Nerissa Breckenridge

Rövid idézet ide

Rissa


16


mugliszármazású


semleges


Sárkánykór


Mardekár


Magdelana Zalejska


saját

Anyám meghalt azért, hogy megszülethessek. Apám meg szülészorvos, így pechére pont a kezei között. Boldog napnak kellett volna lennie, de mikor beütött valami gikszer, és jött a választás pillanata, az árnyékot vetett a boldogság forrására. Egyke vagyok? Nem, hisz van még három testvérem, de... egyikük se olyan, mint én. Muglik. Az apám is mugli. Az anyám is az volt. Fogalmuk sincs, hogy van egy másik világ ezen felül, vagyis hát... most már van. Apám bolond. Az agya csődöt mondott, minden épp esze elhagyta. Ma már iszik csupán, meg legózik, meg beszél egy fakó képhez. Engem nem akar látni, nem bír. A testvéreim félnek tőlem, rejtegetnek. A rokonok mit sem tudnak erről, sem a tragédiáról, ami miatt egy lakókocsiba kényszerültek, míg én élvezem a kastély nyújtotta kényelmeket. Tragédiaként fogják fel a bátyám arcát, amit a lángok tettek olyan ocsmánnyá. A tátongó telket, ahol odáig a házunk állt. Félnek tőlem, nem értenek meg és nem is akarnak. Én meg hazamenni nem akarok.

Nem beszélek. Szinte senkivel. Félek magamtól. Meg az indulatoktól, a hevességtől. Másoktól. A tekintetektől. Már nincsenek. Már senki nem lát. Szeretem az árnyékot, ott bujkálok és figyelek. És Kasheda is. A fekete macskám, akinek a tekintetébe költözött az összes sötétség, ami bennünk van. Figyelek. Látok mindent. Látlak téged is. Minden lépésed nyomon követem, hogy aztán hasznot húzva belőle, kiteregessek valakinek. Nincsenek titkok. Azt hiszed tudsz olyat tenni, amit senki nem lát. Tévedsz. Látlak. Arra pedig már rég rájöttem, hogy az információ az, ami jó kereskedelmi alap. Rideg vagyok. Ha valaki a közelembe is merészkedik, azt elmarom. Nem akarom, hogy ismerjenek, nem akarom, hogy megismerjenek. Dumbledore ismer. Dumbledore tudja. Azt is tudja, mit tettem. Azt is tudja, miért tettem, és már ez is több a kelleténél. Az utolsó pad... az ablak felől. Mióta itt vagyok, mindig oda kúszok be. Nem mintha bárki is észrevenné. Sokszor még a professzorok is elfelejtik ottlétem, pedig jeges, kifürkészhetetlen tekintetem mindig rájuk szegeződik. Bájital. Imádom őket. Kotyvasztani is, hát még kipróbálni. A nagyteremben. Lehet, most épp a te italodba, vagy épp ételedbe csempésztem bele. Sose tudhatod. Nem vagy óvatos. Nem is érzékeled a veszélyt magad körül, pedig az árnyékban meglappang valami, nem... nem veszélyesebb a Nagyúrnál, nem veszélyesebb a Mardekárosnál, aki a pálcáját szegezi rád. Nem is fog bántani, viszont minden apró lépésed követi, hogy ott tegyen keresztbe, ahol csak tud, hogy ott szúrjon hátba, ahol senki nem mer... hogy elégedettség érzettel eltelve nézze végig a szenvedésed, mert nehogy már csak neki legyen rossz. Ugye? Ugye, hogy nem akarsz egy ilyen barátot?

 A születésemmel el is rángattam valakit az élők sorából. Én felsírtam, a gép pedig sípolt. Egyenletesen, hosszan. Könnyek voltak, a férfi, aki a kezében tartott zokogott. De talán ő se tudta, hogy miért... hisz kapott valakit, de azt, aki az életét jelentette elvesztette. Rá is nyomta a bélyeget.
Akkor tartott utoljára a kezében, mikor hazavitt. Rám se nézett többet. A testvéreim. Ők neveltek. Ők etettek és ők fürdettek. Ők meséltek nekem harcosokról, hercegnőkről, vámpírokról és boszorkányokról. Kicsiként elaludtam, idősebb koromban meg csomó kérdésem volt. Aztán már nem kellett mesélni. Olvastam. Rengeteget. Rajzoltam... mindenhová. A falakra, a földre... volt, hogy papírra is. Nem tetszett nekik, nekem igen. Más megközelítésből láttam azokat a tündérmeséket. Sose a hercegnő akartam lenni, az az erőltetett tökéletesség... az a tévhit, hogy ha jó vagy, megkaphatsz mindent... Sose voltam jó, mégis mindig megvolt mindenem. Ha nem kaptam meg, elvettem. Ha nem adták oda, addig gyötörtem őket, míg oda nem adták. Poént űztem abból, hogy mikor aludtam a fülükbe susogtam, rettenetes dolgokat... mintha anya lennék. Félni kezdtek. Kaptam egy babát... Szerettem. Az borult lángokba először, amint tizenegy lettem. a varázserőm megmutatkozott, de valami más is. Nem tudtam, mi van, senki se tudta, mi lelt. Ördögnek hittek, pedig egy se volt vallásos. Apám alacsony ingerküszöbe már tényleg nem bírta elviselni ezt. Üvölteni kezdett velem, hosszú évek sérelmeit vágta a fejemhez. Átkozott. Azt mondta, hogy én öltem meg anyát, hogy biztos benne, hogy én tettem. Lehet, igaza van.
Én is üvöltettem... akkor először, egyetlen egyszer.. és akkor jött ki hang utoljára a számból.
A ház leégett. Minden lángba borult, és én imádtam mindennek a közepén lenni. Néztem, hallgattam a fabútorok reccsenését, a kiáltásokat, a jajveszékeléseket, a fohászkodást Istenhez, azt, hogy az én hibám. A zaklatott kérdéseket, a menekülést, a lángok csóváit.... Aztán sötét lett.
Fehér ágyon ébredtem. Fehér szobában. Vakított a fény, utáltam. Egy nő hajolt fölém. Kedves volt, az arcom is megsimogatta és azt mondta, most már jó helyen vagyok.
Hittem neki. Angyalnak hittem, pedig tudtam, hogy azok nem léteznek. Nem ott, ahol én is vagyok. Ők se mernének a közelembe jönni. Szent Mungó. Mindenhol ezt olvastam, meg hát, hogy Varázsnyavaja- és Ragálykúráló Ispotály. Fogalmam se volt, mit jelentenek a szavak. Arról se volt fogalmam, hol vagyok. Arról meg végképp nem, hogy mit keresek itt.
Aztán megjelent. Mint valami mikulás, a kéményből jött elő. Zsák sehol, csak zöld lángcsóvák. Jobban tetszettek, mint holmi puttony. Bemutatkozott. Meg se mozdultam. De nem is féltem.
És hirtelen megint megtöltött a világosság. Minden a helyére került. Boszorkány vagyok. Nem az első, nem is az utolsó. Azt mondta, sokan vannak ilyenek. De hozzám hasonlóból még sincsenek. Itt is fekete bárány vagyok. Ő különlegesnek nevezett, de én nem hiszek neki, nem vagyok különleges, egy szörnyeteg vagyok, akinek minden lépését pusztulás kíséri. Aki nem ért máshoz, csak hogy miként tegyen tönkre életeket, hogy keserítse meg mások napjait. Hogy hagyja valakin a soha el nem tűnő bélyegét. Hisz megtettem. Devon arca máig ocsmány. A lángok tönkretették. A lángok az enyémek. Szeretném hinni, hogy a világ összes lángja az enyém, de tudom, hogy nem. Hallottam, hogy nem vagyok egyedül, mégse vigasztal a tudat. Az jól esik, hogy másnak se jó. Az is jól esik, hogy Devonnak se. Nem vagyok jó ember. Sose voltam... és soha nem is leszek az.