Fiona Rosalie Rutledge

Rövid idézet ide

A Fiona összes becézése ocsmány


23 év


Aranyvérű


Átmenet valahol Voldemort és a semlegesség között


Profin tudok egy bizonyos embert az őrületbe kergetni


Mágiahasználó


Hayden Panettiere


Keresett/saját mix

Nincsen apám, se anyám... hoppá, tévedtem, mégis vannak. Kint élnek Amerikában, a szabadság és függetlenség hazájában, ahol a kerítés is kolbászból van, minden második ember obes, aranyvérűnek lenni pedig mindennél szebb. Nekik az volt, ez kétségtelen, élvezték is nagyon és teszik a mai napig. Nekem nem volt olyan remek és ez meg is alapozta velük a kapcsolatomat. A családom története az Új Világ felfedezéséig vezethető vissza, akkor hagyták el az őseim az anyaországot, vagyis Angliát. Ez apáméknál azt jelenti, hogy mi hatalmas brit aranyvérűek vagyunk, akik azért jöttek csak ide, hogy jól megszedjék magukat pénzzel - ami sikerült is - és remek arisztokrata birodalmat építsenek ki maguknak - ez már kevésbé. Azt hiszem, ezzel ők az egyetlenek, akik így vannak. Semmit nem gyűlöltem jobban, mint a többi aranyvérű család megvető tekinteteit, amikor anyámék elkezdték adni a brit arisztokratát, amivel a többi család már régen nem törődött. Persze a vértisztaságot őrizték ők is rendesen, de az Angliában felépült hagyományok már régen lekoptak. Egyedül rólunk, pontosabban róluk nem. Engem és az öcsémet továbbra is gúzsba kötve tartottak és neveltek, szigorúan próbáltak az etikettre és felesleges alapszabályokra megtanítani minket, mit ne mondjak, félsikerrel. Nem kétszer fél, nem, a félsikert úgy kell érteni, hogy az öcsém, az a szerencsétlen leste minden kívánságukat és robotként tette, amit tennie kellett, rám viszont sokszor kosz is több ragadt mint illem. Nem véletlen tehát, hogy ennyire megromlott velük a kapcsolatom az évek során, most pedig rettenetesen boldogok, hogy a Föld másik oldalán élek és látniuk sem kell a képemet. Sebaj. Jól megvannak ők a fiacskájukkal, akire olyan büszkék lehetnek.
Van csókom és van szeretőm is, mégpedig döbbenetes módon egy személyben megtestesülve. Hamarosan a férjem lesz, én pedig minden igyekezetem ellenére nem tudtam megúszni a házasság béklyóit. Most már nem is bánom, ugyanis olyan ember mellé sodort az élet, akivel el tudom képzelni, hogy együtt éljek le hosszú éveket. A sors fintora lehet, hogy néha oly' nagyon hasonlít a szüleimre.

Fiona, hagyd abba, mert véges a türelmem.
Nem tudom megmondani, hányszor hallottam ezt a mondatot, vagy bármely hasonló verzióját, főleg gyerekként. Mindig feszegettem a határokat, mind a sajátomat, mind pedig másokét, legfőképpen pedig a szabályokét. Nem szerettem, ha lekorlátoztak bármiben is, mentem a fejem után és addig küzdöttem valamiért vagy éppen valami ellen, amíg az akaratom nem érvényesült. Sokszor haragítottam így magamra másokat, családtagokat és barátokat főleg, de gyakran idegeneket is. Sosem tudtam, hol kell megálljt parancsolnom magamnak. Mostanra ez már elmúlt, de legalábbis tudom magam kontrollálni, hogy ilyen problémám ne akadjon többet. Már tudom, hogy több hátránya van mint előnye.
Mikor unod már meg ezt végre?
A válasz mindig ugyanaz volt: soha. Ha én valamibe belekezdtem, azt egész biztosan befejeztem és megvalósítottam. Amikor elhatároztam, hogy nyelveket akarok tanulni és ezzel dolgozni, apám kinevetett, hogy ugyan már, mit gondolok, ezzel nem lehet pénzt keresni sem, meg amúgy is nő vagyok, nekem otthon a helyem. Természetesen nem értettünk egyet (ebben sem), én pedig mindenáron bizonyítani akartam neki, így hát megtettem, amit akartam. Alig három év alatt megtanultam négy nyelvet, egy-kettőt vért izzadva, de nem voltam hajlandó feladni. Meg kellett mutatnom, mire vagyok képes.
Ha nem tudnám, hogy aranyvérű vagy, akkor is tudnám, hogy az vagy.
Nagyon sokszor próbáltam tagadni az életben azt, hogy honnan származom, mert többször éreztem úgy, hogy több hátrányom származik belőle mint előnyöm. Ezzel a tagadással viszont nem sokra mentem, nem tudtam levetkőzni olyan dolgokat, mint néhány teljesen berögzült mozdulat vagy a tisztaság szeretete, az állandó elegancia amivel megjelentem mindenhol, néha pedig a beszédem is hasonló volt. Nem tudtam ez ellen mit tenni, hiába zavart annyira, egy idő után pedig már nem is nagyon akartam. Rájöttem, hogy én is álszent vagyok, ugyanis az aranyvérű lét szidása mellett rendesen kihasználtam a vele járó pozitívumokat is, mint a sok pénz, a fényűzés, a szép ruhák, a legdrágább szabászatok és fodrászszalonok igénybe vétele.
Próbálhatsz dühösnek tűnni, akkor is tudom, hogy sírni akarsz.
Mindig igyekszem elrejteni a valódi érzelmeimet, többnyire olyan erős érzések mögé mint a harag vagy a vidámság. Ezzel sokakat átverhetek, de azokat, akik jól ismernek, messze nem tudom. Fogalmam sincs, miért teszem ezt, egyszerűen csak gyűlölöm a gyengeség érzését és hiába tudom, hogy a sírás természetes dolog, nem szoktam engedni a könnyeimnek. Mindig olyan szánalmasnak érzem magam tőle. Talán ezzel is kezdenem kéne majd valamit, elvégre a férjem mellett nem folytathatom ezt. Legalább mellette őszintének kell lennem.

 Két kézzel megtámaszkodtam az asztalon, az egyik lábamat keresztbe tettem a másikon, áthelyezve a testsúlyomat és ebből a magasságból néztem az asztalra kiterített papírokat. Néhány hónappal ezelőtt még csak pislogtam volna rá, hogy én ehhez nem értek, nem jó semmire, nincs hozzá közöm sem, hagyjuk meg annak, aki tudja, mi áll rajta. Most viszont mindent megértettem első pillantásra, nem esett nehezemre egymáshoz kapcsolni két teljesen különböző iratot, ez pedig nagy elégedettséggel töltött el. Ezen alkalmakkor mindig eszembe jutott, hogy mégiscsak ez a helyem és itt kell lennem, ez az elhatározás pedig napról napra erősebb volt bennem. Igen, ezzel fogok foglalkozni, és nagyon jól fogom csinálni.
- Minden tiszta? -Már régen az volt. Hagyott időt nekem gondolkodni, átnézni az összes lapot és hogy teljesen összállítsam magamban a képet. Talán túl sokat is, bár azt hiszem, csak biztosra ment, hogy tényleg mindent megértettem.
- Minden -bólintottam határozottan és magabiztosan - ahogyan az tőlem elvárt volt. Levin sem várt ennél kevesebbet.
- Akkor hallgatlak.
Én pedig elmondtam. Legalább öt percig beszéltem folyamatosan, közben fél kézzel a lapokat mozgattam és pakolgattam, ide-oda mutogattam, miközben magyaráztam és magyaráztam tovább, ahogyan csak tudtam és ami csak a számon kifért. Levin mellett megtanultam, hogy legyek maximalista és hogyan hozzak ki mindenből a legtöbbet. Most is ezt tettem és nem akartam hibázni. Azt akartam, hogy elismerést lássak rajta és ne legyen semmi, amibe bele tud kötni. Ez ma az én napom volt, ezt pedig senki nem veheti el tőlem. Még Levin sem.
És az sem, hogy érzem a leheletét a nyakamon.
Mégis elakadtam a szavaimmal, amikor megtörtént.
- Folytasd -utasított, miközben csókot adott a vállamra. Nem értettem, miért oda, le kellett hajolnia hozzá, de eszem ágában sem volt panaszkodni. Ha akartam sem tudtam volna megtenni.
- Akkor ne vond el a figyelmem -sandítottam rá, bár nem láthatta rendesen, mivel a papíroktól nem akartam elfordulni. Biztosan kihasználta volna, hogy valamit összekeverjen vagy kicseréljen egy-két iratot.
- Ezt is meg kell tanulnod, kislány.
- Nem vagyok kislány, Dolohov. -A hangomból kihallhatta a neheztelést és a figyelmeztetést is, hogy ezt nagyon gyorsan abba kell hagynia, vagy mérges leszek. Nem érdekelte, bár nem is vártam el. Már kezdtem megszokni, hogy ő ilyen, még akkor is, ha az éppen nagyon zavart, mint például most. -Rád is rossz fényt vet. -Aztán befejeztem, amit mondani akartam, közben egyáltalán nem figyelve oda rá. Ha próbálkozott is, nem járt sikerrel, nem hagytam neki.
Amikor elhallgattam és biztos lehetett benne, hogy nem is fogom folytatni, egy egyszerű hümmögéssel el is intézte. Ebből természetesen nem tudtam meg, hogy mi volt a véleménye, amitől én is felmorrantam, de a véleményem ezúttal sem érdekelte. Azért kaptam még egy csókot a nyakamra, majd megéreztem a karjait is a derekamon.
- Még mindig azt mondod, hogy te csak egy egyszerű tolmács leszel? -kérdezte végül, pár másodperccel később. -Nekem sokkal nagyobb terveim vannak veled.
- A feleséged leszek, ennél nagyobb terveket nem szövögethetsz -forgattam a szememet, mire felhorkant, kissé gúnyosan.
- Még nem ismersz engem eléggé, kedves. Nekem mindig vannak terveim mindenkivel. És te nagyon is a tervem része vagy, nem mint feleség, hanem mint munkatárs. Mellettem fogsz dolgozni, jövő héten kezdesz. Ha nem haragszol meg, nem fizetlek ki, én jobban bánok a pénzzel.
Egy utolsó csók után elengedett, aztán egyetlen pálcaintéssel a helyükre utasította a papírokat.