Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

tartja az égboltozatot EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

tartja az égboltozatot EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

tartja az égboltozatot EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

tartja az égboltozatot EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

tartja az égboltozatot EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

tartja az égboltozatot EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

tartja az égboltozatot EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

tartja az égboltozatot EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

tartja az égboltozatot EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 503 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 503 vendég
A legtöbb felhasználó (531 fő) Hétf. 25 Nov. - 3:14-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Aristides Creekmur

Aristides Creekmur

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Guillaume Gallienne

»
» Hétf. 23 Ápr. - 23:23

Aristides Creekmur

Mert a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet. (Préd 1,18)


Becenév:

-

Kor:

negyvennégy

Származás:

bizonytalan

Lojalitás:

mind Isten kezében vagyunk

Képesség:

életben vagyok

Csoport:

varázsló

Play by:

Guillaume Gallienne

Karakter típus:

keresetlen





Amerikai vagyok, megannyi bevándorlónemzet keveréke. Anyámat a new yorki jótékony nővérek nevelték fel, így aztán én is erős katolikus hitben nőttem fel. Talán miatta, talán azért, mert apai dédapám egy magnix volt, és ezt néhányan tudták is rólunk – az ilyesmit generációkig viseli az ember, mint az eredendő bűnt, nyilvánvalóan ez kovácsolta össze a szüleim házasságát olyan erős szövetséggé –, talán egyébként is így lett volna, a szüleimet mindenesetre nem övezte nagy megbecsülés a varázslóközösségben.
Ezt csak akkor kezdtem el igazán felfogni, amikor az Ilvermornyba kerültem, és sokáig dühös voltam az ambíciótlan, középszerű életük miatt. Mindketten látástól vakulásig dolgoztak, anyám titkárnő volt valamelyik eldugott ügyosztályon a MACUSA-ban, már nem is emlékszem, melyiken, de gyerekkoromban nagyon büszkék voltunk rá, milyen fontos munkája van, apám meg órákat javított egy kis üzletben valahol Brooklynban. Van is tőle egy órám, egyedüli örökség: az a népszerű fajta, amelyik jelzi a közelgő fordulópontokat az életedben. Sajnos évekkel ezelőtt, még mielőtt elhagytam volna az országot, elromlott, és azóta megállt a halálos veszélyben és a nagybeteg között (talán nem is romlott el, mindenesetre így már nem sokat ér). Azért megszokásból magamnál tartom.
Van egy vér szerinti öcsém és egy adoptált húgom, de a nagy korkülönbség miatt soha nem volt igazán szoros a kapcsolatunk. Tennesseeben apai ágról élnek rokonaim, őket nem igazán ismertem. Ennek ellenére úgy emlékszem, egyszerű, de szeretetteljes család voltunk. Néhányszor megpróbáltam kapcsolatba lépni velük, de valójában azt sem tudom, élnek-e még, vagy belerokkantak az általam okozott szégyenbe, aztán mindegy is: valószínűleg soha nem megyek haza.
Voltak nők az életemben, többségüknek sokat köszönhetek, de soha nem nősültem meg. Külső nyomásra eljegyeztem ugyan a legelső lányt, akit még az Ilvermornyban ismertem meg, de a házasságot halogattam, majd a medimágusképzés alatt elhidegültünk (nyilván nem sokat segített, hogy az ispotály nyomorúságát a nővérekkel való kusza viszonyokkal próbáltam enyhíteni), végül néhány év múlva felbontottuk a jegyességet. Azt hiszem, született egy lányom, de a kritikus pillanatban a legalávalóbban viselkedtem a boszorkánnyal, akit teherbe ejtettem, és később hiába kerestem, nem akadtam a nyomára. Lehet, hogy nem tartotta meg. Felnőtt nő lehet már az a magzat, ha megszületett. Néha jólesik elképzelni, hogy így történt.
Mindig könnyebb azt leírni, hogy az ember milyen volt. Vagy legalábbis szétboncolni önmagunkat rétegekre, szerepekre. Mindig óvatos voltam – hogyan is kerültem a Thunderbirdbe? érthetetlen –, nyúlszívű, szorongó fiú, mindig féltettem magam minden kockázattól, sosem merültem el semmiben igazán, sosem voltam valóban jelen a pillanatban. Gyógyítósegédként sosem mondtam ellent a feljebbvalóimnak. Kiégett gyógyító voltam. Megkeseredett, kiábrándult fiatal felnőtt. A túlélés gyanánt választott szenvedélybetegség legalább megtanított élni, merni, szembemenni, felelőtlennek lenni, leszakítani a gyümölcsöt. Hogy azután mi maradt belőlem, az már jó kérdés, le kéne mérni, analizálni az üledéket – árnyéka az összes énemnek, leginkább. Már nem félek, de ez a nyugalom is súlytalan. Néha elviselhetetlenül hiányzik az a mesterséges magabiztosság, az az euforikus arrogancia. De egyedül az – minden más, a pénz, a nők, a kaland vagy pláne a dicsőség, azok nem. Önmagukban ezek nem jelentenek már semmit. Lehet, hogy soha nem is jelentettek. Nem vezeklés a puritánság (már ha ezt lehet annak nevezni, egyesek szerint inkább a toprongyosság a megfelelő kifejezés), nem is keresztény erény, egyszerűen csak az érdeklődés hiánya, biztonságos, kényelmes közömbösség. Már megtapasztaltam mindet, öt év függőség alatt többet éltem, mint amennyit tízezer év alatt lehetett volna. Ha elérted a csúcsot, minden más, ami alatta van, hétköznapi. A részegség is, a gyönyör is. Ingerküszöb alatt marad minden.
Aztán később, tanárként – tanítványaim többsége inkább érdekesnek talált, mintsem jó tanárnak, valamiféle egzotikumnak, és erre részben rá is játszottam. Persze akkor se lehettem volna kevésbé amerikai, ha megpróbáltam volna, a keresetlen közvetlenség, üres, gunyoros optimizmus az anyanyelvem. Ebből építettem fel egy arcot a diákoknak, a kollégáknak, és alatta gyógyulhatott a csontig égett régi önmagam. Azt hiszem, nem is voltam jó tanár, ahhoz túlságosan is kevéssé vonódtam be, mindig csak átmenetnek tekintettem a szovjet éveket. Persze szerettek. Vagy tiszteltek legalábbis. A csípős megjegyzéseim és az orosztudásom hiányosságai elsülhettek volna rosszul is, de aztán úgy döntöttek az átkozott kölykök, hogy szeretni fognak érdemtelenül is. Nem mintha ne végeztem volna úgy a munkámat, ahogyan csak képes voltam rá, de soha nem vettem igazán komolyan. Évekig minden nap úgy keltem fel, hogy ma visszatérek a régi életemhez – ma gyenge leszek, ma újra elkezdek főzni. Néha még most is elcsodálkozom rajta, hogy végül soha nem történt meg. Megfőztem. Kétszer. De nem hajtottam fel a fiolát. Az egyiket eladtam, a másikat elajándékoztam. Erre nincs magyarázatom. Talán Isten.
És Istent is itt találtam meg újra, alighanem, a hivatalos istentelenségben. Valahol persze a kedves mérgem hatásához hasonlít hinni: annak biztos tudata, hogy a véletlenszerű döntések és lehetőségek mögött van koncepció, hogy valaki vezet, hogy egyáltalán létezik cél. Egy hívő neveltetést kapott embernek nehéz tényleg nem hinni, még ha olyan cinikus, racionális alkat is, amilyennek engem tartanak. De a rituálék nélkül csak lappang a hit, és a felépülés alatt hosszú ideig csak mankó volt, csupa öniróniával teli imákat mondtam és röhögtem magamon, de hát végtére is ezért maradt fenn a vallás intézménye, hogy reményt adjon és vigasztaljon, hogy elhitesse, hogy valaki megbocsát a legrosszabbakért, és rákényszerítsen, hogy az ember szép lassan magának is megbocsásson. Néhányunknak kell az ég ígérete, hogy képesek legyünk itt maradni a Földön. Még ha Isten olyan is, mint ahogyan Jób könyvében olvashatjuk: a puszta létezése is vigasz.
Aztán megtaláltam a bizonyítékot rá, hogy létezik.




Dicsőséget forralni

A medimágia a varázslás magasiskolája. Magasztos hivatás. A legnemesebb. És milyen lebilincselő, milyen heroikus is: rontásokat visszafordítani, átokhegeket elsimítani, balesetek sérüléseit rendbehozni, végtagokat visszanöveszteni, mérgek ellenszerét megtalálni... Éveket magolsz végig, aztán egyszer csak ott találod magad, húszéves vagy, sose leszel több, jobb, elevenebb, és ezeket az éveidet arra szánod, hogy ablaktalan kórtermekben lélegzed be a pusztulást napi tizenkét vagy tizenhat órában. Két orrvérzés elállítása között életben próbálsz tartani testeket, amikből minden tudásod ellenére visszafordíthatatlanul kiveszett a mágia, az értelem vagy a szépség. Puszta testeket.
Ezt minden tanítványomnak elmondtam, aki gyógyítónak készült. Nem volt lelkiismeret-furdalásom miatta, tudtam, hogy úgysem hisznek nekem, azt gondolják, náluk máshogyan lesz. És talán valóban máshogy lesz néhányuknál. Én nem voltam a legjobbak között, így aztán a new york-i ispotályba sem vettek fel, délre mentem, a kisebbikbe. Nem, nem voltam a legokosabb vagy a legtehetségesebb varázsló- vagy gyógyítótanonc (a kölykök utálják ezt hallani, mintha őket tanítani csak a legnagyobb elméknek szabadna). Még a legszorgalmasabb sem. Ambíciózus voltam, igaz, és sóvárogtam az elismerésre. Hallgatnom kellett volna a tanáraimra, és megmaradni a bájitalok mellett; bájitalmester azonban lehettem volna bármikor, a záróminősítéseimmel gyógyítóvá válni viszont kihívás volt, nagy dolog. De a tanáraimnak volt igaza. Nem voltam gyógyítónak való. A testektől is a bájitalokhoz menekültem, egy idő után csak ebben volt a vigasz: előrukkolni valamivel, ami valóban gyógyír lesz, felfedezni valamit, ami megőrzi a nevemet.
Harmincegy voltam már, amikor végre kezdtem ráébredni, hogy ez sosem fog megtörténni.

Hírnevet palackba zárni

A bájitallaborunk, persze, nem rendelkezett azzal a felszereltséggel vagy költségvetéssel, ami az igazán nagy horderejű felfedezésekhez szükséges, így reálisan nem igazán számolhattam azzal, hogy például felfedezem a vérfarkaskór ellenszerét. De már több mint tíz éve dolgoztam, és még mindig nem volt mögöttem más, mint néhány általánosan használt gyógyfőzet kicsiszolása és egy közepesen ragyogó kenőcs átokhegekre.
A tudomány persze valójában csak szerencse kérdése. Nem a legnagyobbak neve marad fenn, csak azoké, akik egyúttal jókor is voltak jó hleyen. Tudás, szorgalom, tehetség, igen, de a véletlen könyörülete nélkül hiába dolgozol végig egy életet. Ez benne van a pakliban. Az ember számol vele, elfogadja, beletörődik.
Persze, ha bájitalokkal foglalkozol, a véletlent is megfőzheted. Legalábbis ezt hittem akkor.

Folyékony szerencse

Egy fél életet kényelmesen le lehet élni abból, amibe egy kellően szakképzett bájitalmester által főzött Felix Felicis kerül. Persze, ha az ember kellően szakképzett bájitalmester és van rá fél éve, akkor a szakértelem árát megspórolja: ez még mindig elég egy negyed életre.
Onnantól kezdve, hogy eszembe jutott, a rögeszmémmé vált a gondolat. Elhittem, hogy ez mindent megold. Csak a pénzt kell megszerezni rá, csak meg kell főznöm, és egycsapásra helyre jön minden, értelmet nyer az elvesztegetett életem.
Az első alkalmat sose felejtem el. Ha merengőbe tenném, talán nem is ezüstös volna az emlék szövete, hanem színarany. Az egész napot a laborban töltöttem és dolgoztam, és öt meg nyolc évek kínlódásai végére került pont. Nem jöttem rá a megoldásokra, nem történt áttörés, csak jó helyre nyúltam és jó helyen hibáztam. Három bájital született azon a napon, mint egy tündérmesében, talán mind közül a három legjobb. A szabadalmak jó pénzzel kecsegtettek, ugyanakkor olcsóbbá vált volna egy sokak számára addig megfizethetetlen gyógymód is. Lehet, hogy igaz volt a rögeszme, és minden rendbe jöhetett volna. Ha ott leállok. Ha.
Fél év alatt mindenemet felemésztette, amit addig a magaménak mondhattam, és az anyagi csőd sem volt elég, hogy megállítson, mérgeket főztem a feketepiacra, robbantófőzeteket, tömegpusztító gőzöket, majd ezek vacak hamisítványait, magnixeknek adtam el csodaitalokat, nem volt olyan becstelenség, amire ne vetemedtem volna, hogy újra megfőzhessem. És újra. És újra. És újra.

Dugó alá rejteni a halált

Persze, hogy tudtam, mit csinálok.
A Felix Felicis lerágta a húst a csontjaimról, összezsugorította a májamat, tönkretette a csontvelőmet, lerakódott a tüdőmben, aranyszínű foltokat rajzolt a szemlencsémbe és elrontotta a látásomat, kifacsarta a nemzőképességemet, megpuhította a csontjaimat, elsorvasztotta az izmaimat, ocsmány pörkökkel és nem gyógyuló, aranyló gennyet könnyező sebekkel lettem tele, de mit számított? Az enyém volt a világ.
A harmadik vagy a negyedik alkalom után már nem is érdekeltek igazán a bájitalok. Néha felfedeztem valamit mintegy mellékesen. Az érzés kellett – az érzés, hogy minden rendben van, nem történhet gond, nem léphetek rosszul, bármit megtehetek, és sikerülni fog. A tudat, hogy a lábam előtt hever a világ. Szerencsejátékba kezdtem, utaztam, faltam az életet, ágyba vittem a nőket, akiket sosem mertem volna leszólítani sem, vakmerő és felelőtlen kalandokban volt részem. Ezzel egyidőben iszonyúvá váltak azok a nyomorult, halandó hetek és néha hónapok, amelyek egy-egy adag között teltek el. Még a hatás lecsengésekor jelentkező rebound sem volt annyira rossz, mint a puszta hétköznapok. Ha tehettem volna, mindennap iszom, és voltaképpen mindent megtettem, hogy így legyen. Nem érdekelt, hogy tönkretesz. Az se, ha megöl. És közel jártam ahhoz, hogy megöljön. Sok maradandónak hitt mellékhatás később mérsékelhetőnek bizonyult (hiszen életben vagyok), de évtizedekkel pörgettem előre az órámat, a testem pedig nehéz keresztté vált. Mondanám, hogy nem a fizikai valóm volt az igazi kár, hanem az, hogy a függés a személyiségemet is felfalta, de az igazság az, hogy az voltam igazán, aki akkor voltam, amikor ittam a bájitalt. Előtte, utána: csak ballaszt.
Aztán, ahogy az lenni szokott, elfogyott a folyékony szerencsém – az örökkévalóságnak tűnő fent és lent után végül is csak megtalált a törvény. Hamisítás, illegális kereskedelem, engedélyköteles gyógyfőzetekkel való visszaélés, a magnixvédelmi törvények többszöri megszegése – ezért bizonyára többször is kivégeztek volna, ha elkapnak. De még egyszer utoljára szerencsém volt.

Százfűlé

Aligha van ember, aki ne lenne kíváncsi arra, hogyan nézhet ki a saját hajszálával befejezett főzet, melyet sokan a testi valónk eszenciájának tekintenek. Ahogy emlékszem, engem ez akkoriban, épphogy élet és halál határán, nem különösebben érdekelt, de emlékszem rá: híg volt, átlátszatlanul sötét, keserű, égett kávészagú, és elfogult tettestársam szerint csípett, mint az azték csokoládé.
Ausztrália kényelmesebb száműzetés lett volna. Vagy az Egyesült Királyság. Még Új-Zéland is. De a hidegháború derekán egyetlen hely volt, ahol biztosra vehettem, hogy nem adnak ki a MACUSÁnak. Az amerikai bájitalok, saját találmányaim és megannyi bevált tengerentúli receptúra fizették ki, hogy ott maradhassak (ezzel nyilvánvalóan a hazaárulás bűnével tetéztem a lajstromot, noha az emberség parancsa épp a gyógyítás minden eszközének megosztását követné). Egy évet töltöttem a moszkvai ispotályban, átadtam a tudásom, helyrehoztuk a testemet együttes erővel, amennyire csak lehetséges volt, aztán szélnek eresztettek, a Koldovstoretz meg befogadott. Nem mintha tanárnak alkalmasabb lettem volna, de kényelmesebb volt. Szabadabb, akár. Nekem igazából eddigre már mindegy volt minden. Annyi voltam, amennyi akkor, amikor az ereimben keringett a folyékony szerencse – anélkül semmi. Dobálhatott a szél, amerre csak akart.

Oldat, főzet, forrázat, permet, kenet, kenőcs, por

Idővel aztán elkezdtem felépülni, nem csak testileg, hanem szellemben is. Az emberek többsége képtelen a tartós szenvedésre, engem sem terhel ez az adomány. Egy idő után muszáj volt élvezni a hideget, a paraffingyertyák fényét, a buta tanulmányi célú bájitalrecepteket, a diákjaimat, és főleg a magnixeket, istenem, hogy le tudtak nyűgözni a magnixek és az ő sajátos tudományuk, most már mi is, úgy értem, amerikaiak, egyre inkább nyitunk feléjük, de nincs meg az a nyitott együttélés, amelyre pedig nagyon is szükségünk volna, és amely csak előrevihetne. Ezt a merev és lélektelen egyenlőségesdit is szerettem valahol. Más nyomorát, mások elnyomottságát belélegezni olyan felszabadító fuldoklás, mint az önként vállalt éhezés. Úgy tekintettem a szovjet száműzetésére, mint egy talizmánra. Mintha egy ingyen szabadulsz kártyával a mellzsebemben éltem volna, mintha semmi baj nem érhetne. Onnantól kezdve, hogy nincs már olyan, hogy otthon, akármi lehet otthonos. Én elégedett vagyok. Jobban mondva nem vagyok sem elégedett, sem elégedetlen. Ilyennek képzelem a nirvána állapotát. A nirvána pedig cukorjegyek és elvtársak között is lehetséges.
Vagy itt is, a Szent Mungoban, a varázslati traumák krónikus osztályán, kiürített puszta testek között. Furcsa a megbecsültség, a mérgezések szakértőjének tekintenek, publikálhatom a korábbi évtizedben írt esszéimet, szabadalmaztathatom a soha le nem írt bájitalokat. Furcsa a megbecsültség, még furcsább, hogy mennyire értéktelenné vált időközben. Furcsa a valódi cukor a teában, hiányzik a szacharin, túl sok minden, túl bő, túl szabad. És milyen nevetséges is, hogy folyamatosan azokkal a bájitalokkal vásároljam meg az életemet, amelyek létrehozásáért tönkretettem azt – a régi kollégám, aki elintézte, hogy túlkerüljek a vasfüggönyön, csalódott bennem. Az ispotály megszerezte, ami az ispotályé, de én nyilvánvalóan nem felelek meg a nosztalgia igényeinek.

Amortentia

Csípős télszag, édes verejték, aranyszínű illat, vérzékeny, rézvörös illat, vérszag, a hajlatok és a szűz öl párája, a nehéz szőrtakaró, cigaretta meg a leégett gyertyacsonkok zsírszaga, meg a másnapos ledobott ruháké. A Felix Felicisé. A halhatatlanságé, az örök fiatalságé. Néha előveszem a fiolát, hogy érezhessem. Régen, úgy emlékszem, más illata volt, a nagyváros nehéz szmogja, áporodott kocsmák füstös levegője, a labor, az ispotály fertőtlenítővel terhes, ártalmatlan bomlásszaga, a nővérek kölnije, az Ilvermony folyosói, női tarkók személytelen mámora. A kora nyári szél nehéz pollenjei, amikor az ember teleszívja a felfoghatatlanul ép, ifjú tüdejét. A napfény szaga. Az esőé az aszfalton. Dohos, hideg templombelsőké. Tankönyveké, anyám citromos pitéjéé. De ez is érződik valahol benne. A fiatalság egyszerű, üres illatelegyei. Még otthon volt erről egy értekezésünk egy professzorommal, hogy az Amortentia illata egyre bonyolódik és dúsul, ahogy az ember öregszik, míg már nem is bontható elemeire, csak az elemi boldogság eszenciája marad, aminek az eufóriájába belesajdul minden megvénült zsigerünk.
Pogány dolog ennyire tárgyakba zárni az emlékeket és érzéseket, de Isten szereti a bűnösöket.
Azt mondtam neki, hogy őt is szereti.
Ezt biztosan mondtam. Lehet, hogy ennél többet nem.
Volt annyira otthonszerű, hogy végül mégis hazává legyen az a testbe zárt pici Szovjetúnió. Hogy disszidálni kelljen belőle. És én mentem.




Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Alastor Moody

Alastor Moody

C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3

»
» Kedd 24 Ápr. - 10:55


Gratulálok, elfogadva!

Angina pectoris


Mr. Creekmur,

Mi mind ismerjük önt - ön vagyunk szenvedélyeinkben, ön vagyunk ennek letagadásában, és főleg ön vagyunk a belenyugvó, nosztalgikus mosolyban, mikor erről emlékként beszélünk, nem jelenről. Mintha mentesek lehetnénk az emberségünktől: vagy mintha ezek a történetek mentesek kellene, hogy legyenek tőle. Ismerős távolságtartással kezelünk minden nyomorúságot, ha körbetekint, szinte egyikünk sem küzdött soha anyagi problémákkal, valódi forrásból fakadó öngyűlölettel, gyarlósággal - de önt nem az emeli ki ebből, hogy mások nem olyanok mint ön.
Életútja áthatja a mi értelmünkben vett közelmúltat, magyarázattal szolgál politikai rezdüléseire, azokat az egyén szintjén mutatja be: ha tehetném, kötelezném mindünket az elolvasására, de talán örömmel nyugtázza, hogy ez nem áll hatalmamban, mégis azt gondolom, túl szerény az érdemeire. Írói kvalitásaira, fantáziájára, sorainak egyszerűségére, amelyek hozzánk szólnak. Épp azt teszi általuk, mint amit a színházban annyira óhajtanak: tükröt tart, miközben nem oldódik fel a tükörképben, jelen marad, kiteljesedik. Talán kevés a szókincsem ahhoz, hogy igazán méltó jelzőkkel illessem, csak azt tudom elmondani, mennyire megfogott minden bekezdése - így könnyű megérteni az elvet, ami annak idején megannyi nagy regényt előírt az oktatásban, és amelyek hordozzák ezt a zsigeri élményt, amit az ön karaktere.
Meg kell még említenem, afféle kikacsintásként: sosem gondoltam volna, hogy egyszer lehetőségem lesz éppen önt bírálni, talán visszaadni valamit abból a pontosságból, elismerésből, amelyet én kaptam épp ebben a helyzetben. Kísérletet tettem rá, eredményeimről árulkodjék ön: lehetőleg még végtelen mennyiségű írásában.
A. M.


Foglalók Hírek Kapcsolatkereső Halálfaló lista A Rend
Vissza az elejére Go down

tartja az égboltozatot

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Inaktív, és törölt karakterek-