Dixie & Richard

Dixon nem volt túl kommunikatív, legalábbis eddig túl sok értelmes dolgot nem volt hajlandó megosztani velünk. Kritizált mindent, duzzogott és valószínűleg szánt szándékkal nagyon csúnyán beszélt Flora előtt, de túl sok érdemleges információt nem tudtunk meg róla. Annyit legalább ki tudtunk szedni belőle Rodyval, hogy nagyon szereti a zenét és hozzám hasonlóan a Star Wars a kedvenc filmje. Tulajdonképpen a semminél ez is több volt.
Levittem Kenyeret a szokásos esti sétájára. Nem volt túl nagy mozgásigénye, annyi idő alatt kirohangálta magát, amíg én elszívtam egy cigit az udvaron. Utána már általában bökdösött is az orrával, hogy menjünk vissza a szobába, ugyanis a napjai nagy részét átaludta, másban nem mutatott túl nagy tehetséget. Most esetlenül üldözött egy pillangót, persze képtelen volt utolérni. Miután feladta a reménytelen vadászatot, inkább elindult megjelölni az egyik fát - ekkor láttam meg Dixie-t, messziről is azonnal kiszúrtam a jellegzetes, göndör haját. A gyámügyes nő, mikor elhozta hozzánk Dixont, már előre mentegetőzött, amiért ilyen "kócos lobonccal rohangál a gyerek". Minket nem zavart, ha ez lett volna a legnagyobb gond vele, akkor elmormolhattunk volna egy imát Rodyval. Ehelyett viszont állandóan a fülünket rágták a kollégák, hogy sürgősen beszélgessünk el a fiunkkal, mert a viselkedése katasztrofális és ők megértik mennyire nehéz lehet beilleszkedni, na de mégis...
Fellelkesültem Dixie láttán, úgyis meg akartam osztani vele a hírt, hogy Rody talált a szekrény mélyén egy régi Rolling Stones pólót, még valami koncerten szereztük vagy egy évtizede, és oda akarta adni Dixonnak. Gondoltuk, örülne neki.
Aztán mikor közelebb értem, megcsapott az ismerős szag. Lehet, hogy nem én voltam a Roxfort történetének legmenőbb diákja, de a füves cigi szagát ezer közül is felismertem volna. Nem tudtam, mikor éreztem utoljára, azt végképp nem, mikor szívtam ilyet legutóbb, de azt nagyon is tudtam, hogy Dixie mit csinált itt kint.
- Ezt meg honnan szerezted? - Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, a roxfortos diákok nem tudnak könnyűszerrel a kastély falain belül bármihez hozzájutni. Nem örültem neki eddig sem, de nem éreztem személyes küldetésemnek, hogy tegyek ellene. Csakhogy most Dixonról volt szó, akinek akár tetszett, akár nem, az apjává avanzsáltam és ezt nem szándékoztam szó nélkül hagyni.
Haragudtam rá? Igen. Csalódott voltam? Sokkal inkább. Meglepett viszont nem annyira, ostobaság volt, hogy eddig erre nem készültem fel. Hülyeség volt, hogy Rodyval úgy akartunk hozzáállni Dixie-hez is, mint Florához.
- Egyáltalán eszednél vagy? Az gondolom, nem is érdekel mennyire káros és hogy ez csak a belépő a keméyndrogokhoz, de ezért ki is csaphatnak és Florának is szörnyű példát mutatsz és... - És inkább nem folytattam, mert rájöttem, hogy ennek rohadtul semmi értelme és közhelyekkel dobálóztam, pedig Rodyval hányszor megbeszéltük, hogy mi nem leszünk azok a szülők, akik ilyeneket mondanak a gyereküknek, mert ezzel úgysem érünk majd el semmit. Erre tessék...

Dixie & Richard

Csak röhögött. Egy pillanatra Rodyt juttatta eszembe, mindig így rángatózott az arca, mikor az apja hozzászólt vagy az apjáról mesélt. Rajtam kívül valószínűleg mindenki elhitte, hogy őszintén nevet azon a szemétládán, én tudtam, hogy csak így védekezett a lelki gyötrelmek ellen. De én nem voltam Mr. Lestrange, Dixon pedig talán nem is miattam kapott idegrángást, egyszerűen csak vigyorgott bele a nagyvilágba és tudomást sem vett rólam. Amióta hozzánk került, nem telt el nap, amikor nem gondoltam arra, hogy gyűlöl minket. Ilyenkor mindig mérhetetlen bűntudatot éreztem, mert nem tudtam úgy kivívni a szeretetét, mint annak idején Florának, és még inkább azért, mert én sem éreztem azt, mint akkor Florával. Hiába rettegett, Florával minden könnyebben ment. Ő egyszerűen hagyta, hogy szeressük, Dixie viszont minden apró rezdülésével próbált eltaszítani minket. Minden gesztust hárított vagy kritizált, minden próbálkozásunkat eltaposta, mint az egyik cserepes szobanövényt a legelső napon. És nem haragudhattam rá, mert biztosan velünk volt a baj. Jó apának gondoltuk magunkat, mert kezelni tudtunk egy ártatlan kislányt, akivel alig volt gondunk. Ha tényleg olyan jó apák lettünk volna, akkor Dixonhoz is tudtuk volna, hogyan közelítsünk.
- Helyettesek? Kire gondolsz? - ráncoltam a homlokom. Csak derüljön ki az illető neve, Rodyval versenyezni fogunk, melyikünk fojtsa meg, amiért füvet adott Dixnek...
Ahogy kifakadt, kedvem lett volna kihátrálni a beszélgetésből. Talán tényleg hátrébb is araszoltam tőle, akaratlanul. Nem erre a reakcióra számítottam, azt hittem, majd szemrebbenés nélkül hazudni fog valamit, megígéri, hogy soha többet nem tesz ilyet, ehelyett nekem esett. Azt hiszem, Rody jobban kezelte volna a helyzetet.
- Ne forgasd ki a szavaimat, egyáltalán nem ezt mondtam! - Nem, Rody biztosan jobban kezelte volna a helyzetet. Kettőnk közül én voltam a megfontolt, a csendes, ellenben ha felkaptam a vizet, annak sosem lett jó vége. És igen, Dixon határozottan felidegesített. Segíteni akartunk neki, magunkhoz vettük, elintéztük, hogy felvegyék az év kellős közepén ebbe az iskolába, türelmesen eltűrtük a folyamatos panaszáradatot miatta a kollégáktól, erre még képes ilyeneket a fejemhez vágni... - Nehogy még neked álljon feljebb, mert nem hagyom, hogy mindent tönkre tegyél... Nem tudom, eddig milyen helyekre kerültél, mert nem vagy hajlandó szóba állni egyikünkkel sem, de nálunk biztosan nem fogod ezt művelni. Ha nem vennéd észre, mi csak jót akarunk neked, akármennyire gyűlölsz minket. Csak tudnám miért utálsz mindhármunkat ennyire...
Rodyval legalább tíz évvel ezelőtt mindig azt mondtuk, hogy ha nekünk gyerekünk lenne, biztosan laza szülők lennénk, akik mindent hagynak nekik. Olyanok, akik vállat vonnának, ha füvezésen kapnák őket és inkább csatlakoznának, hogy közösen elszívjanak egy spanglit. Mindketten jó nagy hülyék voltunk huszonévesen.

Dixie & Richard

Szerettem volna, ha Dixon megkedvel minket. Mielőtt hozzánk került, bizakodóak voltunk Rodyval, elvégre az ő korosztálya kedvelt minket a diákjaink közül. Nyilván szánalmasan naiv gondolat volt erre alapozni, hiszen könnyű egy negyvenöt perces órán kivívni a tizenhat évesek szeretetét pusztán azzal, hogy nem követelsz vasfegyelmet és tudod mi az a Weird Sisters. Eleinte Florával sem volt egyszerű, de legalább nem lökött el minket magától, a zárkózottságát és a félelmeit mindketten könnyebben kezeltük, mint Dixie gonosz elutasítását. Azt hiszem, nem sok jót gondolt rólunk, az okát pedig nem tudtam volna teljes bizonyossággal megfogalmazni. Könnyű lett volna arra fogni, hogy a hideg rázza két nevelőapától, de úgy sejtettem, nem ez a helyzet. Talán nem is igazán minket gyűlölt, csak a helyzetet, amiért igazán nem okolhattam, mégis rosszul esett. Mi csak segíteni akartunk neki, ő pedig mindent megtett azért, hogy ne sikerüljön és elidegenedjünk egymástól már a legelején.
- Nyilván nem rúgatnám ki. - Csak alaposan elbeszélgetnénk vele Rodyval, de ezt már nem tettem hozzá hangosan. Viszont kirúgatni senkit sem szándékoztam, bármennyire is el akartam távolítani Dixon közeléből mindenkit, aki ilyen felelőtlen dolgokba rángatja bele. Az állásával viszont senkinek sem szerettem volna játszani, tudtam milyen a galleonokat számolni hónap végén és nem kívántam senkinek. Különben is biztosra vettem, hogy Rodynak lesz egy-két szava a tanársegédhez, ami után valószínűleg Dixie közelébe sem mer majd menni. - Szóval kitől kaptad?
Nem erre a válaszra számítottam és hirtelen iszonyatosan elszégyelltem magam. Az elmúlt hetekben egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy Dixon ettől fél a legjobban. Pedig nem kellett hozzá különösen sok ész, hogy összerakjam a képet: nevelőszülőről nevelőszülőre passzolták világ életében, talán már el sem hiszi, hogy valahol tovább maradhat néhány hónapnál. És én folyton haragudtam rá, amiért ennyire ellenséges velünk, pedig csak magát próbálta védeni egy újabb csalódástól. Hogy lehettem ennyire ostoba? Vajon Rody sejtette?
- Nem akarunk elküldeni. Attól félsz, hogy kihajítunk? - Nem tudtam eldönteni, hogy szégyelltem-e már ennyire magamat valaha is.
Éppen én nem értettem meg az első percben, mi nyomja szegény fiú lelkét? Tudnom kellett volna, alig voltam idősebb nála, mikor kidobtak otthonról. Meg kellett volna értenem, mennyire fél attól, hogy egyedül marad. Hiszen nekem is hetekig nyomta a vállamat ez a teher, tudtam, hogy előbb-utóbb be fog következni, mikor majd nem bírom tovább magamban tartani az igazságot. Valószínűleg Dixie is így érzett, számolta a napokat, amiket nálunk tölthetett és végigpörgette magában, mit hozhat a jövő.
- Nem fogunk elküldeni. Sajnálom, ha ezt gondoltad, én... mi nem tudtuk. Nem akarjuk, hogy elmenj tőlünk, de meg kell értened, hogy vannak szabályok és nem azért, hogy téged bosszantsunk. Én is voltam tizenhat éves és tudom, hogy néha kilátástalanul szarnak tűnik. De az nem old meg semmit, ha elszívsz egy ilyen vackot.

Dixie & Richard

Nem kellett volna meglepődnöm, hogy Silverlake az. Csak párszor láttam eddig, taknyos kölyök létére arra sem vette a fáradságot, hogy vegyüljön a kollégáival. Clive nem beszélt róla túl sokat, úgy gondoltam, csak a tapintatosság miatt hallgat, inkább nem is emlegeti az új segédjét, mint hogy rosszat mondjon róla. Most már mindent értettem, elvégre milyen tanársegéd az, aki füvet ad a gyerekeknek? Eszénél van ez egyáltalán? Azt hiszi, hogy még mindig végzős diák és ettől lesz valaki a tanítványai szemében? Nevetséges... Határozottan megérdemelte volna, hogy szóvá tegyem Dumbledore-nak az ügyet, aki ugyan híres volt a vajszívéről, de ezt biztosan nem hagyta volna. A Roxfortot nem zülleszthették le ilyen szintre, ahol a nevelt fiamnak két óra között egy tanárnak csúfolt, idétlenül hosszú hajú, zöldfülű pasi drogot ad el... Egyelőre viszont nem akartam mást is belevonni, reménykedtem benne, hogy Silverlake nem fog képen röhögni, ha ezután megkeresem.
- Persze, ki más lenne? Attól, hogy tanársegéd, még felfoghatná mekkora hülyeséget csinált - morogtam.
Láttam, hogy nem hitt nekem. Az okát nem értettem, mert úgy éreztem, eddig semmi rosszat nem tettem. Sikertelenül próbáltam felidézni, mikor bánthattam meg Dixont, mikor tettem valami kéretlen megjegyzést, de egyszerűen nem ment. Időm sem volt rá, amikor egyenesen került minket, alig láttuk a kastélyban Rodyval, mintha tudatosan került volna minket. Megegyeztünk, hogy egy ideig hagyjuk, hadd játssza ezt a játékot. Nyilván csak szeretett volna beilleszkedni, bizonygattuk magunknak, két professzor nevelőapával a nyakadon pedig elég nehéz. Most már nem hazudhattam tovább magamnak, hogy pusztán ennyiről volt szó. Nem, egyszerűen utált minket és megingathatatlanul hitte, hogy szeretnénk megszabadulni tőle.
- És szerinted az a normális, ha senkit nem érdekel? Ezt te sem hiszed el, ugye? Mert akkor ez a legnagyobb ostobaság, amit eddig hallottam tőled. - Tulajdonképpen nem lepett meg a verés említése. Eddig is sejtettem, hogy bántották, mégis mi másért került volna újra és újra más szülőkhöz? Nem létezett, hogy mindegyik kihajította, biztosan néhánytól elvették. Fájt belegondolni, tudtam milyen a nevelés címszóval bevezetett otthoni terror. Jobban, mint azt bárki kinézte belőlem. - És nem, Dixon, semmit nem old meg. Fogalmam sincs, milyen "sok szar" történt veled, mert nem vagy hajlandó hozzánk szólni. De biztosan nem ez a megoldás, mert attól, hogy bekábulsz az iskolaudvaron, még semmi sem oldódik meg.
Kenyér eközben fel-alá rohangált a lábunk alatt, amilyen buta kutya volt, valószínűleg nem fogta fel, hogy a pillanat alkalmatlan a játékra.
- Különben is, ha nem akarnánk, akkor szerinted miért vettünk volna magunkhoz? Volt időnk átgondolni, bőségesen, mert az olyanoknak, mint mi, nem szívesen adnak gyereket. Nem tudom mit gondolsz rólunk, de valószínűleg elég messze áll az igazságtól.

Dixie & Richard

- Hát ritka rendes fazon, tényleg...
Másodpercekig csak aranyhal módjára meredtem Dixonra. Rodyval természetesen sokat beszéltünk arról, vajon Dixon mit gondolhat rólunk. Mindketten naivan azt hittük, a bizalmatlanság és a távolságtartás tökéletesen kifejezi, amit velünk kapcsolatban érzett, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Dixie egészen máshogy vélekedett rólunk. Próbáltam rájönni, mivel kelthettük benne ezt az érzést vagy mivel oszlathattuk volna el a kételyeit, de elképzelni sem tudtam. Flora után azt gondoltuk, ösztönösen jól megy nekünk a szülő szerep a konvencionális családmodell felrúgása ellenére vagy talán éppen azért, Dixon azonban mindenre rácáfolt. Nála semmi sem ment ösztönösen, hacsak az ösztönből jövő utálatát nem számítjuk bele.
- Egyáltalán nem erről van szó, csak ezt akarod hallani, mert ehhez szoktál hozzá - csattantam fel.
Erre már végképp nem tudtam mit mondani. Mégis mit válaszolhattam volna? Hogy igen, nyugodtan elmesélheti nekünk, mert szívesen meghallgatjuk? A helyében senki sem hitte volna el ezt a közhelyet, hiába volt igaz. Ennél azonban sokkal inkább aggasztott a tény, hogy egyáltalán lett volna miről mesélnie. Vajon hányan bántották és mennyire? Ott volt a nyelvem hegyén a kérdés, de végül nem mondtam ki hangosan. Azok után, hogy ennyire felidegesítettem, biztosan nem avatott volna be az életének ilyen apró részleteibe, még annyira sem, mint ezelőtt.
- Nem bántuk meg. Nem fogunk visszaküldeni sehova, érted? Nálunk jobban senki sem tudja, milyen érzés, ha kihajítanak, és sosem tennénk ilyet veled. Úgyhogy jobban jársz, ha megbarátkozol velünk és a szabályainkkal is. És bármikor bekopoghatsz hozzánk, csak az apucit mellőzd, az olyan... hát olyan. - Bármit megadtam volna érte, hogy most Rody is itt álljon mellettem és legalább helyeslően bólogasson. Ő biztosan tudta volna, mivel győzheti meg Dixont arról, hogy nem akarjuk kihajítani. Rody könnyebben beszélt érzésekről, magáról, igazából akármiről. Nekem ez nem ment, világ életemben zárkózott voltam és ezen az évek sem segítettek. Szerettem volna elnyerni Dixon bizalmát, de ez a szituáció messze túlmutatott a komfortzónámon és fogalmam sem volt róla, hogyan kéne kezelnem. Egyszerűen nem értettem őt magát és a viselkedését sem. Úgy sejtettem, Rodynak ez könnyebben menne, ha végre Dixie hajlandó lenne szóba állni velünk. - És nem menő a nevünk. Hidd el, tényleg nem az.
Bármilyen nevet szívesebben viseltem volna annál a bizonyos huszonnyolcnál. Még valami, amit képtelen voltam elmagyarázni Dixonnak, vagy legalábbis nem akartam. Még Rodyval is szándékosan kerültük a családjaink témáját, nemhogy a gyerekekkel...