Ha nézed közben

Egyikük sem kérdezte meg, mit keresek itt egy olyan időpontban, amikor a beígért nagyszerű karrierem csodálatos mezsgyéin kellene ugrándoznom - valahogy mindenkinek teljesen természetes ez a birtokháborítás, pedig talárt sem viselek, jelvényt sem, úgy általában semmit, ami arra engedne következtetni, hogy nem tartozom már ide.. Ahogy leügetek a lépcsőkön, én is erre gondolok. Ez az én tökéletes birodalmam volt, most postás vagyok benne.
Egy elnyújtott ásítás közben dőlök neki az egyik oszlopnak, átgondolom a következő teendőket - csomagot átadni, információt átadni, utána a zsongó fejemet egy csinos kurvának megőrzésre átadni, és holnap előröl az egész. Valami jóleső aggodalom azért elfog, mert ha ezeknek a pirospozsgás diákoknak láthatatlan is vagyok - hogyne, olyan felsőbbrendű önutálat ül az arcomon, hogy nincs az az egészséges önbecsüléssel rendelkező, akit ez tényleg érdekelne, Evans meg.. a kivétel, ami erősíti a szabályt - Slughorn biztosan meginvitálna egy teára a szobájába, kérdezné, milyen irányba és lendülettel ível felfelé a csillagom, és akkor kifelé menet még a megszokottnál is jobban gyűlölném magam. Elrúgok egy apró kavicsot, nekiütődik a fejem az oszlop jégmerevségének, bámulom a semmit, és megint olyan érzésem van, hogy csalódást okoztam, főleg magamnak. Vagy csak én hittem el tizenévesen, még pont ezeken a folyosókon, hogy leszek valaki? A túl sok szabadidő káros hatással van a pszichére.
Nem volt nehéz rájönnöm, ki a célpont - ezúttal csak a kézbesítési, egyébként sem ragadtatnám magam arra, hogy Dumbledore orra alatt kezdjek vérhullámokat, meg a közvélemény által sokáig titokban dajkált vérszomjat gerjeszteni.. az ifjú Crouch elsőre szokatlan megoldás, de engem ez tényleg nem érdekel, az sem különösebben, mire kell neki ez a tetemes mennyiségű százfűlé, vagy a mellékelt recept. Lucius nyilván remek lehetőséget látná benne egy esetleges, karosszékből lebonyolított zsarolásnak, de bennem inkább valami csodálat van az efféle aranyifjak irányába. Rájuk akartam hasonlítani, mikor jelentkeztem a csapatba, és az ő lehetséges reakcióikra koncentráltam, mikor nem vettek be. Crouch egy szerepmodell, de Crouch fuldoklik, ahogy Lucius, Dolohov és a többi is teszi - elnyomok egy vigyort a gondolatra, hogy azután, ami én vagyok.
Tudom, mikor jön majd erre - ők és én is csak akkor tudunk illegalitásba vonulni, mikor a látszat nekünk dolgozik. Egyikünk sem tudja úgy csinálni, ha nézed közben.
- Barty Crouch Jr? - szólítom meg, elismerem, talán hanyagabbul, mint szeretném, de él még bennem a felsőbbrendűség írmagja, amit egy itt kiharcolt hierarchiában értékesíthetnék.. ez süt a soraimból, amelyekkel az egyik következő célpont gyermekeit zaklatom, egyelőre levélben és jól időzített látogatásokkal. - Remélem, nincs sürgős dolgod. Hoztam neked valamit, és nem szeretném, ha rosszra használnád.. mielőtt aláírod, hogy átvetted, mellékelnék egy útmutatót hozzá.

Felmerülhetne a kérdés, hogy jutott be, mit keres itt, persze, öregdiákoknak a Roxfort – legalábbis elvben – örökké nyitva áll, de azért mégis, pláne manapság, de nem merül fel, mert az ő pillantása is keresztülsiklik rajta elsőre, és talán el is menne mellette, ha Snape meg nem szólítaná. Annyira ide illik, az alagsorba, hogy valamilyen módon hiányozhatott volna is az elmúlt hónapokban, ha nem lett volna mindig is megnyomorító valamiképpen a legfelsőbb évfolyam árnyékában lenni, és abszolút felszabadulás a helyükbe lépni. Persze, sokkal inkább örült például Dolohov távozásának, mint Snape-ének, úgy tűnik, ez a gondolkodás kiirthatatlan, hiába az egyéni értékrend, a Mardekárban akkor is első lesz a származás, és másodlagos az érdem, tehát Snape – legyen épp felsőbbéves, végzett vagy akár maga az igazgató – ebben a pincében mindörökre csak egy senki marad.
De ezt a másik nyilván mindig is máshogy gondolta.
És alapvetően ő is máshogy gondolta. A nyilvánvaló tehetsége, a kitartó felzárkózási igyekezete, a nevetségesen heroikus próbálkozásai a kviddiccsel – ez alapvetően tiszteletet érdemelt volna. Az önsorsrontás töviskoszorúja keltette szimpátia még működött is, de tisztelet..? Egy félvérnek? Most, hogy alapvetően nem kellene hierarchiában gondolkodniuk, hiszen a másik nem tartozik ide, itt most ő a hetedéves, az uralkodóosztály, a másik pedig legfeljebb vendég, most jön rá, hogy épp úgy nem tudott kiszakadni a közös gondolkodás medréből, mint a többiek sem. Talán nem gyűlölte szívből a muglikat, legalábbis amíg Moody keresztül nem lőtte a kezét, mert hogy valójában azt sem tudta, mik azok, legfeljebb olyan állatkerti élménye volt róluk, mint az európaiaknak az elefántról, és ennyi sajátélmény alapján az elefántok kiirtását kívánni mégiscsak nevetséges lenne, de Snape-et akkor is bőven kevesebbre tartotta, mint Malfoyt, Carrow-t, Yaxleyt. Talán még Dolohovnál is kevesebbre.
De hallja a hangjából, hogy a senki is azonnal visszacsúszik a csoportdinamikába, és még mindig megpróbálja leuralni a flegmaságával, amikor ez az eleve halálraítélt igyekezet ráadásul már teljesen értelmetlen is. Hanyag mosollyal viszonozza a hanyag szavakat.
- Ennyi idő alatt már ilyen mértékben megkopott a híres memóriád, Snape? – lép hozzá közelebb. – Ebből a Barty, a Crouch vagy a Jr. lett bizonytalan számodra az eltelt pár hónapban?
Összefonja maga előtt a karját, de csak annyira jelzi a türelmetlenségét, amennyire a régi panelekbe való visszacsúszás keltette feszültség igényli. Igazság szerint nem siet. Sőt… kíváncsi. Nem is annyira arra, hogy mit akar tőle Snape, sokkal inkább arra, mire jutott… nyilván nem sokra. Egyszerűen Snape nem tűnik annak, aki valaha is sokra viszi, bármennyire is Slughorn dédelgetett kedvence volt, a tehetség nem elég. A pillantása leplezetlenül, sőt szinte kihívóan méri fel a ruhái szabása, állapota nyújtotta tájékoztatást, noha az is elég, hogy nem talár van rajta. Erről is Moody jut eszébe. A kurva hivalkodásukkal. De Snape-et nem gondolta eddig mugliimádónak, sőt ellenkezőleg, megvette néhány régi tankönyvét, és a jegyzetei alapján pláne nem tűnt a Világos Oldal elkötelezett hívének, de aztán ott volt az a közkedvelt pletyka Evansről…
- Nekem hoztál valamit? – vonja fel a szemöldökét. – És olyan dolgot, amit nem rosszra is lehet használni? Akkor attól tartok, nem én rendeltem.

Persze, ráérő időmben épp gyűlölhetném mondjuk Crouch belterjes arckifejezéseit is, de minek, őszintén, minek, annyi minden más van, amit lehet rajta kívül, akár rajta keresztül - ha vettem volna a fáradtságot, hogy kilássam magamból, épp lehetne ő is valami haragom tárgya, csempészhettem volna ajzószert a reggeli teájába, kiélhettem volna rajta azt, amit rajtam mások, de mások mindig megelőzték, ha erre tárgyat kerestem.
Crouch tulajdonképpen nem is akkora lovagja a maga rendjének, még saját neve sincs, a jelvénye, kapitányi kinevezése neki nemhogy nem adja meg azt a bizonyos fényt, de mintha még el is venne belőle - egyszer láttam csak az anyját, egyre inkább rá emlékeztet. Eltűnik még itt a nagy sötétségben: á, lehet, épp ezért van szüksége arra, hogy valaki más legyen? Úgy tűnik most, hogy Carrow és Malfoy távol járnak, mégis találtam módot arra, hogy a burzsoázia egyik fiát utáljam helyettük.
- Csak mióta találkoztam az eredetivel. - vonom meg jólesően a vállamat, azért abban mindig lesz valami fanyar élvezet, ha a hozzá hasonlóknak rossz. Ellököm magam az oszloptól, és felöltöm azt az igazi énemet, amiért Slughorn annak idején azt a bizonyos hatalmas világhódást kilátásba helyezte: azt, amiért még akkor is több leszek az összesnél, ha holnap kineveznék őket Mágiaügyi Miniszternek. Az egyetlen magyarázatot, amiért csak hobbiból gyűlölködöm itt magamnak anélkül, hogy beleőrültem volna. - Nem rendelted, nem ismersz te ennyire engem magadtól. Küldték. Remélem, tudod, mire való.
Tankönyvekből esetleg, biztosan nem mulasztotta el bemagolni az összetevők nyilvános listáját, a hatóidőt, úgy eleve mindent, amit azokból a lapokról lehetséges, de nyilván nem az ő műfaja. Amennyire tudom, senkié közülünk, de persze ráérő idejükben a kispados halálfalók szeretnek ilyesmivel hízelegni maguknak társaságban. A kezébe nyomom óvatosan a táska tartalmát, az ő pénzhez szokott szemei és kezei bizonyára hamarosan megbecsülik majd az értékét - súlyra semmi, pénzre sok, a kedvencük. De az első révületen kívül sokkal érdekesebb a használata.
- Nem tudom, mire kell ez neked, de nem is érdekel, amíg tudod, mik a korlátai. Nyilván ilyen körülmények között lehetetlen elkészíteni és hozzájutni, de nem akarom, hogy az apróbetűs részek miatt lebukj vele, Crouch.

Elnézően mosolyodik el, csak kicsit fanyarul. Ez bevált panel; attól bevált persze, hogy még szarrá koptatva is működik, hogy örök sajgás az eredeti gyenge utánzatának lenni, és ez nem szűnik meg, sőt éppen hogy fokozódik majd, amint kilép innen, amint beül amögé a kibaszott íróasztal mögé egy túlzsúfolt, egylégterű irodában egy nem túlságosan megalázó, de nem is valami kihívást jelentő pozícióban, amelyet az apja nyilván hamarosan kegyes lesz kiválasztani a számára…
- Személyesen? – kérdez vissza könnyedén. – Micsoda körökben forogsz, nahát.
Ez mondjuk nem áll össze. Persze, lehet blöff is. Vajon mihez kezdett magához Snape? Neki nyilván nem volt előre kivájt medre. Akár még vihette is valamire. Végtére is Slughorn ritkán téved. És nyilván mindent megtesz a kedvenc kis tálentumaiért.
Felvont szemöldökkel hallgatja, de a kíváncsiság és a feszült zavar vetekszik az óvatossággal, miközben ódzkodva kinyúl azért, amit Snape hozott számára. A címke, a szín; leküzdi a késztetést, hogy felnyissa és meggyőződjön róla, valahogy úrrá lesz az arcizmain is. Nem is reagál az élcelődésre. Persze, hogy tudja, mire való.
- Küldték – visszhangozza.
Csak azt nem, hogy neki mi dolga vele.
A szavai alapján legalább Snape-nek sem.
Az első gondolata persze Voldemort. Snape beleillene a képbe az alapján, amennyit ismer belőle. Szinte kevesebb halálfalót ismer, mint amennyi őt, és az sem valami sok. Sokkal kevésbé üthet a másolat birtoklásával a meglepetés ereje nélkül; legalábbis nyilván ezt gondolja, hogy üthet általa bármekkorát is az apján, noha téved. Vagy talán informátornak szánja? Nehéz lenne választani, melyik remekebb. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy nyíltan vállalhassa, őt követi, amikor magára vette a Jegyet. Most meg…
De most már nem ez az egyetlen opció – az a Jegy most szeretett apja teljes tudtával és beleegyezésével, sőt parancsára húzza a karját. Ő persze aligha bízna rá olyasmit, amihez ilyen drága holmi kell.
És aztán ott a harmadik lehetőség: Snape egyszerűen baszakodik vele, vagy valami olyan játékot játszik, amiről neki fogalma sincs.
- Felteszem, neked nem volt gond elkészíteni… Ismerem az apróbetűs részeket – vonja meg a vállát, nem, ő nem ez a lángelme, sose volt Slughorn kedvence, a bájitaltan K-i mögött egyszerűen csak mindig megcsinálta a házifeladatát és elolvasta az ajánlott olvasmányokat. – Ki küldte?

Hogy titkai vannak, természetes, egyértelmű, bolondnak kellene lennie ahhoz, hogy ne így alakítsa a kis sorsát: de akkor boldog lenne, valószínűleg vörös szegélyű talárban csodálkozna most rajtam az egyik emeleten, és én mégis látom Crouch arcán a lehetőséget, olyan ez, mint mikor körmölés közben a szemem sarkában mozdulatot regisztrálok, odakapom a fejem, és nagyot nyelek, mert tudom, az járt itt megint, aki lenni akartam, de akinek a teljes ellentétét ő még csak nem is utálja, ahogy az ajtóból figyel, nincs sportértéke a jónak utálni a rosszat. Sajnálni esetleg, és nem rájönni, hogy az mennyivel sokkal rosszabb minden lehetőségnél.
Még szerencse, hogy nem sajnálom ezt a fiút, nincs mit sajnálni rajta.
- Úgy tűnik, a te köreid is. - jegyzem meg, mintha csevegnénk, az érződik rajtunk, háztársak, fiatal fiúk és férfiak, rokonszenv, elhoztam édesanyád süteményét, és ez így is lett volna, ha az enyém nem egy alkoholista luvnya a Fonó sor legvégén, folyton olajszagban caplatva a kisboltig meg vissza, akkor a legjobb barátja is lehettem volna, magáztam volna a szüleit, egy csapatban játszottunk volna. Érdekes, ez a gondolat nem undorító, őt nem gyűlölöm annyira, mint időnként Malfoy barátomat, akivel valóban legjobb barátok lettünk.. őt azért a már említett jóakarásért gyűlöltem volna, és lehet, hogy mindketten boldogok lennénk vele. Boldogabbak, minthogy egymásnak bizonygatjuk félmondatokkal sejtéseinket, pedig kurva unalmas ez, ha az is vagy, aminek hiszlek, nem érdekel, a legkevésbé sem érdekel. - Ő küldte. Nem küld ilyesmit senkinek, aki nem tudja, ki a feladó. Senki nem küld ilyet, Crouch. Ha rejtvényekben akarunk beszélgetni, talán annak küldte, akinek lenned kellene.. hogy az ki a faszom, azt neked kell tudnod.
Mint valami mitológiai történetben, mikor az istenek ajándékot küldenek Mercury útján, ő meg jókat mosolyog a szerencsétlen halandón, aki nem is sejti, az ajándék egy kiadós arcraélvezés, végtelen szenvedés és valakinek zenés vacsora egy hegy tetején a pohárnokkal az ölében. Persze, vannak tippjeim, elég erősek, valószínűleg kémkedni küldik, esetleg postásnak, mint engem, sok haszna lehet Crouch fiának, de ahogy mondtam, nem érdekel. Elég szar dolog történik anélkül is, hogy végignézhetem a távolból, hogy öli meg magát valaki, aki olyan is lehet, mint én.
- Használd arra, amire szerinted hasznos. Elrejtheted vele például azt az új szemet.. sosem tudhatod, kinek tűnik fel legközelebb.

Faarccal néz vissza rá. Persze. De nem küld ilyet úgy sem, hogy nem ad hozzá feladatot, használati utasítást, célt. Nem tekint rá eszköznél többként, az eszközöket pedig használják, nem várja senki a kalapácstól, hogy magától eldöntse, mibe és mekkora szöget verjen. Tőle pláne nem. Ugyan. Faarccal nézi, igen, de a tekintete pengeéles. Ez nyilván Snape valamiféle játszadozása kell legyen, valami blöff – amivel már így is épp elég információt ugrasztott elő a bokorból, a fenébe is, hogy viselkedhet ennyire óvatlanul, csak azért, mert ismeri, kábé csak látásból, meg mert feltételezné róla, hogy azonos a Jegy a karjukon, hogy lehet ennyire kibaszottul ostoba, hogy habozás, gondolkodás nélkül felült neki –, annak nem olcsó, és Snape most sem fest úgy, mint akit felvet a pénz, de megfőzni, az nyilván puszta ujjgyakorlat volt neki, kikapcsolódás, játék, része valami más játéknak, de ha beledöglik sem érti, mit akar tőle. És úgy tűnik, hiába is kérdezi.
Kurvára nem akar rejtvényekben beszélgetni – de Snape persze élvezi, hogyisne élvezné.
Legszívesebben mosolyogva elbúcsúzna, hogy nyilván téves cím. De még mindig ott a lehetőség, hogy mégsem az. Kiveri tőle a víz, de ettől ez még egy opció. Az, akinek lennie kellene. Hány különféle síkon értelmezhető, geci egy mondat. Bár nagyon is kézenfekvő. Talán akad is egy hajszála valahol. Tudná utánozni az agyába égett hangsúlyait. De minek? És merné-e? Mérlegeli a lehetőséget, unottnak álcázott idegességgel forgatja az ujjai közt a fiolát, és megint hibát követ el, mert eközben megint óvatlan marad, és Snape megint tudja készületlenül érni. Rápillant, túl élesen, túl gyorsan… és túl sokára válaszol, túl könnyedén.
- Új szemet? Mi? – pislant szándéka szerint lustán, érdektelen értetlenséggel, de a puszta megjegyzéstől is porszemet érez abban a szemben, védtelennek és rajtakapottnak érzi magát, meztelennek, és hogy épp Snape kelt benne ilyen érzést, az… roppantul kellemetlen. Az észrevétele pedig veszélyes. Ha nem a sajátja az észrevétel, az egyenesen…
- Fogalmam sincs, mire utalgatsz – vonja meg a vállát könnyedén, harsányan, és a két ujja közé fogott üvegcsét előbb felemeli, aztán a zsebébe süllyeszti. – De ilyen ajándékot nyilván udvariatlanság lenne visszautasítanom. Biztos jó lesz valamire, figyelmes tőled. Vigyázz magadra, Snape – biccent, és bár megerőlteti magát, hogy ne siessen, úgy hagyja ott, mintha menekülne.