Hazádnak Rendületlenül

Üzenem az összesnek - az összesnek, aki bent várakozik, az összesnek, aki azt hiszi, ez az ország demokráciára épül: eljöttünk értetek, mi, akikről hónapok óta rebesgetik, hogy itt vagyunk, hogy azért létezünk, hogy tönkretegyük a családjaitokat, ezt az egész országot - itt vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy kimondjuk az igazságot, vagy ha süketnek bizonyulnátok, megmutassuk azt nektek!
Üzenem Dumbledore holdudvarának, hogy ismerjük őket: tudjuk, hogy bujkálnak a Minisztérium sorai között, hogy hiszik magukat legitimnek inkább, mint az egész vezetőség, hogy képzelik magukat hősnek, forradalmárnak, valamiféle mártírnak, és mégis hogy köpik szemen az összes hagyományt, hogy készülnek minden racionalitás nélkül hátrahagyni egy rendszert, amelyet őseink azért hoztak létre, mert a muglik megégették, üldözték őket: saját családtagjaikat, barátaikat, és most sem látnak bennünket többnek veszélynél, néha meséik szereplőiként, tanmeseként, de egyetlen percre sem embernek! Milyen könnyű a nagyszerű liberlizmus köpenye mögé rejtőzni, míg a Roxfort diákjai halnak majd meg azért, mert a vezetőik képtelenek voltak disztingválni! De itt vagyunk mi, a lenézett, a többség által megvetett hagyományok őrzői, akik pontosan emlékeznek, miért volt szükség az alaptörvényre, miért zárkóztunk el attól a társadalomtól, annak bigottságától - Dumbledore kinyitja az ajtót, szőnyeget terít egész pusztulásunk elé, aztán gyilkosnak nevez bennünket, mikor ellenállunk.
Üzenem a Mágiaügyi Miniszternek, hogy az országa háborúban áll, míg ő csinosan hordott öltönyében parádézik, míg a felesége családját következmények nélkül ki lehet irtani - ebbe az emberbe helyezte a közösség a bizalmát, tőle várja a békét, a nyugalmat, ő pedig most is ezek között a falak között lapul, remélve, hogy ismét bizalmat szavaznak neki a semmire. Üzenem neki, hogy jöjjön ki, üljön le tárgyalni velünk, hallgassa meg a nem is választói szavát - elvégre ezt a Minisztert mi nem választottuk, a Wizengamot húzta elő soraiból.
Üzenem a Mungónak, hogy tíz percet kapnak: adják ki a Minisztert, a Minisztert, aki elárulta az egész országunkat, és még saját magát is képtelen lenne megvédelmezni - adják meg magukat, és hajtsanak fejet a szükséges előtt. Én, mi vagyunk a szükséges, a szigorú, de igazságos: aki megadja magát, velünk van, hozzánk tartozik, a védelmünket élvezi majd. Lépjetek sorainkba, vagy viseljétek az ostobaság következményét!
Üzenem a Varázsvilágnak, hogy új korszak köszöntött be: az ajtó a muglik felé zárva marad, a kilincs pedig mostantól az én kezemben van. Élhettek a világunkban... vagy meghalhattok a sajátotokban.

Végigtekintek most rajtatok - azokon, akik úgy döntöttek, nekem van igazam, vagy legalábbis akkora hatalmam, hogy úgy tűnjön - a maszkjaitokon, az iskolából kiszökött alakjaitokon, mindazokon, akik látták Carrow leckéjét, végrehajtották a parancsaimat, más nemzetek fiait, akik most mégis a sorainkat erősítik: végigtekintek rajtatok, és a tizedik perc után megadom a jelet.
Minden úgy legyen, ahogy elterveztük.

Walter & Marlie & Mindenki

Félelem nélkül nincs igazi harc.

Olyan csodálatos volt ez a nap. A műszakom végére, még Walter is csatlakozott hozzám. Csak hírből hallottuk ugyan, hogy a Mágiaügyi Miniszter ma ellátogat ide, de úgy döntöttünk, nem csatlakozunk most az újongó hadsereghez, ami őt követte.
- Minden rendben? - Kérdeztem Waltert, majd belekezdtem valami teljesen semmitmondó szövegelésbe. Az étkezőben helyet foglalva, egy tányér rágcsával figyeltem őt hosszú ideig.
Aztán megtörtént az, amire senki sem számított. A hang úgy hasított belém, mintha belülről akarnának szétvágni. Kirázott a hideg, a hirtelen jókedv egyszerűen csak eltűnt körülöttünk. Körbetekintettem, már voltak, akik most futásnak eredtek, akik elbújtak, de nincs menekvés, tudom jól, ha ezek itt vannak, onnantól már csak a halál marad. Felállok, a síri csend oly ijesztő, oly rémületet keltő. Pálcámat kezembe veszem, és Walter mellé lépek. Tíz perc. Tíz rövid perc.
- De... hát, hogyan? Walter... segítenünk kell minél több embernek, valahogy kell... mert meg fognak halni, mi lesz a betegekkel, azokkal akik nem is tudnak lábra állni? - Aggodalommal és rémülettel tele szorítom meg a férfi kezét. Nincs mit tenni, nem várhatunk. Segítenem kell, akármennyire is félek, akármennyire is feltörnek bennem az emlékek. Nem tudom, mi fog ma velem történni, de egy biztos: nem adom meg magam a rossznak, és minden erőmmel megpróbálom megvédeni az enyémeket.

Fogalmam sincsen, hogy miért, de nincsen valami jó előérzetem a Miniszter mai látogatása miatt a Mungóba. Talán pont ezért is akartam mindenképpen bejönni ma Marlie-hoz, hogy ha bármi is történne, akkor vigyázhassak rá. De nem akartam őt sem ideges állapotba hozni, ezért mikor rákérdezett, hogy minden rendben van-e, csak egy aprót sóhajtva válaszoltam. – Persze, minden rendben, csak egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész – de aztán szerencsére a téma hamar el is terelődik erről és elkezdünk teljesen átlagos dolgokról beszélni az én legnagyobb megkönnyebbülésemre. A kellemetlen érzés is kezdett volna épp távozni belőlem, mikor csak megtörtént a baj. Ennek nem lesz semmi jó vége.
A pálcámat az első pillanatban a kezembe veszem, és hirtelen pattanok fel az asztaltól, gondosan körültekintve magam körül. – A hogyan és a miért nem számít most, az emberek igen – mondom neki határozottan, ahogy megfogja a kezemet. Hüvelykujjammal simogatva kézfejét próbálom kicsit nyugtatni, nem a legtöbb sikerrel. Felé fordulok aztán. – Igazad van, a fekvő betegekkel kell most foglalkoznunk elsősorban, ők vannak talán a legnagyobb veszélyben. Mutasd az utat, hogy hol vannak ilyenek, és most egyelőre ezzel az egy problémával foglalkozzunk – kérem és utasítom is őt egyszerre, hangom mégsem remeg, hanem kiegyensúlyozott, és nem remeg meg egy pillanatra sem. Ő irányít, de jobban örülnék annak, ha nem kószálna el mellőlem, így ha bárkivel is találkoznánk, időben tudjak reagálni. A fejemet közben előre és hátra is forgatom, mert lehet hogy tíz percünk van elvileg, de ez korántsem garancia. A halálfalóknál nem.

Áll az asztala felett, előtte várostervezőket megszégyenítő tömbökben, nagyívű tervek alapján összeállított irathalmok - mert nem mondhatják, hogy nem törekszik az anyagiak leszorítására épp most, a háború közepén, ő aztán mindenre gondol, ez a dolga, ez a dolga a többi helyett is, akik aztán végül hálásak lesznek, de csak titokban, ahogy más politikusok szoktak. A nagyság nem áll olyan jól mindenkinek, mint neki: egyik sem tudja viselni, egyik sem érti meg, hogy nem szeretetre és népszerűségre épül.
A hatvanhatos parancs legfelül, bal szélén - alig egy hete újította meg, még mindig hívogatóan frissnek ható szignója hivalkodik magával, garantálja az aurorjainak a főbenjárók használatát. Az összesnek. Összefonja a karjait, és arra gondol, hogy ráérzett, néhányan azt mondják majd, milyen jól is jött neki pont most, pont így ez.. Pedig ha Minchum meghal, még mártírnak sem lesz jó, a helyére érkezőt pedig megint félre kell raknia ahhoz, hogy effektíven dolgozhasson. Sok időbe és életbe került a hatvanhatos parancs születése, az őt megelőző hatvanöté nem kevésbé: aurorok életébe, gyakornokok életébe, és főleg civilek életébe. Csak azért nem illetik kritikával, mert tudják, hogy valaki megfizette mindezt, és ő úgy döntött, mind együtt nyögik majd cserébe azért - hogy másnak ne kelljen. Így gondolkozik a férfi, így a hadvezér az asztala mögött, miközben a Mungót ostrom alá vették az ellenségei..
A Férfi kitekint a nem létező ablakon, mérlegeli, vajon a kiküldött egységek melyik formációt találják majd a legoptimálisabbnak - de nem ringatja magát abba a tévhitbe, hogy győzni fognak. Megölnek majd néhányat kétségkívül, és az újság megemlékezik majd a kortárs lovagokról, akik nem sajnálták bemocskolni a kezüket az elesettekért.. de ez csak az előestéje mindannak, ami még rájuk vár. Az vajmi kevés elégtétel, hogy ezzel a Nagyúr kiiratkozott az értelmezhető politika magasiskolájából, megszűnt tárgyalóképes félnek lenni - nem mintha ez nem lett volna nyilvánvaló számára az elejétől kezdve, de Minchum, és a többi civilizáltnak vallotta magát, tárgyalóasztalt emlegetett, hagyománytiszteletet, mind meghúzta magát, mind türelemre és rendre intette. Mintha tőle kellene félniük, attól, hogy majd unortodox és zsarnoki lesz, a legkevésbé sem liberális.. ettől nem kell félniük. A Férfi uralkodni termett, komor arckifejezése a koronája, és lesz majd jelképe ennek a korszakváltásnak. A korszaknak, amikor az ellenség nem kívülről érkezett, amikor nem kellett hivatkozni semmire igazán: elég csak ölni. És akkor ő ne ölné őket? Ha kell, a saját kezével is.
De nem most - kabátját veszi, és kinyitja az ajtaját. Bármi is történjék azon túl, elviseli majd, aztán vérbe fojtja: veletek ugyan, de nélkületek.

Hangos kopogással csatlakozik Crouch csatába induló férfiasságához - nyilván most valahol legbelül páncélt is vizionál magára, ő addig elszívja ezt a cigarettát, mert természetesen a világvége mindig kivárja a legalkalmatlanabb pillanatot, ahogy más katasztrófák. Politikai gyilkosságok, eltűnések, a hónapok óta erősödő hangok, amelyek átláthatóságot követeltek, és a még jelentőségteljesebb csönd, ami a polgáraik felől sugárzott: Crouchnak megmarad ez a pillanat úgy, mint casus belli, ő pedig elszívja a cigarettáját, némán káromkodik, a világ nem annyira egyszerű. Ugyanazt a kabátot kellene viselniük, fekete bíráknak kellene tűnniük lobogó talárban - egy egész hétvége bánta a szabás kiválasztását, azalatt több doboz dohánytermék is fogyott, a türelmével párhuzamosan - de csak ők, és csak úgy sietnek végig az átriumon, mint az elkésett hadvezérek.
Hadvezérek.. nevetséges gondolatnak tűnik, valószínűbb, hogy temetni mennek, legfeljebb a koporsót viszik majd, meg a gondterhelt arckifejezésüket Minchum mögött, aki még többet ígér majd, ők még kevesebbet teljesítenek, és így végül mind együtt pusztulnak a demokráciával. Pedig a demokrácia remek időt választott arra, hogy meghaljon: egy villanásra még látja, hogy odakint feltűnik a nap derengő fénye, mielőtt a kandallóba lépnek, és megkezdik a direkt erre leszavazott protokollt. Tessék hát, védőfalak mögé vonulnak, hátrahagyják a miniszterüket, akár vértanúnak, akár leendő történelmi hősalaknak. Rájuk más feladat vár, nehezebb a ronda talárjaiknál: menteni azt, amit érdemes, és amit még lehet. Ingerülten nyomja el a kandalló díszes keretén a csikket, türelmetlenül a zsebébe gyűri, nem áll meg végigtekinteni a mögöttük rohangáló sokaságon, azok is csak úgy vették tudomásul kettejük gyászmenetét, mint valami meglendített, óvatos fehér zászlót. Ott kellett hagyja az ígéretes jelentést az asztala fiókjában a japán kollégától, ott az épp megszülető gazdasági szerződést a francia kollégával. Háború van, Crouch keménykalapja eltűnik a lángok között, ő pedig végre megengedheti magának, hogy sóhajtson.
De a demokrácia legalább nem tapsviharban pusztul el - ez a demokrácia udvariasan, kétségek között hajtja álomra a fejét az ő semmire sem jó, de kényszerből mégis csak egymás mellől felvett, és mostantól közösen viselt talárjaikra.

Egy öltöny; aminek felöltésével elrejthetem a gyengeségem, a kételkedésem. A zakó tökéletes simulása, az apró részletek fontossága. Igényesség. Lágy tekintet, amelyet feleségem kap mielőtt kilépek azon az ajtón és ismét valami jót teszek, valami abszolút fontosat a társadalmunk fejlődése érdekében. A hálás arcok öröm érzését keltik kihűlni készülő szívemben, a taps, amely a szalag átvágása után érkezik... őszinte mosolyom teríti be a részleget.
A vörös szalag; mely ebben a pillanatban nem egy ajándék, egy új lehetőség jelképe, hanem a vér és a halál előjele. A mosoly eltűnik, a rendezett szakáll sem tudja elrejteni azt a komor arckifejezést, ami a hirtelen történéseket övezi. A pánik, amely kitörni készül, kétségbe ejt. A gyomrom összeszorul, a fejem pedig mintha szét akarna hasadni. A csend, amely hirtelen felüti fejét, rémülettel tölt el. A tekintetek, mik annyira különbözőek, de én nem hátrálok, ugyan azzal a határozottsággal állok ott, egy helyben aurorjaim mellett, kik talán kételkedve tekintenek legnagyobb bizalmasukra; kik talán azonnal ugranának, ha bármi baj lenne.
A pálca; mely azonnal kezembe kerül, amint az emberek elkezdenek megfutamodni. A csend megszűnik, felváltja a hangzavar, a pánik hangja. Szavaikból ki tudok szűrni néhány mondatot, vannak akik a halálomat kívánnák és kiadnának az ellenség kezére; ám sokan nem hagynák.
Nem hagyom el az épületet. Szólni sem tudnék a nagy zűrzavarban ugyan ki figyelne rám? Egyszerűen csak megigazítom öltönyömet, először az ablak mellé lépek, kitekintek rajta, majd néhány auror kíséretében a Mungó bejáratához sietek. Nem fogok megfutamodni, nem adom ki magam, inkább harcba szállok, és megvédem az igazam.

Csendben állok a Nagyúr oldalán, szótlanul hallgatom a beszédét- szinte nem is figyelek a szavakra, nincs rá szükségem. Érzem, hogy mit mond, hogy mit jelent a beszéd, mit jelent az ügyünk, mi a célunk. Tudom, hogy amit teszünk, szükséges, és tudom, hogy milyen könnyű lesz ezt az ellenségeinknek propagandára használni: a halálfalók megtámadtak egy kórházat, ahol rengeteg ember meghalt. Persze, aki gondolkozik, tudja, hogy a mi ügyünk a jó ügy, aki pedig nem, annak elég tudnia, hogy nem érdemes az utunkba állnia.
Tudom, hogy nem jön: míg a Nagyúr eljött, hogy személyesen vezessen minket harcba, a Mágiaügyi Miniszter nem fogja feláldozni magát az itt lévő ártatlanokért. Nem hagynánk persze le a Mungót akkor sem, ha feladná magát, de ez tisztán mutatja, hogy mennyire önző is ő valójában. Közülünk bárki életét adná a Varázsvilágért, a mi hitünk tiszta. Neki fontosabb a saját élete, ami amúgy is véget fog érni rövid időn belül, hiába fut. Vajon az emberek mit fognak gondolni róla, ha megtudják, hogy elmenekült a szükség óráján?
Éppen csak lejár a tíz perc, amikor elindulok előre, az elsők között. Taktikai szempontból ez nem egy jó pozíció, szinte biztos, hogy az elsők között leszek, akik bármiféle rajtaütés vagy csapda hatókörébe kerülnek, de nem félek. Nem azért, mert bízok a képességeimben, hogy túlélem, hanem mert több vagyok most egy embernél. Része vagyok annak az erőnek, ami meg fogja változtatni a világunkat, olyan hellyé fogja tenni, ahol megint érdemes lesz élni, sikeresnek lenni, ahol nem kell majd félni attól, hogy a balga muglik miként fogják elrohasztani ezt a bolygót, miközben mi patkányokként bujkálunk előlük.
Felemelt pálcával sietek be a Mungó bejáratán, készen rá, hogy pajzzsal vagy átokkal köszöntsem azt, ami bent vár rám. Nem tudom, hogy hányan vannak, akik elég ostobák hozzá, hogy harcolni akarjanak, de biztos vagyok benne, hogy legalább néhány önjelölt hősbe bele fogunk futni. Dumbledore professzor bolonddá tett rengeteg embert a generációmból, talán a még fiatalabbakból is, ők pedig úgy érzik, hogy valamiféle hőssé válnak attól, ha harcolnak és meghalnak egy vesztett ügyért. A Roxforti kastély magas tornyai és falai között az igazgató biztosan nagyon egyszerűen szónokol az önfeláldozásról gyerekeknek.
Elhelyezkedek egy oszlop rejtekében, ahonnan fedezhetem a társaimat, akik az ajtón vonulnak be. Azután majd végigjárom a folyosókat, ahol remélhetőleg csak olyanokat találok, akikben maradt némi józan ész és túlélési ösztön. Talán itt van néhány kollégám is, sérült aurorok, akiket meg kell majd ölnünk, ha úgy gondolják, hogy minden áron teljesíteniük kell a feladatot, amit kaptak. Sajnálom ezeket a férfiakat és nőket, akik annak ellenére, hogy az ellenséges oldalon állnak, azt teszik, amire felesküdtek, de a parancsunk egyértelmű: senki nem maradhat élve, aki ellenállni próbál nekünk.

Eljött a nap, mikor az igazságért küzdünk. Mikor minden csakis rajtunk áll, ez a mi társadalmunk, a mi ügyünk, mi teszünk ellene. Ez a mi feladatunk, és nem másé. Mert ez a föld a miénk, varázslóké. Személy szerint engem nem kifejezetten érdekel, hogy néhány varázsló hogyan lett félvér, ám a sárvérűeket magam sem kedvelem, ahogy a muglikat magukat sem - bár tény és való, hogy velük lényegesen kevesebb problémám akad. Okvetlenül nem keverednek a világunkba, a mi társadalmunkba, ám aki mégis, ott nincs teljes igazság a mugli léttel kapcsolatban. Nem lehet. A varázslat öröklődik, és egy mugli nem örökölheti. Muglitól nem örökölhet senki sem mágiát...
Kézben a kard! Nincs mit tenni, a szép szó nem segít, a kevésbé szépről is meg lehet feledkezni. Manapság senki nem vesz komolyan semmit, ha a szavakat nem követik tettek. Márpedig most követik. Éppen ideje volt, hogy cselekedjünk. Természetesen én is benne vagyok a dolog sűrűjében, ebből ki nem maradnék. Az én érdekem is a változás, mely bekövetkezik majd...
Ez egy új dal, mely jön, s elsöpör mindent. Többen énekeljük, mint valaha tettük. Most mindenki itt van, akinek kell. Én is, ki nem maradnék, itt vagyok hát. Itt, a Mungóban. Nem az ajtó előtt, hanem a falak közt. "Látogatóba jöttem" egy kedves családtagomhoz, ami részben igaz. Aki aranyvérű, az a család része...
Ölel egy kar, ez maga az izgalom. Várom már, hogy tehessek valamit, bármit, akármit a menekülőutak lezárásán kívül. Tennék már valamit, de tudom, hogy nem lehet. Meg kell várni, mi az emberek reakciója. A Nagyúr szava hangos, értesülök mindenről, kétségtelen, ám türelme hosszabban kitart, mint nekem. Pedig nekem már viszket a tenyerem...

Igazán nem lehetek lihegő kutya, de olyan nehéz normálisan lélegeznem, ha ilyeneket mond, ha események töltik izgatott kéjjel minden apró sejtem, majd ki robbanok, hogy a világ királyának tróntermében kapok helyet. Kedvem lenne belenyúlni nadrágomba és élvezettel ünnepelni a pillanat malasztját. Hosszú belégzés, eszem lassan elveszi a mámor és fogalmam sincs mit mond aztán, lemaradok pár alapfogalomnál, tönkretenni mindenkit, az első sorban leszek, beleken taposok majd és végtelen cruciokkal röhögök szánalmas vértagadó csonkokon. Az áruló, vén Dumbledore és koszos senkiházijai, röhögök mennyire rájuk húzható megváltóm minden szava, hogy a hősök komédiája következik, ahogy majd pártolják a nyomorultakat. Én elvből megölök mindenkit, aki képtelen járni, a férgesének ideje túlvilágra szállni, ne rontsa a levegőt, akinek nincs haszna. De ó, ez csak kezdet, a Mungoval indul, de rengeteg értéktelen mugli halálával ér majd véget, hogy a föld szabadabb lesz, méltó lábak léptei tapossák és levegőjét szívják az arra érdemesek. Mi szükség ennyi szennyre, ha itt vagyunk mi, kiválasztottak? Amint Ő mondja, jogtalan korcsok üldöztek bennünket, ez olyan igazságtalanság, amit nem bocsáthatunk meg, egyesek mégis azokkal fajtalankodnak. Egy-egy félvér belefér, sőt izgalmas egzotikum, de hogy valaki színtiszta varázstalannal álljon össze olyan, mintha kentaur alá vetné magát, vagy sellőket akarna magáévá tenni.
Eltölt az undor és bosszúvágy, érzem ez csak első, kezdeti lépés. Ma letaroljuk a Mungot, kiirtjuk a gyomot, megmutatjuk erőnket, holnap már mugli hidak dőlnek össze és vonatok siklanak ki, korcs kölykök vonyítanak.
A frontvonalban rohanok, kivont pálcával csak a hatásos, halálos átkokra törekedve. Sajnos követnem kell a parancsot mely szerint csak akkor villanthatom zöld dicsfényem valakire, ha konkrétan ellenáll, vagyis meg kell kérdeznem. Felelsz vagy mersz? Sötét nagyúr vagy Dumbledore? Élet, halál? Kilégzés belégzés? Igen, csatlakozz, ne légy ostoba, bár ha sárvérű vagy, gondold át az életed és pusztán származásod okán meg kell alázzalak. Válassz hát, mert nem fogok tétovázni, egyetlen szóval, zöld villanással, azonnal kiolthatom az életed.

- Látniuk kell, hogy nem tartozunk közéjük - azok közé, akik szócsépléssé változtatják a jövőt, akik még akkor is hallgatnak, mikor a valóság hangosan kerül kimondásra! Ez a generáció úgy döntött, elfordul mindazoktól a hagyományoktól, amelyek lehetővé tették túlélésünket, amely megvédett akkor is, amikor szórakozásból a koszos muglik a gyermekeinket égették meg: ez a generáció empátiára szólít, és hallgat, mikor vitát kezdeményezünk, hallgat, amikor mérlegre kerül döntéseinek súlya.. és majd szájára vesz, ha elhozzuk a változást, ami csak a törvényeink betartása, nem önző ideák lázálma egyenlőségről.
Én nem félek változás lenni: ti nem féltek a jövőnk lenni.
Féljen a rendszer, ami nem akar változni.

Én pedig Minchumért megyek - azért a férfiért, aki mások szoknyája mögé bújt a szükség óráján, de majd bizonyára igényt tart a nagyszerű mártír címére akkor, mikor szűkölve hal meg, és meghajol, mi mást tehetne ő, az államférfi, a gyáva kis nyomorult.
- Minchum...! Minchum, vajon a híveid rájöttek már, hogy miattad kell meghalniuk, a büszkeségedért? Az eszméidért, a székedért, amiben régóta más ül, a hangodon szól, azt mondja nekünk, türelem, közben pedig meghagyja családjaiknál imádott sárvérűit, önmagát elárulva ezzel? Te még azt sem tudod képviselni, amit prédikálsz, de most nincs itt Dumbledore, nincs itt Crouch, hogy megvédjenek. Nincs itt senki, csak te és én.
Ott egy zöld láng villan, megfekszik majd sok száz, aztán talán még több, de az sem érdekel, ha nem marad majd rajtunk kívül senki. Pusztuljon az összes, az összes mocskos mugliimádó, aki inkább a pálcáját töri ketté, de ne kelljen elismernie, hogy azok a szánalmas bolondok tönkreteszik a földjüket, ott sanyargatják egymást, ahol alkalmuk adódik, és néhány évtized múlva magukkal rántanak minket is. A háborúik, a betegségeik nem maradnak magánügyek: mi mindig megszenvedjük a többséget.
De most szenvedjenek ők.
- Hajolj meg, Minchum.
Te leszel az első.

Nincs mit tenni. A körülöttem lévők többsége megfutamodik a nagyobb sereg láttán. Felkészülten érkeztek ők ide, mi pedig itt állunk, gyerekek, gyenge felnőttek, betegek. Mit is várhatnék el tőlük? De mégsem futamodhatok itt meg, mint egy gyáva nyúl, hogyan mutatnék ezzel példát a társadalomnak, hogyan nézhetnék ezek után az emberek szemébe? Még ha meg is nyernénk, valamilyen csoda folytán ezt a csatát, akkor is megrogynánk, a földre kényszerülnénk, mert a veszteségek mindannyiunkra kihatnának.
Piros fények röppennek, védelmező pajzsbűbájok keringnek körülöttem. Néhány zöld fényt sikerül elkerülnöm, az öltöny koszos lesz, a piros szalag pedig folyik körülöttünk, mindenfelé, lábunk alatt kúszik végig, követve az ellenség nyomait. Egy oszlop mögé kényszerülök, és csak ekkor veszem észre, hogy egyedül maradtam, nincs már mellettem biztos támpont, kételkedni kezdem, kételkedni mikor felém közelít a sötét alak, a nevemen szólít, pálcámat magam elé tartva pillantok ki az oszlop mögül. Zöld fények kísérik és a halál, szívem csak hevesebben ver, az adrenalin pedig a végtelenségekig szökik. Egy pillanatra lehunyom szemem, mély levegőt veszek, én nem menekülök, én nem adom fel, kiállok ellene, a jobb élet reményében.
Határozottan lépek előre, szembenézek vele, s a pálcámból vörös fények röppennek, agresszív támadások, de nem tudom magam védeni másfelől, most csak rá koncentrálok. Még ha alul is maradok, még ha el is talál bármilyen átok, én legalább kiálltam a népemért, én legalább megpróbáltam.

A férfinak is kevés gyerek ott keres dicsőséget, ahol a szárazdajkái jósolták neki a pénzükért, elfogultságból: majd hatalmas párbajnok lesz, legyőzi a sötétséget, ha mégsem, hősként hullik el a próbálkozás közben. Hogy nézhet erre bárki bizalommal? Mi ez, ha felelősségre találják vonni?
Senki és semmi.
- Hová bújsz most...? Nincs már kit feláldozni, a következő az országod lesz: mégis mit tettél te a védelmükben, mert a szép öltönyöd, ÖLTÖNYÖD, Minchum, látom, de te kiárusítottad az országod koszos muglinak, aztán mugliimádóknak, sírva szaladtál erősebb férfiak szoknyája mögé, mert nem tetszik az igazság, nem tetszik a kritika az egész generációd fölött, népmesékben hiszel, és most majd más meghal érted, helyetted! - és mint aki erre a percre várt, elő lép a hősi dalia, röhögés kíséri a sorainkból, kiáll ő egymaga ellenünk, dehogy siet segíteni, pedig méterekre tőle épp holtan esik össze egy auror, sokan sikoltozva hátrálnak a folyosón, de ő legény lesz a gáton, pedig meg sem próbál igazán az utunkba állni, csak áll, mint felkiáltójel a semmin. Jól van, hajoljunk meg, játsszuk, hogy eszme feszül eszmének, játsszuk, hogy az ő személye bárkit is érdekel.
Védeni tanították, ölni sosem, ő csak a miniszter, utolsó az elsők között: megkötözöm, fellógatom majd, mindegy, hányat véd is ki az átkaimból, nem ismeri az elevenen megégető tűzesőt, a fulladást hozó, szájat-orrot eltömítő forró víz tenyerét, ami aztán egy másik átok nyomán végigfagy az üregeiben, dehogy hallott a kaszaboló-átkokról, arról, amit gyümölcsprésre találtak ki, és a feketemágia.. arról álmodni sem mert.
Hogy melyik öl meg, még a te döntésed, Minchum.
Minden más az enyém.

Éles pengeként hasítanak elmémbe rideg szavai, de tudom nem igaz, tudom ennek nem így kellene jónak lennie. Sok mindent tettem ezért a varázslóvilágért, itt fogom hagyni nyomaimat, emlegetni fogják a nevemet még ha meg is halok hamar... talán ez volt megírva nekem, talán majd jön utánam egy jobb, egy erősebb kezű, talán majd nem a Halálfalók és az Ő uralma fogja sötétségbe borítani ezt a világot...
Az egyik aurorom, a barátom, esik össze mellettem, mi lesz most a családjával, tudom mennyire szánalmas élet vár majd rájuk ha esetleg megmenekülnek. Mi lesz majd az én családommal, a lányaim és a feleségem várnak már haza, én pedig egyre fáradtabb vagyok és csak védek és csak támadok. Erősebb mágiával futok neki, erősebb átkokat indítok felé, de a sötétvarázslatokhoz soha nem nyúlnék, nem úgy mint Ő, és pontosan ez az, ami leterít, amire már nem hat többé a pajzs, megsoroz és én tényleg nem vagyok elég erős ehhez. Igaza van, megérdemlem ezt a halált. Igaza van, de tudom azt is, hogy ha nem álltam volna ki, ha megfutamodok és elbújok a Minisztériumi irodámban, akkor sem húzom sokáig, akkor letaszít valami más, valaki más mert gyenge voltam és nem harcoltam.
Közelebb lépek és látom rajta, hogy meg sem rezdült arca a támadásaimtól, a pálcám már nincs a kezemben, lefegyvereztek, én pedig térdre rogyok, megviselt arcomon minden fájdalom kiütközik. Úgy érzem vérzek, több helyen is talán, és nem tehetek már semmit, az ő pillantása lesz az utolsó amit látni fogok, mert nincs már itt senki aki megmenthetnek, nincs semmilyen remény. Összeszorítom ajkaim, fogaim szinte morzsolódnak, egyik kezemmel a hasamon vérző sebet szorongatom, majd felnézek rá, a szemébe ha megtalálom pillantását.
- Ölj meg, és hagyd, hogy az ártatlanok elmenjenek! Tudom, hogy engem akartál, VÉGEZZ HÁT!

A történelem nem emlékezik majd erre, mert nem akarom: én Voldemort vagyok, a jelenem a múltam és a jövőm, de egy pillanatra látom a mindig elégedetlen gyereket, aki voltam, látom szép arcán az évezredes haragot, amiért másoknak több jut, holott mit tudnak ők a valódi mágiáról, arról, amit álmomban is űztem, ami a csontjaimban bontogatta szárnyait - gyerekjáték, taknyos orrok és ágybavizelés vett körbe, és nekem nem volt lehetőségem fellélegezni, mert mindent ellepett az emberi mocsok, a kegyetlenkedés, és nem kellett nagy igazságokra rájönnöm, én ismertem minden szándékukat, álmukat, olvastam viselkedésüket, aztán megvártam, amíg átvehetem előbbi kettő helyét, utóbbit pedig elhajlíthatom magam felé. Ő látta csak, ki is vagyok pontosan, de még az ő jóságos szakálla is beakadt a csodálatos elmém szögleteibe, hitte, hogy megválthat, de leszarom a megváltását, leszarom ezt a végtelenül korrekt társadalmat a rigolyáival, azt viszont a legkevésbé sem, hogy áhítozik titokban a biztos kéz után, mert engedelmeskedni ajándék, annak főleg, aki úgy ért hozzá, mint senki más: ÉN. ÉN, EGYEDÜL ÉN - mert mi ez a Minchum, mi ez az egész nevetséges színház, amit Minisztériumnak hívünk, semmi, semmi olyasmi, amit ne pótolnék könnyedén, ÉN, aki legyőztem a halált, ÉN, Voldemort.
- Itt nincsenek ártatlanok, Minchum, győztesek vannak és vesztesek. Nélküled eggyel kevesebb. Viszontlátásra, Miniszter úr!
Nem mocskolódunk, nincs rá szükség: a többi holtan, sebesülten fekszik a padlón, oda koppan Minchum koponyája is, miután a tekintete zöld fényben felizzik még egyszer, utoljára, mintha nem akarná elhinni, hogy épp tankönyvi példaként vonul be a történelembe ő, a széparcú miniszter, aki után sírnak majd, de dühükben, mártír lesz, de gyilkos, ha rajtam múlik, és mi nem múlik rajtam, pálcája messzire gurul, aztán csend lesz, templomi, hideg csend. A forradalom íme, felzabálta első szülőjét.. vége hát a politikai korrektségnek és a sárvérűek aknamunkájának.
Most ÉN jövök.

Tudhattam volna, hogy mennyire hiábavaló minden próbálkozásom. Hiába mondtam, engedje el az embereket, nekem már nincs itt hatalmam tovább, nincs mit tennem és elbuktam. Talán el kellett volna mnekülnöm amikor még volt rá esély, talán akkor tovább élhettem volna és még valamire viszem, hisz fiatal vagyok, túl fiatal is. Nem hajtom le fejem, végig büszkén és amennyire csak lehet kecsesen tartom magam, hagyom, hogy ő gúnyolódjon, hogy a körülöttünk lézengő halálfalók kinevessenek amiért így végzem. Hallom, ahogy néhány ártatlan sír, vajon a családom is így fog tenni? Tudom, rájuk még vár jövő, mert biztosítottam, de ez persze pont annyira kétesélyes mint ez a nap, ez a helyzet volt. Félek, féltem Albat, aki a gyermekemet várja. Féltem az ikreket, akik még oly kis szeleburdik és most majd a törékeny feleséggemmel maradnak, nem tudom elképzelni mi lesz majd velük. Vajon jó apa voltam?
A zöld fény viszont olyan hirtelen érkezik, hogy a gondolatmenetem megszakad, és már nincs semmi.
A sötétség veszi át uralmát felettem, és ahogy már a szememből is kihunyt a fény, én átlépek a másik oldalra, a holtal birodalmába, már ha létezik egyáltalán.

// Köszönöm szépen a játékot, egy élmény volt ^^