova megyünk egy mugli és egy varázsló lakik, s a közös félvér fattyuk. Ha nem állnak a Nagyúr mellé, akkor megölhetem őket. Remélem, hogy elutasítanak majd.
Bekopogok. Halk, suttogó hangok szűrődnek ki az ajtó mögül. Tudtak róla, hogy jövünk. Apám a szemét forgatja, én meg elmosolyodok.
- Ne aggódj, bizonyára csak felkészülnek szívélyes fogadtatásunkra! – mondom – Robbantsd be az ajtót, Apám! – utasítom. Elvigyorodik, felemeli a pálcáját, és egy nagy, bumm kíséretében az ajtó kiszakad a tokjából. Valaki felsikolt, s a hangjába belevegyül az önfeledt kacagásom. Csak azt bánom, hogy iskolán kívül még nem varázsolhatok, de már nemsokára lejön az én időm. A világ leggyönyörűbb látványa tárul a szemem elé.
A nő a padlón térdepel, teljesen kisírta a szemét, a férje ott állt felette. Egyszeriben minden tekintet ránk szegeződik.
- Jó estét! Látom, hogy pont a legmegfelelőbb hangulatban vannak ahhoz, hogy elbeszélgessünk – csapom össze tenyerem, mire az asszony összerezzen.
- Szóval ennyire telik a te Nagyuradnak? Egy kislányt küld maga helyett? – a férfi szavai csak megmosolyogtatnak. Apámra nézek, aki egyből veszi az adást.
- Crucio – mormolja, mire a férfi összegörnyed fájdalmában.
- Most, hogy tudjátok, ki a főnök, kezdjük. A Sötét Nagyúr, kegyesen, elnézi, hogy te, Grover – nézek a férfira – összeálltál, egy muglival – hangomból kihallatszik a tömény undor, és a hányinger, amit a nő irányába érzek.
- Szóval, te és a fiad, aki gondolom, a padló alatt bujkál, esélyt kaptok a meggyónásra és a megbocsáttatásra, hogyha közénk álltok, ám te – pálcámmal a nőre mutatok – meghalsz.
- De, Mina, nem így… - vág közbe apám.
- Ne szólj bele! Csak tedd, amit mondok! Ez az én ügyem, te csak segítesz, ne feledd. Szóval, mi a válaszod Grover?
- Soha – nyögi.
- Rendben! Döntöttél! Apám, öld meg mindkettőt – és megteszi. Apám és én gyakorlatilag szinte ugyan olyanok vagyunk, precízen kegyetlenek.
- Kedveském! Ne félj! – nyújtom le a kezem – a Sötét Nagyúr kegyes lesz, ha jól viselkedsz.