Julianne Vance

atelophobia; the fear of not being good enough

Julie, Jules, de utóbbit csak a családtagok használhatják.


21 év


Félvér


Dumbledore


Legilimencia és oklumencia - tanulása folyamatban van


Főnix Rendje


Dianna Agron


Keresett

Szeretem őket. Ők tettek azzá, aki vagyok. Apámtól örököltem a kitartásomat, a maximalizmusomat és azt, hogy nem büdös számomra a munka. Nem csörgedezik varázslat az ereiben, de sokkal különlegesebb, mint jó néhány mágiahasználó. Erős és határozott jellem, jó kiállású, pontos, született vezető, aki éppen annyira várja el a száz százalékot, mint amennyire ő maga teljesíti. Gyerekként sokszor idegesített, hogy ennyire tökéletesnek tetszik, aztán rájöttem, hogy ő is csak egy gyarló, esendő ember, érzésekkel, vágyakkal, hibákkal: a legnagyobb vétke a felesége megcsalása volt. Anyám csodálatos asszony. Talán elsőre idealizáltnak tűnhet a róla kialakított képem, pedig nem az. Tudom, hogy vannak a személyiségének eltussolni akart részei, amelyeket a lányai előtt képtelen volt titkolni, de így talán még jobban szeretem. Kedves nő, barátságos, aki régebben nagyon sokat tűrt, ám mára megtanulta, hogy van, amit nem érdemes megengedni. Az ő kárán tanultam meg én is, hogy ki kell állnunk saját magunkért, mert egyedül rajtunk múlik, milyen lesz a következő napunk. Vigyázni kell a szeretteinkre, figyelni rájuk, muszáj törődnünk a barátainkkal és a fontos kapcsolatainkkal, de nem rendelődhetünk alá semminek és senkinek. Ezt az egyetlen kishúgom, Emmeline még éppen csak elkezdte tapasztalni, a maga 15 évével sokkal fontosabbak neki a vizsgái és a Roxfort falai között töltött idő, mint a kinti világ. Kevés időt töltünk együtt, ám az mindig tartalmas. Én vagyok az ő nagybetűs nővére. Azt hiszem, ez mindent elmond a kapcsolatunkról.

Folyton csinálok valamit. Ha nem teszem, úgy érzem, hogy haszontalan vagyok és értékes percek mennek pocsékba azért, mert én éppen nem tudtam kitalálni semmit, ami foglalkoztatna. Talán ez is baj. Sokak szerint lassítanom kellene, meghallani, mire van igazából szükségem, figyelni a lelkem és a testem jelzéseire, de én pontosan tudom, mire vágyok: az ujjaim mindig szorongathassanak egy nagy csésze kávét, az emlékezetemben ott legyen minden hír minden egyes betűje és az ihlet aranyfonálként fűzze át a kezeimet és a tollamat. Sokáig elképzelésem sem volt arról, mivel szeretnék foglalkozni. Okos gyerek voltam és felnőve sem veszítettem az intellektusomból, ami miatt számtalan lehetőség állt előttem. Egy ideig tanárként képzeltem el magam, majd orvosként, muglik között, aztán rájöttem, hogy diákkorom szenvedélyét szeretném folytatni, ami nem volt más, mint az írás. Miután megismertem magam, a pályaválasztás is egyszerűbbnek tűnt. Rájöttem, hogy eltökélt vagyok, és nem állok meg addig, míg el nem érem a kitűzött célomat, amiből mindig van egy újabb és egy újabb. Csökönyösnek tartanak és igazuk is van, a makacsságom nem ismer határokat: csak és kizárólag akkor vagyok hajlandó változtatni a véleményemen, ha megrendíthetetlen tényeket és érceket gördítenek elém, amelyek letarolnak, mint egy úthenger. Néha tapintatlan vagyok és előfordul, hogy nehezen alkalmazkodom, pedig alapvetően jól tűröm a változásokat. Szeretek a jó hallgatóság szerepében tetszelegni, ugyanakkor a beszéd sem esik nehezemre, sőt, a kommunikáció nem csak a munkaeszközöm, hanem az életem sója is. Szívesen barátkozom, eljárok társaságba, élvezem a pezsgő londoni életet és jól felismerem, valamint megragadom a kínálkozó lehetőségeket - ez nem jelenti, hogy számító lennék. Mi sem áll távolabb tőlem. Az én törtetésem ismérve a tisztesség és az egyenes hozzáállás; a hátak mögötti susmustól egyedül a butaságot, az arcátlanságit és a kontárkodást vagyok képtelen elviselni. Alapvetően jó szándékú, segítő hajlamokkal kibélelt vagyok, akik lelkiismeretes és próbálja kinőni, hogy hamar a szívére vegye a dolgokat - amikor tényleg csendre van szükségem, bekuckózom a kanapém sarkába egy pohár borral és a tanácsokat megfogadva próbálok figyelni a belső jelzéseimre, hogy aztán ismét tenni akarjak valamit.

Túl nagy volt a csend. Gyűlöltem a nagy csendet. Számomra mindig is gyanús volt, ha valaki hallgat: mi van a benne tomboló érzésekkel, gondolatokkal? Mit tesz velük, ha nem mondja ki őket? Rejtegeti? Őrizgeti egy megfelelőbb időpontig? Átrágja, mert nem lennének megfelelőek az adott környezet feltételeihez? Ezzel megtagadja önmagát? Esetleg csak alkalmazkodik az elvárásokhoz? Az emberi természet különös, furcsa, ám szépséges, magával ragadó és bámulatos. Újságíróként nem csupán a történésekre, hanem az azok mögött álló személyekre is fontos hangsúlyt fektettem, akik éppen annyira voltak érdekesek, mint a tetteik. Kérdések, tények, körítések, spekulációk, mind a munkámhoz tartoztak, amit mostanában – mint szinte mindegyik hivatást – egyre veszélyesebb volt űzni. Ezért döntöttem úgy, hogy megragadom az engem egyébként régóta kecsegtető lehetőséget és legilimenciát és okklumenciát fogok tanulni. Inkább önvédelemből, mint támadási célból. A Rend tagjai között számos magasan képzett varázsló van, akik örömmel vállaltak a kiképzésemet; ők a második családom, támogatom őket, ahogyan tudom, hiszen a Voldemort és eszméi elleni küzdelem fontos ügyemmé vált. Kecsegtető gondolat, miszerint beleláthatnék az emberek fejébe, de sokkal inkább a legrosszabbra való felkészülés dolgozott bennem. Gondtalanul, félelem nélkül szerettem volna élni az életemet és ehhez meg kellett tapasztalnom, milyen érzés belecsöppenni a legnagyobb rettegésem tárgyába: nem a szobában, nem az utcán, nem a világban volt csend, hanem a fejemben. El kellett takarítanom mindent.
A gyermekkorom élményeivel kezdtem. A kertünk végében lévő patak csobogásának hangjával, anyám meséivel, apám szívből jövő, nekem szóló mosolyával, az újszülött testvérem arcképével. A bújócskákkal, a barátaim önfeledt nevetésével, anya és apa veszekedésével és a könnyekkel, amit az egymáshoz intézett szavaik csalogattak elő belőlem. Tizenegy évesen, ismét boldogan kaptam kezeim közé a Roxfortból érkező levelemet, hetekkel később a süveg a Hollóhátba osztott be. A legszebb éveim voltak. Szerettem a kastélyt és tettem arról, hogy egyetlen zuga se maradjon rejtve előlem. Nyolc év alatt bőven volt időm és lehetőségem felfedezni. A diáktársaink hajlamosak azt hinni, hogy begyepesedett népség vagyunk, de a tudásvágyunk éppen úgy kiterjed a csínytevésekkel megkaparintott édes információra, mint például a hivatalosan, prefektusi tisztség viselése vagy az iskolaújság szerkesztése által szerzettekre. Imádtam az ódon könyvek illatát, a közös vacsorákat, az akkoriban kötött barátságok erejét, az áttanult, átbeszélgetett vagy éppen suttyomban végigszórakozott éjszakákat. Akkoriban döbbentem rá, mennyire jó a saját magam urának lenni. Szépen, lassan megismertem önmagam és rájöttem, ki akarok lenni. Ettől nagyobb és kellemesebb felismerés kevés ért az életemben – a Roxfort otthont, iránymutatást és alapot adott ahhoz, hogy magabiztosan léphessek ki egy világba, ami egyébként kegyetlen és rideg is tud lenni. Anyám óvva intett: „az újságírás nem leányálom”. Még ma is visszahangoznak a fülemben a szavai, ám eltökélt voltam. Semmi sem okozott nagyobb megnyugvást és jólesőbb érzést, mint papírra vetni a fejemben cikkázó elképzeléseket, emellett a londoni lét is úgy vonzott, mint lepkét a fény. Érezni akartam a pezsgést, a véget nem érő pörgést, a hosszú nappalok és éjszakák következményeit. Szerettem volna megismerni azokat, akikről eddig csak hallottam vagy olvastam, a legnagyobb vágyam pedig az volt, hogy hozzátehessek valamit az emberek életéhez, a napjuknak indításához. Ha ehhez első körben a kávé főzéséhez volt rám szükség, legyen! Megtettem, amit kértek. Aktát tologattam, piszkozatokkal rohangáltam egyik irodából a másikba és voltak percek, amikor a pokol legmélyebb bugyrába száműztem magam, amiért saját elhatározásomból ennyi jutott nekem, pár óra elteltével felálltam a padlóról. Nehéz volt tudatosítani, hogy nekem ez az álmom és muszáj küzdenem érte… egyszerűbb lett volna feladni, de az egyet jelentett volna a tükörképem elárulásával. Tovább dolgoztam, aminek apró lépésekben kezdett meglenni az eredménye. Elkezdhettem írni. Először keveset, majd egyre többet, aminek következtében kinyílt előttem a világ. A nyomás nem szűnt meg, sőt, egyre fojtogatóbbá vált – egyre komolyabb feladatokat kapok, amelyek nagy részét magamhoz és a pozíciómhoz mérten nagy erőbedobással igyekszem megoldani, de mintha mostanában ez is kevés lenne. A főszerkesztő elbizonytalanít, dühítenek az indokolatlan megjegyzései és részben kifogásolhatónak tűnő kritikái, amelyet mosolyra húzott szám, a bólintásaim és az észrevételeim közlése nem enged láttatni, de amint rám néz, úgy érzem, a lelkembe lát a mélybarna szemeivel. Sohasem történt velem ilyen. Egyszerre szeretnék vitatkozni vele és igazat adni neki, elküldeni melegebb éghajlatra és megkérdezni tőle, ráér-e egy italra. Ijesztő és bizsergető. Furcsa, de fájdalmasan jóleső kettősség ez, amit éppen annyira szívesen játszok, mint amennyire szabadulnék belőle. A szám vitatkozik vele, az elmém a szóváltások következő fordulójára készül, ám a szívem nem az idegességtől ver hevesebben.
Bárcsak egyszerű lett volna elfelejteni mindezt! Nem hinném, hogy van személy, aki képes első alkalommal megragadni az okklumencia varázslatának lényegét. Nekem egy másodpercre sikerült, ami kínzó, fájdalmas ezer évvel ért fel. Zihálva, levegőért könyörögve pattantak ki a szemeim és bár az ellenségeimnek sem kívántam azt az erőfeszítést, amit kipréseltem magamból a sikertelenségért, vissza akartam menni. Csinálni és csinálni, addig, míg képes nem leszek rá.