'Ó, ha ezt most látná bárki is...' - nézek sóhajtva farkasszemet a Zsebpiszok köz első és vélhetőleg nem utolsó sikátorával, ami koldusokkal, mocsokkal és kosszal, lehányt vagy pedig másmilyen módon eláztatott mozgó plakátokkal, villámként cikázó kövér patkányokkal tarkítva enged bebocsájtást minden kívülállónak, aki valamiért úgy gondolná, hogy ellátogatna erre a cseppet sem kellemes helyre. Sosem hezitáltam úgy ezelőtt semmin, mint most azon, hogy belépjek - e egyáltalán erre a helyre, még akkor is, hogyha odabent az egyik kocsmában egy remek, sőt egyenesen kitűnő üzlet vár, még azon sem, hogyha egy kifejezetten életveszélyes küldetésre bólintottam rá, három másodpercnyi gondolkodás után és még aznap útra is keltem, türelmetlenül várva, hogy mit tudok kihozni belőle és elég ügyes leszek - e ahhoz, hogy túléljem. Persze ezek ellen a nyomorultak ellen egy erősebb széllökés is elég és rögtön visszazuhannak ugyanabba a pozícióba, mint amiben most fetrengenek vagy ülnek a fal mentén, mégis ki tudja, hogy melyiknek van olyan ragályos betegsége vagy esetleg véletlenül felfogott átka, melyet átadhat akár egyetlen érintéssel vagy egy jól irányzott, megvető köpéssel. Alsó ajakamat tanácstalanul harapdálva kapkodom tekintetem összevissza a szűk sikátorban, feltérképezve a helyet újra és újra, amíg azt nem merem mondani, hogy biztonsággal - na jó, csak sikítás nélkül - átkelek sietős léptekkel a látszólag alvó és saját tudatukon kívül lévő emberek kisebb tábora között, miközben sérült kezemen a szürke kötött kesztyűt piszkálom. Nem sokat segít ez a kesztyű az álcázáson, annyit elmondhatok, de legalább kevésbé feltűnő, mintha nem is lenne rajta semmi. Buta Agatha! Hogy lehetett valamit így elrontani? Okosabbnak hittelek!
'Én is magamat.' - kapirgálom tovább a puha anyagot, ám ahogy a többi kesztyű, ez sem tart ki túl sokáig, mert a pengeéles karmok minden egyes mozdulattal felsértik az anyagot, míg végül egy újabb ujjatlan kesztyű gazdája nem leszek. Csodálatos! Számat fintorra húzva emelem magam elé sérült kezemet és húzom le róla az immáron használhatatlan kesztyűt és tömködöm táskám végeláthatatlanul mély, elvarázsolt zsebeinek egyikébe, hogy aztán ismét a kézre nézzek, amit ha nem rejtenék el a külvilág elől, az eddiginél is jobban megbélyegezne a társadalom. Öt ujj. Semmi különös. Öt, hosszú, mocskos barna, szinte már fekete, pengeéles karmokban végződő ujj, melyek kissé megnyúlva, torzan, drótszerű, szürke szőr pihékkel borítva állnak készen arra, hogy megvédjék gazdájukat bármitől, ami fenyegetést jelent. Mintha nem is az én kezem lenne, úgy forgatom magam előtt, mozgatom ujjaimat, nézem őket undorral eltelve, mégis megbabonázva. Bár egészen nagy a valószínűsége annak, hogy ezen a helyen nem elítélnek majd érte, hanem inkább levágnák és eladnák a Borgin és Burkesben, mint eredeti vérfarkas kéz, ami innentől kezdve nem vadászni fog másokra és éhesen elkapdosni mindent, ami él és mozog, hanem ráakaszthatod a kedvenc gyöngysorodat, esetleg pohártartónak is tökéletes lehet, ennek a gondolatnak köszönhetően pedig még inkább vakargatja az állát az ember, hogy akkor most végig a zsebemben tartsa a rossz kezét, vagy jó lesz még önvédelmi felhasználásra.
'Nézzük a jó oldalát, nem a fejem maradt úgy.' - fő a pozitivitás! Mondta; soha senki a családban. Kissé beleborzongva a gondolatba, mely szerint otthon ülhetnék hegyes fülekkel, megnyúlt pofával, több szőrrel az arcomon, mint amennyi maga Dumbledorenak van, indulok el gyors, sietős léptekkel a sikátor túloldalára, ahol nem lélegezhetek fel, nem vár semmi jó és megnyugtató, de legalább kevesebb eséllyel tudnak sarokba szorítani. Kifejezetten kiábrándító látvány lennék és azon még a zacskó sem segítene, Lestrange pedig hiába tudja a nyilvántartásból, hogy nekünk néha több kényszerpihenőre kell mennünk, mint egy átlag alkalmazottnak, kikényszerítené és cseppet sem hatná meg a gondolat, hogy Agatha Greewy rettenetesen néz ki és ez egy túlságosan szép megfogalmazása lett volna annak az állapotnak. Szerintem még jót is szórakozna rajta az orra alatt és a tőle telhető leggusztustalanabb módon tenné még nehezebbé a dolgos mindennapokat. De az is lehet, hogy munkálna benne a félelem, hogy ahogy sétál a folyosón egyszer csak volt feje, nincs feje. Magamban mosolyogva lépnék át az utolsó lábtorlaszon, amikor jobb lábam a levegőben megakad és bokám erőteljes szorítás áldozataként kerül öt mocskos ujj bilincsébe. A mosoly rögvest lelohad az arcomról, szúrós tekintettel nézek a koravén bibircsókos boszorkányra, akinek vigyorgó, vagy inkább vicsorgó szájából rothadó, fekete, hiányos fogsor lát napvilágot, zsíros, csimbókos őszbe forduló fekete haja kócosan ül egy nagy kontyban a feje tetején, de a valamikor tökéletes kontyból már el - el szabadultak a rakoncátlan hajszálak. Mocskos kezénél már csak a körmei mocskosabbak, vetekszik foltos, ősrégi barna, alaktalan ruhájával. És ez a szag! Gyomrom egymás után veti a görcsös bukfenceket, nem tudom, hogy egyáltalán mimen át vegyek levegőt, hogy ne legyek rosszul különösen érzékeny szaglásomnak hála.
'Eltévedtünk, eltévedtünk?' - nyalja meg szürke nyelvével kiszáradt ajkát, ami most már egyetlen ráncos bőrdarabra emlékeztetnek, másik kezében pedig a gyér fényviszonyok mellett is villan valami ezüstös, aminek a folytatását nem kéne megvárni. Sérült kezem mintha magától cselekedne, amikor megragadja a boszorkány torkát és a fal mentén a magasba emeli, agyam pedig zsong, szint már füstölésig tekeri magát, szívem kalapál, már - már szívroham közeli állapotba sodor, amikor arcomban a csontok fájdalmasan reccsennek, roppannak, eltörnek és újra összeállnak, pofám pedig lebandzsító szemeim láttára kezd megnyúlni, akár egy állaté. Rémülten dobom odébb a nőt, nem is törődve azzal, hogy hol landol, kin és min, megsérült - e, vagy megúszta épp bőrrel és remegő kezekkel kapok a pofámhoz, próbálok számolni háromig, de egynél nem jutok tovább és hisztérikusan hörögve véve a levegőket csikorgó egymásutánban próbálom visszanyomni a helyére. Ez nem lehet! Nem maradhatok így!
És nem. Valóban hörög valaki, de nem én, hanem a boszorkány, akit még mindig ujjaim között szorítok és már majd kipréselek belőle minden szuszt. A penge azóta a földre került, gyanítom méreggel lehet átitatva, ha már erről a helyről és a lakosairól beszélünk. Még egy utolsót szorítva a torkán dobom odébb ideiglenes helyére, nem törődve azzal most sem, hogy él - e vagy halott, arcomat sietve tapogatom meg és Merlinnek hála minden a régi maradt. Megkönnyebbülten kiengedve a levegőt tűröm hátra hajamat és vakargatom sérült kezemmel a fejem búbját, hogy mégis mi lehetett az előbbi látomás, ami olyan életszerűnek hatott, hogy minden egyes momentumát elhittem. A Másik lenne? Felerősödött volna? Mondjuk a kezemből kiindulva ezt vehetjük igennek. Sürgősen ki kell rá találni valami megoldást, mielőtt a rémkép valósággá válik. De hogyan...? Gondolataimba mélyedve kerülgetem automatikusan az embereket, oda sem figyelve, hogy ki mellett megyek el, ki bámul meg és ki szól utánam, néha pillantok fel egy pár másodperc erejéig, amikor útbaigazítom saját magam. Patkányfészek, ez lesz az! Milyen találó név egy ilyen helyen, gondolom hatalmas sikernek örvend. A piszkos ablakokon amúgy sem lehetne belátni, de a tulajdonos a rojtos, mocskos, egykor fehér függönnyel még biztosabbra akart menni, hogy a vendégek titkai itt biztonságban lehessenek. Az épület egyetlen nagy fekete és fehér tömörségével áll a többi házba beleolvadva, mégis dőlésszögéből ítélve hamar szeretnék távozni innen, mert nem akarom, hogy rám omoljon ez a nem túl stabil építmény. Hezitálás nélkül lököm be az ajtót és lépek be a gyér, zöldes fénnyel megvilágított helyiségbe, ahol máris szúrós szempárok villannak felém, az ujjak a pálcákra fonódnak és várják a folytatást. Csak semmi pánik, voltam már ennél nagyobb kutyaszorítóban. Sietős léptekkel veszem az irányt az egyik asztal felé, ami koránt sincs eldugva a többi elől, a sötét üzelmeket nyíltan is el lehet itt intézni, persze az, hogy titokban marad - e a dolog attól függ, hogy kit kérdeznek. Asztaltársam egy szikár, igencsak szigorú arcú férfi, aki összekulcsolt kezeit az asztalon pihenteti és egyetlen kurta biccentéssel várja, hogy megrendelését kézhez kapja. Nem kért semmi különöset, csupán jó pénzért egy kis akromantula mérget egy hatalmas üveggel, nem egy fiolányi neki nem elég, ahhoz túlságosan hamar elfogyna, amíg bevégzi a munkáját. Egy - két fiola még nem számít túlságosan illegálisnak, na de literjével kereskedni vele már annak számít. Csúnya, rossz Agatha! Szó nélkül veszem elő táskámból a barna színű, sötét üveget és teszem az asztal közepére, mire villám sebességgel löki elém a semmiből előkerülő barna, aranytól duzzadó erszényt és teszi el az üveget köpenye alá, majd egyetlen bólintás és már csak az ajtó csapódását hallani utána. Ezt már szeretem! Magam felé húzva az erszényt tenném el a táskám mélyére és követném az idegen példáját, amikor egy ismerős szag megcsapja az orromat. Ahhh, mennyire utáltam mindig is! De honnan ismerős? Emlékszem a különféle érzésekre, amik ehhez a szaghoz társultak, legtöbbször keserédes volt és búskomorsággal teli, amikor sosem vagy benne biztos, hogy a boldogságod meddig tarthat még. Neeem, az nem lehet, hiszen ki tudja, hogy ő hol van, lehet már talán nem is él, hiszen a Nagy Úr mellett olyan sokan megfordultak már. Lehet rossz fát tett a tűzre és azóta a föld alatt van, de ha még nem tette meg, akkor a testvérével együtt ott düllesztik a mellkasukat Mellette. Biztos valaki másé, igen. Teljesen biztos és a szagnak hála résnyire kinyílt az ezeknek a szörnyű emlékeknek kialakított jó mély láda fedele és kiszökött rajta valami. Életveszélyes küldetésem jussát a táskámba süllyesztem és kissé hátrafordulva tekintek körbe a kocsmában még mielőtt szélsebesen távoznék. Fel kéne gyújtani azt a ládát. Igen, így kéne tenni.