Fénypászmák öltöztetik a testem - nyűgös mozdulattal állok fel a helyemről, a már rég kihűlt lepedőn nem marad meg az alakom, csak a szilárddá aszott vérfoltok. Nem pillantok hátra, eleget néztem már, megérintem az ablakot, ráfektetem a tenyerem, arra a homlokom. Odakint hűvös lehet..
Dühös vagyok magamra, jövök rá, és nem az ágyban fekvő alakra, aki nyilván alszik már, különben kísérne télszerű tekintete végig a szobán, ahogy távozom, némán csukom az ajtót magam mögött. Odakint hűvös van, de még meg sem közelíti Murmanszk jegét, vagy mikor egyszer gyermekkoromban olyan tél volt, hogy a varázstalan gyermekek nem mehettek iskolába, elfogyott a szén.
Kesztyűt kellene viselnem most is - annyi itt a recés korlátlap, éles könyvek borítói, porcelán és érdes fa - de megrészegít a pillanatnyi egyedüllét. Alszik, a nagy ember alszik, az is egészen olyan, mintha nem is lenne, mintha máshol járna: akkor én is járhatok máshol, ha nem is messzire, nem igaz?
Még mindig dühös vagyok, de nem teszek semmit ellene, nagy kortyokban nyelek, meglátszik a leheletem, épp úgy, mint azon a télen. Futottam egy trojka után, már nem tudom, talán játékból, mert akkor még lehetett, és elestem. Szétterjedt kirojtosodott harisnyámon a vérfolt, és sírtam - de nem mertem szólni a szüleimnek, nem mertem szólni, hogy meg fogok halni és csak én tehetek róla, senki más. Megérdemlem, nem? Ki figyelhet az ilyesmire, mikor mások éheznek és otthonaikban fagynak meg? Hát nem vagyok önző...?
És most éppoly önző gyermek vagyok, van egy szép köntösöm, nyakam körül ujjnyomok, didergek a lépcsőkorlátnak dőlve, és dühös vagyok, amiért nem tudok mást érezni, nem tudok megbecsülni, elfogadni, elcsitulni. Aludnom kellene, nem vágyom már olyan dolgok után, amelyek nem lehetnek az enyémek: de a fal színe az ő hátát idézi, ahogy meghajlik, beköti a cipőjét, istenem, Istenem, hallasz engem? - mert ha hallasz, innen elhallik már a hangom hozzád, onnan még nem, de ha velem vagy, legyél vele is, nézd, hogy hajol le, köti az ócska cipőfűzőit, feláll, köti a nadrágját, csupa mosoly a szeme. A nagy ember orgazmus közben sem mosolyog.
Lassan veszem csak észre, mintha motozna valami, nem szoktam hozzá a ház hangjához, nem tudom, fentről vagy lentről jön, esetleg csak innen bentről..
De mit számít? Fentről és lentről, belülről és kívülről is betolakodó vagyok. De mit számít, ha ebben vagyok igazán jó?

Olyan ez a ház, mint maga a szocializmus: ajtó, átjáró, folyosó mindig vezet belőle tovább, mindig tovább, egyik ébenfa dobozból a másikba, mint egy mesében - de magamtól sosem találnék ki belőle. Mintha mindig hideg lenne, mindenütt ott lenne a nagy ember lenyomata, a falból sugárzik a tekintete, és ha a falhoz érintem óvatosan a tenyerem, hallom odabent dobbanni a szívét - mert köztünk jár és ember ő is, de több, néha kevesebb, és mindig előttem, mindig vezetve.. el kell ismernem neki, hogy néha direkt, udvariasságból teszi. A nagy ember nem gonosz, úgy könnyebb lenne elmenekülni érintése elől, ő csak maga a tél, zord felhők közé emelkedett érinthetetlenség, még ha az ajkával a nyakam is szántja fel..
De ez biztosan kopogás. Vajon melyik az ijesztőbb: szembenézni azzal, aki fel meri ébreszteni, vagy ezt a szerepet helyette betölteni? De mitől is kellene félnem nekem, akinek nincs mit veszítenem?
Lelépek a lépcsőkön, a jegesnek tetsző kilincsre teszem a kezem, és halkan lenyomom.

A gyermekei nem sokkal idősebbek, mint Konstya és én - vagy Zina, akinek a vonásaiban még mintha fel is lehetne fedezni valamit belőlük. Azt mondják, az oroszok mind egyformák, mert a szocializmus gyermekei mind megtanultak fejet hajtani, mindünk pontosan tudja, hogyan kell úgy tartania a nyakát, hogy az a legélesebb szemet se sértse. Talán azért is lehet, hogy olyan kegyetlenek vagyunk egyébként, és ha gyengeséget szimatolunk, fel akarjuk zabálni a törékeny szépséget, mindent, ott van bennünk ez a zsebben álmosan cigarettát kereső alig tinédzser is, és annak minden eleven kegyetlensége.
Még nem találkoztam velük szemtől szemben, de hivatalos körülmények között, állig felöltözve sem lenne kellemesebb az első pillantás. Olyan lehet ez, mint amikor a múlt kezet fog a jövővel, de félreértés ne essék, lehet, hogy a ház új lakója vagyok, de véletlenül sem a jövője - nincs szabadabb, mint a megláncolt zsarnokoknak született gyermek, mert nála jobban senki nem érti, mit vehetnek el tőle. Rólam üvölt, hogy csak egy kis csendet szeretnék: a leendő Madame Karkarov helye a férje árnyékában van.
- Jó reggelt kívánok, Nadia, az apja még alszik. Tudok segíteni valamiben? - vele szemben legalább nem úgy kell megszólalnom, mint akinek a szavai is mankóért kiáltanak. Nem mintha nem hagynám, hogy átgázoljon rajtam, ha épp erre vágyik, ezeket a csatákat semmi értelme megvívnom - nekik mindig betolakodó leszek, lényegtelen a személyem. Az apjuk felesége leszek, nem az ő anyjuk, és egy percig sem akarok úgy tenni, mint aki ilyen elképzeléseket dédelget. - Valami baj van? Nem fog megfázni a hidegben?

Az, ahogy a hidegről és télről beszél, csak azt mutatja, az apja a leghidegebb dolog, amellyel valaha találkozott - kötve hiszem, hogy megjárta Szibériát, meg a nagy Szocialista Csodát, csak így csupa nagy betűvel, vörössel és arannyal, elvtársak. Nem elvtárs ő, de kétségtelenül Oroszország virága: nem hálás, mert nem tudja, hogy annak kellene lennie, nem hálás, mert ő a téllel magával költözött egy fedél alá, az is nemzette. Az ilyen gyermekek nem ismernek hálát, és ne adja Isten, hogy meg kelljen tanulnia a kifejezést. Nem kívánom sem neki, sem a családja többi tagjának, hogy megtanuljanak fázni igazán.
Meglep, de jól esik az udvariassága, még ha esetleg csak puszta fal is, vakolat semmi - a legrosszabbra készültem.
- Természetesen szívesen csatlakozom önhöz.. köszönöm, hogy gondolt rám. - kilépek az ajtón, menjünk hát. A nagy embert bizonyára nem zavarja, ha megismerkedünk, kapcsolatunk nem jelent számára semmit, akár pozitívra fordítja az idő, akár ennyiben marad. Nem azért használ felettük fegyverként, hogy ilyesmikkel foglalkozzon.
Ebbe a kötelességembe nem igazán gondoltam még bele: egyelőre szép gyermek vagyok, egy jövő ígérete, nem fogant meg bennem a gyermeke. Egy gyermeknek nem adnak még gyermeket a kezébe - de napok kérdése, és a lehetőségből bilincs lesz, örökre a kúria ajtajához láncol vele, és innen nem vezet többé el az út. Igaz, hogy rokonaimnak sem lefelé.. tisztes ajánlat volt, és én helyettük is elfogadtam, akárhogy rémüldöztek.
- Az édesapja körbevezetett az érkezésem napján, de szeretném látni az ön szemével is. Mutasson meg mindent, mi szívének kedves: odaadón figyelő híve vagyok. Azt nem ígérem, hogy partnere is, ha le kívánna csúszni a lépcsőn, de.. minden másban követem.

Oka van? A megérthetőeken kívül, amelyek szinte harmadik félként alakot öltve kísérnek kettőnket, mintha a figyelme ragadós lenne? Nyomorúságos gondolat, hogy ezen felül erőnket pazaroljuk rá, hogy megsejtsük a szándékot, fejtegessük azt, és aztán kikérjük magunknak, hogy ellopják az életünket közvetlenül az ujjainkból - talán az különböztet meg minket kettőnket, hogy én hálás voltam azért, ha nem kellett azzal foglalkoznom, ugyan velem miért nem foglalkoznak. Itt, a Karkarov ház fényében minden kommunizmus megtekeredik kissé, fonákja is, színe is az eredetinek, mint egy átokban ragadt nemzedék sóvárgása a szabadság után.. de ezek a gyerekek ragaszkodnak a szüleik palástjához is.
- Én gyakran lecsúsztam az öcsémmel a korláton.. amíg nem derült ki a betegségem. Utána minden egyes nap. - nem hiszem el, hogy ha most ennyi düh fodrozódik a felszín alatt, soha nem találtak neki szelepet, soha nem találtak semmit, amelybe beleölhették az apjuk és anyjuk iránti tehetetlen gyűlöletüket. Ha nem is keresték.. nem tudom, igazán kit kellene sajnálnom a kastély lakói közül. Ha egy csöpp eszem lenne, magamat. - Igen, Konstya a Mungóban vállalt munkát. Ott hamarabb találkozhat vele, ellenzi a házasságom az édesapjával.
Talán még osztoznak is a véleményében, nem kifejezetten lenne meglepő. Bár egyik gyermeket sem köti forró szeretet az elhunyt anyjukhoz - ezt hamar hallhattam az apjuktól - akkor is elvágja a jelenlétem a sok száz éve kipróbált Karkarov-öröklést, amely szerint házasodni csak a családon belül lehetséges. Meg sem kísérlem a legalapvetőbb fejtegetésen túl megsejteni, mi lehet a Nagy ember célja ezzel, de bármelyiket mondanám ki, felérne egy hadüzenettel, és én annak csak eszköze vagyok, hadvezére egészen biztosan nem.
- A héten elhozott ide.. azt mondta, szeretné, ha mindig jutna időnk itt sétálni. - a végére egészen elhalkulok, egészen megsimulok a két állítás ellentétességével. Lidérces rémálom a birtok, annak lopott nyugalma, amit most megoszt velem, arról árulkodik, hogy legjobb megítélésem ellenére is csapdába csaltam magam, ugyanakkor rögtön élesen kirajzolódik valami gyanú is, miszerint az apjuk nem csak a kiválasztásommal kívánta lezárni a váratlanságok tárházát, ehelyett arra kormányozta a sorsát - és ezáltal mindhármunkét - amerre még a képzeletünk sem igazán járt. - Az iskola, a Koldovstoretz. Ott nőttünk fel mindhárman, minden helyiségét és titkát úgy ismertük, mintha a negyedik testvér lenne.. néha egészen úgy tűnt, a szüleink kedvenc gyermeke. Én osztoztam rajta a diákokkal, a tanárokkal... de ön miért osztozik ezen a titkon velem? Nem fél tőlem, Nadia?