Én tényleg nem járok egyedül ilyen helyekre.
Legyünk őszinték, társasággal sem igazán, mert az én állítólagos társaságaim nem járnak ilyen helyekre, a nem állítólagos társaságommal meg legalább olyan óvatosan jövök-megyek, mint ahogy most Teddel jövök-megyek. Ahogy egyre többen lesznek itt, annál kevesebb viszont az értelme az egésznek. Fél szavát nem hallom szinte annyit sem, és bár egy lopott csók többet ér minden szónál, voltaképpen csak fáj minden, amit nem mondunk ki. Hely és idő híján, nem is azért, mert ez egy egyre hangosabb kocsma, egyre többen vannak, egyre inkább elveszettnek érzem magam, még úgy is, hogy Tedbe kapaszkodom, és végül már csak az okos döntés marad: áldoztunk a titkos egy óra oltárán, fel kell állni, és távozni kell, most előbb ő, majd én.
Nézem, ahogy távolodik a sötétkék pulóver, végül már csak a fejére csúsztatott csuklya magasodik a pult-közeli dulakodás fölé, és minden lépésével mintha távolabbra vinné a szívem. Mintha ezzel émelygés járna, könnyű szédülés, ujjbegyi bizsergés, talán arra igyekszik kiszökni belőlem minden vér, míg a szék háttámláját markolom.
Minden haszontalannak tűnik.
Tovább ácsorgok, mint ami ildomos, legalábbis annak fényében, hogy csak hárman akarják kihúzni alólam azt a hülye széket, bámulok bele az arctalan tömegbe, leküzdöm az ingert arra, hogy kikérjek egy sherryt, de végül átvetem a vállamon a táskámat, és elindulok kifele.
Brutus meghökkent arca olyan élesen rajzolódik ki a semmiből egyszer csak, ahogy felnézek a saját cipőimről, mintha minimum útjelző tábla lenne a kifele vezető utamon. Útjelző tábla, csak a rossz irányba mutat. Nem engem néz, a színpadot, lassan tolódnak a helyére a darabkák a fejemben, zajból, alkoholszagból, test-melegből építkezik az este, ő a srác, a sörös korsóval, invitáló, sürgető mozdulatokat tesznek felé, engem pedig szórakoztat az arckifejezése. Talán észrevétlenül lépek mellé, hátulról nyúlok hozzá, a tenyerem szelíden a laposkájának simul, és aprót, noszogatót lökök rajta előre - Hé, várnak, hát nem hallod?
Talán ma én is inkább sört kérek. És csupa cinkos villanással somolygok rá.

Ó-ó.
Nyilvánvalóan rosszul mértem fel a helyzetet, és nyilvánvalóan rosszul gondoltam, hogy Brutusnak van kedve kiállni egy kocsma elé énekelni. Persze, igaz lenne az is, hogy nem is igazán mértem fel a helyzetet, csak megláttam, itt van, alkohol van nála, kiszúrják, a színpad felé bámul, egyszerűnek tűnik, mint az egyszer egy, de a világon a legtöbb dolog egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek lennie kéne.
Átragad rám a kétségbeesése, talán az érintésével villan át belém, talán csak túl egyértelmű az a néma tátogás, amit az azonnal menekülni vágyódó tekintetem regisztrál, és csak halkan nyögök fel, bizonyára a tömeg monoton zsivajába veszik az, hogy: - Jaj, ne…
Igen. Ez a verzió egyáltalán nem jutott eszembe.
Persze azért nincs szívem eltépni a kezemet Brutus ujjai közül, persze azért nincs szívem megpróbálni azonnal magára hagyni, persze mindezért csak megyek utána, a színpadon találom magam, és ha azt hiszi, én kevésbé kétségbeesetten fogok visszanézni rá, akkor nagyon-nagyon-nagyon nagyot téved, ugyanis van itt egy olyan tényező, amivel kapcsolatban meg ő nem mérte fel megfelelően a helyzetet.
- D-d-de, Brutus…? Nekem fogalmam sincs erről a dalról.
Mondjuk, késő bánat, mert a zene felcsendül, és én nem nézek rá szemrehányóan, nem vagyok dühös, én tényleg nem, és hát kínos, persze, de legalább nem ismerek én itt senkit. Brutus Wellingtonon kívül. De neki  meg legalább annyira kínos, mint nekem. Vagy kínosabb. Mert ha ismeri a dalt, bizony, neki muszáj legalább annyira énekelnie, hogy én egy erőltetett mosollyal az arcomon csak… nem is tudom. Dúdolok hozzá halkan? Rázom az ujjaimat? Bármi, ami miatt nem fognak paradicsommal megdobálni? Vajon ilyen helyeken ez reális félelem?

Természetemből fakadóan, sőt, ösztönből kerülöm az ilyen helyzeteket. Biztosan ismernem kéne ezt a dalt – valahogy ezt szúrom le mindenki, sőt, a félelmen túl valahol még Brutus tekintetéből is, és ha hiányosságomat bevallanám a ma este itt összegyűlt tömegnek, biztos bolondnak néznének. És biztos kérdéseket vetnének fel, a muglik között való rejtőzködésem pont csak addig tart, amíg nem vesznek észre túlságosan, csak annyira, hogy kiszolgáljanak, ha sherryt kérek, csak annyira, hogy esetleg nekem ütközzenek a pultnál, csak annyira, amennyire valakinek esetleg megakad rajtam a szeme, de ne próbáljanak meg velem igazán beszélgetni, vagy veszélyesen szembetűnő lesz, mennyire nem tartozom ide.
Általában ez nem zavar, most mégis úgy érzem magam, mint akit hirtelen mindenki leleplezett, pedig ez bizonyára nincs így. Kapaszkodom Brutusba, mintha mindketten minimum az ítéletet várnánk arról, összedől-e a világunk, vagy csak egy kis kellemetlenségben lesz részünk, esetlenül bólogatok a kérésére, hát, táncolni végül is tudok, bár valljuk be, én nem egy rádió mellett nőttem fel, ahol pop dalokat dúdolgathattam volna, vagy rázhattam volna, engem zongorázni tanítottak, és keringőzni, mintha lenne annak bármi haszna is abban az életben, amit mostanában tervezek magamnak.
A dal mindettől függetlenül menthetetlenül elindul, még mindig nem ismerős, nem tudom, mivel bátoríthatnám Brutust, hogy két fokkal mondjuk hallhatóbban énekeljen, pedig én biztosan nem fogok ítélkezni, ha béna. Hát csak megpróbálok mosolyogni, és megpróbálok „lötyögni”, úgy, ahogy manapság szokás, pedig fogalmam sincs arról, ilyen helyeken mi szokás azon túl, hogy félrenézz, ha nem vagy kíváncsi mások dolgára, és általában nem vagyunk kíváncsiak. Lötyögök és mosolygok hát, harmadjára már megpróbálkozom azzal is, hogy megtámogassam Brutus refrénjét, ami remélem, az utolsó lesz, milyen bután kedves egy dal, nem igaz? És végül nem hagyunk mély nyomokat senkiben, van aki kifejez valami lanyha tetszést, a taps azért elmarad, és beszélgetésbe veszik, hogy a nagy sietségben (csak le innen…!), majd' leesek a kis pódiumról Brutust is magammal rántva.
Pipacspirosnak érzem magam. És szomjasnak - Igazán nem tudom, hogy szerencséd, amiért erre jártam, vagy rosszabbul nem is járhattál volna…

Pipacspiros vagyok, de hirtelen elnevetem magam – szeliden, halkan, mások ilyenkor talán hangosan, csürhében, visítva nevetnek, mert egységben az erő, a tömegben el lehet veszni, egymásba lehet kapaszkodni, és még ha kínos is volt, utólag már nyilván nem annyira kínos. Én még sosem csináltam ilyet, és még soha nem éreztem ezt, ahogy azt sem, hogy el tudok veszni a tömegben, mert csak a statisztikában hiszek, a nagy számok törvényében, hogy ilyen helyeken majd nem szúrnak ki, mégis mindig rettegek egy kicsit, hogy valami baj lesz, le fogok bukni, akármi történhet. Most hirtelen mégis érezni kezdem, hogy utólag annyira már nem is kínos - Borzalmas volt, igazán. De semmi baj. Igazából… hát, igazából egész vicces is volt – és komolyan gondolom, ezért nevetek rád, meg mert kedves arcod van, mindig ezt gondoltam, kedves, és kicsit olyan elhagyatott, vagy csak azért tartalak titeket mind kedvesnek, mert befogadtatok, még ha nem is szó nélkül, nem is gyanakvás nélkül, de befogadtatok, és ezzel nagyon sok minden megváltozott körülöttem.
És ha élveztem ezt az egészet, tudom miért élveztem – mert a pillanatnyi kín, a tökéletes zavar, a pulzálva csobogó adrenalin arra a három percre, amíg a dal tartott, elfeledtette velem ki vagyok, hol vagyok, miért vagyok, nem gondoltam Tedre, arra a sok bajra, amit magamat is beleértve annyi mindenki fejére hozhatok, vagy Merlinre, nem gondoltam arra, hogy a családom egészen kitérne a hitéből, ha farmernadrágban látna. Bizony.
Elveszem az egyik poharat, hálásan szippantok belőle, az arcom vidám, aztán a mosolyom lassított felvételben fakul ki, és merengésre vált. Nem tudom, mit kellene válaszolnom neked. Soha senkinek sem beszéltem Tedről, mert így a legegyszerűbb, de ha azt vesszük, veled sokkal nagyobb titkokat is őrzünk annál, hogy én kivel, vagy kivel nem találkozgatom London közepén egy teljesen átlagos kocsmában, de legalábbis egy olyan kocsmában, ahol nekem aztán semmi keresnivalóm. Lehet, hogy halványan elpirulok - Találkozóm volt valakivel – szinte úgy mondom, mintha inkább kérdezném, de aztán csak vállat vonva folytatom, mintha nem számítana, pedig jézusom, mi számítana, ha nem ez…? - De már egyedül vagyok. Te?

- Azért szabad örülnöm, amiért nem ástak el sem téged, sem engem? - teszem fel a kérdést, somolygássá szelídül a nevetésem, és én tényleg örülök. Örülök annak, hogy még itt vagy, hogy még itt vagyok, legalábbis itt és most egy pillanatig egészen egyszerűnek, egészen normálisnak tűnik minden, mintha a kocsma egy időből, térből kizökkent buborék lenne, ahol minden könnyű. Legalábbis könnyebb, mint a valóság, az én valóságom, a te valóságod...
Szinte meg is feledkezem, és meg is tudnék feledkezni róla, ha nem kérdeznéd azt, amit, mert ettől máris eszembe jut, miért jöttem ide egyáltalán, miért voltam még itt, amikor te is. Ha ez egy egyszerű és szép világ lenne, ma valószínűleg nem találkoztunk volna. Egy egyszerű és szép világban Teddel együtt távoztam volna, amikor talán még a pultot támasztottad, és csak a hátadon siklott volna keresztül a tekintetem, vagy feléd sem néztem volna, mert a pillantásom Ted arcélébe fúródott volna, és nem törődtem volna senki mással, kifele menet. Vagy eleve... egy egyszerű és szép világban nem pont ilyen helyekre szervezném a randevúimat.
De a mi világunk sem nem egyszerű, sem nem szép.
Épp felszabadul két szék egymás mellett a pultnál, talán nem a legjobb hely bármiféle beszélgetésre is, mégis finoman megszorítom az alkarodat, ahogy pár lépés erejéig arra húzlak magammal, de aztán elengedlek, mégsem foglak arra kényszeríteni, hogy leülj, ha nem akarsz.
- Nem, nem, te nem, dehogyis! - hevesen rázom a fejemet, de én könnyedén felcsusszanok az egyik székre, nincs kedvem ácsorogva diskurálni, pláne nem ilyesmiről, még a gondolattól is remeg a lábam, ami abszolút nevetséges, mégsem tudok mit tenni ellene - Csak... - leteszem a poharam, hosszan kifújom a levegőt, tanakodva fürkészem az arcod, mintha tőled várnám a választ. A választ arra a kérdésre, miért érzem úgy, hogy jól esne elmondanom neked azt, amit még soha senkinek sem mondtam el. Talán azért, mert én is csak ember vagyok, és mint minden embert, előbb-utóbb fel akarnak őrölni a saját titkaim - Brutus... tudtad, hogy nekem van valakim? - azért én biztosan nem lennék én, ha nem a kerülőutat választanám.

Majdnem zavarba jövök attól, ahogy te zavarba jössz. De persze, én nem ezt akartam, nem ezért kérdeztem, mégis tetszik, hogy valakit zavarba tudok hozni anélkül, hogy próbálkoznék. Az ilyesmi azért igenis jól esik szerintem minden lánynak... de olyan lányoknak különösen, akik olyan házban nőnek fel, ahol a férfi ereje szent és sérthetetlen, a nő méltósága csak alsóbbrendű lehet, ahol nincs más dolgunk, mint csinosnak és zavarbaejtőnek lenni, de tulajdonképpen sosem hozunk zavarba senkit, csak minket hoznak zavarba, a méricskélő tekintetek, melyeknek egyik gazdája majd biztosan feleségül akar venni minket. Nekünk pedig gondolkodás nélkül igent kell mondanunk - vagy még azt sem, mert mondhatnak helyettünk igent a szüleink.
Csoda, mennyi boldogtalan feleséget ismerek? Aligha. Csoda, hogy én nem akarok ilyen lenni? Kétlem. Van ráció abban, hogy talán pont ezért tartok most ott ahol? Inkább nem is felelnék.
- Ne haragudj. Nem akartalak zavarba hozni - mondom könnyed, rövid mosollyal, elkapom rólad a pillantásom, hogy ne érezd magad mellettem furcsán, mert azt nem szeretném. Talán nem vagyunk barátok, a szó szótári értelmében, inkább "csak" szövetségesek, én mégis szeretek rátok a barátaimként gondolni. Azért idegen kicsit annak koncepciója, milyen könnyű azt mondani, "a barátokkal megosztunk mindent". Ha mindent meg akarnék osztani valakivel, azt sem tudom, hol kellene kezdenem.
Mégis visszanézek rád, valahogy örülök annak, hogy "neked is van valakid", ahogy esetlenül fogalmazunk mindketten, nehéz a beismerés, hogy igenis szüksége van mindenkinek "valakire", de attól még nem lesz kevésbé igaz - Csak azért kérdeztem, mert kíváncsi voltam, mennyire voltam ügyes - mondom aztán, ilyenkor mindig van bennem egy kis keserűség, igazad van, boldog és boldogtalan vagyok tőle egyszerre, mert a dolog egyszerre tökéletes és menthetetlenül reménytelen. És ez csak egy ideig romantikus, aztán egyszerűen csak... nehéz. Nehéz és fájdalmas - Ha ügyes voltam, nem tud róla senki. Örülök neki, de jobban örülnék, ha nem titokban, egy ócska kocsmában találkozhatnánk csak, mindkettőnk érdekében. Remélem, neked nincsenek ilyen problémáid.

Igazság szerint fáradtnak érzem magam. Csak fáradtnak mostanában, ilyen egyszerű prózaisággal, mert azelőtt sosem volt ilyen nehéz. A Roxfort megvédett a maga módján, megtartotta a titkomat, és sokkal kevesebben voltak körülöttem, akik elől muszáj volt titkolóznom, akiknek muszáj volt hazudnom. De az iskolából kikerülve észrevétlen csúsztam vissza a Black család szent és sérthetetlen valóságába, ahol minden gondolatom bűnös, bűnös, mint a teremtés maga, és ha tudnák akár csak egyetlen ébredés utáni gondolatomat talán tüzes vassal próbálnák meg kiüldözni a "démonokat" a fejemből, a szívemből, az álmaimból, akkor felkoncolnák akár a lelkemet, akár a testemet, ha valaki azt mondaná nekik, vagy csak elhinnék, hogy létezik számomra megváltás...
Egyszerűen csak fárasztó ez a játék, ez az állandó bújócska, az állandó tervezés, és a hátam mögé lesegetés, a maga módján a veled való megszégyenülés ártatlanul felszabadító volt, ezért tudok olyan könnyen nevetni rajta, mintha nem is érezném kínosnak. Kínos ugyan, de nem olyan vészes. Ebbe még nem halhatunk bele. A titkaimba bármikor bele tudnék halni.
Tetszik ez az ártatlanság, ami eszedbe jut, vagy ami talán te magad vagy, ábrándos mosollyal figyellek, ahogy óvatosan megrázom a fejemet. Nem, nem idősebb. Bárcsak idősebb lenne! - gondolhatnám meggondolatlanul, de persze, nem hiszem, hogy a kor nálunk igazán döntő lenne, amíg valaki megfelelő származású, ha nem az, akkor oly mindegy, igen, talán rosszabb is lehetne ez az egész, ha Ted nem csak nem megfelelő származású lenne, hanem sokkal idősebb. De azért így sem egyszerű - Nem, nem az - végül lemondóvá szelidül az ajkaim pillanatnyi felfelé ívelése - Mugliszületésű - nem mindegy most már? Hirtelen mindegynek érzem. Mindegynek mindent és mindenkit, mert mint mostanában oly gyakran, most is azért (is) érzem magam fáradtnak, mert úgy érzem, ezt én nem tudom tovább csinálni.
- Nevetséges, nem? Hogy ilyesmi miatt kell aggódnunk - meglötykölöm a poharam tartalmát, ezúttal nem is nézek rád, valamiért úgy érzem, letétbe helyezhetem nálad ezt a titkot nyugodtan, de mégsem vagyok felkészülve arra, hogy esetleg gyengeségnek gondold a hangomban a keserűséget, hogy arra gondolj, csak én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kiálljak a saját boldogságomért.
De épp ez a baj. Nem vagyok már benne biztos, hogy tudok így boldog lenni. Nem csak a saját életemet, a saját családomat kockáztatom, de Ted életét is, aki mintha úgy érezné, miattam kell belemennie ebbe a keresztes hadjáratba, de én nem vagyok benne biztos, hogy tudom cipelni ezt a keresztet... fáradttá lesz benned a mosolyom, amikor végül rád nézek - Köszönöm, Brutus. De nem.. Azt hiszem, nekem kell eldöntenem, meddig szabad a tűzzel játszani.