Kéremnebuktassonmeg

Olyan felkészült vagyok, mint még a világtörténelemben soha, senki - kirántom a képzelt kardom a hüvelyéből, és úgy sétálok be a dékán elé, mintha párbajozni készülnénk. Ó, ősi istenek a Valhallában, adjatok most nekem erőt, tekintsetek le másnapos fiatokra.. ne hagyjátok, hogy ilyen látványosan buktassák meg, áldjátok meg kardom, erősítsétek meg karom, mert már azt se nagyon merném megmondani anyámnak, hogy nem Szent Brútusz könyvelői szakán tanulok, hát még azt, hogy megvágtak félévkor térmágiából.
Tegnap este még olyan jó ötletnek tűnt meginni azt a korsó sört - aztán a másodikat, meg a harmadikat, lekísérni néhány felessel, hogy ne féljen odalent, végül is egyetemista vagyok, vagy mi, vége a takarodónak, vége az idióta egyenruhának, és ugyan azt hittem, vége Kapisztrán meztelenül felülésezéseinek, de úgy tűnik, vannak örökzöldek az ember életében. Anyámék sírtak örömükben, mert egész tűrhető jegyeim lettek, aztán sírtak, mert felvettek a szóban forgó, de kevésbé létező intézménybe, végül sírtak, amikor elköltöztem otthonról. Akkor nem sírtak, amikor az első hétvégén hazamentem a szennyessel, akkor meg már főleg nem, mikor megpendítettem, hogy lehet, hogy inkább kviddicssztár leszek, nem annyira könyvelő, vagy ügyvéd, vagy nőgyógyász, és nem akarom elképzelni, milyen reakciót váltana ki belőlük, ha bevallanám, hogy egy egész aprót szépítettem a helyzetemen. A helyzetem egyébként egynegyed fejjel alacsonyabb, mint én - direkt megnéztem, hogyne néztem volna, ki ne nézné meg ezt az alakot, pont úgy fest, mint valami zombis sorozat főgonosza, csak a fél szeme még a helyén van. Rajtam, sajnos.
Tudom, ahelyett, hogy egy utolsó utáni esélyt bőgök ki magamnak - kérem, tanár úr, mit úr, főméltóság, én készültem, csak a körülmények áldozata vagyok, tessék nekem elhinni, hogy a lakótársam elszívta a beadandómat - inkább komolyan is vehettem volna a térmágiát, de olyan bohókás címe van, azt hittem, lesz min kipihennem péntekenként a csütörtököket. Drake dékán viszont rosszabb bármelyik fejfájásnál vagy tulajdonképpen bárminél, ami ezzel az állapottal jár, és ahogy megállok előtte, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy a cuki nézésem és a feltételezett idézőjeles kompetenciám nem áll egyenes arányban a türelmével. Ha nem villantok neki - és Kapisztrán javaslata ellenére ezt most nem szó szerint kell érteni - akkor bizony elbúcsúzhatok az elégségesemtől.
- Tanár úr, kérem, én készültem. Egy egészen parádés megoldással készültem: át fogok helyezni egy diákot egy másik épületből ide, maga elé. Ön elé. Elnézést, tanár úr, kicsit ideges vagyok, de ígérem, jó leszek, én készültem. Sokat készültem. - meg nagyon ki is, de hogy fel, azt csak az istenek tudják a Valhallában. Olyan messzemenőkig kétségbe vagyok esve, hogy csekély életem minden vallásosságát latolgatva kezdek neki a kör felrajzolásához, nagyon koncentrálok Morc ábrázatára, és imádkozom. Imádkozom, mint a világtörténelemben még senki, lehetőleg mindenkinek egy kicsit, mert sosem lehet tudni. - Tetszik tudni, mikor készültem és sok könyvet elolvastam a témában, akkor bukkantam rá erre a dologra. Rítusra, ha úgy tetszik. Ősi viking metódus, ennek segítségével voltak képesek egész seregeket olyan gyorsasággal mozgatni. Mármint egyik pontból a másikba. És közben énekeltek Freyának, de azt ígérem, kihagyom, tanár úr, tetszik tudni, anyám szerint olyan hangom van, hogy az minősített károkozás esete. Anyám humoros teremtés, tanár úr, tetszik tudni. Nna, akkor kezdem, tessék vigyázni.
Vajon működött már ez a módszer valaha akárkinek? Tény, a kötet szerint, amin kényelmesen lehet aludni, megtartja a söröskorsót is, lehetséges, de csak sanda lábjegyzetben adta rá áldását, nem kizárt, hogy most itt mindjárt magunkra borítom a szentséges kurva Valhallát Freyástul, de ha megadja rá az átmenőt, felőlem a Jóisten is lejöhet az összes szentjeivel, hogy bulit csapjunk ennek örömére Buddhával és a japán kamikkal. Minden lehetséges, csak akarni kell és bátran nekimenni. Hölgyeim, és tisztelt tanár úr, Aidan Chaol Lynch ím, megidézi hölgyismerősét...
EBBEN A SZAKRAMENTUMBAN! - és összecsapom a tenyerem.

maradd a nehéz utat
sötét álom mindet hord

Ez a játék arról szól, amire nem számítok. Voltak ugyan rossz tapasztalataim az életem szereplőivel, sokat jelentettek és cserbenhagytak vagy összetörtek - ebben az értelemben sajnos nem vagyok olyan törhetetlen, mint néhány éve még hittem magam - vagy csak nem váltak azzá, amit annyira akartam pedig. De keserűvé, melankólikussá nem váltam ettől, irreálisan sötétnek nem látom a világot. De ez nem jelenti azt, hogy semmit sem változtatott rajtam.
Legyen szkeptikus vagy realista a gondolat, de ilyenkor nem számítok arra, hogy valaki tényleg elkapjon. Nézzük az ő szemükkel:
Egy fiatal, de vadidegen lány ül a Tower Bridge korlátján, szinte szemez a Temzével a mélyben, hívja hát az, ha senki más nem. Milyen szükségtelen elpocséklása egy életnek, ami előtt annyi minden állhatna, valaki menjen oda, állítsa meg, csak szóljon hozzá, kezdjen beszélgetni, foglalkozni vele, ennyivel megmenthetné.
Valaki, nem én, én csak egy járókelő szemtanúja vagyok, vannak itt mások is, akik elérnék, mielőtt levetné magát, valaki legyszi legyen a nap hőse helyettem.
Ez az, amire számítok, és ami fogadni merek - nem, tényleg, itt egy galleon rá, tessék! Mitöbb, egy jó Herbertz zsebkés, és nálam ez olyan érték, amivel nem dobálózok csak akárhogy - mindenkinek a fejében megfordul, aki elég érett érteni amit lát. Még ha nem is egészen arra készülök én magam.
Merem állítani, hogy sokaknak eszébe jut a bizalomjáték, ahol hanyattdőlsz, hogy a mögötted álló elkapjon, amikor pontosan úgy tárom szét a karjaimat. Igazából tudom is, hogy volt, akinek eszébe jutott. Kerekedett egy-két érdekes beszélgetés már a játékomból, ahol én hanyattesve fekszek a járdán, a járókelő ott guggol a fejemnél, volt már aki bevallotta, valóban eszébe jutott. Persze nem elkapni még dőltömben. Csak a kiterült énemhez jönnek oda beszélgetni, amikor eloszlott a veszély, mert mégsem előre dőltem, hanem hanyatt, ahol a járda csak egy méterre volt alattam, és lejjebb úgyse esek.
Nem azt mondom, hogy egy okos játék ez. A sorsot kísértem, kihívom keringőre, felkérem párbajra, hergelem, hogy történjen valami érdekesebbé a szürkébb hétköznapoknál. Nem számítok arra, hogy most el fognak kapni, ahogy előreszegem a fejem, mert csakazértse fejelem járdán a tarkómat, de meghagyom a lehetőségüket arra, hogy mégis meglepjenek, ahogy hátraejtem a súlypontomat, és dőlök.
Mert ez a játék arról szól, amire nem számítok.

tartalom nyomás alatt
ne tegye ki magas hőmérséklet, vákum, ütődés, folyadékba merítés, dezintegráció, reintegráció, hiperálom, megszégyenítés, bánat, vagy durva szavak hatásának

Nos, hoppanálásra valóban nem számítok. Főleg, hogy nem szándékos részemről.
Illetve... a hoppanálás olyan, mint ha egy gumicsövön húznának át. Elég jól ismerem, úgyhog feltűnik a különbség. Névleg: a gumicsövet még velem együtt kétszeresére nyújtják, kötnek rajta két különböző méretű gordiuszi csomót, aztán átmángorolják egy hengerlőn, vagy fordítva. Illetve: és aztán fordítva, még áthengerlik egy mángorlón is. A valószínűtlenség-hajtómű mellékhatásai is kellemesebbek lehetnek, kérdezzük csak a cserép muskátlit.
-Áááo- nyögöm meg állapítva, vagy izé, ahogy padlót fogok végre. Csakis ettől az élménytől, az esés része ellen gyönyörűségesen-okosan van egy párnázó bűbáj a dzsekim hátába bűvölve - olyan, mint a seprűk nyelén, hogy egy hosszabb út vagy egy kviddicsmeccs ne törje fel a pi...pacsmezőt, és még kényelmesen is üldögélhess rajta. - Tudom, mit csinálok, kérem, ebben annyit eshetek hanyatt vígan, amennyit jól esik. Na de ez az anomál mizéria... Ez meggyötört.
-ghuy'cha'- ejtem vissza a jelek szerint tényleg padlóra a fejem, és pislogok fel a rám lepislogókra. Egy fiú összetett tenyerekkel, vagy imádkozik, vagy tapsolt és meglepetésében úgymaradt, és egy férfi, akiről ezzel a fejével meg nem mondom én, hogy inkább a tapsolásba akar mindjárt beszállni, vagy melyikünk fejét állítani ki egy akváriumban, de olyan átható tekintettel méreget mindkettőnket, hogy a csontjaimban érzem.
Inkább el is kezdek szétnézni, hogy hol is vagyok, mert sehol, ahol terveztem volna. Nem Kansasban többé, bár ott eddig se voltam, viszont ugyanannyira Tower Bridge, amennyire Kansas. Több így egyből nem derül ki a hollétemről, mint hogy beltér, talán iroda lehet, viszont annál inkább körül vagyok firkálva.
Izé, mivan? Rendesen körül vagyok rajzolva valami varázskörgyanús mintával, ami kiadósan elindítja a gondolataimat. Mint hogy egész véletlenül egész szándékos volt, hogy itt kössek ki, csak nem az én oldalamról. Folytatva ilyenekkel, mint hogy a jóöreg tiszapálcám most sürgősen a kezem ügyében kéne legyen, meg hogy nem bízok annyira ebben a körben itt körülöttem. Talán hadonászni mégsem lenne a legjobb ötlet, ezért csak az utóbbi kivitelezése mellett döntök pozitívat, és le is gördülök a hátamról, hogy fel is pattanjak, és a körből ki. Kiemelkedhetnék belőle horrorfilmes ominózusan is, de kicsit elvesz a hatásából, ha úgy föléjük tornyosulok, hogy csak bámulhatnak. Lefele a minimum egy fejjel alacsonyabb termetemre.
Gyorsan ki is hátrálok inkább a körből, és összefont karokkal veszek példát a férfiról a jelenlévők méregetése terén. Eközben a takarásban lévő kezemmel diszkréten babrálva a dzsekim alatt lapuló mini biciklipumpával, ami történetesen csak burkolata önmagának, belülről pumpa helyett mugligyanútlan pálcatokként szolgál.
-Naszóval, mivankérem? Mielőtt eszembe jutna megfeltételezni, hogy épp elrabolva lennék.

Megkeverem az előttem lévő bögrében lévő teát, és néhány másodpercre elveszek az italból felszálló gőzben. Kétszázhetven milliliter forró víz, egy teáskanál teafű a kertből, hetvennégy másodpercig főzve négyszázhatvan kelvin hőfokon a direkt erre a célra elbűvölt szamovárban, hozzá ötven milliliter kecsketej szintén a birtokról, másfél kanál nádcukor és fél kanál juharszirup. Tíz éve iszok így szinte minden teát- számomra ezen a területen ez a tökéletességhez legközelebbi állapot, és bármit változtatok rajta, már nem lesz jobb, hiába kísérletezek. Persze, nem hagyok fel a további kutatással ezen a téren sem- a tökéletesség kutatásának lényege, hogy soha nem találjuk meg.
Hátradőlök a székben, és felnézek a szorongó diákra, aki talán egy lépéssel közelebb hozza az általam leginkább kutatott tudományágat a tökéletességhez. Nem fűzök hozzá kifejezetten sok reményt, ő azok közé a diákok közé tartozik, akik inkább állomásnak, mint célnak látják a Sweetwoods Akadémiát. Nincs ezzel semmi baj természetesen, az egyetem soha nem arról szólt, hogy kiadjuk egy díszes dokumentumot.
Kissé felvonom a szemöldököm, miközben néhányszor aprót koppintok az asztal aljára festett iskolai címerre, élesítve az irodámat védő hoppanálás-gátló bűbájokat. Amennyiben tényleg képes behozni ide egy másik diákot ezek ellenére, és nem találok zsupsz-kulcsot nála, a kísérlet valóban kifejezetten lenyűgöző eredményeket hozott. Különösen akkor nagy a felfedezés, ha valahogy akarata ellenére hoz ide valakit, de amennyire tudom, ezt lehetetlen előzetes felkészülés nélkül megtenni, úgyhogy valóban érdekel, hogy Mr. Lynch mit hozott össze. Talán helyet is kínálok neki az ösztöndíjasaim között, ha a kutatása valóban érdekes. Belekortyolok a teámba, amikor elhallgat, megízlelem a keserédes folyadékot, azután teljes figyelmem a vizsgának szentelem.
- Kezdheti, Mr. Lynch.- érdeklődve figyelem a vizsgát, igyekszem pontosan megjegyezni minden kézmozdulatot, minden varázsigét, és persze azt is, hogy mit rajzolt fel pontosan Mr. Lynch. Ismerős a rituálé, egy a nem működők közül, amiket gyorsan félretettem, a leírás és Freya neve is köthető hozzá, de amennyire tudom, nem működik. Nem is működhet, anélkül biztosan nem, hogy a másik oldalon szilárd portált hoznánk létre- legalábbis ha Schulwitz Hatodik Törvénye igaz. Gondolkoztam már sokszor rajta, hogy ezt a részt lehet talán pótolni másfajta katalizátorokkal- például a napszak, a hely, az idő befolyásolhatja ezt, létrehozhatja a másik oldal portálját. Egyszer elkezdtem a számításokat, de túl megbízhatatlannak találtam ezt a módszert, és különben sem igazán van gyakorlati haszna, ha csak olyanokat lehet áthozni, akik abban a pillanatban akarják azt.
Felvonom a szemöldököm, ahogy a lány megjelenik a kör közepén, és a viselkedése alapján nem csak azért lepődött meg, mert hirtelen átrántották őt ide. A ruházata és a meglepettsége elárulja, hogy mégsem teljesen a saját akaratából került ide, ami lenyűgöző, ugyanakkor nem tudom, hogy miért visel mugli ruházatot. Az Akadémia területén nem igazán láttam még senkit, aki így öltözött fel. Maga a lány sem ismerős, és úgy tűnik, hogy ő sem igazán tudja, hogy mi történik.
- Biztos, hogy őt akarta áthozni ide, Mr. Lynch?- vetek egy pillantást a lány kézmozdulatára, aki valószínűleg a pálcájáért nyúl, és bár a sajátom is a kezem ügyében maradt, nem teszek hirtelen mozdulatot. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez az egész kísérlet teljesen félresikerült, de nem teszek semmi elhamarkodottat, csak a lány felé pillantok. Lassan, nyugodtan beszélek, miközben a szemébe nézek. - Ha helyes a feltételezésem, ön nem a Sweetwoods Akadémia diákja, igaz?

Rövidke életem során sok kurva nagy okosságot sajátítottam el, illetve ismertem fel: az első, hogy ha tök nagy hülyeséget csináltál, és épp készülnek rád bizonyítani, tagadj, amíg lehet. Tagadj, amíg tudsz, sőt, még azon túl is, mert a következetesség szép erény, és basszameg, nem akarok megbukni, még akkor sem, ha a leghalványabb fogalmam sincs, mi a francot művelek itt.
- Ööö igen. Határozottan. - végül is nem mondtam nevet, még magával Morcival sem közöltem, hogy ő ma valószínűleg nem üli végig a dupla fogalmamsincsmiazistenrejár, de azt a három órát. Az első jelöltem maga Kapisztrán volt, de nem tudom, mit szólna a dékán, ha tök meztelenül felbukkanna előtte, mert akármit is állít Kap, nem mindenki örül úgy ennek a lehetőségnek, mint ő örülne saját magának. Én meg közben igyekszem olyan nagyon határozottan állítani, hogy a kísérletem tökéletesen sikerült, hogy zsebre is vágom a kezem, mielőtt kiderülne, hogy eszméletlenül remeg. - Én készültem, tanár úr.
Határozott vagyok, mint egy tarkónvágás, állok itt kihúzva, és próbálom beazonosítani a lány arcát - kicsit Morc, de pont annyira nem az, hogy ő legyen az. A végeredményen nem változtat, végül is diák, végül is itt van, végül is én hoztam ide, úgyhogy akármi is fog itt történni, az átmenőm meg kell legyen, igyekszem ezt sugalmazni is Drake felé, szerényen, de határozottan. Remélem, nem azt olvassa le rólam, hogy akármire is képes lennék a kettesért, pedig gondolni ezt gondolom.
- Oké, tanár úr, talán felmerült némi.. interferencia a személyt illetően. Pedig mindent pont jól csináltam.. - szólal meg bennem a lelkiismeret, búcsúzom a görbülő jegyemtől, és sóhajtva megpróbálom felsegíteni a hobbitot. Mert annak néz ki, akármilyen kínos is ez az egész ügylet, mintha a jövőben Morc egyszer szexuális vággyal egészítené ki a második reggelis ábrándképeit.

Rosszallóan méregetem felváltva a fölöttem beszélőket. Oké, így, hogy felkászálódtam, legalább szó szerinti értelemben nem közvetlen fölöttem beszélgetnek, de lényegében ugyanaz.
Annyit leszűrök, hogy valami kísérlet alanya lettem minden hozzájárulásom nélkül, ami nem hangzik túl lelkesítően eddig. Tekergetem a kempingpumpa tetejét, ráérősen, a férfit figyelve. A menet már rég lejött, csak forgatom üresben, inkább jelzés: igen, jól gondolja, és a kezem ügyében van, úgyhogy inkább ne akarjon balhét.
-Soha nem hallottam róla, viszont térjünk inkább arra a kérdésre, hogy mi a fa...likárpit is történik itt, mielőtt azt hiszem, hogy elraboltak tisztázatlan emberkísérletekhez. Mert azt igazán nem akarják, higyjék el.
Nem állítom, hogy minden akadály nélkül ki tudnám darálni magam a helyzetből, de nem adnám olcsón a bőrömet. Vagy vesém, gyermekkori könnyeim, rézfán fütyülő franckarikám, bármit akarjanak. A sráccal nem hiszem, hogy meg kéne erőltetnem magam, de a férfivel kapcsolatban van valami nyugtalanító érzésem, meg látszik olyan ugrásra késznek, mint én is vagyok. De akár kijutok végül, akár nem, a káoszt azt rájuk szabadítanám. Úgyhogy reméynkedek egyelőre egy békésebb megoldásban. Innentől rajtuk áll.
Közben megpróbálom összerakni, hol és miért lehetek. A srác nagyon szabadkozik, tanárurazza a férfit, és próbálja leplezni, hogy ő se érti, mi van.
Interferencia. Nem vagyok biztos, illik-e egyáltalán a szó ebbe az állításba, de annál inkább abban, hogy csak dobálózni próbál valami intelligensnek hangzó szavakkal kifogás gyanánt.
-Próbáld megfordítani a tetryonok polaritását- ajánlom föl, amit szarkazmus helyett ígéretes próbálkozásnak is tekinthetnénk, ha mondjuk egy Trek részben lennénk. Lehet, hogy gonosz vagyok, de megesik, ha a beleegyezésem nélkül rángatnak át a téridőn. Örüljenek, hogy egyelőre csak a csípős megjegyzéseknél tartok.

Félretolom a teáscsészét, veszek egy mély levegőt, és a lehető legnagyobb türelemmel hallgatom Lynchet, miközben vetek egy-egy futó pillantást a lányra, aki idegesnek, agresszívnak tűnik. Már a fiú megerősítése előtt biztos vagyok benne, hogy nem ezt a lányt akarta áthozni ide, és valójában valami hatalmas hiba csúszhatott a számításaiba. Ezért egészen biztos, hogy megbuktatnám, ha eredménytelen maradt volna a kísérlet, de egészen biztos, hogy még a hazugságával együtt is át fogom engedni, mert valamilyen eredményt mégis összehozott. Rengeteg nagy találmány és felfedezés tévedések eredménye.
Felteszem a kezem az asztalra, benne a pálcával, közben átnézek a lányra. Nem párbajoztam még soha a Sötét Varázslatok Kivédése kurzus keretein kívül, de elméletben legalább negyven módot tudok rá, hogy ártalmatlanná tegyem őt, ha muszáj. Még ha van is gyakorlata, biztos, hogy több fejlett varázslatot is ismerek, ami egy ránézésre Roxfortos korú diákot könnyen ártalmatlanít. Persze, ha én támadok először, ha elkezdene átkokkal bombázni, nem hiszem, hogy bármelyikre lenne időm. Ettől függetlenül nem akarok én erőszakot kezdeményezni a saját iskolámban, úgyhogy végül elengedem a pálcát, és tőle néhány hüvelyknyire összekulcsolom a kezeimet. Talán egy kicsit megnyugszik, ha látja, hogy nem akarom most rögtön megátkozni.
- A Sweetwoods egy magán varázsiskola Írországban. Én vagyok az intézmény dékánja, a nevem Wardell Crawford Drake. Ön egy térmágia vizsga keretein belül került ide, Mr. Lynch állítása szerint egy, a campus területén tartózkodó diák helyett, valamilyen hiba csúszott a számításaiba. Az intézmény nevében elnézést kérek a kellemetlenségért! Amennyiben igényt tart rá, megegyezhetünk valamilyen kompenzációban, és természetesen visszaküldjük oda, ahová akarja. Előbb azonban, kérem, engedje meg Mr. Lynchnek, hogy feltegyen önnek néhány kérdést!- vetek egy pillantást a diákomra, aki talán egy lesz az ösztöndíjasaim közül minden számítása ellenére, közben pedig két apró, alig hüvelyknyi karosszéket veszek elő a fiókomból, és odatolom őket az asztalom sarkára, közelebb a fiúhoz. Praktikusabb így tárolni a székeket, és mindig annyi lehet nálam, amennyi kell. - Foglaljanak helyet, kérem!- nem nagyobbítom meg a székeket, remélhetőleg Mr. Lynch még emlékszik egy ilyen egyszerű Roxfortos bűbájra, inkább a teafőzőt keltem életre egy pálcaintéssel.
Kevés diákkal ülök egy asztalhoz, még kevesebbel osztom meg a teámat, de Mr. Lynch könnyen lehet, hogy egy lesz az ösztöndíjasaim közül, a lánynak pedig, akit megidézett, jár az iskola teljes körű vendégszeretete. Nem szeretem, ha külsősöknek okoznak kellemetlenséget az itt végrehajtott varázslatok, már csak azért sem, mert indokolatlanul felhívjuk magunkra a Minisztérium, és talán a halálfalók figyelmét is, de ezúttal elég nagy az eredmény hozzá, hogy elhanyagolhassuk ezt az apró kellemetlenséget.
- Kezdheti, Mr. Lynch.- odatolom nekik az asztalra röppenő teákat, közben pedig csendben figyelem, hogy mit tud meg a fiú a lánytól. Innen már igazán nem nehéz: nyilvánvalóan tudnunk kell, hogy honnan hozta el, mit látott, mi volt körülötte, miért ő lett a célszemély. Van néhány ötletem, de ennek a varázslatnak ebben a formában egyik módon sem szabadott volna működnie, úgyhogy nem igazán akarok előre találgatni.

Mostanság gyermeteg, de aggasztó gondolatok kísérnek éjszakánként - és percekre járok attól, hogy Wardell a maga kéretlen egyszerűségével felismerje őket a szünetekben, amelyeket ezeknek a gondolatoknak szánok. Mi sem természetesebb, minthogy a munkám időnyerőkkel végezhető megfelelően, de mondjuk, hogy optimálisan, de míg korábban részfolyamatok elvégzésénél találkoztam szembe önmagammal az íróasztalom mögött, vagy épp a táblát vizslatva, legutóbb már az egy órával későbbi énem ült le kávézni a férjemmel, míg én.. nos, tanácstalanul szemléltem a kialakuló jelenetet a lépcsőn állva, és hiába tudtam, hogy az a személy ugyanúgy én leszek egy óra múlva, elkapott az érzés, hogy ez az egyensúly, amely egyébként is érzékenynek bizonyul, kibillenni látszik a maga szilárdságából. Nem mintha mintaanya vagy feleség lennék, aki most felismervén a kihagyott éveket, pótolni igyekszik a hiányos biológiai képlete okán a réseket - nem hagytam ki éveket egyikük életéből sem, és bízom benne, hogy egyikük sem rendelkezik ilyen benyomással.
Meglátogatom Wardellt, illetve a dékánt magát, hiszen bőven a munkaidő derekán járunk - elképzelhető, hogy csupán rémeket látok, előfordult már korábban is, bár meg kell jegyezzem, általában jogosan gyanakszom, ha az előre nem mérhető balszerencse üti fel a fejét körülöttünk. A szóban forgó időnyerőt a tenyerembe szorítom, de nem kopogok: nincs olyan hatalom ebben az ismert világban, amely arra késztetne, hogy kopogjak a saját, általában tévhiteket kutató férjem ajtaján.
- Mr. Drake, remélem, nem megint felesleges, mostanra háztartási bűbájok szintjére degradált térmágiáival pazarolja az időt, amikor más.. - de meglep a társasága, főleg az egyikük ruházata. A férjemmel ellentétben gyakorlottabb vagyok varázstalan közegben, sőt, nekem nem okoz gondot az olyan témák kikerülése sem, amelyek problémát generálnak kortársaink körében, de ez a gyermek meglehetősen szokatlanul van felöltözve még hozzájuk képest is. És persze Mr. Lynch, akivel legutóbb épp a könyvtárban futottam össze, mikor a rítusokról kívánt olvasni, amíg át nem irányítottam a bájitalos részlegünkről. Bármi zajlik is itt, izgalmas véletlennek tűnik, mindenesetre befejezem a megkezdett mondatom. - ... érdemi munkát végez. Jó napot kívánok.
Valószínűleg csukott szemmel is felismerném azokat az ábrákat a földön, és valószínűleg Wardell pontosan tudja, mi következik: a vele ellentétben előremutató szakterületet oktató most helyet foglal, kíváncsian várja az események alakulását, és ha úgy adódik a lapjárás - anyám kedvenc kifejezésével élve - kegyetlenül elorozza az ígéretes tehetséget épp az orra elől. Hiszen az ágy közös, de a párna nem.
- Nahát, csak nem egy időben módosuló térmágia...? Felkeltették az érdeklődésemet, mire készülnek?

Bármi is ez, nem kedvelem, és elhibázottnak érzem a hobbitos hasonlatot, a hobbitok ugyanis jófejek minden ismert forrás szerint, ez meg nagyon nem az. Kereshetnék neki nem túl kiterjedt olvasmányaimból valami megfelelőt, de sem az idő, sem a hely nem megfelelő ilyesmire, ráadásul végtelenül gyerekes lenne pont a dékán előtt mindenféle jelzőkkel illetni ezt a támadó menyétet, én pedig elméletileg szellemi érettségemről teszek tanúbizonyságot. Eddig elég zöldnek bizonyulok, vagy mi.
- Hidd el, abban semmi poén, ha azt rabolod el, akiért sanszos, hogy fizetnének is, csak vidd innen. - hát erről ennyit, gondolom. Bár van négy nővérem, két elég közeli barátom, és egy Kapisztránom, nem hiszem, hogy kicsit is értem a nőket, legalábbis amit én csinálnék egy ilyen helyzetben, az nagyon távol van ettől az emberkedéstől. Mármint ez itt Drake dékán, szerintem a hallgatók tetemes mennyisége büszkélkedhetne azzal, hogy mumust váltott a megismerkedésük után. - Foglalkozz inkább a harmadik reggeliddel, rád fér.
Tegyek fel neki kérdéseket, mikor úgy viselkedik, mint aki menstruál.. csokival kellene megdobálni, nem kérdéseket feltenni neki, de én még mindig a dékántól félek jobban, szóval ám legyen, ha ragaszkodik hozzá, polkát is fogok neki táncolni a jobb jegyekért. Meg tárgyakat megnagyobbítani, bár nem értem, miért nincs neki mondjuk két széke csak úgy általában is itt, vajon itt dolgozik, vajon miért érdekes ez most egyáltalán, jut eszembe, nem is láttam még a dékánt varázsolni, de ez biztos azért lehet, mert az óráin relatíve kevés dolgot tudtam befogadni, tőlem akár hadonászhatott is csak úgy kedvére a pálcájával.
- Öhm, rendben. Szóval, hát, kisasszony.. hogy hívják, és honnan érkezett? A Roxfort melyik évfolyamára jár? - vetek egy aggódó pillantást a teafőzőjére, persze, hogy teát iszik, nem kávét, a főgonoszok mindig teáznak, biztos van itt neki valami macskája is, mindjárt felugrik az ölébe, és tessék, meg is érkezik a még hidegrázósabb Ms. Wolff, miérttörténikezvelem - És csak úgy tök véletlenül, de nem ismer egy bizonyos Ms. Morgana Walsh névre hallgató ifjú hölgyet?
Nem vagyok udvariatlan, de azért nem volt könnyű röhögés nélkül őt és Corgiannát is hölgynek meg kisasszonynak titulálni. Mármint komolyan, ez lehetetlen, miután láttam őt hajgerrilás akciói közben, ezt a mélynövésűt meg majdnem szó szerint fújni ránk a padlóról. De rajtam nem múlik, nem gnómot nevelt az anyám, legyünk hát udvariasak, főleg, mert most már ketten néznek rám, és szerintem az utóbb csatlakozótól még maga a dékán is félhet, legalábbis én félnék, ha ő lenne a kollégám. Így is félek.

Zseniális...
Összefont karokkal dőlök neki a legközelebbi falnak, forgatom a szemem egy sort, és figyelembe sem veszem az asztalra kirakott instant ülőhelyet, hirtelen most nem vagyok elkényelmesedős kedvemben.
Szóval tényleg valami kísérletezés alanya vagyok, de nem csak nem is direkt, egyáltalán azért történik velem, mert azt se tudják, mit csinálnak. Ha jól értem, a srác, hogy pontosak legyünk.
-Zseniális! És, legalább átment? Legalább valakinek megérte átrángatni engem egy féreglyukon?
Egyértelmű a hangomból, hogy pont hidegen hagy igazából a sikere kérdése, csak füstölgök. És akkor még benyit valaki közönség is. Én kérem az imént még egy hosszabbfajta nap után ültem ki kikapcsolódni, igen, én jogosan vagyok frusztrált amiatt, hogy itt szórakoznak velem az épphogy átmenő jegyért, ahogy a fejeket elnézem.
-Egy mi? Tisztázni, hogy csórikám miért vegyen vissza a hozzáállásából, ha ő rángatott ide kéretlenül- nézek át az újonnan érkezett nőről megint a srácra. -Hajrá, akkor hozd át utánam a harmadik reggelim is, és léptem is vacsorázni!
Majd ha én rángatlak át téged valami portálon, akkor legyen ekkora szád velem, akkor talán még jogos is lehet, sugallom felé, és hogy jobb eséllyel eljusson az agyáig, a tekintetemet átfúrom a retináján, hogy a tarkója belsejébe áll bele.
-Alice, a nyúlüreg túloldaláról.
Talán ennyiben is hagynám a választ, ha nem téved a tekintetem a dékánnak titulált férfira, aki az első benyomása ellenére éppenséggel a racionálisabbik félnek tűnik, legalábbis gyökérkedés helyett becsületesen közölte a helyzetet, a kérdést pedig bizonyos értelemben ő tette föl, csak közvetve.
Felé talán tényleg illene tartozni egy rendes válasszal.
-Merel Everfen, a Tower korlátjáról, kilencvenhat-kétezerhármas- darálom végig a válaszokat, még mindig kelletlen hangon, azt nem mondtam, hogy hirtelen vidám is leszek. Válasznak válasz.
Aztán a következő kérdés megakaszt, kizökkent, egy pillanatra döbbenten nézek a srácra, mielőtt rendezem a fejem, és rájövök, hogy csak hirtelen ugrottam az ismerős névre, más személyről lehet szó.
-Mondhatni, de tárgytalan. Bő tizennyolc éve halott. Akarnak még valamit?

- A feltett kérdéseitől és az azokra kapott válaszoktól függ.- talán nem helyes, hogy hatalmat adok a lány kezébe azzal, hogy elárulom, mi múlik Mr. Lynchnek ezen a napon, de azután, hogy nem a kívánt személyt hozta ide, véleményem szerint jár ennyi nehezítés. Különben is fontos egy kutatónak valamennyire érteni az emberekhez a népszerű tévhitekkel ellentétben, rengetegszer van rá szükség, hogy meggyőzzünk valakit arról: támogatni akarnak minket.
Nem jegyzetelek, de teljes figyelmet fordítok a kérdésekre, válaszokra, illetve arra, hogy milyen módszerrel kérdezősködik Mr. Lynch. Kicsit felvonom a szemöldököm, amikor továbbra is inzultálja a vendégünket, de nem szólok közbe. Nem a Roxfortban vagyunk, nem vagyok illemtanár, és ha úgy gondolja, hogy célravezető inzultálnia valakit, akitől válaszokat kell kapnia, nem fogom megállítani benne. Belekortyolok a teába, közben felnézek a belépő Hedwigre, és elmosolyodok a csésze rejtekében. Persze, az ilyesminek nincs helye munkaidőben, úgyhogy megint komoly, bár kissé fesztelenebb arcot vágok, miközben visszateszem a teát a csészealjra. Természetesen nem sértődök meg ezen az ezerszer hallott közhelyen arról, hogy felesleges munkát végzek. Ő sem gondolja komolyan.
- Éppen vizsgáztatok, Wolff professzor. Mr. Lynch újra-felfedezett és prezentált egy eddig hamisnak hitt rituális térbűbájt, amivel, úgy tűnik, beleegyezésük vagy tudtuk nélkül átemelhetőek más személyek akár egy hagyományos hoppanálás ellen védett területre is. A célszemély ugyanakkor nem egyezik az előre meghatározottal. A technikai kérdésekre egyelőre nincsenek még információink, a munka érdemi része még hátravan.- örülök neki, hogy Hedwig helyet foglal, és folytatja a kísérlet követését. Ez az egész kivételesen érdekesnek tűnik, és mindenképpen meg akarom vizsgálni ezt az egészet olyan tudományos szempontból is, ami nem az enyém, és jobb ezt egy olyan tapasztalt kutatóval megtárgyalni, aki jelen volt a dokumentáció idején. Talán jobb lenne, ha eleve több professzor vizsgáztatna, bár természetesen szinte megoldhatatlan, hogy ketten vagy hárman jelen legyenek minden vizsga alatt.
Néhány másodpercig gondolkodok- megjegyzem a nevet, ami ugyan nem mond semmit, de amennyiben nem rokona egy híresebb személynek vagy nem tagja egy régebbi varázslócsaládnak, ez teljesen hihető. Akár mugliszületésű boszorkány is lehet, de nem ismerem a kisebb varázslócsaládok háromnegyedét sem névről, bármilyen kis közösség vagyunk. A Tower hídja már jobban felkelti az érdeklődésemet, mert az azt jelenti, hogy több száz mérföld távolságból is működik a mágia. A legérdekesebb természetesen a két szám: először azt hiszem, hogy irányítószámok vagy címek, de ismerem annyira a mugli közigazgatást is, hogy tudjam, ezek a számok ott nem jelentenek semmit. Lassan kezd körvonalazódni egy elmélet, miután szinte biztos leszek benne, hogy milyen kérdésre adta ezt a választ, és amikor megemlítik a lány nevét, vetek egy pillantást Hedwigre, miközben a fiókomból előveszem a Sweetwoods nagykönyvét.
Félretolom a teáscsészét, az általam preferáltnál közelebb az asztal széléhez, nem igazgatok most mást, csak kinyitom a könyvet, és keresni kezdek benne a jelenlegi és volt diákok listájában a név alapján. Ismerős a név, tudom, hogy köszöntöttem egy Walsh nevű diákot is valamikor a Hallban. Nem vagyok benne biztos, hogy melyik évben, de egészen biztos, hogy az elmúlt öt-tízben, talán még annyi ideje sem, úgyhogy biztosan nem halott ennyi ideje.
- Elnézést kérek, ha ostobának találja a kérdést, Ms. Everfen, de milyen évet írunk?- megtalálom a nevet a könyvben, és miközben továbbra is a lányt figyelem érdeklődve, diszkréten odatolom a könyvet az asztal szélére Hedwiggel, azon az oldalon nyitva, ahol a még nagyon is élő Morgana Walsh adatai találhatóak. A fénykép alapján már ismerős is a lány, aki Mr. Lynch asztaltársaságához tartozik, és néhány órámon, illetve konferencián is láttam már. Vetek egy gyors pillantást a diákomra is, aki biztosan összerakta már, hogy mi történt. Azt valószínűleg még nem, hogy ez talán az évezred mágiakutatói felfedezése lehet, és innentől kezdve egy legalább négyjegyű összeget fogok neki minden hónapban folyósítani a kutatásaira.

Nővérem, akit szerényen úgy kellene szólítanunk, mint a férfi szívek nagy ismerőjét és rajongóját, nagy szerencsétlenségére távol jár, pedig számtalan egyéb mellett nagyra értékelt tulajdonsága most jól mulatna a kialakuló jeleneten, amit az olyan alakok űznek unalmas perceink mélyén, mint a drámaírók, és gondolom Mr. Lynch, eddigi ismereteim szerint. Wardell természetesen csak akkor látja a fától az erdőt, miután elütötte a villamos, mert bármi is legyen a helyzet eredeti megoldása, a fonákja sokkal több lehetőséggel kecsegtet, és ő hajlamos elfelejteni, mennyivel tovább rajzolja az utat a hiba a megoldásnál. Tenyerem támasztom az állam, épp csak rá nem gyújtok, de ki lenne képes rá ilyen események mellett.
- Nem volt hamis, csak a térmágiának nevezett kréta nem fogott a táblán, dékán úr. De mennyire biztos benne, hogy csak olyan személyekkel működik, akik nem egyeztek bele? - a világegyetem kevésbé kedveli a gondolatot, hogy elemeit összerázva legyen kénytelen csemegézni a valószínűség táljából, de olykor épp a szemünk előtt vét ebben, felsejlik valami az ügyetlen kéz mögött, ami többet ígér, mint egy publikáció, egy jó érdemjegy. Szinte vibrálok az izgalomtól, alig várom, hogy részletesen fényt deríthessünk a hirtelen jött útvonalra, és meg vagyok győződve róla, hogy az az általam emelt épületbe vezet az eddig megszokottak helyett. - Kérdeznék én is valamit, Ms..Everfen. Elfogad tőlünk egy csésze teát? Bizonyára megviselték a történtek.

Egyre hisztérikusabban veszem tudomásul, hogy eladhattam a lelkem az ördögnek, az meg feljött ide, hogy nemhogy tönkretegye emlékeimet a hobbitokról, de úgy viselkedjen, hogy ezentúl Kapisztránt mint társaságba abszolút vihető hölgyismerősömet lehessen emlegetni, mert még ő is kellemesebb jelenség. Kicsi is, csúnya is, nem lehet ebből már semmi jót kihozni, még bottal se szívesen piszkálja az ilyet az ember, még baj lehet belőle.
- Na az ilyenek miatt érdemes megépíteni a Halálcsillagot, tanár úr. - csúszik ki azért, mert még nekilát oktatni is, pedig igazán megtehetné azt a szívességet, hogy normális emberként viselkedik, netalán meg is ijed a szokatlan helyzetben, de persze valóságos mériszú, ha a cipőnket fogja megrágni, akkor is andalítónak illik tartani, pedig nem jobb, mint egy ET, aki haza akar telefonálni, de csak hogy lebombáztasson minket a hajójával, és ezzel legyek itt elnéző. Inkább vállalom, hogy nincs bennem semmi finomság és báj, de ne kelljen úgy csinálni, mintha nem muszájkabátot kellene ráhúzni, és gyorsan elfelejteni egy elegáns görbülő jegy után a tévedésemet. - Mondd, miért nem kapsz inkább sztrókot? Nem? Csak egy mindannyiunk életminőségén javító javaslat volt.. kisasszony. Corgian... tehát Ms. Walsh még tökéletesen jó állapotban volt, mikor legutóbb láttam, épp becsületesen a házifeladatát készítette el.
Reméljük, ez a részlet nem lesz olyan hangsúlyos, mert ebben egyikünk sem jeleskedik, épp itt üt vissza az ezzel nem töltött órák sokasága, ha mind odafigyelünk - ami feltételezi, hogy Kapisztrán nincs jelen - talán elkerülhető valami szorgalommal, ami mind a négyünkből kispórolódott. Bánom is, nem is, de az úr és kedves férje jegyzetel meg kérdez helyettem is, tőlem amúgy is leginkább csak a végrehajtásban érdemes, ehhez a pokoli teremtményhez nincs közöm.
- Ideidézhetem esetleg őt magát is.. a helyzet tisztázása végett. Mégis gyorsabb, mintha levélkét küldenénk.

Próbálom gyorsan lehervasztani az arcomról, főleg dacból leginkább, de a Halálcsillagos megjegyzés azért kanyarít egy félmosolyt a szám sarkára.
Végülis, ha Mr. Lynch szíveskedik nem hergelni addig a pontig, én teljesen jól megvagyok az arca letépése nélkül is, de eddig úgy döntött, inkább túráztatja a - valljuk be, lobbanékony - igazságérzetemet.
Oké, a mostanra már két nézőt is számításba véve, feltehetőleg nem lenne okos nekiugrani akkor se, ha nagyon kéri, de kedvelnem attól még nem kötelező.
A dékánnak állított illető kérdése gondolkodóba ejt, főleg, ha feltesszük, hogy nem a kandikamera mágusverziójában kaptam szerepet, és igazi varázslatkísérletezésnek vagyok áldozata, nem csak átverésnek.
-A kérdés alapján akkor gondolom nem kétezer-hármat?
Ez a nap egyre jobb. Csak azt ne mondja valaki, hogy pár órával is korábbra kerültem, úgyhogy még mégkésőbb is lesz vége. Szóval még időutaztam is, azt akarják mondani?
A következő kérdés pedig egyszerű lenne, kár érte, hogy nem vagyok túl barátságos hangulatban így minden után.
-Köszönöm, de ott azért még nem tartunk- utasítom vissza a teát. Az idézős srác arcolása az egy dolog, ő igazából a kisebb probléma, csak a hangosabbik. Tény, ha jól értem, végre is ő hajtotta a varázslatot, de a két másik, a professzorok, akikben egyelőre nem bízok. Még nem tudok róluk eleget hozzá, mi a céljuk, mi ez a hely, aminek a férfi a dékánja, milyen szándékaik vannak vagy nincsenek velem. Ha minden hátráltatás nélkül utamnak engednek, majd megkaphatják a tiszta lapjukat, de az még odébb van.
-Akkor gondolom, másik Morgana Walshokat ismerhetünk- vonok vállat, de ahogy a dékán illető a név hallatán elővesz és fellapoz egy nagy könyvet, belelesek azért én is, már csak kíváncsiaágból is.
És annak örömére, hogy adatokon kívül fényképekkel is el van látva, döbbenten fagyok le, ahogy megtalálom én is az egyébként nem nekem mutatott Morgana Walsh bejegyzést. Alig fogom fel fél füllel az elhangzó felvetést is, hogy idehívják, vagy hozzák a kérdéses lányt.
A nem, nem másik véletlen azonos nevű, ugyanazt a Morgana Walshot.
-Ööö... lehet...- Ennyit sikerül csak kinyögnöm, bele se gondolva, mit okozhatok ezzel valamilyen Morgana Walshnak valahol, főleg, ha megint balul sül el a kísérlet, vagy valaki bárki másnak, tekintetbe véve az első nekifutás eredményét.
Nem ismertem soha élőben - höh, - vagy személyesen, de mindvégig meghatározó szereplője volt az életemnek, és az elmúlt néhány évemben elég aktív szerepet is felvett. Annak ellenére, hogy csak fotók, elmondások, és - valljuk be, idealizált - elképzelések formájában létezett számomra.
De az arcát bárhol felismerném. A kezem ösztönösen nyúl a tárcám után a zsebemben, bár nem csinál végül semmit, de ahol most is velem van egy fotója.
És a dékán könyvéből ugyanaz az arc villogtatja felénk a sunyi creepmosolyát, amit még én is oly jól ismerek, csupán képekről.
És ez a könyvbejegyzés azt tanusítja, hogy itt, talán ugyanebben az épületben, él és virul, aki meghalt, amikor én születtem. Ami a jövőben fog történni.
Nem tudom, én fagytam le annyira, hogy fel se fogjam a külvilágot, vagy csak még nem történt, hangzott el azóta valami, hogy megláttam a képet.