Cukoralma

Mint Erisz almája, úgy landolt asztalomon a kis, vörös boríték, aminek fekete-fehér pecsétje őszi ízeket idézett a számba - sütőtök, és mikor nyitott szájjal lépek az esős, ködös Londonba egy kandallón át, talán vénségemre zsémbes leszek, lumbágóval, a botomat pedig elcsenik a diákjaim, hogy lovacskásat játszanak vele.. de épp Irwin mondaná, ha nem hivatalos meghívót kézbesít a baglya, olyan öreg vagyok, hogy még azt képzelem, diákok ilyesmivel szórakoznak. Irwin, aki eleinte a függönyökbe kapaszkodva szerette figyelni az embereket, és Irwin, akinek nyilván olvashatatlan aláírása most elfoglalta az apámnak fenntartott helyet, egy és ugyanaz a személy volt, az a fajta, aki a sütőtököt eleszi az ember elől, és készséggel, mögötte érkezvén löki ki a szakadó esőre a lángok közül, ártatlan szeplős képén elégedett vigyor, le sem tagadhatná, meg sem kísérli, milyen jól mulat mások kárára, mint valami kobold, a mostani csínytevés céltáblája pedig már ennyi idősen is agg öccse, aki szerinte túlságosan megszokhatta az ostoba könyvek és a katedra illatát, ráfér hát az igazítás, eredeti életritmusa, maga a cirkusz, természetesen el kell jönnöm, mintha lenne akár egyetlen apró lehetőségem is arra, hogy ellenkezzek. Sosem volt, családunk felépítése lefelé nem tette lehetővé a fölfelé való vitákat, észérveket pedig sosem ismertünk, első találkozásom velük örök értetlenségük tárgya lett egy uzsonna felett, miért beszélgetünk egyáltalán erről, mikor épp megtervezhetnénk a szürreális tükrök-termét is? Természetesen megterveztük, természetesen nem beszélünk realitásról egymás közt.
A szombat estém így hát gyökereimnek tett ígéretemről szólt, hamarosan érkezett a szülői ház ajánlása is, annyit sem érdeklődtek választott, és szerintük rémesen kékharisnya munkám állása után, ellenben páratlanul megfogalmazták, mi várhat rám, ha nem teszek eleget a bátyám hívásának: szén és szén, végtelen mennyiségben karácsonyi zoknim alján. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak az inkább gyerekes fenyegetésen, de mert egyébként is szándékomban állt megnézni egykori lakhelyem kacsalábon forgó jelenét, kalapot vettem, és olyan kabátot, amely megvédhet, bárhonnan és bármilyen körülmények közé is vezet a balszerencsém abból a bizonyos kandallóból - az már csak a pörgés közben jutott eszembe, vajon mennyire volt megfontolt a cirkusz vezetőségétől, hogy épp ott ütöttek tanyát, ahol mostanában forró a talaj az aktuális politikai machinációk miatt. Nem jellemző persze a bátyámra, hogy valódi bajba keveredik, hosszú évek tanították neki elkerülni az elszámoltatást, ha épp a tünde-közeli települést nézte ki magának, biztonságban érzi magát, annál fenyegetőbb az rám nézve, bizonyára ismét áldozatául esem a szűnni nem akaró jóindulatából fakadó kerítőnői tevékenységnek, most főleg, miután megszületett a harmadik gyermeke is.

Anglia ma különösen kedves hozzánk, szinte még igazi kemény, ír szél sem fúj, a borongós mennyboltozat csak remek díszlet, a gondolom amúgy is drámai felhanghoz, ami a magas, fekete-fehér csíkos sátrak körül várja a hamarosan érkezőket. A kis lámpások ringatóznak, mély hangon búgnak, ismerem őket annyira, hogy sejthessem, épp bemelegítenek, szelíden hajol az egyik fűz, a tér közepére mindig helyezett óratorony szemei letekintenek a birodalomra, amely még most sem vall kudarcot abban, hogy lenyűgözzön. Hiába ismertem működését, járultam olykor hozzá ötleteimmel, minden lépés más világba vezethetett, az ajtók terme például egyenesen a múltam szegmenseibe, a kulcslyukon át már gyerekként is lázas tekintettel kerestem a varázslat lórúgásait, láttam többek között felnőtt magamat seprűn menekülni valami elől, de mikor a termet készítőnél érdeklődtem, mi dönt arról, mit láthatok majd, morgást kaptam csak válaszul: a cirkusz nekem sem árult el többet, hiába éltem benne.
Az órakongásra kitárulnak a kapuk, elveszek hamarosan az emberek között, és sehol sem találom a bátyám - talán úgy tervezte, megmutat valamit, amiről úgy véli, elfelejtettem, mielőtt megengedi, hogy szóba elegyedjek vele.. nem lepne meg, ha így gondolná, így csak kicsit értetlenül indulok útnak az ismerős-ismeretlen kellékek között, hallgatom a látogatók beszédének foszlányait, és van, ami olyan hasonlóvá teszi a régi emlékeket, hogy szinte megint az a beteges, vastag keretű szemüveget az orrán egyensúlyozó fiú vagyok, nem az, aki évekkel később azt kívánja majd, sose szeressen többé senkit: a varázstalanok még mindig azt hiszik, mindez káprázat, egyszerű szemfényvesztés. De ma éjjel sok a holdfényszerű fényben úszó, magától is vibráló tekintet, az emberi szemnek a lét elviselhetetlenségeire balzsamot kenő termet, mosoly: nem felejtettem el, ma éjjel mi is kicsit vendégségben vagyunk a vélaivadékoknál, elvégre ez az ő területük, és jól tesszük, ha mi is csak addig nyújtjuk a kezünket, amíg bele nem kap valami...

Talán udvariatlanság, de meg kell kérdeznem valakit, hátha a játék része, hátha a kirakós megoldásához is öregnek bizonyulok, Irwin pedig nevethet egész éjszaka, mire megsúgja a megoldást, hogy valójában rég a hátam mögött várakozott, ő lopta el a vattacukrom is - megszólítom hát az első, utamba akadó hölgyet, mielőtt megadom magam a balek szerepének ismét.
- Elnézést, kisasszony, nem látott véletlenül egy körübelül.. ilyen magas, ilyen elálló fülű úriembert? Szinte biztos vagyok benne, hogy vörös talárt, széles vigyort és egy cilindert visel, és mikor találmányairól beszél, pont olyan ostobán pislog, mint én.

A kacsalábon forgó ritka szenzáció, úgy vettem észre, megosztja a falu és annak környékének lakóit. Áttetszőek a csíkok a vadvirágok és fák törzsei közt, magasabbra nyúlik a sátor csúcsa, mint egy-két fiatalabb fáé, és csak olyan, mintha cukorsüveg birodalom költözött volna az egyébként is elvarázsolt erdő határába. Különös időt választottak erre, talán szándékosan, vagy merő véletlenségből? Cirkuszt a népnek, gondolhatná bárki, jogos gyanakvással, hátha ez elaltatja a véla-származékok lázadozó tiltakozását az aktuálpolitika sunyi becsordogálása ellen a falu életében.
Néha arra gondolok, már réges-rég el kellett volna költöznöm innen, ennyi évvel a hátam mögött már nem igazán való idehaza lakni, s bár néha úgy teszek, mintha a bérelt szobám a városban lenne a gyakrabban látogatott otthon, mégis csak többet vagyok itt, mint kellene, többet, mint ami ne adna fejtörést szegény jó anyánknak, és többet, mint ami lehetővé tenné, hogy ne bolyduljak fel (csendesen, egészen észrevétlen), ha történik itt valami, ami megváltoztatja a mesékbe illő történeteink kaotikus, átláthatatlan szabályait és rendjét.
Színes-cukrosra pirított pattogatott kukoricás zacskót szorongatok, kicsit reméltem, hogy jobb társaságot is találok, akit elcsábíthatok magammal, de végül azt hiszem, egyszerre vagyok itt mindenkivel és senkivel. Senkivel, mert nincs mellettem épp senki, ahogy az óra elüti a kongot, csak sodor magával az ismerős és ismeretlen arcokból álló forgatag, és mindenkivel, mert minden falubelit ismerek már gyerekkorom óta - vagy inkább ők ismernek engem gyerekkorom óta, mindenkinek legalább egyszer ittam már teát a kandallója mellett, vagy a tornácán, mindenkivel válogattam már friss tojást a vándorló piacon, és sokaknak fejtettem már meg az örökségét is. Fel is csendül olykor jobbról, olykor balról egy-egy "jó napot", vagy "szervusz, aranyom", de amikor egy idegen hang torpan meg előttem, nekem félig még a nyelvem alatt a cukortól ragacsos mutatóujjam - ami egy teljes percnyi illetlen bámulás alatt tényleg illetlenül ott is marad, mielőtt eltűnne a zsebemben -, és eltart egy kis ideig, amíg dekódolom a magas férfi kérdését.
- Mr. Lannstarkra gondol? - kérdezek vissza épp csak alig észlelhetően zavarban levő rezzenéssel, udvariasan hunyorgó mosollyal, felidézem magamban Irwin Lannstark valóban elálló füleit, vörös talárját és cilinderét, amivel felbukkant anyám, a tündérasszony házának a tornácán, aki helyett ugyan engem talált otthon, egy máris a korlátunkon csingáló kisfiú kíséretében érkezett, és mintha valami olyasmit mondott volna, varázslatot hozott ajándékba. A mai napig nem tudom, vajon végigkilincselte-e a település minden portáját, és vajon mindenhol ugyanazt a történetet adagolta-e gondos aprólékossággal, elvarázsolt részletekkel, hogy felkeltse a falusiak érdeklődését a cirkusza iránt, de akkor és ott azt gondoltam, egy pillanatig sem tudnék haragudni azért, ha így tett volna. Manapság ritka az ilyesmi, az efféle elköteleződés, egy varázslatos világban pedig ritka olyan varázslatot kínálni, amire az emberek kíváncsiak, mert máshol nem szerezhetik meg.
- Sajnálom, ma még nem láttam - rázom meg a fejemet, lehull szemem elől az emlékek fátyla, keresem az "ostoba pislogás" tetten érhető valóságát az engem figyelő férfi-arcon, de leginkább csak a képzeletem tudja felfedezni - Nincsen baj, ugye? - nem tudnám pontosan megmondani, miért épp ezt kérdezem, miért sejtek mostanában mindig bajt minden sarkon, a legkevésbé oda nem illő helyeken, bizonyára a helyzet szüli a gyanakvást mindig, és bár eddig idehaza ezt sosem éreztem, a valóságunk most nekünk is baljós, új színezetet kapott.

Kérdésemmel legalább annyira meglepem őt, mint magamat: nem emlékszem ugyanis egyetlen tanítványomra sem, akinek ilyen szimmetria uralkodott vonásain - megköszörülöm a torkom, mert illetlen ez a tátott szájjal csodálkozás, mégis felnőtt férfi vagyok, ez pedig mégis egy vélák által lakott falu jórészt, hát legközelebb majd biztosan azon illetődöm meg, hogy az ég színe kék, a fűé pedig zöld.
- Legutóbb még így nevezte magát. - erőt veszek magamon, de ez azért is lehetséges, mert különösen érdekesnek találom a cipőm orrán elhelyezkedő mintát. Vajon miért lehet, hogy még sosem volt lehetőségem megszemlélni ilyen közelségből, miért is hanyagoltam el ezt a méltán nagyszerű műalkotást? - Neeem, egyáltalán. Meghívott ma estére, de úgy tűnik, rosszabb vendéglátó, mint az előző Mr. Lannstark volt: ő imádta személyesen körbevezetni személyes áldozatait.
Persze ez most is elképzelhető, felesége, majd gyermekei megtették azt, amit nekünk nem sikerült - bár a szüleim nem is kifejezetten igyekeztek kispolgári arcot adni gyermekeiknek, sőt. Nem lepődnék meg, ha hirtelen tündérszárnyon reppenve bukkannának elő valamelyik sátor tetejéről, mint az korábban szokásuk volt, én pedig menthetetlenül lemaradtam, arcomra a cukoralma színe mellé kiült a riadalom, hogy leesnek, és sosem tették - azért viccelődni szerettek vele, alábukott egyikük, és valósággal ragyogtak, ha hallhatták pánikban úszó sikolyaimat, Irwin pedig tapsolt.
Néhány gyermek siet el mellettünk, az egyikükben felismerem a harmadéves évfolyam rémét, most azonban nem emlékeztet arra, aki állítólag fogadásból elfogyasztott két teljes oldalt a tankönyvből, sőt, egészen szabályos suhancnak tűnik, majdnem fel is löknek bennünket. Gyűrögetem a kalapom, egyik lábamról a másikra állok, udvariasan köhintek egyet- hogy miért is udvarias a gesztus, nem tudnám megmondani, de érzem, mozdulni kell, a cirkuszban semmi nem véletlen, az apró jelek mindenek.
- Lenne kedve megkeresni velem? Nagyon rég jártam itt, és ha ő lemondott a lehetőségről, szívesen megmutatom a kedvenceimet, és hátha megtaláljuk a hebehurgya porondmestert is. - engedek végül a valószínűnek, az itt dolgozó varázslat mindig jobban tudja nálam, mit szeretnék látni, tapasztalni, érezni, ha elmulasztanék hallgatni rá, óhatatlanul az a kékharisnya lenne belőlem, akinek hisznek. Talán megleshetem néhány régi találmányom működés közben, és jóvátehetem ezt az érthetetlen szerencsétlenkedést is. - Ne haragudjon, be sem mutatkoztam. Victor Lannstark vagyok, örvendek a szerencsének.

Lesz valami bocsánatkérő a tétován tűnő mosolyomban, nem szeretek nem tudni segíteni, és hiába vagyok én itt otthon, ezeken a földeken, a kacsalábon forgó cirkusz még az ismerős földeken is ismeretlen terep marad, mintha kimetszett volna magának egy falatkát az otthonomból és elvarázsolta volna. Még nem tudom eldönteni, gonosz bűbájt bocsájtott-e rá, vagy kedveset, esetleg mulatságost, jó- vagy rossz szándékút, de amint átléptem a képzeletbeli határokat már tudtam, hogy ez már nem az otthonom, itt már minden ismeretlen, és a legapróbb dolog is minden bizonnyal képes lesz meglepni.
- Attól tartok - bár ez a cirkusnak bizonyára jót tesz -, Mr. Lannstark mindenkit meghívott a faluból ma estére. Ha mindenkit maga vezetne körbe, kétlem, hogy volna ideje még bármiféle műsorra is - talán nem is szükséges vigasztalnom, vagy vigaszdíjat ajánlanom, és gyakorlatiasan szemlélve az esetet, ha nem segíthetek, hát nem segíthetek, nem lehetek én Mr. Lannstark helyett Mr. Lannstark, hogy rendelkezésre álljak, én sajnos én maradok, a cukrozott kukoricámmal, és a kalap alatt kócolódó hajtengerrel - Tényleg áldozatként gondol magára? - nem állhatom meg persze szelíd kíváncsiskodás nélkül, ha ez a férfi meghívottként valóban áldozat lenne, akkor áldozat itt ma mindenki, beleértve engem is, s bár sejtem, szóvirág az egész, puszta játék, ahogy játéknak ígérkezik itt minden, második bőrömmé lett már az aggodalom olyan dolgok felé, melyekhez igazából még csak közöm sincs, közvetve talán, legrosszabb esetben.
- Ó, hát... - ez lenne az a pillanat, amikor nálam gyakorlatiasabb és racionálisabb, hovatovább óvatosabb emberek kedvesen elutasítják az ajánlkozást. Azért hallgatok el, hátha rájövök, minden tapasztalatomnak ellentmondva mégis csak van nekem is egy gyakorlatias és racionális énem, aki nem pont itt és nem pont most akar engedni a szíve mélyén mindig a nővére kalandjaira áhitozó kisgyereknek, de nem találom ezt a részemet, hiába keresem. Épp ellenkezőleg, a feladat valami messzemenőkig indokolatlan izgatottsággal tölt el, és az sem igazán tűnik fontos részletnek, hogy nem ismerem sem ezt a férfit, sem a cirkusz ismeretlen terepét, hovatovább kis híján fellöknek minket, úgyhogy kénytelen vagyok oldalazni vagy két lépést - ... persze, szívesen segítek. Mr. Lannstark - valahogy helyére billen a kirakós pár része, máris úgy érzem, nem kell magyarázkodnom a porondmester lázas invitációjait illetőleg, és nem kell megkérdeznem azt sem, hogy "hát ilyen járatos ebben a cirkuszban, kedves uram?", a hiányzó Lannstark helyett hát felbukkant egy másik, amitől máris egy kicsit ismerősebbnek tűnik, pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy sosem találkoztunk még. (Majdnem, mert mi van, ha mégis, csak egyikünk sem tulajdonított neki jelentőséget?)
- Plum Pomfrey, részemről a szerencse - nyújhatnék kezet, aztán rájövök, hogy a cukormáztól bizonyára ragacsosak az ujjbegyeim, és az igen kellemetlen lenne, úgyhogy csak felmosolygok rá, és hunyorgó kíváncsiságom menten át is csap valódi kíváncsiságba - Testvér? Kuzin? Világjáró nagybácsi? Ha úgy kellett Mr. Lannstarknak meghívnia Önt, bizonyára nem mostanában járt itt utoljára, jól gondolom?

A kisasszony arcán ülő tétova értetlenség ismerős - mindenütt fogadott bennünket, barátunkká szegődött, a közös éveink pedig megtanítottak megérteni, hogy idegenek vagyunk, felforgatók, mitöbb, csirkefogók, elbájoljuk a tisztességes embereket teendőik, asszonyokat kötelességeik mellől, olyan mesékkel töltjük meg gyermekeik elméjét, amit aztán iparkodhatnak utolérni esténként, és mégis.. Mindig újra meg újra szerelembe esünk a közönséggel, és az velünk, elkerülhetetlen az egyesülés, majd a hiány, ami nyomunkban jár, és leül elkölteni a reggelinket. Apám mindig mélabús volt kedvenc helyei felkeresése után, és anyám, aki máskor oly tapintatos volt, hogy az szinte lehetetlennek tetszett karakánságával, nagyokat hallgatott, színe volt a csendjének, jelentése és mérete kitöltötte a rendelkezésre álló tereket.
Plum Pomfrey bizonyára nem érti, mit keres itt, szülőhelyén ez az ormótlan szelete a nem is valóságosnak, hogy szállhatnak mindenfelé épp most buborékok az égen, hogy köröz közöttük az a pár szikra, miért ragyog úgy az ösvény, mint a jövő a képzeletünkben: talán én is épp határán voltam, hogy megfeledkezzem róla.
- Á nem, nekem meghívott küldött csak. Ezt azokkal teszik, akiket valamiért leckéztetni akarnak, apám találmánya. Rosszakaróinak mindig baglyokat küldözgetett versekkel, anekdotákkal, hogy becsábítsa őket birodalmába. A szüleim után a bátyám is nagy tréfamester, tudja. - talán mérges lenne, hogy kiadom titkait, de fogadja afféle válaszlépésként, ha már ehhez folyamodott, így tudatta velem, én is nemkívánatos lettem, vén csont, akinek tanítani kell a mókát, megmutatni az életet a maga helyén, mielőtt bepenészedne. - Rajtam fejlesztette tökélyre a varangyot a teába trükkjét, és ha ez nem valódi áldozat-lét, semmi sem az.
Zavartan megvakarom tarkóm, és a karomat nyújtom, egyik udvariatlanság a másikat követően, észre sem veszem a kisasszony ragadós ujjait, tekintetem átsiklik az apróságokon, őt egészben látja. Vénségemre - mert ezen még ez a pár perc otthon nem változtat - valóban szentimentálissá lettem, még kellemetlen helyzetbe hozom vele.
- Nagyon köszönöm, Ms. Pomfrey. A szóban forgó Mr. Lannstark a bátyám, de a szüleink alapították ezt a cirkuszt. - talán megmutathatnám neki a Táncoló Erdőt, vagy a Padlást, és jut eszembe, bizonyára a Kalózhajóm is itt bujkál valamelyik sátor ajtaja mögött, kifogyhatatlan lehetőségeink között csak azt kell eltalálnom, ő minek örülne.. de ha működik még a régi mechanizmus, úgyis arra lelünk rá, amelyre legnagyobb szükségünk van épp. - A levelében kifejtette, mennyire aggódik, hogy az ő szóhasználatával élve, kékharisnya lettem, ezért akarhatott megleckéztetni. Szereti a rejtvényeket, a Vörös Kirakós is az ő találmánya, ahogy a Tükörterem is. Él-hal érte, hogy csapdába ejtsen, elbűvöljön, megnevettessen, de bármi rosszat is mondtam róla, a szíve aranyból van. Ön idevalósi, Ms. Pomfrey?
Ha szerencsém úgy hozza, és valóban elindulunk, rögtön szakértői szemmel tekintek körbe, a hangzatos elvezések mind mesélnek a régmúltról, láttam őket első lépéseik közepette, még ötletként egy asztalon, amit belepett a kenyérmorzsa, láthatni őket felnőve, önbeteljesedve olyan extázisba hoz, amit nem feltételeztem magamról. Plum kisasszony karját magam mellett tartva igyekszem hát a legközelebbi felé, mert valóban a Tükörterem az egyik legszebb, legelmésebb, furmányosabb.. és a legjobb arra, hogy kalandorai megismerjék egymást és saját magukat is.

- Valóban tűnnek inkább tréfamesternek, mint komoly leckéztetőknek - mosollyal mondom, és alig két perc telik el, máris azt hiszem, rettentő sokat tudok a Lannstarkokról, pedig mégis mit tudhatnék én bárkiről is, akiket alig pár perce, illetőleg két napja ismertem meg, de akkor is csak pár percre? Az illúzió mondhatni tökéletes, és bár érzem a határait, látom, ahogy meg-megremeg, ha nagyon alaposan figyelem a képet, de azért még így is egészen hihető. Fények és buborékok és sajátos varázslat.
Hát elfogadom a felém nyújtott kezet, belékarolok, mintha magától értetődő, mintha természetes lenne - talán ma este az is, és hát mindenképp jobb itt nem egyedül eltévedni, hanem valakivel, aki tudja, mégis hova keveredtem.
Nem mintha folyton rosszat kellene sejteni minden rezzenés mögött. Nem is szeretek így viselkedni, nem szeretek gyanakodni, egy cirkusz talán pontosan csak annyi, amennyinek tűnik. Vándorló szórakozás, utazó mulatság, szín a tél szürkeségében, ártatlan illúzió, ami egy estére eltereli mindenki figyelmét arról, mi is van itt. Hogy ez gondosan kitervelt elterelés, vagy őszinteség... talán nem is olyan fontos tudni, mint azt elsőre görcsös tudni akarással el akarnánk dönteni. Az itt lakók megérdemlik, hogy egy kicsit gondtalanok legyenek. Talán én is megérdemlem, hogy ma egy kicsit gondtalan legyek.
Pedig egészen olyan, mintha valami rosszat csinálnék. Holott nincs ebben semmi, belekarolni egy magas idegenbe, csakis udvariasság és egy véletlen, de régóta nem csináltam ilyet, és hát én hordom a gyűrűdet még mindig, bár néha magam sem tudván eldönteni, miért, mire fel, mire várok? Néha egészen észrevétlenül, egészen öntudatlanul sétálsz be a gondolataim közé, egy percig nem eresztesz, aztán mindig rájövök, hogy tényleg nem vagy itt, és csak azért gondolom, hogy valami rosszat csinálok, mert már túl régóta nem vagy itt, hogy tudd, nincs ebben semmi rossz.
- Ha megengedi, jelen esetben Ön inkább idevalósi, mint én. Ez már kétségtelenül nem az én otthonom, Önnek kell vezetnie - mondhatnám azt is, hogy Toto, most már biztos, hogy nem Kansasben vagyunk, de talán furcsa lenne az utalás, pedig egészen találó, ahogy beljebb visz a lábunk a színek, szagok forgatagába, egyre nehezebb arra gondolnom, hogy valójában dehogynem, én vagyok itthon - De igen, a falu az otthonom. Ha már nem is állandóan és nem is mindig, a gyermekkorom nagyobbik részét itt töltöttem édesanyámmal és a nővéremmel... és ha őszinték vagyunk, a falu többi lakójával. Itt mindenki ismer mindenkit, mintha csak egy szerteágazó, furcsa család lennénk.

Hogy nem érezték szükségesnek további okításomat, köszönhető talán annak, hogy bármit alkottak is, élvezettel figyeltem működését, hírhedt szkepticizmusnak vélt gyávaságom nem terjedt ki szüleim műveire, amelyek ettől függetlenül minden félelmet kiválthattak a nézőikből, és ezt ők növekvő élvezettel lesték meg. Sosem türtőztették magukat, ha a kárörömről volt szó, jobban tudtak frappáns megjegyzésekkel földre teríteni egy kételkedőt annál, hogy úgy igazán bántsa a lelküket bármi kritika, elléteznek azóta is a maguk világában, melynek egy szegmense éppen ez, a Tükörterem, amiről azóta sem tudtam teljességgel eldönteni, mit mutat éppen.
- Sosem jártam a környéken sem.. tudja, azt hiszem, lehet valami a családom gúnyolódásában. Mivel is védekeznék, ha még ki is mondanák, mindig csodáltam az ilyen közösségeket, mégsem tettem semmit, hogy közelről megismerjem őket? - lassan húzom el a sátor fekete-fehér szárnyát, mintha olyasmire számítanék, ami váratlan, felkavaró, de csak az élményt nem akarom elrontani. Bárhogy állítják is, vagy talán épp ezért, mindig szerettem hinni, hogy ide tartozom, mint a mindenkori látogató, aki nem szabadulhat a csodálattól, és eszem ágában sincs elrontani az első benyomást Plum kisasszony szemében, ha már néhány titkot így is lelepleztem. - Minden, amit itt lát, megtörtént valahol, vagy megtörténik még. Talán nem velünk, de ki tudná megmondani...?
Az egyik széles, ovális tükör elé lépek, óvatosan vonom magammal, pillantson bele, és mögöttünk helyére csusszan a válaszvonal, együtt maradunk a félhomályban, csak a tükör körül villannak meg aranyszikrák, kerete izzani kezd, és kilincset növeszt. Nem is titkolt mosollyal nyomom le, és mielőtt átlépnénk, még kötelességemnek érzem, hogy eligazítsam, baja nem eshet.
- Azt mondják, a világ nem egy, és nem linerális: sok száz másik fut a miénk mellett, mert az idő óceán, életünk pedig világítótorony benne. Kérem, bízzon bennem, Ms. Plum, ígérem, ura vagyok a helyzetnek. - és kilépünk a keskeny pallókból épített ösvényre épp itt, a nagy óceán közepén, szerteszét futnak lábunk alatt a további utak, amott egy égig érő kék, melyből borszín fény szóródik a vízre, ott, a hullámok mögött egy tömzsi, inkább gátőr házára emlékeztető kis alkotmány, girbegurba kémények sorával hátán. A feliratok szerint: 2019, Budapest a kobalt óriás, míg a másikuk 1920 körüli kikötő valahol a francia partvidéken. Persze lehetőségünk valóban tenger, míg csak ezt befogadja a szemem, megannyi újabb születik, csak a kilincs marad a félig szabad tenyeremben, gondosan zsebre is teszem, enélkül ki tudja, mikor jutnánk ki a nem is labirintusból.
- Mikor választ egyet, megláthatja, milyenek lennénk ott, és akkor.. van legenda, ami szerint életek is leélhetőek idebent, de találkozni még nem találkoztam senkivel, aki kijátszotta volna a szabályokat. Minden éjfélkor az adott időhurok visszatér önmagába, nem kezdődik valóban új nap.. mihez lenne kedve? Hol nézzünk körbe?

- Mondhatná talán azt, hogy meglehet épp azért csodálta őket mindig, mert valójában nem ismerte őket? - kérdezem csendes, egy kicsikét talán mégis játékos mosollyal - Az a tapasztalatom, Mr. Lannstark, hogy bár az emberek mindig sok mindenre kíváncsiak és érdekli őket rengeteg minden, végül csak azokra a dolgokra nyitnak, melyekre igazán akarnak. A többi... a többi csak szalmaláng. És igazán nincs is baj azzal, ha valaki szereti azt, amit ismer, ami otthonos, vagy nem rúgja ki minden helyiség ajtaját türelmetlenül, azonnal, amint rázárul - nincs ebben semmi szemrehányás, és mégis milyen szemrehányásokat tehetnénk őszintén egymásnak, mi emberek? Minden hasonlóságunk ellenére olyan különbözőek vagyunk, s bár nem divatos mindenkit elfogadni annak, aki, mindig úgy gondoltam, erre kéne törekednünk mindannyiunknak az éles kritika helyett.
Talán épp ezért vagyok én is mindig inkább kíváncsi, mint őszintén gyanakvó. Benne vagyok a játékban, türelemmel kivárom, amíg Victor félrelebbenti a sátor szárnyát, de izgatott gyerekként próbálok már a legkisebb résen átkukucskálni. Sosem gondolkodtam rajta, milyen lehet a varázs-emberek cirkusza, a muglikét is csak véletlenségből ismerem, ezernyi különbségre számítok és szájtátásra, de még valami annál is érdekesebbet kapok végül.
Másvilágra nyíló tükörajtó, zsebretett kilincs, majdnem azt mondom, sőt kiáltom, "varázslat, boszorkányság!", de hát varázsló és boszorkány vagyunk, mi ebben a meglepő? Pedig igazán meglepő, bólogatok a biztosításra, mégis kicsit erősebb kézzel kapaszkodom "vezetőmbe", mintha attól tartanék, ha kartávolságra engedem, egyedül biztosan elveszek itt, csak ő vezethet ki.
- Ez egyszerre csodálatos és ijesztő - mondom ámulattal követve tekintettel először a pallót a lábunk alatt, a tükör-sima időt, aztán a szerteágazó utakat, éjfélig talán temérdeknyi életet is leélhetnénk, de vajon jó, vajon szórakoztató életek lennének? Van arra valamiféle biztosíték, hogy idebenn minden más, mint a valóságban és semmi sem ér véget könnyekkel? - Mondja csak... idebenn minden móka és kacagás, vagy csak egy másik valóság? - kérdezem is, hátha ő többet tud, bár nálam valóban nem nehezebb többet tudni, és bár választani nem tudok igazán, a múlt egy kicsit mindig szebbnek tűnik, mint a jövő, ezért finom bólintással azt mondom, inkább 1920-ba vágyom.