I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Csüt. 23 Aug. - 0:17 | | | Poppy Paulgaine Pomfrey
Én ismertem minden álmodat, mindet, mindet.
Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor, sokszor.  becenév paul kor 27 körül származás aranyvérű
lojalitás dumbledore 'képesség' negyedvér véla csoport: izgalmas kérdés play by: felicity jones karakter típus: kanonok Minap kezeim közé keveredett egy teáscsésze - agyam alig regisztrálta megannyi doboz között, hogy a kislány én még ihatott belőle, úgy nevezte, fábri, mintha a szó több lenne önmagánál, komoly dolgokat akartam közölni vele apámnak, aki mindig nagy asztal mögött foglalt helyet, ha pedig éppen nem, jártában-keltében láttuk nagy barna kalapját. Anyám valami be sem fejezett verse tapadt a csésze szájához, igyekezett szemtelenkedésével belebújni, akár ő maga az ajtófélfába, onnan lesett bennünket, mint aki túl nagy gyermek már ahhoz, hogy maga is játszhasson velünk, pedig nem volt már a felnőtt, aki bizonyára megtiltotta neki, azért is visel csak fűzőt, másért nem tenné. Közös művük lehetett kettőnk neve, ahogy mi magunk is: a családban lesték csak, mit bolondoznak ezek, talán ilyen neveken kívánják majd a kisasszonyokat bevezetni a társaságba, nem is létező, meg gazneveken, talán derogál nekik a sok szép római, görög, latin szó, ami egy tisztességes gyermeknek adható?
Húgom megállt, hallgatott, mindig csodásan tudott hallgatni ott, ahol én szükségtelenül locsogni, nagy, szomorú szeme halkan figyelt, sóhajtott csak, aztán kiment a szobából, nem maradt mögötte más, csak valami lilás köd, édeskés illat, ami a pórusaiból áradt - az ő lelke finom anyagból készült, sosem vágyott harcolni, álmélkodva hallgatta a történeteket, amelynek szereplői valamiért mégis ellenkeztek vele, sárkányokat győztek le, ő inkább fogta babáit, velük vegyült helyettem, a nyakig sáros felfedező helyett, és ha olykor mégis mellém szegődött volna, minden második szava valami rosszalló volt, olyan jó nekünk odabent, minek hát mászni, kúszni, ne szaporítsam apám hírét a família előtt, ő tudja, ő hallotta, miket mondanak, nem lesz ennek jó vége, igazán nem panaszkodhatom, ha izgalmakra vágyom, ott a könyvtár, annyi benne a könyv, sosem érnék a végére. Mikor aztán apám meghalt, úgy éreztem, megállt végre az, aki mindig úton volt, helyette mi voltunk kénytelenek elhagyni a mindig huzatos nagy házat, valami szerényebbre cserélni a nevüket, mert apám rokonsága nem vállalt közösséget többé félállatok társaságával, cikk lettünk, és örökre kivetettünk korlátaik közül: nagyot csobbantunk, azóta sem jött felszínre egyikünk sem igazán.
Anyám rokonsága aztán sokkal életszerűbb volt, azt, hogy ő tündér, nem volt nehezebb elfogadni, minthogy időnként esik az eső, veri a tetőt a fejünk felett, és ahogy nagyobb szerephez és levegőhöz jutott, mindjárt megkezdte a mi tündérképzésünket is. Arra tanított esténként a tűz fényénél, nincs miért siratni azt, ami elmúlt, nem vesztettünk semmit, hiszen megvan mindenünk - miközben semmink nem volt, ő nevetett, szembenézett a nélkülözéssel, küzdött ott is, ahol irgalmatlan volt minden karakter, mely aktájába, aktáinkba került, és nem is hittünk szívesen senkinek, aki nem közénk tartozott. Évek telnek el, mire az emberi világ, ahol a tárgyaknak csak neve van, személyisége nem - messze ring majd a fábri - magáénak követel bennünket, olyasmiket lop be az ajtónk alatt, mint a politika, és más bonyolult kifejezések, amelyek sehogy nem illenek a mi kitalált nyelvünkhöz. Hogy én akkor vétem a legnagyobbat, mikor önmagam vagyok, ki látja még, mikor a tündér megérkezik két kislányával a karjában a leendő szerény, de sosem csendes otthonába - és mennyi még, mire én kezembe veszem a teáscsészét.
Mesével etettek, nálunk, ha úgy tartotta kedvünk, harca vonult a sublót, a kölyökkutyának természetesen volt családja, visszavárja az, ha eltévednék, és a kert végében, ha kinyitottuk a mindig rozsdás kapuszárnyakat, kezdődött valami szelíd erőszak, ami a tündérmesék palástja alatt bújik meg. Hogy én nem vagyok egyszerű szerzet, első gondolataim közé tartozott, hogy mi jobb, ha véla rokonságunkat tartjuk számon, tanítani sem kellett - mindig meglep, miért nem tartottak társaim valóságos vadnak, mikor először felbukkantam közöttük csálé fogsorommal, magunk eszkábálta ruháimban, és állítottam, nekem barátom az északi szél, és ugyan, ne ugrassanak már azzal, hogy ezt a gyógynövénytannak csúfolt órát végig kell üljem, mikor szabadságom korán megtanított bánni a flórával, faunával egyaránt. Mesét ígértek, és ha épp nem akadt senki, aki teljesíthette volna egy mindig kíváncsi széltoló kívánságait, ott volt maga a környék, a szkéné is, olyan névvel, Honeywine, nem is lehet semmi szabályos, az alig tíz család lakta falu nagyrészt amúgy is véla, vélaszármazéknak adott otthont, az erdőn túl pedig ott magasodott az anyám által mindig tiltott Sweetwoods, úgy iparkodjak, oda ne kerüljek, meg ne haragítsam az Istent azzal, hogy illegalitásba találok vonulni. Húsz is elmúltam már, mire annektálni volt kénytelen a korábban csak átkokkal emlegetett szeretett falunkat és a környező földeket, mert ha nem teszi, az eddig imádott Királyság teszi meg, amely nagyobb ellenőrzést óhajtott mágikus kisebbségei, mint a mugliszületésűek felett - anyám fog még hálával gondolni arra, amit egykor mindkét lányának úgy említett csak, hogy a bűnök mindenféle fellelőhelye, és közlése nyomán mégis csábított az intézmény, nem lehetett nem telítődni vele - izgalmas volt, gyermekszemnek mindig kalandot ígérő tiltás.
Tündér gyermekének lenni felszabadító, bár kicsit mindig táncoltam az ördöggel is azért, míg húgom csendre intett, az ő szelleme nem vágyott szállni, megült a szélcsengők között, látom most is, ahogy a tornácon ül szakadt vállú ruhájában, kezében antikvárfia, füle mögé tűri haját, és én tudom, ő a dalok, balladák alakja, úgy jön majd a rozson át, hogy nem lehet majd nem szerelmesnek lenni belé, én meg olyan vagyok, mint valami harcmezőről szalajtott lovagrend, így egységesen.
Később megkomolyodom, megértem majd, másnak nem olyan bűbájos a biológiai képletem, nemhogy el nem fogad ez a társaság, néha még megjegyzéseket is tesz a hátam mögött, tudálékos vagyok, végtelenségig cinikus, előbb bántom azt, akiről csak sejtem, egyszer ferdén pillanthat rám, legyen akkor örök égzengés, minthogy valaki kimondja, amit enélkül is tudok: ironikus, de a tündérnek egy gyönyörű és egy okos lánya született. Jobban emlékeztetek máig a tűhegyes fogakkal vigyorgó, folyton csínytevő teremtésekre, mint a sudár angyalokra, de mikor még számított, mikor még reméltem egy másik zabolátlan lelket az enyém mellé, tudott még fájni. Mint mondtam, én mindig akkor vétem a legnagyobbat, mikor önmagam vagyok moccanatlan: elcsomagolom a teáscsészét, egyedül vagyok, de nem árva. Fábri! - gondolom, és már nevetek. Majd lesz valahogy ezután is.
 Próbálok magamban meglelni valami türelmet, ha már együttérzést nem sikerül - gyerekszájnál jobban árulkodik az arckifejezésem, sosem tudtam olyan udvariasan utálni, mint húgom, aki most éppen könnyeivel áztatja a sokat látott konyhaasztalt, anyám szelíd szeretete körbejárja, én meg ülök itt, mint egy undok béka, piszkálom a körmeimet, talán mikor sorba kellett állni a Jóistennél az efféle képességekért, én épp valami bogarat tanulmányozhattam, gyerek, de főleg ördögfióka voltam. A messziről érkezett levél rég várt választ hozott a húgom vőlegényétől, akinek halaszthatatlan kötelességei fogták meg a kezét, pedig ígérte, hiába a bevetés, ő bizony minden gondolatát pennába mondja, ezerszer csókolja a lapokat, és a többi delejes áhítat, amitől már akkor menekültem, ha csak létezése felmerült.
Húgom zokog, hogy örömében, fájdalmában-e, találgatom, eltakarja arcát, mindig szép volt, hát gyötrelmében valóságos gyermekmadonna, szoboralapanyag, mindig úgy vigyáztunk, nehogy rákezdje mások előtt, hogy aztán összeszaladjon az egész falu, talán még véla rokonságunk is az erdőből, a nap sem süt, ha ez a szépség elejt néhány könnyet, idő sem járhatik. Az ismerős kézírás felzaklatta, de meg is nyugtatta, a rég halottnak hitt feladó szabadkozik, dehogy felejtette el ő a kisasszonyt, ha hazatér, újra magához ölelheti, szeretheti szabadon... de én írtam a levelet, nem azért, mert olyan angyali teremtés vagyok, hanem mert talán mindig nekem fájt legjobban, ha nem tudtam megvigasztalni, halálhíre pedig ellopná örökre a mosolyát. Hogy anyám sejt valamit, egyértelmű volt, nagy játékos volt ő is, de csak fejét csóválja, cinkosok vagyunk, nevessen a lány inkább, mint elmenjen a fiú után..
A másodikra ördög tudja, mi vehetett rá - pedig nem számoltam többel egyetlen életjelnél, de valahogy rávette kicsit már öregeskedő baglyunkat, keljen útra, és az utolsó percben kaptam el valami maradék csemegével, duzzogva toltam elé a gyümölcsöstálat, míg elmartam a levelet, és akkor már illett válaszolni, ha nem is én voltam a címzett. A címzett gyönyörűen tudott írni, életében is nagy verselő volt, hasonlatai, imái úgy udvarolták körül a húgomat, hogy kétség sem maradhatott afelől, egyre soványodó alakját csak ez hizlalja, ez tartja köztünk. Szájhúzva bár, de válaszoltam, pedig akkoriban többet kockáztattam, mint Cupidó bukása.
Érdeklődésem, fiatal szellemem mindig azután vágyott, ami tilos volt, ahol kordont húztak, én mindig átsurrantam, mintha nem is véla, de lélek lennék csak, belelapoztam a könyvekbe, naplókba, vágytam tudni mindent, amit nem az én szememnek szántak, és pechemre ebben osztoztam a legvalószerűtlenebb társasággal. Első találkozásunk alkalmával szatírnak néztem Rodolphust, mit tudtam én arról, nem dobálózunk ilyesmivel, vagy mit jelent valójában, az összes birtokomba jutott szó az enyém volt, és mikor javasolta a vonaton, öltözzünk át, valami zsenge asszociáció rögtön kimondatta velem, mert mi más lehet az, aki arra kíváncsi, mit őrzök a festékfoltos kertésznadrág alatt. Rodolphus nem bizonyult mesebeli szatírnak, olyan volt inkább, mint egy tábortűz: megfőzheted rajta szellemi eleséged, de igazán nem haragudhatsz rá, amiért leégeti az otthonod. Anyám nem örült ennek a barátságnak, nem mulasztott el egyetlen üzenete sem figyelmeztetni, hogy bántak velünk a hozzá hasonlók, talán én is inkvizítornak állok, bírának, vihetnek is mindjárt máglyára, alig győztem magyarázattal, hogy az én máskor vajszívű anyám megnyugodjon valamelyest, máglya legfeljebb bennem ég, soha alattunk. Nem mintha Rodolphus igyekezett volna alám gyújtani, az sokkal inkább foglalkoztatta, amit együtt lelhettünk ott, ahol semmi keresnivalónk nem akadt.
A harmadik levélnél hidegrázás fogott el, le kellett ülnöm, szinte a csontjaimban éreztem, nem vagyok a szerencse kegyeltje többé, húgom gyanakvó hangja az érkezés időpontjáról kérdezett, én a vállamat vonogattam, vizsgáimra hivatkoztam, mit tudom én, mikor és ki udvarol neki, kerítőnő vagyok talán? Láthatja, itt ez a rengeteg kötet, nekem meg nem polip hágta anyámat, hogy mindent gondosan számon tartsak - tudtam, hogy a kifejezés elűzi majd, sosem szerette a trágárságot, visszahúzódott, hallgatott, de azért nem örökké. Óvatosabbnak kell lennem - gondoltam, és mikor azt hittem, nem hallja, óvatosan, tétován szólalt meg: Gondolsz még a Fábrival...? Megtaláltam. És nevettünk, előszedte valahonnan, forgattuk, és mutogattuk, mint ereklyét, az emlékek habzó serlegét, ahogy egykor állítottam neki, apám kedves ivópoharát, ahogy anyám örült neki, mikor meglátott minket összeborulni.
A fábri mesebeli eszköz volt, aki ivott belőle, nem tudott többé igazságtalanul viselkedni, iparkodtam is, nehogy a számhoz érjen, még a végén megkötnek, aztán pisloghatok képzeletemben befont két copfom közül, mert ugye az a jókislányság velejárója. Futottam Rodolphus után, elmaradt már addigra a Roxfort, majdnem megragadtam a fekete talárját, ne siessen úgy, járnak még vonatok a hó ellenében is, ha itt rekedünk miattam, meghívom egy kávéra, minek rohan úgy, ha maga az ördög kergeti is. A nagy sikoltozás akkor ért el minket, amikor már épp felugrottunk volna a peronról a szerelvényre, nekem meg kellett állnom, újdonsült medimágusi kötelességeim társra leltek mitológiai kíváncsiságommal, ha ballada vagyunk, ha eposz, jelzőm bizonyára ez lett volna. Rodolphus méltatlankodása utolér még, mikor befordulok az oszlopok között, meglátom a fiatal férfit, aki csapzottan, vértől iszamósan iramodik néhány lassú járókelő után, a hangosbemondó fenyeget, az őr a földön fekszik, míg végre lövés dördül, talán szirénát is fest a képzelet a jelenet fölé, és már veszem is a lépcsőfokokat, megfesti kék kabátom a vörös, ahogy felkarolom a holtat, és valami iszonyat, gyakorlatba mártott pokolbéli suttogás von a késsel fenyegető, most épp kiterült fölé.
Szeme az enyémet keresi, hogy gyilkos, nem vita tárgya: rajta sérülés csak a lövés, más semmi, vicsorog, állatiak a vonások az arcán, könyvben láttam csak ilyet - Rodolphus hangja billent ki az egyensúlyomból, rögtön van hová kötni az emléket, fölé hajolok, ő egy tiltott részlegben lapozott könyv fölé, így tudjuk meg, miként válik állattá az animágiát rosszul űző, tizenéves fejjel, és még mennyi minden mást, amit kijegyzeteltem, elvégeztem, rengeteg veszélyes kísérlet a test sötét mágiával való gyógyítására, míg most pálcát húzok, ő méltatlankodik, minek törődöm egy gyilkossal, nem látom, milyen mocskos, milyen irgalmatlan... nem sajnálom azokat, akiknek ő vette el az életét, nem gyűlölöm annyira természetemből adódóan, hogy ne mentsem azét, aki elfelejtette az irgalmat? Tétovázom, nagy csengéssel zuhan a földre a fábri, gyermekkorom messzeringó világából fény szűrődik felém, hogyne lenne utálatos az ilyen pusztítás, a részeg nevetgélés, ami becsapta az ablakainkat, kurvának nevezte anyámat, ami nem ismert el, nem vállalt velem közösséget, ami még hagyján, de a legdrágábbal, legtisztábbal sem, mintha valóban félállatok lennénk. De ott a fábri, egyértelmű a válasz, hogy felemelem, nagyot kortyolok belőle, elkárhozom ott menten, gyógyítani kezdem a gyilkost, a mészárost.
Az, hogy ma élek, Rodolphus érdeme - ellenátka öli meg a férfit, mikor az majdnem belém is szúrja a kését. Magam is meglepem, de nem sikoltok, mikor elborít a belsősége, hallgatok, felpillantok Rodolphusra, és nem is hiszem el, hogy ez megtörténik.
A rendőröknek már csak egyedül vallok.
Negyediket nem írtam - hónapokat gubbasztok még viseltes melegítőmben, tekergetem a rádiót, én sem eszem többé, sírbolti a hangulat otthon. Vizsgáimat mind leteszem, de őt már nem sodorja elém semmi balszerencse, nyomorultul örülök neki, nem hiszem, hogy van bennem annyi erő, hogy beszéljek még egy emberrel a történtekről. A negyediket én kaptam, az én ölembe ejti a bagoly, én nyitom ki remegő kézzel, most én fogok majd sírni, és keresni a házban a morális iránytűvé lett fábrit.
"Paul,
levélben mondom el magának azt, aminek kimondásához nem érzek magamban tisztességet, pedig kerestem azóta, hát csak kérem, ha kérhetek, maga se tegye, ne világítson tovább emberségem sírjánál, ne temesse többé szeretettel a fiút, akinek hitt, és amit magam pusztítottam el. Gyakorlott kezei, amelyek több enyhülést hoztak, mint vihart korbácsoltak, hihet bármit, épp önmagának nem hozhatnak gyógyulást, talán megteheti azt néhány sorom: felejtsen el, legyen erős ott, ahol én már nem tudok, ahol sosem tudtam volna. Először és utoljára írom magának: nagyon szeretem, így kell hát szeretnie magát is, egészségesebb, boldogabb beteljesülés az mindkettőnk számára. Búcsúzom most, Isten ne adja, hogy összeakadjunk: én halott vagyok, maga legyen teljes, legyen boldog, drága Paul.
Először és utoljára:
Rodolphusa"
Sosem magázott - még elkapom húgom pillantását az ajtófélfa mögül, aztán fut némán, itt sem volt soha, dehogy bukott ő le a maga hazugságra sosem álló kezével, amiből aztán nem származhat olyan ügyes hamisítás, mint az enyémből. De végül cinkosok vagyunk mind, ebben a nagy boldogságban, és mikor megkerül majd a fábri, ott világlik majd mindünk ajkának lenyomata, abban evezünk majd el a nemlétbe.. |
|
Kezdőlap
