Anwyn Crouch

Hogy össze nem rogy a szobánk alatta.
Hogy össze nem rogy menten aki hallja.

madame


40


aranyvér


crouch


mély levegő, tartsd a szádat


mágiahasználó


kate winslet


mindhárom

Volt egy anyám, aki nem szült fiút, és egy apám, aki ki nem állhatta az anyámat. Volt egyszer a gyermekkor, amire boldogan emlékszem vissza mindennek dacára, és erősen gyanítom, hogy az agyam cselesen felülírta a legtöbb kellemetlen fordulatot valami jóra, valami vidámra, ahol nem galleonok csörögnek a sötétben, és nem házimanók esnek hasra a lépcsőfordulóban, apám cipőtalpának illusztris nyomával a hátukon. Egy húgom született, és meghalt, gyermekágyban, minden méltóságot mellőzve, és ezzel kigyomlálta anyánk maradék józan eszét is.

De Ő. Ő a jelen, minden mozdulatban, az asztalkendőbe fojtott sóhajtásban, Ő a jelen, minden levelével, amit egykor a meztelen hátamon fogalmazott, és minden intésével, amitől azt hihettem, jól szórakozik. Ő a jelen, a fullasztó valóság, a bőrömmel és minden zsigeremmel egy, még ennyi év után is, és sokkal jobban, minden egyes nap – mintha élnem sem lenne érdemes, ha nem pillant rám a kávéja fölött reggelente, és nem simul a keze a vállamra, mikor lefekvéshez készülődve kibontom a hajamat, hogy abban a percben, mielőtt leoltanánk a villanyt, még egyszer megpróbáljak pár szót váltani Vele a fiunkról. A lélekről, amit ajándékba kaptunk, a testről, ami bennem növekedett, és ami mégis oly hihetetlenül idegen.

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Egy árva dalt. Azt veregeti folyton, és megbicsaklik elefántcsont ujja a fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre, és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, mert szállni tudna, szállni és röpülni, de visszahúzza újra ezer emlék. Ezt zongorázta kisleány-korában, s mikor apuskával egymást szerették. Ezt próbálgatta, amikor születtem, és megtanulta, elfeledte csendben. Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek. Egy szürke dalban egy szent, szürke élet. Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, hogy össze nem rogy menten, aki hallja. E dalban az ő ifjusága halt el, s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő. Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer, és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

Most leoltom a villanyt, kínzó éberséggel állok fel a fésülködőasztal mellől, amit egykor bájosan antiknak neveztem, ma már inkább ormótlannak látom, ahogy a szobában trónol, mint ebben a házban valahogy minden tárgy, előkelőségük pora a életemre ül, már végig sem kell húznom rajtuk az ujjamat, hogy ellenőrizzem. Ő még nincs itt, sokáig dolgozik, és elképzelem, ahogy az íróasztala mögött rágyújt, elképzelem az arcát, amit mostanra jobban ismerek a sajátomnál, megkönnyebbült sóhaj bukik ki belőlem, mert még nincs itt, így azt gondolhatok, amit akarok, a kisfiamról, például, talán írnom kéne neki, talán zaklatnom kéne, míg el nem fogadja a süteményt, és megsimogatnom a haját, mint régen, amikor még annyira igyekeztem őt szeretni, az apja helyett, a világ helyett, amikor még nem kételkedtem abban, hogy valóban én hoztam-e a világra. Hiszen olyan más, olyan idegen, mintha mindig acélt próbálnék fenni, holott a kezem porcelánra emlékszik, a fogatlan vigyorára, és a hosszadalmas hüppögésére, mikor kikapott – máig érzem azt a maró elégedettséget a gyomromban, mert én lehettem a hőse, és undorodtam magamtól, undorodom még ma is, mert hiába pátyolgattam, hiába kényeztettem, ha csak kikerültünk a Férfi pillantása alól – ma már egy szóra sem vagyok érdemes. Csupa fűrészporízű igen, anyám vagyok a szájában, kötelességtudó, unott tekintet, az apjára sosem mert így nézni, de hát az tett is róla, magamra kell húznom a takarót, mert hideg rázza a bőrömet, ahogy eszembe jut, milyen válogatott eszközökkel vívta ki a fiú tiszteletét.

A ház nyöszörög körülöttem, nyög az előkelőség porától, ami olykor engem is fulladással fenyeget, csak a szolgák csoszogását hallom, és hirtelen ismét érzem, mintha vágy lenne, nehezen azonosítható, de mégis, mégis – talán ez a vágy, időről időre fellángol, és ilyenkor hosszú ölelésekre gondolok, valamire, bármire, ami a fülembe suttogja, nem vagy magányos, ne félj, és talán ez a vágy zenél, ismerve minden billentyűt, mikor órákig a földszinti szalonban ücsörgök, a zongora mögött – az egyetlen hely a világon, ahol fekete és fehér ilyen kellemesen megfér egymás mellett.
Amíg Őt várom, nem kelek fel, fejben összeállítom a menüt a díszvacsorára, amit tizenhét nap múlva adunk, és hosszú sétára indulok a gardróbomban, talán az a sötétkék dísztalár megfelelő lenne, ha nem viseltem volna hozzá hasonlót legutóbb Minchum beiktatási ünnepségén, de a feketék közül mégse választhatok, kivéve, persze, ha addig haláleset rázza meg Angliát, abban az esetben más szín aligha lesz elfogadható. A menü kacsa lesz, az illik majd az alkalomhoz. Hallgatom az óra kattogását, egy ajtó csapódik odalent, és elfojtok egy újabb sóhajt, ahogy a kezem lassan megindul a takaró alatt.

Gratulálok, elfogadva!

Alea iacta est.

Mrs. Crouch,

Azt gondoltam, milyen egyszerű ugyanazt a három szempontot mindig ízesen egymás mögé tálalni: mint mindig, most is kiváló a pb választása, az előtörténtében kivetnivalót - mivel nem is kerestem, hát mondja meg! - nem találtam, és az általános trendnek megfelelően elmondom, nagyon tetszett a nem hagyományos családleírása - de rá kellett jönnöm, ebben is van művészet.. Nem is tartanám fel bokros teendői között: az utánam következők sokkal jobban ismerik önt.
A. M.


Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend