Merlin az égben pókerjátékos és úgy gondolta ebben a szezonban engem szopat rossz lapokkal. A végzősök apokalipszis hangulatának tudják be pocsék állapotom, pedig mennyivel jobban vagyok már, módszeresen csökkentem pszichotikus szereim és újabb adalékanyagokkal toldom meg, vagy veszek el belőle egy keveset, ahogy saját szájízemre kotyvasztom. Így sokkal hatásosabb, leredukáltam a gyógyulási időm és van, ami lefoglal. Visszatért tudomány iránti érdeklődésem, ha tehetem könyveket csapok fel, aztán órákig bújom, kizökkent a valóságból. Avery professzorra igyekszem közömbösen nézni, de a termében leghátul foglalok helyet és kerülök minden szemkontaktust, ugyanígy Lestrange professzorral is, mert nem vagyok biztos benne, nem pletykálta el, mi történt velem. Hülyeségekre hivatkozva nyargalok el mellette, ha megszólít, nem bírnék értelmeset nyögni olyan kérdésre, beszéltem-e már erről valakivel. Erin annyiban segített, hogy a Minisztérium eztán Rookwoodként tartsom számon, nem mintha maradéktalanul örülnék a váltásnak, de talán jobb egy nagy múltú feketemágus család nevét viseli, mint egy olyan emberét, akit megöltem. Jé, képes vagyok hidegen végigrágni magam egy effajta mondaton anélkül, hogy sírógörcsöt kapnék. Valóban jobban vagyok. Elvégre a legjobb medipszichiáter kezelése alatt állok, saját magam gyógyítom. Igazán felesleges, könnyedén átugranám az Egyetemi éveket, de áthidalhatatlannak tűnik és belátom szükséges a praxis. Kár, hogy a Mungót éppen ostromolják. Befordulok az alagsori folyón, Friccs meghagyta hol keressem, nevezetesen kopogjak be hozzá… Idáig süllyedtem, csak mert megátkoztam egy ocsmány Mardekárost, aki hányást mímelt, amikor megpillantott. Mindenki emlékezetében élénken él, amikor kirohantam okádni bájitaltanról. Igaz, hogy látványos ártást kapott, a feje háromszorosára duzzadt, nekiment a falnak és leverte Madam Abbey csecsemőt dajkáló portréját, de miért ne járt volna arra pont Friccs és miért ne üvöltöttem volna rá: Kép bazdmeg, nem tud megdögleni. Valamiért nem tetszett neki ez a faragatlan ténymegállapítás, ezért állok most az ajtaja előtt, kopogásra készen, savanyú arccal. A Roxfort rosszabb részét kapom még így, utolsó napjaimon.
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, Ki nem istene
Kedves világ! Ugyan, avass már be légy olyan kedves a részletekbe: mit vétettem ellened? Mit vétettem ellened, hogy kviblinek születtem? Mivel érdemeltem ki, hogy ne lehessek olyan, mint a családom összes többi tagja? Miért kellett végigmennem azon a tortúrán, melynek során unokatestvéreim mindegyike belőlem űzött csúfot? Én voltam minden vicc tárgya. Én voltam a gyakorlóbábu, a kvidicskapuk legmagasabbika, a szerencsétlen gurkó, akit nyugodt szívvel lehet ütni, hisz bírja, erre találták ki. Mivel érdemeltem ki, hogy húsz évesen árvává tettél? Olyan rossz gyermek lettem volna? nem hiszem! Minden nap kitakarítottam a szobámat, segítettem főzni a hálátlan fattyúkra. Szerettem a szüleimet, szerettem Alice-t is. Az egész családom fontos volt számomra, még talán az unokatestvéreim is, de te elvetted őket! Miért? Hogy itt láthass? Hogy végre teljesüljön az álmom, és itt lehessek az ódon falak között? Hát meg kell mondjam, hogy nem akarok itt lenni! Nem akarok úgy itt tartózkodni, hogy egy alsóbbrendű kis takarító vagyok. Senki sem értékel igazán, még Dumbledore sem. Igen, nagyon is jól hallottad! Dumbledore sem hisz bennem, pedig én tanulni akarok itt. Én azért akartam annyi éven át idejönni, hogy mágiát tanulhassak. Mert a penna tévedett annak idején. Biztosan van bennem némi mágia, csak nem fedezte fel még senki. Nem lehetek más. A varázsvilág tagja vagyok, nem lehetek egy idióta, csakis a macskájával, valamint a renddel és a tisztasággal törődő, idejekorán megöregedett ember. Én hiszem, hogy ennél több van bennem, és bár nem kapok segítséget a tanulásban, én hiszek magamban, és próbálkozom, amíg végre nem fog... Kinyitom az ajtót, mikor kopogást hallok beszűrődni a vastag, de hangszigetelésben silány ajtón keresztül. Már alig vártam, hogy megérkezzen jól megérdemelt büntetűmunkájára az a senkiházi. Így rákiabálni egy felnőttre! Botrányos, amit a mai fiatalok megengednek maguknak, de nem lehet beléjük nevelni a jómodort, hisz ahhoz a testi fenyítés lenne a legjobb módszer, de szerencséjükre ebben az iskolában mindez nem megengedett. Pedig ha lehetne az alagsorban egy kínzókamrám, sokkal több illem és tisztelet szorulna egyesekbe, mint a jelen helyzetben. - Ne jöjjön beljebb, fogja meg ezt! - nyomok a kezébe egy törlőrongyot, és a felmosóm társaságában kilépek a helyiségből. - Nem lesz megerőltető, ugyanakkor kellemetlen. Az első emeleten van a legtöbb festmény, így oda megyünk. Nyomás! - meglököm a felmosó fejével, és megindulok mellette. - Le fogja törölni az összes képkeretet azon az emeleten. - és nyugodjon meg, végig magával leszek. nem kell attól tartania, hogy megkísérti a pihenés gondolata. Én kiverem ezt a fejéből, amint lehet.
Dumbledore magára rántja gáláns álarcát is befogad minden jöttment szerencsétlent, persze milyen is lehetne egy „gondnok” ha nem törvényszerűen elcseszett? Diákok életét megkeserítő parodisztikus képződmény. Ha én varázslóiskolát vezetnék a mágiában legjártasabbakat alkalmaznám, hiszem egy rakás kontrollálatlan tinédzser él egy fedél alatt, de persze Dumbledore mindig is az egyedi megoldások híve volt. Frics és az ő fricskái, kopott ajtaja, mocskos kvibli titkai, vajon mugli pornót rejteget az ágy alatt, hogy ilyen vérmesen ágál, be ne merjek menni? Arcom máris gúny rendezi lenézővé, miközben automatikusan elveszem tőle a törlőrongyot, mert gondolom azt várja, ezét „büntető” emiatt „munka” puszta kézzel szépen törölgessem a festménylakókat, ahogy ő szokta. - Ne, mert kínos lenne látnia a személyes holmijait? Persze, egyértelmű, hogy beteg perverziói és rejtegetnivalói vannak, felmosórongyok színkódolva, Dumbledore rózsaszínbe kereteztetett portréja… Csevegem, mint aki tökéletesen alkalmas konverzálni akár egy ilyen reménytelen alakkal, hisz amíg mások szopatásáról van szó, könnyedén jönnek ajkamra a szavak. Szemöldököm felvonom, kellemetlen? Fogalma sincs hol kezdődik nálam a fogalom, hogy mágia nélkül kell képkeretet pucolnom, vagy akár fogkefével wc csészét, ágytálat, a mácskájának almát nem tartozik semmilyen kategóriába. De Frics szemében undok kölyök vagyok, ahogy ő undok kvibli az enyémben, így kölcsönös, tompa utálatban fel sem szisszenek, hogy meglök a felmosójával. - Húha, tényleg? Azokat is, amelyek olyan magasan vannak? Létrát nem látok magánál. Tériszonyom most félreteszem, unott perceim íme beváltottam és végülis tökéletesen, megint háromszoros hurrá csodanekem, ez sokkal változatosabb tevékenység, mint bármi más, amit most ki tudnék találni. Noha az érdekes embereket és helyzeteket szeretem iróniával kergetni és egyelőre Frics mint olyan kívül esik ezen a kategórián, legalább bátran mehetek az agyára, kergethetem őrületbe. Hiszen biztosra veszem, hogy ezen az estén ő fog szenvedni, én szórakozni, nem véletlenül vállaltam annó olyan lelkesem nyakamba minden büntetőmunkát. Kiváló alkalom, hogy elhíresüljek, szélesebb körben megutáltassam magam. - Szar ügy lehet ezt mindig egyedül csinálni, nem szokott szédülni a magasban? Az még szarabb ügy lehet, ha az oktondi elsősök megbillentik a létráját fogócska közben, pofára esni, mágia nélkül már egyenesen fos lehet, Frics úr Csevegem az együttérzés és kíméletesség mindennemű jele nélkül, miközben mellemen még a Hollóhát kérkedik jelvény gyanánt, simlis, gonosz szavaim, igen, pontosan oda valóak. De ez a szívás világa és ki tudhatná ezt jobban, mint maga Argus Frics?
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, Ki nem istene
Kezdőlap
