Amikor tegnap lementek a kviddicspályára, hogy edzenek, már tényleg furcsa volt egy kicsit Crouch hiánya. Nem szerette a szerdákat, szerdánként közvetlenül a Mardekár után volt az övék a pálya, ami ha nem is torkolott mindig miniatűr katasztrófába, azért épp elég idegesítő tudott lenni – meg kellett várniuk, amíg minden zöld taláros lekotródik a pályáról, sokszor lassított felvételben, rosszabb esetben hajba kapott legalább két játékos az öltöző miatt, vagy a hely, vagy a cuccaik miatt, és ha igazán paranoiás hangulata volt, nem is akarta elkezdeni az edzést, amíg seprűhátra ülve, és a magasba repülve, meg nem tudta számolni az összes „ellenséget”, amint visszafelé kutyagolnak a kastélyba. Ennyire persze a kviddics pont nem fontos a legtöbb embernek – felesleges úgy tenni talán, mintha bárki fel tudná találni a spanyol viaszt egy merőben újszerű taktikával, amit a vetélytársak véletlenül sem hallgathatnak ki, és ő sem gondolt erre így, de azért mégis… a legtöbbeknek a kviddics pont nem ennyire fontos, a legtöbbeknek ez csak hobbi, feszültséglevezetés, valami, amivel el lehet tölteni az időt egy kicsit jobban hét év alatt, meg valami, amitől kellemesen el lehet fáradni és jobban aludni.
De nem neki.
Neki ez volt innen a kilépőkártyája, innen, és mindenhonnan, a Roxfortból, a családjából, a valóságából, talán még saját magából is. Ha pedig minden rosszul megy, mármint igazán rosszul, fatálisan rosszul – akkor még ebből az átkozott országból is. Egyre gyakrabban gondolt erre, egyre csak azon törte a fejét, hogyan hívhatná fel magára a figyelmet ezen a maréknyi csapaton is túl, akik olykor ide küldtek valamit, hátha találnak valakit, aki tényleg tehetséges, de végül ez az egész mindig meghaladta még az ő szokásos okoskodásait is.
Visszatérve Crouchra. Tegnap, szerdán, a gyűlölt szerdán, Crouchnak nem hogy nyoma sem volt (pont úgy, mint az előző szerdán), de aki helyette dirigálta az egész csapatot finoman szólva is az arcába mászott, és valamiféle rekordot produkáltatott a csapatával annak érdekében, hogy a lehető legtöbb időt csesszék el az ő edzéséből. Túlzás lenne azt állítani, hogy felcseszte magát. Akkor és ott csak felcsúszott a seprűjére, keresztbe vetette egyik lábát a másikon, és olyan arckifejezéssel nézte végig a mardekárosok kivonulását, mintha övé lenne a világ minden ideje, de minimum olyan kicsinyesnek tartaná ezt az egészet, hogy még arcizma se rezdüljön miatta. De igazából nem volt az övé a világ minden ideje, és amilyen hangulatban volt tegnap, ha kicsit kevésbé tudja moderálni magát, még az is lehet, hogy behúzott volna egyet annak a seggfejnek…
Nem kimondottan fogalmazódik meg benne mindezek ellenére, hogy megkeresse Juniort, és mindezt közölje vele. Az sem, hogy aggódnia kellene érte, őszintén nem aggódott érte, mert rühellt mások dolgába és életébe belemászni, épp elég volt neki a sajátja, de azért mégis csak. Amikor az ebédje maradékának kedvetlen turkálása után kifelé tartva a Nagy Teremből azon kapta magát, hogy Junior alig egy lépésre, tőle balra tart szintén kifele, egy hosszúra nyújtott lépéssel mellé lép.
- Hé. Kiléptél a csapatból?
Csak így, egyenesen, bele a közepébe, még köszönésnek is alig illik be ez a szenvtelen „hé”, de hát ők nem barátok, még csak szövetségesek sem, csak két egyenlőnek tekinthető fél a pályán, ahol elmosódnak a társadalmi különbségek, a mindennapos szarságok, meg ez a rengeteg szemét, amiben élnek. Őt pedig nem is az indok érdekli, nem akarja megkérdezni a fiútól, „hogy van?”, vagy bármi efféle maszlag. Ő csak tudni szeretné, mire számíthat következő szerdán.

Rezzenéstelenül viszonozza a fiú akár eltévedtnek is beillő, őt alig megtaláló pillantását. Rajta már egy ideje nem fog az ilyesmi, nem azért, mert ilyen rettentően kemény lány, akit semmivel nem lehet megfogni, épp csak azóta, hogy rájött, ez az egész itt, ebben az iskolában, ezek az évek, ez a szinte pazarlónak tűnő hét év nem számít. Egyszercsak megtört az illúziója, elveszett a szépsége, igen, pont azon a napon, az ostrom napján, amikor kétszer vágta arcon az igazság. Akkor és ott... az fájt. Sokkal jobban, mint ahogy két pofonnak jogos fájnia, jogos égetnie az arcát, mert ha nincs az apja, talán még meg tud őrizni valamit a gyermekségéből, még a történtek ellenére is. De az apja ott volt. A valóság elferdült, az idő kizökkent a megfelelő, a helyes kerékvágásából, és azóta nem igazán érdeklik itt benn kicsinyes hatalmi harcok, nyegle pillantások, mások őt becsmérlő véleményei, ő most már csakis a maga dolgával foglalkozik, és számolja vissza a napokat, amíg elmehet innen, és megpróbálhatja tisztára mosni azt, amit tisztára kell, vagy elfelejteni, amivel tovább már nem mehet...
- Óh, nagyon...! - bénán megjátszott drámai sóhajjal mondja ezt, mintha azt gondolná, egy ilyen elcsépelt kérdésre épp egy ilyen elcsépelt választ illik adnia, de ez a kezdés idegennek hat mindkettejüktől. Crouchot valószínűleg nem érdekli túlságosan, vajon hiányzik-e neki, neki pedig éppenséggel nem szentimentális okokból hiányzik, ha egyáltalán a hiányzik a megfelelő szó. Persze nem tudja megfelelően megjátszani magát, eltántoríthatatlanul ül iménti kérdése a szemében, és az arckifejezése sem arról árulkodik, hogy bármi más érdekelné azon túl, aminek hangot is adott. Csak semmi mellébeszélés - meggyőződése, ha többen élnék ennek megfelelően az életüket, mindenkinek sokkal könnyebb lenne.
Fáziskéséssel, de biccent aztán - most tudatosul benne, hogy tulajdonképpen nem igenlő válaszra számított, alig pár hónap, és vége ennek az egésznek, mi értelme most bedobni a törölközőt? Valami kifogásra számított, vagy valami "nincs hozzá közöd"-fajta magyarázatra arra a verzióra, hogy "nem, nem léptem ki", hogy ez csak ideiglenes, valami apró kis homokszem a gépezetben, mert persze, mint mindenki, ő is magából indult ki. Nem tudja elképzelni, minek kellene történnie ahhoz, hogy épp most szálljon ki a játékból, az utolsó hajrában, amikor esetleg hagyhat maga mögött valamit, amit nem kell szégyellnie, ami rendben van, amiért talán lesz majd valaki, aki jószívvel emlékszik vissza rá, mielőtt esetleg menthetetlenül elbaszódna körülötte minden. De azért biccent. Köszöni szépen, felfogta, és nem arról van szó, hogy ne érdekelné (azért belé is szorult természetes kíváncsiság), mi történt Juniorral, de pont nem jut eszébe sem rákérdezni. Ha a fiú úgy felelne az érdeklődésre, hogy "közöd?", akkor tökéletesen igazat tudna adni neki. Tényleg nincs hozzá semmi köze. Tényleg nem tartozik rá.
De azért valami sajnálatféle rajzolódik ki a szája sarkában, ahogy elhúzza a száját, de tulajdonképpen nem tud mit mondani. Ezt akarta tudni, hát most már tudja és tesz is két lépést hátrafele, hogy úgy fordulhasson irányba, hogy ne állja el a fiú útját, amikor végül félúton a fordulásban megáll és visszanéz rá, az arca csupa kérdés, de a visszafogott fajta.
Aztán átszalad rajta valami sajátos, majdnem mosolyba hajló derű, mielőtt elfojtaná a gesztust - És ettől nem támad kedved tenni valamit a dolog ellen?

Mintha megérezné, hogy ez a szemétkedés, ez nem igazán neki szól.
Nem kell hozzá túl eszesnek lenni, ha végiggondolja, Juniorral sosem személyeskedtek túlságosan, épp csak az elején egy kicsit, épp csak kötelezően megkeresték a felületeket, ahol a társadalmi normák és az iskolai hierarchia szerint egymásnak kellene menniük, de hamar kiderült, hogy nem feltétlenül akarnak ilyen nem csak alantas, de egyébként meglehetősen unalmas játszmákba kezdeni. Ha végiggondolja, soha egyetlen szót nem ejtettek egymás családjáról, barátaikról, tulajdonképpen tényleg, semmi személyesről nem esett köztük szó soha, azzal, hogy megkérdezte, hova lett Crouch a csapatból, valószínűleg személyesebb dolgot kérdezett tőle, mint korábban valaha.
A személyeskedés hiánya igazából sosem érdeklődés híján történt, ennyire nem érdektelen, sem steril az emberekkel, hogy ne érdekeljék őt egyáltalán, de hát Juniorral barátkozni olyan felesleges vállalkozásnak tűnt, mintha hátradőlve várta volna a lelátón, hogy valaki majd bármiféle teljesítmény és bizonyítás nélkül felfedezi. Amúgy sem volt soha sok barátja, ha örvendett is bármiféle népszerűségnek, azt minden bizonnyal a kviddicsnek köszönhette, ebben a szerepben pedig elég nehéz lett volna elképzelni, hogy épp Barty Crouch Juniorral tartson teadélutánokat. Vagy egyszerűen csak nevezhetnénk nevén a gyereket - nem túl valószínű, hogy a játékon túl bármi közös is lenne bennük, ami alapján értelmes időtöltésnek tűnt volna személyes beszélgetésekbe csúszni. Crouch pedig talán direkt nem is hagyta volna. Ő meg csak soha nem akarta megpróbálni eléggé.
- Értem - mondja száraz szórakozottsággal, meg sem rezzen, a sértés, ha valóban az akart lenni, vagy legalábbis kellemetlenség viháncolva pereg le róla, de persze a ki sem igazán bontakozó mosolyát magával viszi.
- És neked miben lesz részed a Roxfort után, Barty? Szivárványokban és napsütésben, ugye? - nem ugyanazt a labdát akarja visszadobni, még ha úgy is tűnik, a hangja szándékos rájátszás, lusta szarkazmus, épp csak egy aprócska figyelemfelhívás arra, hogy kár olyasmivel dobálozni, ami egyetemes igazságként valószínűleg minden olyan hetedévesre rádobható, akik nem világmegváltó bizonyossággal kerülnek ki innen, és szerinte a legtöbben nem így kerülnek ki, de még aki előtt biztosan lefektetett terv van, meglehet az sem lesz boldog sosem. Vélhetőleg pont ezért.
Voltaképpen mindegyikükkel ki van baszva. Kikerülnek a fiatalságuk hivatalos, fekete talárjából és az élet egymás után be fogja kebelezni őket, kivétel nélkül. Nem igazán van szüksége valakire ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen.

Ha más mondaná ezt neki, talán nevetne - nem önfeledten, nem hangosan, még csak nem is különösebben boldogan, de legalább őszintén. Ha csak ennyin múlna bárki boldogsága, tudna ő kívánni mindenkinek napfényt, szivárványokat, egyszarvú-simogatást, meg bűvös bizserét, de tényleg. Nem valószínű, hogy sajnálná a boldogságot bárkitől, de pontosan tudja, hogy nem számít, ő mit kíván kinek, semmi köze nem lesz ahhoz, hogyan alakul az élete másoknak. Nem számít az sem, Bartynak mit kíván. Ha jól rakja össze a hülye pletykákat, még akkor is, ha csak hülye pletykák, azért el tudja képzelni, melyiküket merre fogja sodorni az élet, ahogy azt is, hogy az az irány biztosan nem lesz ugyanaz. Lehetne persze ugyanaz - de ő sosem állna oda az apja mellé, mindegy, mit ígérne neki, az ő családja nem ilyen, vagyis, eddig legalábbis nem volt az, ő csak Angusért aggódik, és az egyetlen ember, akinek talán tehetne is valamit a jövőjéért, úgy csukódik be előtte, mint ahogy nemsokára a Roxfort ajtaja is be fog csukódni előtte.
Ehhez képest nem izgatja túlságosan Barty Crouch jövője. Nem rosszindulatból, de nem izgatja.
Csak valami különös íze van ennek a beszélgetésnek, valami fanyar, valami keserű, mintha valami, tőlük jó messze már égne, csak még nem ért ide sem a füst, sem a láng. A világuk biztosan fel fog gyulladni... de azért majd ő megpróbál elrepülni a lángok felett, ha már jobb lehetőség nem jut eszébe.
El kéne sétálni biztosan, voltaképpen, mi mást mondhatnának egymásnak, indokolatlanul kutat magában valamilyen udvarias, üres frázis után, valami után, amit illik mondani olyan embereknek, akikkel valószínűleg többet soha nem sodor össze az élet. Végül még jó, hogy habozik egy percet, amíg Barty talál helyette valami udvariasat (nem tudja eldönteni, hogy üreset-e), amit mondani lehet. Kicsit most meglepi, biztos látszik is rajta, mert annyira nem igyekszik leplezni, magától valószínűleg eszébe sem jutott volna ilyesmi. Nem csak Crouchot nem jutott volna eszébe meghívni, ha egyszer majd, hanem valószínűleg senki mást sem. Még akkor is kínosan érzi magát, ha a bátyjai várják egy-egy iskolai meccs után és az egekig magasztalják, mert idegesíti az elfogultságuk. Persze, attól biztos nem kellene tartania, hogy Crouch is így viselkedne vele. Talán épp ezért furcsa, hogy egyáltalán kimondja, hogy érdekelheti, látni őt játszani.
- ... aha. Oké. Fogok - nincs ebben igazi ígéret, nem biztos benne, hogy szólni fog neki, hacsak nem olvassa egy újságban, vagy nem akad meg a szeme valahol a nevén, Crouch talán boldogan fog élni amíg meg nem hal, tényleg úgy, hogy akár egy gondolatot is pazarolna rá. Nem személyes okokból hasad ebbe igazából bele egy kicsit a szíve - inkább azért, mert most jön rá, hány embertől fog még ehhez hasonló búcsút venni, hány embernek fakul majd ki az életéből egy nyár alatt, és hány ember fog az ő életéből kifakulni.
Azt senki nem mondta, hogy felnőni ennyi halál nélküli személyes veszteséggel jár.
- Persze. Hali - mondja fél fokkal halkabban, ahogy hagyja Bartyt ellépni, ő pedig ösztönösen, de némi szándékoltsággal az ellenkező irányba megy, pedig egyébként ugyanarra tartott volna, mint Junior.