Kínosnak érzem a csendet, egészen rám telepszik, megül a vállamon, igyekszik lenyomni, ülve tartani. Pedig legszívesebben felállnék, a nyakkendőmet kicsit kibontanám, szorít nagyon, az ingem felső gombját kigombolnám, szinte fojtogat. Szívesen venném le ezeket a fránya mandzsettagombokat a helyéről, mindig is túl soknak találtam őket, értelmetlen butaságnak, és amúgy is, utoljára a temetésén viseltem ezeket a mandzsettákat, csak olyan nagyon váratlanul ért minden, hogy lekapkodni sem volt igazán őket. Váratlanul érkeztem, érzem magamon az egész napos munka fáradtságát, a szemeim kifejezetten karikásak, nem alszom valami jól mostanában, s feszélyez a körénk gyűlő tömet. Ott ül apád, Luciusszal úgy tesznek, mintha fontos megvitatni valójuk lenne, fél füllel pedig ide hallgatnak, a közénk gyűlő csendet hessegetnék már el. Látom anyádon, a szeme a hímzésről mindig ránk csúszik, várakozva, szinte türelmetlenül.
Bosszant ez az egész helyzet, jól lehet te még fiatal vagy, de én már nem vagyok gyermek, nincs szükségem gardedámokra akik minden lépésemet árgus szemekkel figyelik.
Sóhajtok egyet, illedelmesen megkeverem a teát, tejet töltök hozzá, a kanalat pedig kétszer kocogtatom meg a teáscsésze szélén, aztán az alátété mellé helyezem, ujjaimat a csésze fogantyújához nyomom, óvatosan, mindent pontosan úgy, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Kortyolok, ügyelve arra, hogy ne szürcsöljek, de ne is halljon mekkorát nyelek.
Rád simítom a pillantásomat. Fiatal vagy még, egy igazán hamvas barack.
Köhintek kettőt, minden szem ránk szegeződik.
- Megtenné kisasszony, hogy körbevezetne? Szeretném felfrissíteni magamat. -
Olyan borzalmasan kellemetlen, vizet akarok, jól megmosni vele az arcomat, a tarkómat is hideg vízzel locsolni le, a csuklóimat is belenyomni, hátha meghűlök egy kicsit, hátha elszalad az idő mellettünk, s én végre elmehetek.

Ha rajta múlik, talán le is készem az egészet.
Nem szándékosan, igazán, de ha az ember lánya nem tud róla, hogy jelenése van, aligha várhat arra frissen vasalva, hogy a szalonbeli ingaóra elüsse a fél ötöt. Egy helyben ülök, de még mindig olyan, mintha rohannék, még érzem a szelet a copfom alatt a tarkómon, még érzek egy keveset a szabadság ízéből a nyelvemen, de az ilyesmi idebenn olyan gyorsan párolog el, mint a lángra gyújtott alkohol.
Nem azzal van a baj, hogy nem tudom, mit mondjak. Tudom, mit kellene mondanom, rég megtanították, mit kellene mondanom ilyenkor (de még inkább, megtanították, mit _ne_ mondjak, soha, semmilyen körülmények között), kezdhetnénk az időjárással, folytathatnánk a teával, beszélgethetnénk a családodról, a családomról, a következő eseményről a társasági naptárunkból (egyébként ha beledöglenék sem jutna most eszembe, mi lesz az), rengeteg mindennel meg tudnám törni ezt a csendet, ha igazán akarnám, de egyre csak parázslik bennem valamiféle düh, még csak nem is irányodba, de parázslik bennem valamiféle düh, amit egyre csak az táplál, hogy arra gondolok: hogy lehet ezt kibírni? Vajon mit műveltek Narcissával, hogy olyan tökéletesen járja ezeket a lépéseket, és vajon mit művelnek egyszer Bellával, amiért nem? Megint ugyanaz a nóta lesz, mindig ugyanaz a nóta, megragadok valahol kettejük között, csak semmi szélsőség, semmi feltűnő, az ügyetlenkedés még olyasmi, ami bár bosszantó, de bocsánatos bűn.
Egyébként tudnék érdekesebb dolgokat is mondani, vagy kérdezni - például neked is az utolsó pillanatban szóltak, akaratod ellenére hurcoltak ide, itt akarsz lenni egyáltalán, téged is pórázra akarnak kötni, vagy neked már egészen mindegy? De terhes a jelenlétük, mindig az, vagy inkább, mostanában egyre inkább az, elkezdtem látható lenni, elkezdtem érdekes lenni, elkezdett számítani, mit veszek fel, vagy hogy áll a hajam, és vajon tudod, hogy ez a te hibád? Nem teljesen, de azért mégis, ha nem te lennél, lenne valaki más, kerítenének valaki mást, a legrosszabbkor, persze, a lehető legrosszabbkor, mert én most megfulladok, én menni akarok, én...
...a száradt virágcsokorra gondolok az ágyam alatt.
Rád emelem a tekintetemet, még biztos foltokban piroslik az arcom a futástól, meg az ostobán forró teától, és habár nem mutatom, de hálás vagyok az egérútért. Egy hozzám hasonló mindig felismer egy egérutat, udvariasan elmosolyodom, felállok, kifele indulok, anyám majdnem ledobja a hímzését, amikor utánunk szól, és nem tudom pontosan honnan veszem az erőt ahhoz, hogy egy kurta "nem kell ezt, anyám" döféssel a szobában tartsam és csak én menjek ki előtted a szalonból - Erre tessék - nem illik a hölgynek elől mennie, én is tudom, mégsem vagyok előzékeny, hogy legalább kicsit keltsük annak látszatát, mintha te vezetnél engem, nem fordítva, csak egy szolid fekete dió ajtó előtt lassítok - A konyhában leszek - állal billenek a résnyire nyitott jobb oldalsó felé, ahonnan még mindig hibiszkusz tea és lekváros sütemény illata száll, és nem várok az engedélyedre, ahogy hátra sem nézek, hogy vajon most fog visszaráncigálni valaki a szalonra, vagy később, és végül is egérút ez neked is, mert velem jöhetsz majd, vagy visszamehetsz és úgy tehetsz, mint akinek fogalma sincs, hová tűntem.

A szék hangosan nyekeregve csúszik ki alólam, már-már egészen fülsértő ahogy végigcsúszik a parkettán. Anyád szeme felénk ugrik, az én tekintetem meg rá, semmit sem árul el neki a tekintetem, az a jól nevelt férfi vagyok a szemében akinek a családjáról pletykák keringenek. Anyád biztosan tud valamit, ha mást nem, azt biztosan, hogy özvegy vagyok, a feleségem megőrült, legalábbis ez a hír járja. Nem tudom igazán, hogy ezért jönne-e utánunk, vagy inkább miattad, mert félt tőlem, hogy megrontalak aztán meggondolom magamat.
Helyreinted, a szemem végigsimít anyádon megnyugodva. Fellélegzem, a vállam is megrogy ahogyan követlek, bár még mindig ezerszer szívesebben lennék máshol, mint itt nálatok. Hiszen nem is ismerlek benneteket, sohasem törődtem effajta badarságokkal, sohasem kellett kifejezetten úgy tennem, mintha bármi érdekelne ebből a világból, a fényűzésből és a pompából. Csak a látszat számított, de az, hogy a színfalak mögött mi folyik, már senkit sem érdekelt igazán.
Biccentek, s belépek a fekete ajtón, magam mögött becsukom, kattintom a zárat, megtámaszkodom az ajtón, a fejemet finoman nekikoccantom. Nem fogom ezt kibírni. Nekem ezt sohasem kellett végigcsinálnom. Ez nem is én vagyok.
A nyakkendőmhöz nyúlok, rezignáltan kezdem kioldani, előbb egy egészen kicsit, aztán teljesen, még az ingem két felső gombját is kigombolom, a levegő még így is nehezen jut le a tüdőmbe. Úgy érzem hibát követek el, megszégyenítem a volt feleségem emlékét, pedig igazán még semmit sem tettem, még a kezedet sem kellett megkérnem, ez csak amolyan szemle, ahol, mint a jó lovat végigmérhetlek, licitálhatok apádnál, s ha ő kellően megfelelőnek tartja a családi kincstárunk vagyonát, rábólinthat a dologra.
Tiszta vicc ez az egész.
Az arcomat háromszor mosom meg hideg vízzel, s anélkül lépek ki a szobából, hogy megtörölném azt, még a gombot sem gomboltam vissza, a nyakkendőre sem kötöttem egy átkozott csomót sem.
Hezitálok egy pillanatra, a szalon, a konyha és a bejárati ajtó között. Ha mindenféle következmény nélkül választhatnék, akkor elmennék, vissza sem néznék. Nekem nincs szükségem erre. De nem mehetek el, nem hozhatom a családomat ilyen szégyenbe, nem alázhatom meg a tiedet ilyen könnyelmű tettekkel, mert mindennek van következménye. Ahogyan annak is, hogy utánad indulok, óvatosan lököm be a konyha ajtaját, magam mögött csak félig hajtom be, nehogy azt hidd, hogy én illetlenkedni akarok itt veled, megállok, tőled kellő távolságban, s talán azt várhatod, hogy most aztán megnézlek magamnak, mert nincs az asztal, itt állsz előttem, s tulajdonképpen minden jogom meglenne rá, hogy mint valami árut, megnézzem nem vagy-e selejtes. De az igazság az, hogy nem akarom, hogy a tulajdonom legyél, nem vagy te holmi tárgy amit valakinek mindenképpen birtokolnia kell. Ebbe mindketten csak belekényszerültünk.
Éppen ezért csak a szemedbe nézek bele, kutakodom benne, hiszen idegenek vagyunk, fogalmam sincsen hova tehetnélek.
- Sajnálom, hogy ez így alakult, de Mr. Malfoy kifejezetten erősködött, és az édesapja sem ágált, az édesanyja meg egyenesen röpdösött. -
A kezeimet, ide nem illő, suhanc gyerek módjára a talárom zsebébe süllyesztem.
- Illetlenség volt úgy jönnöm, hogy önnek semmit sem hoztam. Bocsássa meg ezt nekem.-

Jó lenne fellélegezni, ahogy elválunk egymástól, mégsem tudok. Még akkor sem, amikor mindkét tenyeremet a hideg, márvány konyhapultra szorítom és manók rebbennek szerteszét odahagyva a munkájukat, mert nem kellene itt lennem, ezért mégsem szólhatnak nekem. Itthon nem tudok soha fellélegezni. Rémeket látok minden sarokban, attól félek, hogy amíg nem vagyok itt, valaki kikaparja a titkaimat a kispárnám huzatából (nincs ott persze semmi, nem szó szerint értem...!), ha sietve visszaszaladok, rögtön azt kérdi, merre jártam, és látja a hazugságokat a szememben. Félek, ugyanakkor néha könnyelműségeken kapom magam, a bolt időt követel magának, egy részt belőlem, amit én önként ajánlottam fel, valahogy mégsem tűnik sosem elégnek, és ha nem vagyok ott, hát az olyan, mintha a létezésem felesleges lenne.
Csak egy sarokba szorított, aprócska állat vagyok, a tápláléklánc aljáról valahonnan, és az otthonomban élő ragadozók bármelyike könnyedén felfalhatna, ha okot szolgáltatnék rá. Mondjuk veled.
Eltűntetek egy szilvát, a magját kihajítom az ablakon, amíg várok rád, és amikor megérkezel, nem egészen olyan vagy, mint amikor magadra csuktad a fekete ajtót, egyfajta szórakozottsággal figyelem meg a vízcseppeket a szempilláidon. Szóval ez a felfrissülés. Megtámasztom a csípőmet a pultnak, ha neked szabad zsebre tenned a kezed, kibontanod a nyakkendődet, bizonyára bocsánatos bűn itt ez is, már amennyire lehet bocsánatos bűn a figyelő tekintetek előli szökés, de hát tisztességes fiatalember vagy, ugye? Vagy remélem, legalább annak hazudtad magad, ahogy illik, ahogy én is azt hazudom, hogy jól nevelt, tisztes házból való lány vagyok, bárki, aki engem vesz feleségül, problémamentes, egyszerű ügyletre számíthat.
Igazán nem tudom, hogy valóban így lesz-e. Bizonyára nem is tudod, miféle kutyaszorító vagy te nekem - ha hozzád mennék, ellenkezés nélkül, talán nyernék egy kis időt magamnak, hogy ne érjen a gyanú árnyéka sem, mégis olyan érzés, mintha ezzel tíz lépést tennék visszafele. Nemet intek a fejemmel, mindent értő árnyékkal az arcomon - Hiszen magát hozta, nem igaz? - kérdezlek furcsa egyenességgel, tudom, illene kerülni ezt a kását, mert így szokás, de legalább nem lánggal tálalom az igazságot, mint ahogy a nővérem tenné.
- Mondja csak, Mr. Hamford, tényleg meg akar nősülni? Ha Lucius és az apám kergették ide, nem hiszem, hogy jogomban állna felróni Önnek, de azért szeretném tudni - apró különbség, tudom én, a nőknek nem kell feltétlenül mindig mindenről tudni, de én szeretném tudni, hogyan fognak dönteni az én életemről azok, akiknek legkevésbé szeretném megadni ezt a jogot.

Mint kutyák ha idegen területre tévednek, úgy méregetjük egymást, próbáljuk felmérni az erőviszonyokat, hogy melyikünk erősebb, hova marjunk ha arról van szó, s habár te ezt úgy gondolhatod, mint egy veszett ügyet, én teljesen reálisnak tartom. Te nem vagy tőlem kevesebb, sőt ha lehet több vagy nálam. Hiszen nem mind a nők miatt bukunk meg? A muglik Bibliájában nem Éva miatt került ki a Paradicsomból Ádám, nem a női ravaszság és vágyakozás volt a férfi sírja mindig is? Te a szememben nem vagy árucikk, nem vagy egy test ami az élvezeteimet szolgálja. Lánynak látlak, fiatalnak, nálam jóval fiatalabbnak, tapasztalatlannak, rossz úton járónak, még csak most kezded el élni az életedet, óvatosan lépkedsz, nem tudhatod hol ingoványos a talaj. Nem illek én hozzád, annyi minden történt meg velem ami veled még nem. Fiatal nő vagy, remélhetőleg tele ambícióval, vággyal és akarattal, talán még nem irtották ki belőled teljesen, talán sikerült valakinek ezt úgy táplálnia, ahogyan én tápláltam a feleségem tüzét.
Hamvas vagy még, minden rezgésed erről árulkodik, nagynak kell tűnnöd, meghunyászkodó, fejet hajtó ebnek, aki a a nagyobb előtt megadja magát, a hátára fekszik, csak ne bántsanak.
Olyannak látlak amilyennek nem kellene: sohasem kellett volna így alakulnia, neked sohasem kellett volna arra a sorsra jutnod, hogy özvegy férfiak kérjék meg a kezdet.
A szememet jobb híján, mert hogy nem hagyhatom hogy ennyi ideig rajtad pihenjen, az nem lenne illendő, s a hosszú szemkontaktus talán zavaró is lehet, tekintve nem is ismersz, végigfuttatom a konyhán, a hideg kőburkolaton, a márvány munkalapon, a tányérok, étkészletek során, a kristálypoharak nyakán.
- Hiszen ön is tudja, hogy magamat nem ajándékozhatom. -
Szinte szórakoztat. Ugyanazokat a köröket futjuk le, amit odabent kellett volna, a szalonban, szorgosan figyelő fülek mellett. Bosszant s mégis szórakoztat. Olyan nagyon fiatal vagy még, olyan kíváncsi.
- Ugyan már kisasszony, Ön biztosan nem buta. -
Illetlenség ilyet mondani, mégis muszáj kimondanom.
- Biztosan hallott ezt-azt. A feleségem, Merlin nyugosztalja, elhagyta ezt a világot. Biztosan tudja mit suttognak. Muszáj megházasodnom. -
Nyelek egy nagyot. Nem tudom kimondani azokat a szavakat, nem tudok úgy tenni, mintha Elisa őrült lett volna, mintha nem a mifajtánk kezén száradna a halála. Ha egyszer úgy hozza az élet, majd beavatlak a részletekbe, de most nem kell tudnod mindezt.
A tekintetem megkeményítem, nem akarom, hogy fogást találj rajtam, hogy aztán kényedre-kedvedre úgy fordítgass ahogyan az neked jól esik.
Lehalkítom a hangomat.
- Ön még mindig azt gondolja, hogy irányíthatunk? Hogy nem egy felsőbbrendű játszmán vagyunk bábuk? -

Bizonyos dolgokról tudom, mit gondoljak - értem én, miért vagy itt, értem én, papírforma szerint minek kellenie történnie, sőt, még azt is tudom, milyen sorrendben és milyen tempóban. De az azért kétségtelenül érdekes, hogy éppen te vagy itt... vagy talán nem is az, hogy éppen te, épp csak valaki, aki hozzád hasonló, vajon sértésnek kellene ezt vennem, Lucius, csak ennyit tudsz és én csak ennnyire vagyok jó? Dühös vagyok, hát persze, hogy dühös vagyok, de tulajdonképpen nincs ebben semmi új, mostanában folyton dühős vagyok, mert én is pontosan tudom, hogy nem irányíthatok. Épp csak evezek, néha eldöntöm jobbra, vagy balra megyek, de amíg itt vagyok, ebben a világban, mindegy merre fordulok, pontosan ugyanoda fogok eljutni.
Persze nem számít igazán az sem, ki vagy te és mit hallottam. Még az sem, hogy talán tényleg csak ennyire vagyok jó, nem vagyok sem a legvadabb, sem a bájosok jogán a legkisebb, én csak én vagyok, és jobb napjaimon azért adtam hálát, mert soha nem tűnt fel a létezésem senkinek, bár mindig tudtam, hogy ennek az áldott állapotnak egyszer vége szakad majd. És most itt vagy.
- Persze, végül is vitathatjuk, mi az ajándék - az ajándék valami haszontalan, valami hivalkodó, és bizonyára van hajadon, akinek a házasság maga ajándék, de biztos neked is eszedbe jut, ahogy mindenkinek eszébe jut, hogy milyen furcsa egy család a miénk, és milyen furcsán intézzük az ilyesmit - a húgomat már elígérték, a nővéremmel csatákat vívnak, én mégis csak most kerülök terítékre. Valami baj azért biztosan van velem, ahogy veled is. Néha csak nem értem a világot - Szóval szeret úgy viselkedni, ahogy elvárják Öntől - mondom semlegesen, nem sértés és nem is elismerés ez, tőlem egyik sem lehet, amikor még én sem döntöttem el, meddig vagy kész elmenni annak érdekében, hogy megfeleljek, vagy legalábbis megfelelni tűnjek, de kétségtelen, hogy ha el is képzeltem ezt a napot, nem pont téged képzeltelek el. Talán kétszer annyi idős még pont nem vagy, mint én, de már elfogyasztottál egy feleséget, míg én csak egy reménytelen szerelmet, ha valaki nekem azt ígérné, ez egy tündérmese lesz, én szkeptikus nevetéssel még fenntartanék egy kockányi reményt, hogy talán mégis, de neked ebben már bizonyára semmi új nincs, és ettől kicsit olyan, mintha engem is meglopnának. Ők ott mind, odakinn.
Némi kevély szomorúsággal mosolygom meg a kérdésedet - Talán azok vagyunk. De azt hiszem, választási lehetőségünk mindig adódik. Ön elvehet feleségül engem, de tulajdonképpen nem kötelezi rá senki, éppenséggel elvehet valaki mást is - a vége persze mindenképp az lesz, hogy megházasodsz, de nem szeretnél legalább választani valamit? Valakit? - És éppenséggel én is megvárhatom, amíg eldönti, de elébe is mehetek a döntésének. Ha azt mondanám, illetlenül viselkedett velem idebenn, talán még hajlanának is arra, hogy ez igazán rossz választás lenne. Ne értsen félre kérem, nem fenyegetőzni akarok. Csak szeretem úgy gondolni, hogy legalább részben felelősek vagyunk a saját sorsunkért - nekem például csak elég lenne kijutni ebből a házból, elejteni a jeleket, hogy tudják, miket művelek mostanában, és máris lelökhetném magamat erről az útról, ahol nem irányítok.

Az életben szinte mindent vitathatunk, a létezésünket, a fogalmakat, a szavakat, a kiejtett mondatokat. Minden vitatható, mégis belenyugszunk abba amit mondanak, úgy hajtunk fejet, mintha a királyi családdal állnánk szemben, szemrebbenés és ellenkezés nélkül, feláldozzuk magunkat egy oltáron, mégsem tudjuk meg soha, hogy az áldozatunk megéri-e. Persze azt mondják megéri, mindig megéri áldozatot hozni a magasztos és jó dolgokért, de ki dönti el, hogy mi a jó, mi alapján választja a magasztost? Mérgező világban élünk, ahol olyanok diktálnak akiknek fogalmuk sincsen az életről: kapzsi és barbár emberek, önmaguk sorsán kívül senkivel sem törődnek, s ennek a világnak, ennek a nyomorult és képmutató világnak vagyunk mi a végtermékei. Mi szerencsétlenek, akiknek a választási lehetőség is korlátozott, akiknek látszólag mindent megengednek, s csak csöndben teszik hozzá, hogy vannak határok, a határok átlépése pedig következményeket vonz. Mosolyogva fenyegetnek, mosolyogva szorítják a kést a nyakunkhoz.
- Inkább úgy mondanám, hogy szeretek úgy viselkedni, hogy mások eszébe se jusson az én házam táján söprögetni. Ha érti mire gondolok. - És egészen biztos vagyok abban, hogy érted, hát hogy ne értenéd? Mindannyian szeretnénk úgy élni ahogyan azt mi elképzeljük, korlátok és határok nélkül, a saját szabályaink alapján. Megvetsz-e amiatt, hogy én ezt mesterként űzöm, hogy az én álcám alá senki aki nem formál rá jogot, jogot amit én adtam, nem tekinthet be, csak egy férfit látnak mély alázattal, hatalmas tisztelettel, szabályok szerinti lépésekkel. Fogalmunk sincsen, hogy ki vagyok igazából, hogy mik történtek velem, hogy milyen álmokat dédelgetek.
- De ha jól gondolom, Ön nagyon jól tudja mire gondolok. Nem gondolja, hogy meglepő, hogy magácskát nem akarják elvenni? Meg ne haragudjon a szemtelenségemért, de Ön mégis csak szép. Rideg, de szép. - Megacélozom a pillantásomat, s a tieddel akarom összefonni.
- De ne aggódjon kisasszony, engem nem érdekel milyen vaj van a füle mögött, mit titkolnak itt maguk itt. Mindannyiunknak vannak titkai. -
Némelyikünknek nehezebbek, mint másoknak. Néhányunknak olyan titkaik vannak amik megmosolyogni valóak, míg másoknak olyanok amitől a szív is összeszorul.
- Hát persze kisasszony. Igaza van. Végül is, ágálhatunk, s ha Önnek én nem vagyok szimpatikus, nem sértődöm, meg, hagyom, hogy pimasznak állítson be, s más kérő jöjjön. Az igazság az, hogy én is választhatnék akárkit. Magasabbat vagy alacsonyabbat, idősebbet vagy fiatalabbat, teljesen mindegy lenne, hiszen a vége ugyan az. A karikagyűrű a magácska és az én kezemen is ott fog fényleni.-
Megengedően billentem félre a fejemet.
- És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne reménykedjen és ne higgyen. Higgyen és reménykedjen, ezek gyönyörű dolgok. De azért mégis csak illene a realitás talaján maradnia. Én elvesztettem már valakit aki túl magasra ugrott. -
Elise nem e világról való volt, nem e világi vágyakat hajszolt, s most nézd meg, kiiktatták, elásták, eltemették s csak egy emlék maradt, annak is meggyalázott.

Ügyesen bevitt találat - még én is ezt gondolom, akkor mit gondolhatsz te? Magáért beszél minden megfogható és megfoghatatlan bűnünk. Talán most még nem tudja senki, velem mi a baj, miért váltok ki belőlük inkább tartózkodást, mint vonzódást, de egyszer... ki tudja, mi lesz egyszer? Szeretném, ha sosem tudnák meg, ugyanakkor vágyom rá, jobban, mint bármire. Csak ez a balsejtelem ne hunyorogna bennem, a balsejtelme annak, hogy semmi sem úgy fog kiderülni, ahogy szeretném, és amikor megtörténik, még nem fogok készenállni. Bemutathatnék - kicsit sem hölgyekhez illően - ennek az egésznek, megelőzhetnék balsejtelmet, elköteleződést, megtehetném, de éppen ez benne az ijesztő, annak egyszerűsége, milyen könnyen elvághatnám magam mindentől, amit ismerek, milyen könnyen elvághatnám magam a családomtól. Olyanok ők, mint végtelenül nehéz horgony. Idekötnek, még akkor is, amikor a szívem egy másik fele menekülne.
Maradok hát se hideg, se meleg, te pedig beérnéd ezzel? Van ebben valami szívfacsaró, nem hagyom, hogy lásd rajtam, milyen rémesen szomorúnak találom nem csak a saját helyzetemet, de a te helyzetedet is, nem kell sajnálnunk egymást, nem kell éreznünk semmit, mindenki azt mondja, pont így kényelmes, épp csak fiatalon olyan nehéz erre vágyni. Még akkor is, ha pontosan tudom, mit jelentene a realitás talaján maradni.
Szerinted én nem szeretnék ilyen egyszerű lenni? Dehogynem szeretnék. Egyszerű és ostoba szeretnék lenni. Szeretném, ha egy szavadat sem érteném. Szeretném, ha zavarba jönnék a kemény pillantásodtól, ami alatt kicsit megrezzen az enyém. De értem, mit mondasz, túlságosan is jól értem, nem vagyok ostoba, és nem jövök zavarba, mert ez igazán nem udvarlás.
- Örülök, hogy legalább egyikünk képes ilyen roppantmód egyszerűen látni a helyzetet - persze az öröm olyan szó, amit ugyancsak erős szarkazmus használni jelen helyzetben. Talán vissza kéne számolnunk, vajon ki fog felbukkanni a résnyire nyitott ajtó túlfelén, vagy meg kéne néznünk, nem hallgatózik-e valaki máris ott?
Furcsa csőbe húztam magunkat, vagy talán csak magamat, mindenképp arra számítottam, nem leszel velem ilyen egyenes, de velem sosem szoktak egyenesek lenni, itt bagatelizállunk, vagy épp lódítunk, de legtöbbször inkább kitérünk a fontos kérdések elől, most pedig olyan ez, mintha fontos kérdést szegeznél nekem, pedig tulajdonképpen nem kérdeztél semmit. Nem hiszem, hogy repedezett, épp csak nem törött szívet így kellene gyógyítani, de üzenetnek nem lenne épp üzenet ez is? Hasadékot érzek a gyomrom táján, nem hagysz kibúvót, hogy a nagyon is komolynak szánt beszélgetéset az utolsó pillanatban komolytalanná tehessem, vészterhesen lóg valami a levegőben, ami bizonyára ott volt eddig is, csak nem akartam tudomást venni róla.
- Ha ez Önnek így megfelel... - akkor ki vagyok én, hogy ellent mondjak, ki vagyok én, hogy kinevessem Lucius Malfoyt, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a szüleim ítéletét? Bizonyára nem vagyok senki. Az égvilágon senki. Én is csak elvesztettem valakit, és még csak el sem mesélhetem senkinek, épp csak én visszakaphatnám, ha nagyon akarnám, de nem tehetem. Nem tehetem ezt vele. Ha nem dédelgetnék lőtt sebet a mellkasomban, eljátszhatnánk ezt másképp, megkérdezhetném, hogy akkor miért épp én?, hogy hazudhass valami kedveset, és bizakodjunk és reménykedjünk együtt. De van valami józanító a keserű igazságunk tényében.
- Szeretné, ha megigazítanám a nyakkendőjét? Így aligha mehet vissza.
Épp csak a józanság nem öli ki az emberből a szomorú kétségbeesést.

Érzem benned, hogy ott ég valami, valami amit mélyre rejtesz, elbújtatsz a világ elől, ott van a keserédes íze a kimondott szavakban, az érdekesen megnyomott örülök-ben, amitől bennem vészharang kondul, hiszen érzem, már éreztem a kócos copfod láttán, hogy valamit rejtegetned kell, talán egy darabot magadból, talán egy hatalmas titkot, lehet, hogy más terhét cipeled, talán sohasem tudom meg, talán egyszer elmondod majd, talán egyszer elnyerhetem a bizalmadat, s te az enyémet, s akkor osztozkodhatunk minden teherben, akkor vállt vállnak vetve menetelhetünk egy cél felé, a tied vagy az enyém felé akkor már nem fog számítani, közös célunk lesz, s ha jól sejtem: túlélni.
- Ha túlbonyolítanánk, is ilyen egyszerűnek kellene lennie. A problémákat meg kell ugrani.-
Mindig is meg kellett és mindig is meg fog kelleni, muszáj, szinte kötelező, vagy maguk alá temetnek, a mélybe rántanak esetleg ránk telepszenek, s mi lenne egyszerűbb, egyszerűbb ennél? A mi helyzetünkben csak egy megoldás van, elhihetni, hogy azok vagyunk akiknek látni akarnak minket, s máris kevesebb figyelem fordul felénk. Hosszú évek tapasztalata, nekem aztán elhiheted. Egyszerűbb és kevésbé veszélyes módja ez az életnek,talán egyszer ki kellene próbálnod. Persze nem ilyen fiatalon, nem ennyire zsengén, amikor még tele vagy érzésekkel, vágyakkal és daccal.
- Azt hiszem, hogyha a világon minden rendben lenne, az embernek akkor sem felelne meg minden, Ön nem így gondolja? - Biccentem félre a fejemet, s most nagyon szeretném, hogy belecsússzunk ebbe a beszélgetésbe, hogy ne kelljen folyton a valóság talaján állnunk, hogy ne kelljen fölösleges köröket rónunk egymás és magunk körül, hanem csak saját magunk lehessünk, hogy lehámozhassunk egy réteget magunkról. Én szeretek beszélgetni, olyan dolgokat vitatni és kutatni amit nem érthetek. Szeretem magamat képtelen helyzetekbe képzelni, arról filozofálgatni, hogy mit tennék akkor. Elise ebben tökéletes partner volt, szerette hallgatni, és szeretett őrültségekkel elkápráztatni. Nem vagyok benne biztos, hogy az én ötleteim kevésbé voltak őrültek, vagy hogy ő kezdte-e el ezt az egészet, de azt tudom, hogy szeretném most ha egy kicsit te lehetnél a saját gondolataiddal, s egy kicsit én az enyémekel. Persze tudom, kényes talaj ez, veszélyes rálépni, nekem itt téged a lábadról kellene levegyelek, s fordítva, nem pedig olyan témákat felcsapva ami hozzád hasonló hölgyeket igencsak untatna.
Sóhajtok. Terelsz, nem is csodálom. A határaidat feszegetem, olyan eszmefuttatásba kergetlek bele amibe könnyen megégetheted magadat. Félsz a tűztől, félj is, mert nagyon éget, felperzsel.
- Igen, azt megköszönném. Sajnálatos módon sohasem tudtam megtanulni ezt a varázslatot. Mindig csomó lesz belőle. -
Vallom be lágyult hangon. Hagyom, hogy számodra kényelmesebb vizekre evezzünk. Közelebb lépek és feléd nyújtom a nyakkendőmet.

Mint a legtöbb ember, valószínűleg én is sokkal jobban értek ahhoz, hogy problémákat kreáljak, mint hogy megoldjam őket. Nem tudom, egy idő után átbillen-e ennek a mérlegnek a nyelve, de ha a szüleim példáján akarnám élni az életemet, akkor be kellene vallanom, hogy ez sosem fog megváltozni. El tudlak képzelni ilyen gyakorlatias embernek (hogy az vagy valóban, vagy te ennek szeretsz mutatkozni, hogy mások ne a házad táján sepergessenek, azt egyelőre honnan is tudhatnám?), aki lecsupaszítja a problémákat, és ahogy Nagy Sándor, inkább átvágod górdiusz csomóját egy karddal, semhogy évtizedekig szenvedj azon, hogyan bogozd ki. Én ezt még kétségtelenül nem tanultam meg.
- Én úgy gondolom, a legtöbb ember van annyira vak a jóságra és van annyira irigy vagy önző, hogy ne legyen képes felismerni, mikor van épp jó dolga - ez nem olyan nehéz felfedezés a korábbival ellentétben, sőt, ha valahol, a mi világunkban hamar megtanulhatja bárki, aki kicsit is fogékony másokra. A legtöbben úgy viseljük a homlokunkon a kiváltságosok pecsétjét, hogy terhesnek érezzük, vagy felhatalmazásnak arra, hogy többet akarjunk, pedig a társadalmunkat elnézve nekünk a "jó", mennyiben van jogunk egyáltalán boldogtalannak lenni? Ha nem érdekelne minket a külvilág, nem számítanának a jelen borzalmai, nem féltenénk saját magunkat, akkor azt mondhatnánk, mi vagyunk hatalmon, miénk a végső szó, nekünk jár a minden, másoknak meg a semmi. Mégsem ismerek senkit, aki igazán boldog lenne mostanság, hát nem vicces? - Szóval bizonyára igaza van - nekem nem fáj meghajtani a derekamat, nekem nem fáj beismerni mások igazát, vagy legalábbis nem annyira, mint Bellának, hogy a szemed láttára gyulladjak meg, én csendben égek, és ha képes maradok uralkodni magamon, egyedül magamat fogom felemészteni. Sosem tudtam elviselni, ha mások égnek meg az én hibáimból- De talán már le is mondott arról, hogy valaha boldog lesz?
Biztosan ez az én legnagyobb hibám, ezt mondanám, meg a kíváncsiságot, hogy túlságosan is kíváncsi vagyok, másokra, a világra, biztos ezért vertek gyökeret bennem a "képtelen", a "véráruló" gondolatok, ezért nem találok már itt kapaszkodókat, ezért látom, hogy így nem lehet sokáig élni, olyanok vagyunk, mint kiállítási tárgyak egy múzeumban, ahova önként vonultunk...
Elveszem a nyakkendődet, rezzenéstelenül közönyös arccal lépek feléd egyet én is, biztos kezekkel gombolom vissza az ingedet és hajtom fel a gallérját, hogy megkössem. Voltaképpen benne van egy ilyen szokásban minden, ami gúzsba köt minket. Semmibe sem kerülne a férfiaknak megkötni azt az istenverte nyakkendőt, semmibe!, mégsem képes rá egyikük sem, mert akkor rá lehet hagyni valamit a nőkre is, ami az ő felségterületük, a ruhák, az öltözködés és az a csekélyke hatalom, amivel irányíthatják ezen a téren a férjeiket. Ezért nincs ebben semmi szokatlan, hogy te, akinek egy ideje már bizonyára senki nem ajánlja ezt fel, képtelen vagy megkötni a nyakkendődet, míg nekem, aki soha senkiét nem kötötte még meg, csak a saját kuzinjáét, játszi könnyedséggel sikerülhet - Még a varázslat sem old meg mindent - mondom megjátszott közönnyel, amikor pont ezt féltjük ennyire a fene-arany vérünkben, nem igaz? A varázslatot, ami mégsem képes megoldani mindent, és nem tehet boldoggá senkit.
Én pedig már a kész nyakkendődre hajtom vissza a gallérodat, amikor feltűnik, mit is tettem pontosan - az állad bal fele alatt, épp a gallér hajtásánál, sárgás-lila csíkban minden bizonnyal az én ujjaim hagytak szilvalé foltot. Bámulok rá, először a saját kezemre, bizony, két ujjam is kékes végű, közéjük morzsolom a fehér anyagot, mintha legalábbis azt fontolgatnám, hogy talán inkább megfojtanom kellett volna téged a nyakkendőddel, de persze, közel sem erről van szó. Megköszörülöm a torkomat - Mondja csak... Önnél van a pálcája?

Elgondolkozom azon amit mondasz, láthatod rajtam ahogyan fontolóra veszem, mintha csak felém nyújtanál egy Minden ízű drazsét, én pedig a számban forgatnám, lassan szopogatnám, kételkedve, félve az ismeretlentől, aztán ahogyan a cukor máza oldódni kezd a számban, s megérzem az ízt, ráharapok, legyen az kellemes vagy kellemetlen.
- Ezt igencsak jól látja kisasszony. A világ tényleg kegyetlen hely, s ha kegyelmes is lenne, előbb vagy utóbb biztosan megkeseredne. De ne is bánkódjon ezen, fölösleges lenne ilyen fiatalon ezen bánkódnia. Inkább tegyen ellene, lássa meg a jót, és ne irigykedjen. Én is hasonlóképpen teszem. -
Vagy legalábbis igyekszem úgy tenni, hogy jó legyek. Az én célom nem a világ megváltása, sohasem volt az, nekem sohasem volt nagyratörő álmom, sohasem akartam vezér lenni, éppen csak annyira volt és van szükségem, hogy a saját életemet megváltsam.
- De ami az egyikünknek jó, az a másikunknak nem feltétlenül az. Nézzük csak meg magunkat. Az Ön családjának felteszem jó lenne, hogyha feleségül venném, Önt elnézve, úgy érzem arra vár, hogy ne tegyek ajánlatot. -
Nem bánt meg a gondolat, még csak sérelmezni sem sérelmezem, úgy hiszem minden jogod meg van arra, hogy arra várj amire egykoron én vártam: igaz szerelemre, mindent felemésztő vágyra.
- De tudja mit kisasszony? Én a döntést az Ön kezébe helyezem, úgy gondolom, ilyenre nem sokszor került sor az életében, most mégis, legyen a saját sorsának a kovácsa. Döntse el maga, hogy méltó vagyok én az ön férjének lenni, vagy valaki másra vár. Minden joga meg van ehhez. -
Hiszek benne, hogy ez így van, s habár csak a mi titkunk maradhat, szeretném hogy tudd, ha hozzám jössz, teljes jogú tag leszel, nem valami tulajdon, amit én kényem-kedvemre irányítok, nem foglak irányítani s a fejed fölött nem fogok döntéseket hozni. Egyszerűen nem tehetem meg, s nem is akarom megtenni. Nőnek születtél, nem szolgának, mi jogon követelem azt, hogy fejet hajts minden akaratom előtt, hogyha én nem hajtok fejet a tieid előtt?
Megrázom a fejemet, halványan elmosolyodom. Félsz, ugye? Félsz attól, hogy sohasem fogadlak majd el, hogy a volt feleségem árnyékában kell majd élned, hogy keserű és boldogtalan életed lesz mellettem. Meg szeretnélek érinteni, a kezem meg is indul, a levegőben megáll, s a márvány pultban kapaszkodik meg. Ez mégis csak illetlen lenne.
- Sohasem mondtam le boldognak lenni, szomorú és keserű élet nincs, csak szomorú és keserű ember. Én nem szeretnék megkeseredetté válni. Nem fogok hazudni Önnek, a gyász mélyen rajta ül a szívemen, még friss minden, egyszer, ha Ön is úgy dönt, hogy végighallgatja, majd elmesélem Önnek. De ne féljen ettől, ha egyáltalán fontolóba jön, én nem fogom magát keserűségbe és szomorúságba fogadni. -
Egyszerűen nem tehetném meg ezt veled, nem lenne igazságos veled szemben, hogy rád kényszerítem a gyászomat. Persze azt sem ígérhetem, hogy elfelejtem a volt feleségemet, hogy elűzöm, mintha csak egy keserű gondolat lett volna.
Felszegem a fejemet ahogy közelebb lépsz, a kezed érintése egészen határozott, de azért érzem benne a tapasztalatlanságot, a finomkodást, a bőrömhöz véletlenül sem érsz hozzá, nem akarsz elcsábítani, lehet hogy tisztában sem vagy ezekkel a dolgokkal, s nekem ettől a gyomrom görcsbe rándul, nem akarlak én megrontani téged, nem akarlak ilyenbe belekényszeríteni. Éppen ezért ez a te döntésed.
Éppen megköszörülném a torkomat, egészen sokáig szöszölsz a gallérommal, de megszólalsz.
A szemem értetlenül siklik rád.
- Természetesen. Önnél nincsen?-

Tényleg fiatal vagyok, de nem igazán érzem magam annak. Melletted talán illene, tudom, hogy több év van köztünk, mint ami egyesek szerint talán illendő, de még nem is megbotránkoztató, de valahogy nem tudom igazán átérezni, tulajdonképpen van benned valami kölyök-, vagy kiskutya-szerű, talán csak a rakoncátlan hajad tehet róla, mert máss igazán nem ad okot nekem arra, hogy ezt gondoljam, valahogy mégsem tudlak öregnek látni, még akkor sem, amikor képes vagy felhívni a figyelmemet arra, mit kellene kezdenem a saját fiatalságommal. Én látom a jót, és úgy irigykedem - irigylek másokat, amiért nem cipelik ezt az átkozott pecsétet, amiért szabadon szerethetnek, de persze, közben ez ma azt is jelenti, hogy szabadon meg is halhatnak, és tudom, milyen önző vagyok. De ha nem akarnék dolgokat, nem tudom, képes lennék-e még maradni.
Értetlen meglepettséggé leszek, ezzel az arcomon nézek rád, felfoghatatlannak tűnik, amit mondasz, igazság szerint nem is tudom, hogy el kellene-e hinnem, mert mégis ki hallott még ilyet? Ha anyámon múlna, még mindig ő választaná ki reggelente a ruhámat (szerencsére mindig voltak dolgok, melyekben azonnal a sarkamra tudtam állni), apámnak szerintem fogalma sincsen arról, hogy van saját véleményem dolgokról, te pedig ismeretlenül is azt akarod, hogy én döntsem el kettőnk jövőjét? Ostobaság vagy bátorság-e ez, ugyanaz a kettő, vagy tőlem reméled a feloldozást? Egészen megzavar a lehetőségek tárháza, kicsikét talán meg is ijeszt, de nem annyira, hogy ne próbáljam meg gyakorolni a hatalmat, amit úgy tűnik, mintha a kezembe adnál. Máshogy sosem tudom meg, vajon csak blöfföltél-e, ha pedig nem, akkor bolond lennék nem választani - Biztos benne...? - kérdezek vissza, rád nézek, igazán rád nézek, mintha csak átverős rejtvény lennél, amibe biztosan most fogok belebukni - De ha biztos benne, remélem, nem most várja az ítéletét - játéknak tűnik, de valójában nem az, könnyű lenne zsigerből elutasítani téged, talán meg is tenném, ha nem adsz a kezembe ilyesmit, amitől valahogy muszáj lesz megbarátkoznom annak gondolatával, hogy talán még tudnálak is tisztelni, nem pedig pusztán fogvatartómmá fogadni.
- Szívesen végighallgatnám - momdom talán az iméntiektől felhős hangon, a zavarom velem marad, pedig épp az imént fogadtam meg, hogy nem hozhatsz zavarba, hiszen ez nem egy udvarlás. Mégis hirtelen zavarban vagyok, még az ingedet is tönkreteszem, vagy legalábbis, pillanatnyilag tönkreteszem, semmi komoly, amit ne hozhatna rendre egy okos háztartási bűbáj - Nem, é-én... - egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom. Ott hagytam volna? Olyan sietősen távoztam, hogy hazarohanjak, még az is lehet, hogy elhagytam a pálcámat, legalábbis sehogysem jut eszembe, hol lehet, az biztos, hogy nélküle jöttem le a szalonba, és csak a rutinban reménykedhetek, hogy ott van, ahol lenni szokott, az öltözködőszekrény szélén - ...odafenn hagytam. És attól tartok, hogy összekentem az ingét - végül csak elengedem a gallérodat, a szemed elé tartom a jobbom szilvafoltos mutató és középujját, most viszont már gyereknek érzem magam, kicsinek, ostobának, ugyanakkor valahogy hirtelen nevethetnékem is támad. Kivel történne ilyesmi, ha nem velem? A nevetés megnyirbálja a számat, és alig tudom lenyelni.

Látom, hogy igazam van, hogy a tekezedbe sohasem adtak még ilyen nehéz döntést, hogy sohasem kellett azon vacilálnod mit válassz, hisze valaki mindig csak kiválasztotta helyetted, még akkor is hogyha hagyták neked, úgy tűnjön, mintha a te döntésed lenne. Most mégis csak azt kapod amit reméltél, mintha te lennél a saját életed írója, mintha ez a döntés elvezethetne valahova máshova, de végtére is, nem az lesz a vége, hogy valaki felesége leszel? Nem akarlak lelombozni ezzel, rád hagyom inkább az egészet, érezd csak azt, hogy a kimondott szavaidnak, úgy, mint az enyémnek már súlya van. Érezned kell, hogy a felelősség a te kezedbe is belesimul, hiába hárítanád másra.
- Semmiben sem lehetnék ennél biztosabb. -
Jelentem ki határozottan, állva megriadó pillantásodat. Olyan vagy, mint egy őzsuta, aki veszélyt észlel, s még nem tudja, hogy jobbra vagy balra szaladjon, még csak a fejét emelte fel a legelésből, s mozdulatlanul áll.
- Természetesen gondolkodjon rajta, de arra kérem ne túl sokat, akkor talán túl gondolja, s az egész bonyolultnak fog tűnni, pedig roppant egyszerű. -
Hiszen csak két opció közül választhatsz, hozzám jössz, vagy más asszonya leszel. A döntés maga nem könnyű, nem ismersz engem, s valószínűleg a kérőidről sem tudsz semmit. Zsákbamacska vagyok neked, hiszen honnan tudhatnád, hogy nem én öltem meg a feleségemet, vagy a feleségem nem miattam ölte meg magát? Persze én is így érzek, ugyan olyan zsákbamacska vagy nekem te is, ki tudja mit rejtegetsz, milyen titkaid vannak. Ismeretle vagy számomra, egy fiatal lány akinek a tekintete is retteg. Biztosan kellemetlen lehet neked ez az egész, legalább annyira, mint nekem.
Komoran bólintok. Nem tudom eldönteni, hogy az illendőség vagy a kíváncsiság beszél belőled, de akárhogy is legyen, egyszer majd tényleg beavatlak, akkor ha úgy döntesz, hogy az én feleségem leszel mad leülünk a kúriámba. talán majd csak a házasság után, mindenki más füle nélkül, ketten. Kizárólag ketten. Akkor talán majd megnyílhatok neked, beavathatlak a titkokba, miközben azon retteghetek vajon milyen is vagy igazából. Felnyomsz, megsajnálsz, elmenekülsz?
Zavarod láttán halványan elmosolyodom. A régi önmagamra emlékeztetsz, akkortájt soha semmiben nem voltam biztos Elise-n kívül.
- Semmi baj, megesik. Megtenné, hogy..? -
Közbe a zsebembe nyúlok, kitapintom a varázspálcámat, és nemes egyszerűséggel feléd nyújtom, mintha ez annyira természetes lenne, mint reggeli előtt fogat mosni.
Rád mosolygok, bátorítóan, de most én magam sem tudom mire bátorítalak, hogy vedd el, vagy hogy nevess nyugodtan.
Újra megemelem az államat, várom, hogy ügyes mozdulatokkal rendbe hozd a galibát.
- Azért legyen óvatos, a végén még ma este fürdenem sem kell! -
Oldanám a közénk feszülő kellemetlen érzést, feloldanálak, közvetlenebbé tennélek.

Attól tartok nem tudom elhinni neked, hogy ez az egész valóban egyszerű, mindegy milyen könnyedén biztosítasz erről nem is egyszer, de tulajdonképpen kétszer. Semmi egyszerű nincs ebben, mert semmi egyszerű nincs az emberekben. A szüleimen kívül tulajdonképpen nem ismerek senkit, akinek a viselkedését matematikai pontossággal ki tudnám számítani. Még a saját testvéreim is meghökkentenek néha, mindenki más pedig? Mindenki másról butaság lenne azt állítanom, hogy tudom, miképp jár az agyuk.
Tedről is azt hittem, hogy pontosan tudom, mit fog tenni, aztán mégsem volt igazam, hiba csúszott valahol a számításaimba, és nem azt kaptam, amiben annyira reménykedtem. Pedig Tedet szerettem. Talán még mindig szeretem, és még tőle sem azt kaptam, amiben reménykedtem, téged pedig nem hogy nem szeretlek, de nem is ismerlek. Mi alapján kéne döntenem akkor úgy mégis? Rémes szempontnak tűnik azon rágódni, hogy sokkal rosszabbul is járhatnék, ha csak azért bíznám rád az életem, mert félek, de hát ha igent mondok, nem pont ezért fogok igent mondani? Borzasztó dolog félelemre építeni nem csak egy házasságot, de egy életet is, valahogy mégis olyan, hogy a félelem, az óvatosok félelme most már egészen beleitta magát a bőrömbe, mindig ott van, annyira, hogy talán már más tőle a színem és talán már többen észreveszik, mert nem tudok folyton megingathatatlannak tűnik. Épp elég nehéz erősnek mutatkozni azok előtt, akik előtt fontos, hogy ne mutassam a gyengeség legkisebb jelét sem, nem tudok örökké feddhetetlen lenni… furcsának tartom, hogy te látszólag nem félsz, nem tartasz attól, én milyen vagyok, vagy mit titkolok, pedig ejthetnék foltod a becsületeden és tehetnélek nyomorúságosabbá. Egyik sem a célom, de mégis – egy rossz lépés, és öntudatlan hiba és már meg is tettem, anélkül, hogy akartam volna.
Van valami csodálatraméltó ebben, ha őszinte, akkor mindenképp, de ha nem, voltaképpen játéknak még akkor is szép.
- Rendben. Ígérem, hogy nem fogom az illőnél tovább várakoztatni – ez egy könnyű ígéretnek tűnik, de tudom, hogy nem az, hiába ismerem az illő sorrendjét és idejét ezeknek a dolgoknak, lehetetlenségnek tűnik, amit kérsz tőlem, ugyanakkor szánt szándékom megfelelni a kérésnek és a saját ígéretemnek is. Nem húzhatjuk ezt örökké. De azért mégis csak, egy találkozás vajmi kevés, és úgyis tudjuk, nem ez lesz itt a vége.
Szilvafoltos ingben mégsem lehet egészen komoly beszélgetéseket folytatni.
Nincs ebben valójában semmi természetes, abban, ahogy felém nyújtod a pálcád, épp csak megkönnyebbülök attól, hogy nem vagy haragos, de más pálcájával varázsolni kellemetlen dolog, és egyébként rémesen könnyen félre is sikerülhet, olybá tűnik most azonban, nincs más választásunk, ennek pedig többszörösen én vagyok az oka. Kényszerűségből veszem hát el a pálcát, mégsem kívánhatom tőled, hogy így mutatkozz, és én sem bánom, ha első és talán nem utolsó hibám ilyen nyilvánvalóan napvilágra kerül, és milyen különös, hogy egy aprócska, igazán ártatlan hiba olyan igazán nem ártatlan tetteket von maga után, hogy a pálcáddal a kezemben álljak előtted. Egészen olyan ez, mintha legalábbis megfognám a kezed, összefonnám az ujjaink, vagy közelebb állnék hozzád, mint azt az illendőség megengedi. Tiltakozik is a gyomrom, görcsbe rándul megint, pedig jól ismerem a bűbájt, a lehető legmegfelelőbb bűbájt, fára mászó lányoknak, és olykor a térképről lesétáló lányoknak fontos, hogy tudjanak nyomokat eltüntetni, legalábbis fizikai nyomokat. Halk sóhajjal, koncentráló hunyorgással támasztom meg a pálcádat a gallérodon, és mormolom el azt az egy szót, és ezer szerencse, hogy sok ezerszer hajtottam ezt végre, igazán csúfos lenne, ha még ebbe is belebuknék, de a varázslat régi ismerősként formálódik a számon, és épp csak egy kis szokatlan bizsergéssel jár az egész, nem lázad fel ellenem a pálcád sem.
Nehezen leplezem, hogy megkönnyebbülök, de valahogy összeszedem magam egy mosolyra, amivel visszanyújthatom neked a pálcád, két tenyeremre fektetve, miközben eszembe jut, hogy nekem is meg kell mosnom a kezemet, csak a biztonság kedvéért - Parancsoljon. Nyoma sincs.

Köszönet képen rád mosolygom, egészen tele bizalommal, mintha olyan nagyon evidens dolog lenne, hogy a saját sorsomat is a kezedbe nyomtam, pedig te igazán nem is kérted, sőt kicsit talán úgy hathat ez az egész, mintha a felelősséget hárítanám rád, pedig szó sincs erről, inkább csak azt szeretném, hogy talán először az életedben, de dönthess a saját sorsodról, nekem szinte teljesen mindegy, hogyan döntesz: nem ítélhetlek meg ennyi idő után, s hiába tartalak szimpatikusnak és alázatosnak, nem ismerlek és mást sem ismerek igazán, csak a felszínt tudom megkapirgálni, ahhoz, hogy ilyen fontos döntést az ember meg tudjon hozni idő kell, sok együtt töltött idő, hogy megismerhessük a másikat. Ennek nem így kellene történnie, de ha már így történik, döntsd el te, hogy kivel élnéd le életed hátralévő részét.
Most ígérgethetnék fűt-fát neked, hogy jó férjed leszek, bennem majd megbízhatsz, élheted a saját életedet, de honnan is tudhatnád, hogy elhiheted-e nekem? Honnan lehetsz biztos abban, hogy nem csak lekenyerezni akarlak?
Bizalmat ültetek beléd, hagyom, hogy a pálcámért nyúlj, hogy a végét egészen a torkomnak nyomd, és még csak a szememet sem hunyom le félelmemben, a gyomromba nem költözik kellemetlen görcs, nyugodt vagyok, a mennyezeten bámulom a hirtelen fehér falat, ami egy kicsit vakítja a szememet. Milyen makulátlan, nincsen rajta egy kósza repedés sem, nincsen koszfolt, vagy bármi ami jelezhetné a mulandó emberi életet. Minden pompás és fényes, mintha a házban nem egyszerű emberek élnének, hanem kiváltságos, fennkölt népek. Engem ez a fajta hatalom mindig is megrémisztet, sohasem tudtam, hogy mit is gondoljak róla igazán, csak azt tudtam, hogy félek tőle, rettegek attól, hogy én is egy ilyen fennkölt és anyagias senkivé válok.
- Köszönöm. -
Húzom vissza a pálcámat, s süllyesztem bele a zsebembe, majd hátrább lépek egyet, mégse legünk egymáshoz olyan nagyon közel.

Ha ilyen egyszerűen el lehetne tüntetni mindig a kellemetlen dolgokat, talán egyszerűbb lenne az élete mindenkinek. Talán te eltüntetnél engem, én pedig téged, és ha mindezt egyszerre tennénk, egyikünknek sem fájna a feje semmi miatt, soha, de soha többet.
De nekem most elég gyakran fog fájni a fejem, mondjuk eddig is gyakran fájt, kerestem az utamat, azt, amelyik helyesebb a másiknál, nem pedig azt, amelyik könnyebb, de aztán megbolygattam valamit, amit nem kellett volna, ennek eredményeképp pedig itt vagy te. Biztosan nem mondta senki, hogy ez az én hibám, bár talán önmagában a létezésem indukálja, hogy egyszer valaki, mint most te, itt legyen ebben a szerepkörben, én viszont nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy én cincáltam meg az alvó oroszlán bajszát és én sürgettem meg a saját végzetemet. Végül is talán mindegy. A végzetet azért hívják végzetnek, mert egyszer mindenképpen utolér. Ezzel együtt a dolgok, a dolgaim, kicsit kizökkennek a megszokott kerékvágásból, kicsikét eltorzul a kép, kicsikét elvesztem az egyensúlyomat, most megint alkalmazkodni kell, és én ügyesen alkalmazkodom, legalábbis, amikor akarok.
Hogy akarok-e? Merlinre, kérdezzen már egyszer valaki valami könnyűt...!
- Készen áll? - kérdezem aztán, ahogy ellépsz tőlem, én próbálok természetesen elfordulni tőled, hogy a csapot megnyitva megdörgölhessem az ujjbegyeim, majd megtörölhessem a kezem egy konyharuhában, s csak egy pillantással nyugtázom a válaszodat a vállam felett.
- A teánkat még bizonyára meg kell innunk. És talán meg kellene beszélnünk, mikor találkozunk legközelebb - folytatom aztán, és talán közben már nyitod nekem a konyhaajtót, hát akkor legyünk csak gyakorlatiasak, tegyünk úgy, mintha tényleg egyszerű lenne minden, és varázsütésre, talán a harmadik találkánkra?, én majd meg tudom neked adni a választ az igazából el sem hangzott kérdésedre.

Olyan ez, mintha ezer éve házasok lennénk, egy kicsit legalább is, állunk egy konyhában, akár a mi konyhánk is lehetne, olyan dolgot művelünk ami teljesen természetes: te megkötötted a nyakkendőmet, mert én mint férfi képtelen vagyok rá, pedig ezerszer mutatták már meg a varázslatot, ezerszer próbáltam, de mindig csomó lett a vége, te pedig a kezedet mosod, megtörlöd a konyharuhába, s olyan természetesen teszed vissza az anyagot a helyére, mint ahogy egy átlagos hétköznapon tennéd, miután megfőzted a vacsorát. Kár, hogy a mi világunkban és a mi életünkben egészen kicsi arra az esély, hogy te vacsorát főzz nekem, a manókra agynád, örködnél felettük, de aztán az is lehet, hogy meglepetés lennél, ott sürögnél és forognál körülöttük.
Aztán, mint a jó házasok, az olyan fajták akiknél a lángoló szerelem szeretetté csitult, kellemes beszélgetésbe kezdünk, teára indulunk, hiszen a vendégeink odakint várnak. Lehetnénk ezek mi azt hiszem, ha egy kicsit megerőltetnénk magunkat, ha mernék önmagunk lenni egymás mellett ilyen életünk is lehetne akár. Egészen hétköznapi.
- Ön készen áll? -
Válasz helyet inkább visszakérdezek, előhúzom mélyről az udvarló énemet, te jó ég, hogy az mennyire régen volt! Kinyitom neked a konyha ajtaját, megvárom, hogy kilépj rajta, s aztán a karomat nyújtom feléd, kicsit talán izgatottan, bár jól lehet sejtem, hogy belém karolsz.
- A tea, hát persze. Azt hiszem az árgus szemeknek is eleget kell tennünk, az édesanyja mindjárt utánunk indul, nem-e valami megbocsáthatatlant teszek-e Önnel. -
Kuncogok föl.
- Azt hiszem el kellene vinnem Önt valahova. Bocsásson meg, de régen vittem hölgyeket randevúra, alig emlékszem már arra, hogy mi a szokás. -
És én amúgy sem a szokás szerint jártam el, ráncolom a homlokomat.
- Azt hiszem illetlenség lenne megkérnem, hogy Ön válasszon, s ha jól emlékszem nem illik olyan helyre vinnem ahol sokat kell sétálnia, így gondolom nem érdekli Önt semmiféle kiállítás vagy Magizoo, de azt hiszem vacsorára vinnem is illetlenség lenne, túl későn érnénk a végére. Illetlenség ide vagy oda, hova menne a legszívesebben? -
Én odamennék, ahol egy kicsit te te lehetsz én meg én.

Elfojtok egy sóhajt - Amennyire lehet - felelem valami magától értetődéssel, ugyanezzel a magától értetődéssel fogadom el a felém nyújtott karodat is, és hagyom, hogy épp csak annyira siessünk, amennyire te sietni szeretnél. Gondolkodhatnék azon, hogy milyen érzés ez, hogy meg tudnám-e szokni, de az a baj, hogy az ember tulajdonképpen bármit meg tud szokni. Jót, rosszat egyaránt, amit viszont én nem tudok megszokni, az a sok sületlenség, ami el szokott hangzani ebben a házban, vérárulókról és méltatlanokról, meg arról, aki magát Sötét Nagyúrnak nevezi, ezt nem tudom megszokni. De talán számomra már nincs visszaút - hiába költöztetnél magadhoz, engem már érzékennyé tettek ezekre a dolgokra, és most már nem tudok csak úgy, ölbe tett kézzel várni, és szinte meg is sajnállak, hogy nem tudod, mit kísérsz ilyen magától értetődően.
- Nahát, máris kiismerte őt - jegyzem meg, és megengedem magamnak, hogy érezhetően szarkasztikus legyek, mintha nem ilyenek lennének a hajadon leányok anyái minden háztartásban, mintha legalábbis egy kaptafára készülnének, és te ezt ne tudnád pontosan. Megrémít, hogy válhatnék ilyenné - ezerszer megfogadtam már, hogy sosem fogok, és ha valaha is lesznek gyermekeim, sosem fogom ezt tenni velük. Sosem.
Megfontolhatnám alaposan a kérdésedre adandó válaszomat, de azt hiszem, ebben a játékban egyáltalán nem vagyok olyan ügyes, mint ami elvárható lenne. Engem nem érdekel, hova vehetném fel a legelőnyösebb ruhát, vagy melyik az a napszak, amikor legcsinosabbnak mutatnak a fények - Szívesen mennék a tengerpartra. Talán egy piknik? De sétálni is nagyon szeretek - vajon meglep ez a hamari egyenesség? Nem is gondolkodom, olyan magától értetődő lesz hirtelen ez is, hogy az már szinte ijesztő, de persze, mindig is rajongtam a tengerért, talán azért, mert túl messze lakunk tőle, és az iskola is fenn volt a hegyekben, ahonnan nem látni el a sziklákig, a forrongó hullámokig, melyek mindig annyira magukkal ragadtak. Ilyen nyugtalannak éreztem magam mindig is, de változékonynak, mint a dagály és az apály, ez a furcsa röghöz kötöttség, de állandó változás - Szeretem a múzeumokat is. Vagy az állatokat - apró rebbenéssel megvonom a vállamat, igazából nincsenek elvárásaim, nem fogunk tudni igazán elbújni és igazán elszabadulni sem, igazából nem a helyzetben bízom, sem a választásodban, valami másban bízom most már, egy egészen kicsikét legalábbis biztosan, még akkor is, ha talán majd csalódást okozol - De biztosan valami... megfelelőt választ majd.
Talán túl sok lenne, ha még ezt a döntést is csak úgy magamnak követelném, anélkül, hogy egyáltalán hagynék neked teret mozogni, ugyanakkor közben elárultam neked magamról négy dolgot is, és ha majd választasz, talán tudni fogok valamit rólad én is. De bizonyára nem most, amikor kénytelenek vagyunk megtorpanni a szalon ajtaja előtt, én legalábbis egy pillanatra visszahúzom magunkat, jól hallhatóan szusszanok. Talán meg sem érdemled, amit mondani fogok neked, mégis úgy érzem, helyes lenne kimondani.
- Örülök, hogy beszélgettünk ma, Mr. Hamford.
Akár igaz volt, akár nem, legalább egy kis ideig úgy éreztem, hogy nem kell minden lélegzetvételemmel hazudnom. Neked és a világnak. De most le kell nyomnunk a kilincset.