Akkor kellett volna megmondanom... akkor nem zárnám magamra a vécét reggelente, és ordítanám ki, hogy csak gyomorrontás, amikor bekopog és azt kérdezi, jól vagyok-e, nem tekernék egy egész gurigába egy terhességi tesztet, akkor nem kerültem volna ebbe a hazugságfolyamba. De fontos edzőtábor volt, nem tehettem mást. Nem zúdíthattam rá. Én csak őt védtem ezzel az egésszel. Igen, ezt mondogatom magamnak már vagy 2. hete, lassan elhiszem.
Beleborzongok abba, ahogy az oldalamhoz ér, képtelen vagyok elszakadni a szájától, csak akkor, amikor már a nyakamat csókolja. Mert nyilvánvalóan mikor gondolom azt, hogy itt az ideje felfedni a mocskos titkaimat és megöletnem magam? Hát persze, hogy akkor, amikor nem kéne. Miért nem tudtam pasinak születni? Szülés! Merlinre, inkább hagyjuk!
- Leo... Leo.... figyelj... figyelj... beszélnünk... beszélnünk kell - állítom le őt. Komolyan mondom, fizikai fájdalmat érzek. Zsugorodik a gyomrom és zúgni kezd a fülem. - Én... Szóval... - esküszöm, ha kimondom, és ki akar nyírni, megteszem helyette, ha végre sikerül kiböknöm. - Nem ütköztem egyik csapattársammal sem - Persze, ezt fontos volt közölni, mert miért ne? Biztos érdekli. Biztos azonnal rájön belőle, összerakja a képet, hogy ne nekem kelljen elmondanom. Hát nyilván!
- Én... terhes vagyok - nyögöm ki a szemébe se nézve. Kár, hogy ez még nem a teljes igazság, bár, hogy teljesen őszinte legyek, nekem ez is sok. De nem bírok kinyögni egyszerre mindent. Hagyjuk, hogy eméssze a hírt, hiszen nekem is kellett. Merlin adja, hogy ugyanabba az állapotba kerüljön tőle, mint én, akkor felüdülés lesz, ha meghallja, hogy... Franc! Miért csinálom ezt? Miért most? Végülis: így kezdődött minden. Iróniának azt nevezi Yeva, amikor... EZT!

Lenne jobb dolgom a vallomások helyett, van más, amit jobban élveznék, köszönöm a megértést, kedves, köcsög lelkiismeretfurdalás. Tényleg. Bár folytatnánk és nem lennék olyan ostoba, hogy véget vessek neki!
- Nem... Nem erről van szó - rázom meg a fejem zavartan. Merlinre, mi a szar van velem, remeg a hangom és a kezem is, mindjárt elbőgöm magam. Bár a szemébe tudnék nézni, de úgy kerülöm a szemkontaktust, mint Castor a békákat, azonnal elkapom a tekintetem, amint találkozik az övével.
Megrázom a fejem. Oké, ez egy hülye ötlet volt, én is kitaláltam, csak éppen jobb nem jutott eszembe. Nesze neked kínos életérzés! Ha tudnám, hogy ettől nem jön rosszabb... De ez egy rohadt szakadék, én meg elengedtem a seprűm és most zuhanok, ahogy kimondom.
És persze semmit nem tudok kiolvasni az arcából, vagy a reakciójából. Lassan és szaggatottan veszem a levegőt, rémült vagyok. És abban reménykedek, hogy közli, hogy elhagy, ha megtartom, hogy érveket sorakoztat fel, és mindet ellene, hogy azt mondja nem fér ez most bele. De mindez csak az én fejemben zajlik, ostoba képzelgés az egész. Mégis hogy gondoltam?
Tudnia kell a teljes igazságot. Lesz, ami lesz, ha kidob az ablakon, igaza van. De nincs megállás.
- Én... Én... Én nem akarom megtartani! - kiáltom el magam összeszorítva a szemhéjaimat, mindennél erősebben kapaszkodva Leoba, mint egyetlen valós pontba, és ahogy a szoba körülöttem, most a hangom is úgy pörög benne, vészjósló. A vihar előtti utolsó kiáltás, majd megint a csönd következik, aztán nehéz és lüktető lesz a lég, mielőtt elszabadul a pokol. Lenyelem a könnyeimet, szerintem most mondott csődöt az idegrendszerem. Gyerünk Moira, ez nem te vagy, nem lehetsz puhány! - És nem is fogom - teszem hozzá halkan a szemébe nézve, nagyot nyelek. - Ha mégis megszületne, Yves fogja felnevelni - adagolom ez újabb információt, ám ezt már jóval határozottabb hangon.

Tudom, hogy dühös. Pontosan tudom. De ha nem kristályosodott volna még ki előttem Leo és reakciói a világ dolgaira szakkönyv, a jelekből már akkor is felismerném, pedig életemben talán egy tucatszor sem jártam könyvtárban, csak Myronnal, mert őt ott megették volna reggelire.
Én tehetek arról, hogy nincs családja. Világos. Én meg a vérem. Akkor még talán ő sem tudta mit választ, és hogy szar döntést hoz. De amíg nem házasodunk össze, amíg nincs egy porontyunk, aki ugyanolyan elcseszettül tökéletlen vérvonalú, mint én, amíg ez nem gyalázza meg, addig még visszacsinálhatja. Addig lemondhat rólam, úgysem bírom a tartós kapcsolatokat, sosem volt az én műfajom.
- Én nem félek! - akadok ki a feltételezéstől, még úgyis, hogy valójában igaza van, és ezt pontosan tudom. Talán ezért nem ismerem be. Mert utálom ha igaza van, ha bárki bármit meg tud tippelni velem kapcsolatban, mert ismer. Nem ismer. Senki nem ismer.
- Nem, Leo, nem az! - megszorítom, aztán elrántom a kezeimet az övéi közül. - Nem állunk készen egy gyerekre. Arra, hogy idecsöppenjen a kviddicsmeccsek közepébe. Hogy gondoskodni kelljen róla. És egyébként is, jelenleg ez még nem egy gyerek, ez egy valami, amitől hányok reggelente, és ami miatt a whiskynek még a szagától is rosszul vagyok, pont úgy, mint az arcszeszednek, amit én vettem, és leszédülök a seprűmről, és.... és értsd meg, hogy nem! Lehet, hogy te boldog leszel attól, hogy a füledbe ordít vagy, hogy nem játszhatok, de én nem leszek! Abban a korszakában Willt is utáltam! Erre mi nem állunk készen. Az anyám belerokkant ebbe, én nem fogok - mondok mindent a képébe, ami csak eszembe jut. Baszd meg, Leo, fogd már fel, hogy hülyeségeket beszélsz! - A szüleid is kincsként gondoltak erre? Akkor is, amikor miattam kitagadtak? Amíg nincs a képben egy gyerek is, addig visszacsinálhatod - hozom fel a témát. - És mi van, ha két évvel a megszületése után már nem is leszünk együtt? Vagy még kevesebb? Például megöli valamelyikünket egy random halálfaló, mert még nem tanultuk meg a leckét?

Behúzom a nyakam és összeugrik minden porcikám, soha nem bántott, s most mégis hirtelen végigfutott az agyamon, hogy engem akar célba venni azzal az ütővel, védekezőn fel is emelem az egyik kezem. Összerezzenek, ahogy egy csattanással végül a lámpa maradványai gurulnak szanaszét.
- Miből gondolod, hogy én nem érzem úgy, mintha az lenne? - dacolok dühösen, nem mintha a lámpa tehetne róla. A reakciója tehet róla, ő tehet róla, az egészről.
- De te azért beszélhetsz többesszámban, ugye? Mert Leonard Burke-nek nyilván mindent szabad... A mi boldogságunk. Na persze! És engem nem érdekel, hogy hány kanos pasi veri ki rám gondolva, nem érdekelnek a rohadt rajongók, hidegen hagynak, Merlinre, csak játszani akarok, fogd már fel! A kviddics és te vagy a boldogságom kulcsa, nem egy gyerek. Több mint 20 évet küzdöttem azért, hogy ott legyek, ahol most vagyok, épphogy elkezdtem, és hagyjam abba? Tudod, hogy Johnson, akinek a helyére jöttem bekapta a legyet és ezért hagyta abba, vagy abbahagyatták vele, lényegtelen! És ha nekem ez a fontosabb? Tessék! Érzéketlen vagyok! Azt hittem tudtad, hogy nem tudok mit kezdeni ezekkel a nyálas szarságokkal. Mikor láttál elérzékenyülni egyáltalán? Nem az érzelmeimről vagyok híres - hívom fel a figyelmét arra, amivel eddig is tisztában kellett hogy legyen. Mindig ilyen voltam, nem ezen ő sem tudott változtatni, csak nagyon minimálisan.
- Ó, igen? Akkor megtennéd, hogy kihordod és megszülöd? Bocs, hogy nem lehetsz terhes helyettem. Bocs, hogy ez az én testem, de pont ezért én fogom eldönteni mi történik vele és benne - jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Nagy az ellentmondás azzal, aki nem merte bevallani, csak cincogva, hogy terhes.
- De igen, Leo, meghalhatunk. Egy auror ül a lelátón az edzéseinkkor, múltkor Jack exe volt ott. Szerinted miért? Nem te szabod meg ki él és ki hal meg - teszem hozzá keserűen. - És mi van, ha tévedünk? A Mikulásról is azt állították, hogy létezik, és mégsem. Mi van, ha mi sem leszünk együtt, hiába hiszel benne ennyire?
- Nem! Nem akarok! - üvöltöm a képébe, megijedek a hangomtól, attól, amit mondtam, nem nézek rá. - Nem akarok... Azaz nem most. Évek múlva, talán. De... de nem most. Ahogy te is megfogalmaztad, én vagyok az, aki nem áll készen rá, hatalmas balszerencsédre... Ezért fogja Yves felnevelni, ha mégis megszületik, ha nem döntök úgy, hogy véget vetek ennek az egésznek. Viszont ha úgy érzed, még mindig ott az aranyvérű menyasszonyod, ő biztosan készségesen és azonnal szülne neked gyereket - vetem fel, mint alternatívát. - És akkor nem lennél rám, meg a hülye döntéseimre szorulva, és megint lenne családod, akik nem olyan idióták, mint én vagyok, és megbecsülnének úgy, ahogy én nem.

- És ha igen?! - Nem, nem gondolom azt, hogy az lenne, amit emleget. De utálom azt, ami most történik velem, azt, ami ezután történhet. - Hát aztán? Mit számít? Kit érdekel mit gondolok róla? Lehet, hogy meg sem születik! - vetem a szemére, mert ez így mindenkinek könnyebb. Nem véletlenül nem mondom ki, fájna, de attól még nem gondolkodhatok róla emberként, és nem is teszem. - Fenyegess csak, üss meg! - A lényegen nem változtat.
- Hohó! Azért nincs helyem a pályán, mert nem akarok gyereket, és kiütni magam egy szezonra biztosan? Nem akarok visszatérni, meg újra kezdeni, ott akarom folytatni, ahol most vagyok, nem akarok kiszállni! És igen, ha ezt tenném, az a te boldogságod lenne, nem az enyém, te akarod ezt, nem én, nem mindketten! -  kiabálok, ahogy csak bírok, dühből, fájdalomból, félelemből, mindenből. Mert szeretem, de ezt nem akarom. Őt igen, de ezt nem. Gyereket nem. Önző vagyok és érzéketlen, mint az utóbbit ő is megállapította az előbb.
- Nem! Az rohadtul nem csak egy elhanyagolható dolog, hogy az én testemben történik... Mert én változom meg tőle, míg te mindent csinálhatsz tovább ugyanúgy! Magodból... Merlin tökére! Hányadik században élsz? Nem egy keltetőgép vagyok, vagy egy konyhakert, ahol kedvedre palántázgathatsz! A spermád, Leo, mondd már ki, hogy felcsináltál! Nincs itt Will, hogy meg kelljen kerülnöd, sem anyám, sem apám! Vagy attól félsz, hogy meghallja? Nincs tudata, Leooo! És te is tudod, hogy bárki más alkalmasabb erre a feladatra nálam, és ha máshova kerül, akkor teljesül az óhaj-sóhajod és nem lesz kivert kutya, hanem jó helye lesz! Jobb, mint itt! - fakadok ki, mert nem leszek egy hülye, tehetetlen báb, akivel egészen nyugodtan azt csinál mindenki, amit akar, és szó nélkül engedelmeskedik, és meghajol bármilyen akarat előtt.
- Nem leszel mindig velem... és én sem veled - kezdek bele keserűen.- Mit csinálnál, ha a testvéred kerülne velem szembe? Nem kérhetem, hogy öld meg, és nem is fogom! Nem védhetsz meg mindentől! És nem is fogom hagyni, ha így alakul sem. Inkább én, mint te. Mit csinálnál, ha meghalnék? Ha meghalnék és a nyakadon hagynék egy gyereket? - ...aki miatt célpont leszel? Nem kérhetem, hogy felelősséget vállaljon érte, vagy ő engem erre, ha bármelyikünk is nincs többé. És tényleg ezzel tennénk jót vele, ha halálra ítéljük, akár úgy, hogy én vagyok gondatlan és felelőtlen, akár így? Nem tudunk vigyázni rá. Elég a háborúra a kviddics is.
- Leo... - fordulok utána, mikor összekoccan a vállunk. Megint elbasztuk, csak most én a leginkább... Miért nem tudom befogni néha a számat? - Leo... - bocsánatot kellene kérnem... De az igazságért? A féligazságért?
- Leo... - állok meg az ajtó előtt. - Ne csináld ezt, hallod? - döntöm a homlokomat a fának, aztán lenyomom a kilincset. És meglepődve tapasztalom, hogy nyitva van. Valójában rosszul érzem magam attól, hogy bejövök, pedig ritkán szokott érdekelni, vagy szoktam észrevenni, hogy éppen mikor ne alkalmatlankodjak Most meg... fáj a mellkasom, ahogy meglátom, mert pont most nem kellene. Erre én megint támadok, és az ő térfelére ülök, ha hagyja egáltalán. Ha nem, akkor megmaradok a saját részemnél, és hanyatt az ágyra huppanok, és a hasamra húzom a kezem, mintha érezhetnék ott bármit, hülyeség.
- Leo... - Utálom ezt. Mocsok bűntudatom van - még jó, hogy hányingerem most nem. A baj csak az, hogy ezt nem fogjuk elintézni pár nap durcával, aztán egy szenvedélyesebb szexszel. Félve pillantok rá. - Én... Én nem úgy értettem... - fájdalmasat sóhajtok, és elnézek másfelé. - Csak... csak ez most... ez most túl sok... és túl gyors... - fújom ki a megmaradt levegőmet lassan. - Itt van az esküvő, itt van a kviddics, és... és itt van egy háború is, és... és apádék is... - teszem hozzá halkabban, és zavartan forgatom a gyűrűt az ujjamon. Akiknek ahogy én nem voltam ínyükre, úgy egy gyerek még kevésbé lesz. Fogalmam sincs mit csinálnak, ha megtudják, sőt, azt sem tudom az én családom hogy fog minderre reagálni, de úgy sejtem nem lesznek odáig a gyönyörtől, vagy kezdetnek igen, mint Leo, aztán ott lyukadnak ki, hogy... mint Leo. És még véletlenül sem fognak úgy gondolkodni, mint én, mert 18 évesen ők vállalták ezt. - Mi még... mi még nem tartunk itt, te is tudod... vagy... vagy legalábbis én... - Miért teljesen normális ez mindenkinek? És miért kell ugyanúgy gondolkodnom erről, mint mindenki másnak? Miért vagyok azért ufó, mert nem akarok gyereket? Vagy nem akkor, amikor ő jönni akar, hanem én akarom eldönteni legalább azt, hogy mikor forduljon fel fenekestül az életem? Vagy azt, hogy képes vagyok-e rá egyáltalán? - Yves-nél jobb helye lesz... -  pillantok rá megint, hogy lássam, mi a reakció, aztán megint a plafonra, vagy lefelé. - Bár jobb lenne az időzítés... talán... talán akkor nem így reagálok... - közben pedig pontosan tudom, hogy minden éppen így történt volna, mint egy remekbe szabott csel, amit csak így lehet kivitelezni. - Ennek az egésznek nem szabadott  olna megtörténnie... Nem szabadott volna elmondanom... -  motyogom.