Nem először jártam a Minisztériumban, de újra és újra elámultam azon, hogy ebben a tömeges káoszban hogyan képesek nap, mint nap eligazodni az emberek. Végignézve rajtuk nem tűnt túl megterhelő feladatnak, de Merlin szerelmére ezek mind olyan besavanyodottak, hogy már szinte azt sem lehet leolvasni az arcukról, hogy képesek lennének érezni bármit is. A mostani helyzetben legalább annyi tisztesség lehetne bennük, hogy rettegjenek egy kicsit, elvégre a halálfalók birtoka az egész épület. Azt pedig végképp nem lehetett igaz, hogy a szürke öltönyök és szövetkosztümök itt mind a Nagyúr szolgái vagy szimpatizánsai, mert a legtöbbjükről kilóméterekről is kiszagoltam, hogy félvérek.
- Elnézést! Merre találom a... – álltam egy magas zombiféle ficsúr elé, hogy minél előbb dolgomra mehessek, de a kérdésemet már nem tudtam befejezni. A pasas válla fölött megpillantottam azt, akivel most a legkisebb porcikám sem kívánta a találkozást, bár a múlt mindkettőnk lelkén egyaránt száradt.
- Akkor most mondja, hogy mit akar, kisasszony vagy nem? Az idő pénz! – mondta nekem morcosan a közhelyeket köpködő kis disznó, aztán tovább is állt, mert nem méltattam válaszra, de még lenéző tekintetre sem.
Én nem mozdultam, csak méginkább összehúztam magamon hosszú, fekete szövetkabátomat. Ott álltam a régen látott bátyámat figyelve, amint átszeli a Minisztérium zsúfolt nagycsarnokát és elátkoztam magam azért, mert mertem bízni a szerencsémben. Nadia ugyanis mit csinál éppen? Hogy elkerülje a családtagjait, idejön az „otthonon” kívül az egyetlen helyre, ahol gyakorlatilag az összesen megtalálhatóak! Gratulálok kislány, remek ötlet volt. Csak így tovább előre, jó úton haladsz a korai őszülés felé!