Queen of Disaster

Celebrate our twisted fate

Bassza meg, Alecto biztos észreveszi, hogy bőgtem.
Átkozottul észre fogja venni.
És mi van akkor?
Nem mintha az elmúlt napokban megtudtam volna győzni, hogy érdemes vagyok a figyelmére, vagy úgy egyáltalán, hogy még akár csak a közelében is legyek. Végül is minden kamaszos dac ellenére behódoltam. És most nem a Nagyúrról beszélek, hanem róla. Mert akármennyire is szépíteni akarom, rohadtul nem szólt ez másról csak róla.
Beletúrok zilált, vizes fürtjeimbe, nem egészen fél órával ezelőtt még ruhástul ültem a kádban, mellettem Antonin és igen, bőgtem. Mint egy szánalmas kölyök, akit szánt szándékkal elvesztettek a vásári forgatagban. És nem azért, mert Alectonak hála magamra varrattam a jegyet, ami azóta is viszket és égeti a bőrömet, és amilyen érzékeny, biztos be fog gyulladni.
A rohadt életbe.
Hanem azért, mert azt hittem, ha ezt majd megteszem, valami szánalmas véglényből istenséggé válok a szemében, hogy akkor majd csak én leszek, senki más. Dobtam Agathat a kedvéért, most neki is dobnia kellett volna Yaxleyt, de jegyesek még?
A rohadt életbe.
Nem egy átkozott Sötét Jegy, csak egy balsorsú csillagzat alatt köttetett jegyesség. Csak akkor nem lehet felbontani, ha nem is akarják.
A pálca kishíján kettétörik a kezemben, olyan indulattal szorulnak köré a kifehéredett ujjaim, azt sem értem, hogy miért járok ilyen hajnali órában kivont pálácával. Mégis mit kezdenék vele, ha valaki az utamba állna? Ráküldenék egy főbenjárót? Végül is most már jogom van hozzá.
Aztán megtorpanok és a hideg verejték végigcsorog a hátamon, persze tehetetlenül állok - nem nagy újság - és résnyire elnyíló, rongyosra csócsált ajkakkal figyelem a bájitaltan terem előtt összeverődött társaságot. Arca, ellenben az enyémmel igazságtalanul kisimult, úgy nevet fel kényszeredetten, hátravetett fejjel, kivillantva az összes gyöngyfogát, aztán hirtelen komorodik el, préseli össze az ajkát, mintha az előbbi nevetés meg sem történt volna. Mintha az éjszaka átkozottul semmi nem történt volna.
Ólomsúly léptekkel indulok meg felé, és szabad kezemmel megragadom a csuklóját, a kelleténél erőszakosabban, tehetetlenül, kétségbeesetten. És még csak eszembe sem jut, mint máskor, hogy lesütött szemmel bocsánatot kérjek a barátnőitől, vagy hogy bármiféle magyarázatot adjak. Ádázul nézek a szemébe pár pillanatig. Arcom tűzforró, s ahogy rám néz, legszívesebben visszamásznék a hideg zuhany alá és soha többé nem kelnék ki onnan. Aztán már húzom is magam után, ugyanolyan tehetetlen dühvel és ezen a ponton már azt is bevállalnám, hogy ha ellenkezni kezd vagy gúnyt űzne belőlem, itt, mindenki előtt csinálok jelenetet. De csak menni akarok, minél messzebb, vinném őt is, akár a világ kibaszott végére. De egyelőre be kell érnem valami romos szertárral, ahol nem követ ennyi kíváncsi tekintet, vagy egy ablakkal, amin mindketten kiugorhatnánk. A pincék átka.
A rohadt életbe.
Biztos észrevette, hogy bőgtem.
Kit érdekel?

We're the broken ones

Nem tudom, miért voltam dühös, de azt hiszem, most már így maradok, örökké csak így.
Ültem az ágyon és felszisszentem, mert meghúzta a hajam, ahogy próbálta koszorúba fonni.
- Bocs – mondta.
- Vigyázz már egy kicsit!
- Mondtam, hogy bocs!
Morogtam valamit, majd font tovább, az előzőhöz képest annyi különbséggel, hogy inkább nem szólalt meg többé, pedig pár másodperccel ezelőtt még be nem állt a szája valami francia szalonról, ahol a nővérének vettek tavaly ruhát. Vakító, tüllös fehérek, finom gyöngyházfény, éles arany, meg amit el akarsz képzelni. Mondjuk így, hogy akarod, merthogy tudni nem tudod, az biztos, legalábbis szerinte biztos – és itt most szeretném szó szerint idézni, és szeretném azt is, ha tudnád, hogy felfordult a gyomrom attól, ahogy ezt mondta – „minden képzeletet felülmúl” a hely, és ha szeretném, megkérdezi a nővértől a pontos címet, csak ez egy ideig eltarthat, a fene tudja, mi van újabban a baglyokkal, hogy nem találnak el Franciaországba.
Felfordul a gyomrom az esküvői ruhák gondolatától, és nem az az izgulós-fajta gyomorforgás, mint mondjuk valami óra előtt (nem tudom, lehet, hogy rossz a példa, nem is emlékszem, mikor forgott utoljára a gyomrom egy hülye tanóra előtt), nem is feltétlenül undor, inkább, mondom, düh. Megmagyarázhatatlan, de mindenre kiterjedő.
Miért nincs még kész? Miért kell ezzel foglalkoznom? Miért kell ezt csinálnom? Miért nem csinálhatom mindig ezt? Mikor lesz már vége? Mikor kezdjük már végre el? Érdekel ez egyáltalán? De az baj, ha nem érdekel?
Férjhez akartam menni? Nem tudom.
Akartam az esküvőt? Nos, igen. Illetve egy esküvőt, azt nem állítom, hogy pont ezt.
El akartam költözni otthonról a tanév vége után? Határozottan.
Új életet akartam? Nagyjából mióta megszülettem.
De Yaxley-vel? Hát…
Más lehetőség? Öngyilkosság? Vagy éppen…
A kezemet bámultam, előbb a gyűrűt, aztán a tetoválást. Vicces, de le tudnám rázni magamról az egész életem, ha levágnám a fél karomat.
- Fáj? – kérdezte, ahogy betolt egy hajtűt a koszorú végébe.
- Nem is éreztem.
- Nem a hajadról beszélek.
Még egy hajtű. Végigsimít az arcomon. Mosolyog, nem szélesen, nem is lágyan. Nem viszonoztam.
- Menjünk!

Nem tudom, miért voltam dühös, de azt hiszem, most már így maradok, örökké csak így.
Olyan volt, mint a friss kiscicakarmolás.
Semmiség volt. Nem is nagyon fájt. Vagy ezt már rég nem nevezem fájdalomnak.
Szoros körben álltunk, és mindent elmondtam neki erről az egészről azzal, hogy egyetlen rohadt szót sem szóltam róla, csak vigyorogva hallgattam egy történetet valaki mástól, aminek az eleje és a vége is valahogy ködként oszlott fel a tudatomban, pont úgy, mint ahogy minden más is. Egyszerűen semmit sem fogok fel, és kicsit még ez is bosszant, de nem annyira, hogy elkezdjek figyelni. Vigyorgok tovább. Nevetnek. Nevetek.
Aztán épp soron jönne, hogy sóhajtsak, hogy elbőgjem magam, hogy ne érezzek inkább mégse semmit, továbbra sem, de hát a pillanatot felülírja, ahogy felkiáltok, hogy
- Hé!
Amycus rángat, nekem pedig – talán a meglepetés miatt – eszembe se jut, hogy kitépjem a kezem a kezéből, pedig, pedig…
Más lehetőség? Öngyilkosság?
Megölhetném őt is amúgy. Megölhetném Yaxley-t is.
- Mi a… hagyd ezt abba! Hallod?
Véreres, vizenyős, duzzadt szemekbe bámulok. Egy pillanatra látom magam előtt, ahogy ezekbe a szemekbe belenyomom a hajtűmet.
- Amycus, eressz!

Celebrate our twisted fate

Emlékszem azokra az időkre, amikor apánk visszatérő fantáziája az volt, hogy rövid időn belül kiházasítsa vagy elmegyógyintézetbe küldje Alectot. Ami akkor még pokolnak tűnt, most könnyen elképzelhető, még csak túlságosan nagy fantáziát sem igényel. Bárcsak a bolondok házát választotta volna. Választották volna.. ha már mindenképp hátba akartak szúrni, alattomosan.
Tekintetemet elszánt mazochizmussal fúrom az övébe, látom rajta a hideg távolságtartást, a feszülő inait a kezem között érzem, menni akar, és nekem inkább hagynom kéne, ha ennyire nem akar velem lenni. Akkor talán megmaradna némi önbecsülésem, de nem, én a tegnapi után még mindig kitartóan elé dobom a maradékot. A tegnapi után, amikor feldúlt hercegkisasszony módjára viharzottam el, amikor a többiek ünnepelni készültek, és végig azt vártam, hogy utánam jöjjön, de nem tette. Mert nyilván ez az alapvető különbség kettőnk között. Én bármikor utánamennék. Én görcsösen kapaszkodnék a kezébe, hogy ne menjen, nem számolva azzal, hogy mekkora hülyét csinálok magamból.
A látóteremből eltűnnek a többiek, de a vihorászásukat még mindig hallom, fél füllel, éppen elég ahhoz, hogy teljesen kizárjam őket és amikor arra kér, eresszem, csak még inkább megszorítsam a karját. Órákig? Napokig? Amíg kitombolja magát a háború, és amikor már mindenkire rárakják a koporsószeget, akit valaha ismertünk, és csak mi ketten maradtunk. Lilul a keze a szorításomtól, visszatartom a levegőt, várva, hogy mondjon valamit, de nyilván hallgat, mindig a makacs hallgatással büntet, mikor más kínzási módszer éppen nem jut eszébe.
- Örülök, hogy ilyen remekül szórakozol – eltúlzott ripacskodással bólogatok elismerően, az arccsontomra feszül a vékony bőrréteg, azzal fenyegetőzve, hogy mindjárt leszakad az egész, mint egy olcsó vásári színdarab elnyűtt díszlete.
- Köszönöm, Alecto, én is pompásan érzem magam - ez még akár hihetően is hangzana, ha a vége nem fúlna valami panaszos nyögésbe, amiről nem tudom megállapítani már én sem, hogy tőlem származik vagy egy útszélre vetett pincsitől.
Most hirtelen gyűlölni kezdem Antonint, aki nem engedte, hogy levágjam az átkozott kezemet, akkor talán nem akarnám most a nővérem nyaka köré fonni. Akkor talán férfiként tudnám viselni a sorsom, amit nem is nekem szántak.
- Azt mondtad, hogy együtt csináljuk végig. Végig. Elárulod, hogy hogy tervezed mindezt a pár hét múlva bekövetkező esküvőd után?
Ezt mondja a szám, de közben valami ilyesmit gondolok: mi a francért tetted ezt velem? Aztán mondjuk földhöz verném magam és toporzékolnék, de helyette elengedem a kezét, durván eltaszítva magamtól, prüszkölve kapkodva levegőért, egészen a falig hátrálva, mielőtt még túl nagy lenne a kísértés, hogy bármilyen főbenjárót elkövessek. Talán engem kellene bolondok házába küldeni.
- Mégis mit vársz még tőlem EZ után? - ahhoz túl gyáva vagyok, hogy kimondjam hangosan, de ahhoz elég hülye, hogy feltűrjem az alkaromon az ingem, csak annyira, hogy lássa, tényleg megtettem, ha véletlenül azt hinné, hogy az elmúlt éjszaka csak valami delejes álom lett volna. - Legyek a koszorúslányod? Nyírjam ki Archibaldot? Áruld el, mégis mit vársz tőlem? - aztán mintha meg sem történt volna, gyorsan a hátam és a fal közé préselem a bizonyítékot.

We're the broken ones

Van valami eszelős a mosolyában, pont annyira megfoghatatlan, mint amennyire ámulatba ejtő. Ismerem ezt a mosolyt, nagyon jól ismerem ezt a mosolyt, nem is pont azért, mert rám is egy ugyanilyen szokott visszabámulni a tükörből (illetve a fenébe is, nyilván első sorban azért), de ott van az, hogy nagyon, ó, nagyon is jól tudom, milyen lefegyverző ereje van annak, ha valaki így néz rád.
És most fegyvertelen lennék?
Hát, mondjuk, hogy el tudtam volna viselni, ha erre a beszélgetésre még egy darabig nem kerül sor, vagy mondjuk sohasem, ami baromság, tényleg baromság, mert egy másik pillanatban – mondjuk úgy öt másodperccel ezelőtt, amikor még annak a valakinek a történetét hallgattam arról az izéről – meg azt mondtam volna, hogy konkrétan erre a beszélgetésre születtem, de hát… hogy is mondjam? Volt néhány fal – köztem és Amycus között – aminek soha-soha nem lett volna szabad felépülnie, meg amikre nap-nap után mégis csak én pakolgattam fel a téglákat, aztán onnan, a magasból, a fal peremében megkapaszkodva néztem le rá, és most… nem tudom, tényleg nem tudom, hogyan kéne lebontani ezeket a falakat anélkül, hogy bármelyikünket agyon ne nyomják a lezuhanó téglák. Régebben, esküszöm, hogy még a fejembe is belelátott, majdnem annyira, mint én az övébe. Most meg valahogy túlságosan magamra figyelek, és a rohadt életbe, semmi sem annyira nyomorult érzés, mint attól érezni magunkat nyomorultnak, hogy magunkra figyelünk.
És akkor ő, ő itt az áldozat?
Tudod mit? Nem leszek nyomorult, azt csinálja csak ő.
- Senki sem kérdezte, hogy vagy. – Nem annyira lecseszés volt, mint ténymegállapítás. Százezer szikrát szórtam rá a szemeimből, aztán sóhajtottam egyet. A hátam még mindig a falhoz lapult, a sóhaj közben pedig egy pillanatra lehunytam a szemem. Ez itt, kérlek, ez pontosan annak az iskolapéldája, hogyan bonts falakat úgy, hogy agyonnyomjanak a téglák. A keze szorít a csuklómon, más esetben felszisszennék, de ez a fájdalom, ez a fajta fájdalom hosszú ideje az első dolog, amit mintha igazán éreznék. Például aztán már meg sem rezzent az arcom attól, amit mondott, vagy hát nagyjából úgy meredtem rá, mintha akit épp az imént ölt meg. – Ez pont úgy hangzik, mintha nem bíznál bennem. – Ez már lehet, hogy lecseszés volt, tudja a fene. Elengedte a karomat, én pedig álltam ugyanúgy, talán csak a fejemet biccentettem kissé oldalra, míg az ő háta elért a folyosó szemközti faláig. Valahol szép kép, ahogy így kívülről elképzelem magunkat, valahol tudom, hogy az a legkisebb bajom, hogy hogyan festhetünk kívülről. Fújok egyet, majd rámosolygok, de minden különösebb érzelem nélkül. – Mert megölnéd Archibaldot?